Homeless Cup

Ült a trottyos gatyájában, nyakában még mindig ott volt a sál, szája sarkára szotyihéjak ragadtak a megszáradt nyálba, és olyan üveges volt a szeme, hogy csilingelt rajta a napsugár, zörgött és hangoskodott. Nem lehetett volna mondani, hogy magánál volt, mert a gyógyszer kiment belőle, a mai dózist pedig még nem kapta meg. Így olyan illetlenül nézett ki, mint egy másnapos pávián,de mégis élet és halál ura volt, nem véletlen tehát, hogy Árpi suttogva járt mellette, és lábujjhegyen szólította meg.

– Főnök, főnök! – így ébresztgette ez az Árpi, pedig nem is aludt. Azt azonban elérte, hogy az üveges szeme csörömpölve összetörött, a földre hullt, alóla pedig előbukkant a másik, az opálos, véreres, vizenyős, és kijött a fejéből, ami benne volt.

– Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! – ezt ordította bele a nagyvilágba, mert igazából azt sem tudta, hol van, ezt azonban minden helyzetben megfelelőnek tartotta, mióta elment az esze. Gyöngéden szólt hát hozzá ez az Árpi, kerek-gömbölyűen, simogatóan.

– Jó hírem van, főnök. – mondta reszketegen ez az Árpi – A futballistáink harmadikok lettek a világbajnokságon. – láthatóan letaglózta ez a mondat a trottyost, látszott rajta, hogy erősen keresi magában a valóságot, és, amikor megtalálta meg is mutatta.

– De hát, tegnap voltunk meccsen.

– Voltunk. – zümmögte ez az Árpi, mint egy levél seduxen.

– Nem is repülővel mentünk. – világosodott a sötét elméje a trottyosnak, igaz, nehezen.

– Nem voltunk ott, főnök. – indult el az iszamos lápvidékre ez az Árpi, és kezdett reszketni.

– Hát hol voltunk? – nézett ki az opál a trottyosból.

– Meccsen voltunk. – szűkítette a kört ez az Árpi.

– Akkor milyen meccs volt az, ahol harmadikok lettünk, és én nem voltam ott? – értetlenkedett a trottyos.

– Világbajnokság, Mexicóban. – vetette el végleg a sulykot ez az Árpi, aki nem tudhatta, mi következik, mert a trottyos fölvonyított, mint egy kivert kutya.

– Irapuatooo…- elnyújtotta a végén az o-t, mint egy spanyol szpíker. Ez az Árpi viszont még mélyebbre ásta magát az iszapba, amikor így szólt.

– Mexikóváros, és hajléktalanok futball világbajnoksága. Ott lettünk harmadikak. – suttogott már ez az Árpi, és várta a halált, mert a trottyos újólag kivert kutyát és spanyol szpíkert alakított egy személyben.

– Mi vaaan? – Ordította, ezúttal az “a” betűt tisztelve meg hosszan a szájával. – Mi vaaan?

– Ez, főnök. – remegett ez az Árpi.

– Nálunk nincsenek hajléktalanok. – jelentette ki határozottan – Betiltottam őket. – tette hozzá.

– És mégis, főnök. – esett apátiába már ez az Árpi.

– Kitiltottam őket a terekről, az aluljárókból, a városokból, a padokról, az egész világból. – ezt ordította a trottyos, de már nem kutyaként vonyítva, hanem kappanhangon és be-berekedve.

– A hegyekbe meg az erdőkbe menekültek, ragaszkodnak a szaros életükhöz, úgy látszik. – így igyekezett jól kijönni a buliból ez az Árpi, aztán elcseszte – Nem köszöntöd őket a fészbúkon, ahogy a többit is szoktad? – de ezt nagyon nem kellett volna.

– Barom. – ordított már bájosan a trottyos – Elég baj, hogy a nagyvilág megtudta, hogy itt is vannak. Még a nép is? Még a nép is? – és már csapkodott, de ez az Árpi nem bírt hallgatni.

– Már kiadta az MTI. – mondta – Annyit sem teszel hozzá, hogy na, ugye? – érdeklődött naivan, mert ez is hülye volt.

– Nem, barom. – becézgette bájosan ezt az Árpit – Vonják vissza, ha nem megy, írják át cserkészre vagy mozdonyvezetőre, nekem mindegy. Csak ez a hajléktalan duma tűnjön el nekem, még hülyének néznek.

– Már megvan…- harapta el ez az Árpi.

– Mi van?

– Csak köhögtem – mentette a bűnt a vétkes.

– Ki fizette ezt az egészet? – jött ki a lényeg a trottyosból.

– Nem tudom, főnök. – válaszolta ez az Árpi kilátástalanul.

– Biztos a Soros. – vélekedett a trottyos szokása szerint.

– Akkor mi legyen? – tipródott ez az Árpi.

– Mi lenne, barom! Kiadja az MTI, hogy a mozdonyvezetők futball világbajnokságán lettünk harmadikok. Én meleg hangú levélben gratuláltam nekik, rámutatva a futball akadémiák hasznosságára, és visszautasítva, hogy a Soros által pénzelt baloldal rárontott a nemzetre, lejáratva a hazát, hogy itt hajléktalanság még egyáltalán létezik. Brüsszel nem diktál nekünk, megvédjük a magyarokat a migránsok hordáitól. – mondta elégedetten.

– Ez így jó lesz? – akart kis értelmet vinni a tébolyba ez az Árpi, mert kétkedő volt a hangja.

– Ezeknek? Hát persze. – zárta rövidre a trottyos – És még ja, ezeket a hajléktalan futballistákat ne engedjék be az országba. Szégyent hoztak ránk, meg még etetni is kellene őket… Mi lesz a reggeli? – így felejtett el rögtön minden gondot, és üveges lett a szeme újra. Ez pedig azt jelezte ennek az Árpinak, hogy az audiencia véget ért, menjen békével. És tényleg, még áldást is intett utána a trottyos, elmerülve újra a szaros világában, nagyon mélyre.

Soros üldözi Gruevszkit – azé’

Egyszerű ez, mint a faék, és, mint Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója volna. De volt ő már magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettes is, valamint erdőben a vadnyom. Időnkét megnyilvánul igazgató elvtárs, olyankor kifolyik a száján Orbán Viktor maga, trottyos gatyástól és stadionostól együtt.

Tegnap is volt ilyen szeánsz az önsorsrontó brüsszeli elitről, színészetet tanuló (sic!) migráncsokról és közbevetőleg a kies hazánkban héderező tolvajról, Nikola Gruevszki volt Macedón miniszterelnökről. És egészen érdekes dolgok derültek ki az éppen aktuális címlapsztoriról.

Ezek arra engednek következtetni, igazgató elvtárs elkezdett megágyazni annak a gyalázatnak, hogy az égre-földre keresett tolvajt befogadjuk, menedéket és kacsalábon forgó otthont nyújtsunk neki, ha már annyit szenvedett inaltában. Erre abból juthatunk, hogy igazgató elvtárs a lopás tényállását nagyvonalúan feledve a következőket adta elő:

“Magyarországon egy olyan politikus kért menedéket, akit egy baloldali kormány – amely mögött Soros György befolyása nyilvánvalóan kimutatható – e pillanatban üldöz és fenyeget. Vannak olyan, szintén szocialisták vezette országok az Európai Unióban, például Málta, ahol újságírókat gyilkolnak meg. Más országokban csak fenyegetőznek és politikai riválisokat üldöznek.”

Csak a hülye nem látja, hogy ebben kőkeményen benne van a politikai menedékjog lebegtetése, mert, mint a logika azt megmutatja nekünk, a volt miniszterelnököt nem azért akarják rács mögé dugni, mert lopott, hanem, mert Soros. Nos, ez a duma megint csak a szavazótábornak szól, a külvilágnak elég soványka, viszont, ha megtörténik a befogadás aktusa, akkor végleg lemegyünk a térképről.

Mert, amíg a tenyeres-talpas Fidesz-szavazónak fingja sincs arról, hogy ez a Gruevszki egyáltalán a világon van, Orbán elvtárs viszont most cezúrához érkezett, sőt Rubikonhoz, amit, ha átlép, már nincsen visszaút. Most dől el, hogy van-e önálló akarata, vagy azt végleg a Kremlben hagyta, vagy valami félre eső dácsában a félig rágott pirog melett.

Ha ugyanis menedéket ad ennek a tolvajnak, akkor azt bizonyítja, fontosabb neki a Balkán fellazítása és Európától való távoltartása, mint annak az országnak az érdeke, amelyért beosztásánál fogva felelős. Látja majd ezt az Unió is és a Néppárt is, aztán a pár szavazatért cserébe elfordítják a fejüket, mert ez egy ilyen játszma. Tényleg a vesztébe rohan az egész nyüves világ.

Hogy aztán ez a Gruevszki hogyan jutott át a határon, anyókának öltözve, vagy atlétaként átmászva a kerítésen, megcsúfolva dicső hadseregünket és egyenesen Rezsibambát és a belügyért, az is tök mindegy. Szerintem különgéppel jött. Ez a nem is kormánygép azt, és oda visz, ahová csak akar, és ahová nem szégyellik. Aranyat Svájcba, tolvajt Budapestre, teljesen mindegy.

Meg sem tudhatjuk soha, ennek Demeter elvtársnő a megmondhatója, akit épp készül kerékbe törni a rezsim. Visszatérve azért még erre a Gruevszkire, hogy ebből is sorosozás lett, azt mutatja, hogy más mondanivalójuk már tényleg nincsen. Lassan úgy néz ki ez az egész, mint egy Bosch festmény, vagy egy utolsó, tébolyult tangó, mielőtt összedől a világ.

Gyakorta vannak nekem rossz érzéseim, ezek azonban mostanában kezdenek összesűrűsödni. Nem azért, mert most épp szarabb volna, mint tegnap, hanem töményebb. Olyan monolit bazaltot kezd képezni a gyalázat, amely a jelek szerint csak földtörténeti ritmusban bomlik el, vagy, mint a sugárzó rádium. Tehát emberi léptékkel sohasem, viszont addig százszor bele lehet halni.

Tudatállapot

Még egy évvel ezelőtt is a kukásautóhoz órát lehetett igazítani. Minden szerdán, mindig reggel fél hatkor szuszogott be az utcába egészen pontosan. Ha úgy kelt a Nap, még a rigók is vele együtt zendítettek rá, hogy dicsérjék az urat, vagy valamit, amit épp ők imádnak. Olyan kerek volt a világ, hogy semmi nem ejtett rajta foltot, akkora volt a harmónia és a punnyadás, hogy a kígyó már készítette az almáját kísértési szándékkal, mert valami dilit akart vinni a flaszterra, történjen már végre valami ebbe’ a kurva életbe’ szándékkal. De aztán nem volt szükség a beavatkozásra, nem kellett meghekkelni az egész nyüves utcát, mert egyszer csak minden elromlott magától is.

Már nem is emlékeztek rá pontosan a lakók, mikor, de egy napon nem fél hatkor dörmögött-hörgött be a történetbe a gép a piac felől, hanem tíz perccel később. Ekkor még semmi rosszra nem gondoltak, a kukás is ember, biztosan beugrott egy felesre – így vélekedtek megengedően és tévesen. Mert aztán rendszer lett a pontatlanságból, törvény szinte, sőt, alaptörvény. Hol tíz percet, hol negyed órát, későbben már harminc percet is késett a szerdai eljövetel, és ez bár tudat alatt ugyan, de fölborította az utca bioritmusát, mindenki nyugtalan lett, izgett-mozgott a szavazómassza, mint valami kukac a kígyó almájában. Ettől fogva többet ordítottak egymással, és sokkal többet is ittak, mint addig, bár az sem volt kevés. Egy nap aztán beütött a ménkő.

Nem jött az autó sem fél hatkor, sem háromnegyedkor, aztán hatkor sem, és egész délelőtt sem érkezett meg. Tele volt túlcsorduló kukákkal az utca, úgy álltak ott, mint a napóra mutatója, és jelezték is a könyörtelen időt, ahogyan körbejárta őket az árnyékuk. Már dél volt, és az első kisiskolások is meneteltek énekelve a kukák közt, amikor Károly bácsi nem bírta tovább az iszonytató nyomást, kiállt az utcára kukásautó-váróba. Nézte a horizontot kezét a szeme elé emelve, pedig a háta mögül sütött a Nap, de így drámaibb volt mégis, mert megadta a várakozás súlyát és tartalmát, sőt, jelentőségét. Mert Károly bácsi szerint sorsfordító idők voltak ezek, és ezt elő is adta Mihálynak a szomszédból, mert egy idő után együtt vártak jobb híján.

Károly bácsi rémtörténetekkel szórakoztatta Mihályt a szomszédból, szabotázsról mesélt neki, amit szaralakok szerveztek meg miniszterelnök úr ellen, hogy nem vitték el a szemetet, úgy. Ezt Károly bácsi látta a tévében és olvasta is a konzultációs levéllel együtt, amitől így egyben módosult a tudata, tudatállapota lett neki, csak még nem tudta, milyen. Mihály a szomszédból viszont igen, mert Károly bácsi annyit mesélt neki szabotázsról meg Brüsszelről és Sorosról, hogy ez a Mihály a szomszédból is szűkölni és nyüszíteni kezdett már, mert összeszorult a gyomra neki, ahogyan érezte, hogy körüllengi őtet a világ veszedelme és mindenféle démonok, de leginkább a Károly bácsié. Ilyen halmazállapotban voltak, amikor a sarkon befordult a sárga autó, mint egy gyomorbajos teknős.

Úgy is haladt, legalább olyan lassan, amiből a Károly bácsi-Mihály a szomszédból kettős már világosan látta, hogy ezek így akarják megdönteni a rendszert, a két nyomorult kukás a nép ellensége, ügynökök, sőt, tán migráncsok is. Így lovalta magát a duó bele a tudatállapotba olyannyira, hogy, mire az autó a házuk elé pöfögött, a fülükön gőzölgött kifelé az adrenalin, a szájukon pedig a nemzeti mocsok. Ordítottak, mint a fába szorult féreg magunk közt szólván, hadonásztak, mintha legalábbis esernyő lenne a kezükben március tizenötödikén a Kossuth téren. Ebbe a cirkuszba érkezett meg a kukásautó, és megállt nagyot szusszanva, mert öreg volt már nagyon a rezsicsökkentéstől.

A két szerencsétlen kukásember fülét-farkát behúzva dolgozott volna, de a szitkok olyan áradata, a fenyegetés akkora mennyisége áradt feléjük, hogy megtorpantak, visszahőköltek szinte, és nem értették, mi van, mi a rosseb is van akkor most. Károly bácsi, aki nagyon tájékozott volt a világ folyásáról, már ott tartott, még szerencse, hogy nem ilyen brüsszeli plakátos autóval jöttek, amely miniszterelnök urat mocskolja jogtalanul, és olyan fenyegetően indult meg a két megszeppent kukásember felé, hogy azok, mint megrettent óvodások, a sofőr mellé menekültek, és magukra zárták az ajtót a veszedelem elől. Ez viszont nem múlt el egyáltalán, a mi duónk verte az autó oldalát, és ordított, hogy hol voltak eddig, hol a picsába.

Még a sofőr volt a leghiggadtabb mind közül, és kikiabálta az ablakon át, hogy nem volt benzin az autóban baszmeg, te barom, de semmire sem ment a józansággal, mert már teljesen elömlött a gonoszság. Szennyes habjai szent lábát mosták volna, ha lett volna kinek, de nem volt, mert Isten meghalt már száz éve, és még csak el sem temették. A Károly bácsi-Mihály a szomszédból duó pedig oly kitartóan püfölte a jobb sorsra érdemes autót, hogy a sofőr rendőrt hívott a mobilján, és a szervek két perc alatt csikorogva, szirénázva fékeztek is, kiszálltak a géperejű járműből övet igazgatva-húzgálva, amitől erősnek érezték magukat, s kérdezték, mi a fennforgás, és aztán rájuk szakadt a mázsás szörnyű mennybolt.

A duó ordított, hogy ezek szabotőrök, ellenforradalmárok, komcsilibsik és sorosbérencek, a fineszes sofőr pedig kontrázott, hogy látja, rendőr úr, ezek gyülekeznek ketten. Totális volt a káosz, a rendőrök kiszállították a kukásokat, odaállítottak a tomboló páros mellé, hogy legyen végre csend és rend, de nem hagyták abba, sőt, Károly bácsi beszólt az egyik rendőrnek, hogy ő csak ne pofázzon, mert látta életvitelszerűen közterületen élni. A szerv ráordított, hogy fogja be, az az ikertestvére, mire Károly bácsi megkérdezte cinikusan, hogy mi az ikertestvére. A rendőr azt felelte, történelemtanár, de valahogyan ezt tette be a kaput nála, erősítést hívott, és mind az összes embert elvitték a francba.

A sofőr még megkérdezte kezén a bilinccsel, hogy mi lesz akkor az autójával, de a rendőr már kiheverte a méltósága megtiprását, és ráordított, hogy kuss. Becsöngetett az egyik házba, s amikor kijött az atlétás Béla bá’, rárivallt, hogy tud-e autót vezetni, mire azt felelte Béla bá’, hogy igen. Megkérdezte a rendőr még, hogy van-e felesége, s erre is azt mondta Béla bá’, igen. Akkor maga lesz a sofőr, az asszony meg a kukás, kezdjék. Béla bá’ még megkérdezte, mér’, amire azt a választ kapta, hogy migrációs vészhelyzet van, azért, és a rendőrök elszirénáztak. Szüret, kiáltott Béla bá’, beült az autóba, és egy lendülettel beletolatott a saját házába. Az autó durrant, megállt és füstölgött, így lett csend egy pillanat alatt, a kukák pedig maradtak, ahol voltak, ürítetlenül.

Koton

Immár ott tart a normalitás elleni szakadatlan, heroikus és egyben verejtékszagú szabharc a világ összes pupákja ellen, hogy ártunk és ormányunk, annak minden kajlafülű, s egyben vasalt agyazatú tagja csípőből mondja azt, hogy fekete, ha az Unio azt állítja, fehér. Általános a tagadás, egyöntetű a nem, egy kivétellel, ha pénz csurran vagy arany csörög. Erre nyitottak mindig fölkent fiaink, nyújtogatják a csülkeiket kifelé a ganyéból, miközben szidják a pénzes ember kurvaannyát, ahogyan az jobb szalonokban illik.

Mindent elmond szellemi és erkölcsi ormaikról, amelyek ilyen Marianna árkos szinten vannak, hogy mit nekik európai értékek és magyarok érdekei, úgy nyomják a piros gombot, akár a süket a csengőt. Az elmúlt időszakban nemet mondtak a korrupció elleni bulira – bár ez érthető, az ember nem vágja le az aranyat szaró tyúkját -, nem támogatták a médiaszabadság megerősítését – erről nem tudják, mi is lehet az -, nem zavarja őket a nők elleni erőszak – vak komondor -, de az ifjúság munkanélkülisége sem.

De most elutasították az egyszer használatos műanyag eszközök betiltását is, és senki még csak nem is sejti, miért. Tán zacskógyára van valamelyiknek, de leginkább a gázszerelőnek, ő foglalkozik minden szarral, amihez egyáltalán nem is ért. Csak a Szentlélek és a kedves cimborája súgja neki: vedd meg, vedd meg, és ő megveszi. Még csak nem is tehet róla ilyképpen, ha belegondolunk, a körülmények áldozata ő csakis, viszi a megvadult ár, mint valami sövényt, jelzőkarókat, gátakat. (Ja, ez Babits, a genya nyugatos)

Ilyenkor az ember nekilát kihüvelyezni az okokat és indokokat, valamint a fondorlatokat meg titkos szándékokat. Így elsőként ebben az esetben arra jut, hogy a hagyományőrzés nemes gyakorlata késztette ártunk és ormányunk jeles képviselőit a hősies ellenállásra. Mind ismerjük a zacskógyűjtögető magyart. A kamrában, garázsban vagy a konyha eldugott zugában minden pöttyös seggűnek van egy zacskója benne sok más zacskóval a jó lesz az még valamire, gondolta – szellemében, vagy csak úgy. Mert.

Vagy képzeljük el például a keresztényi Európa-atyákat és anyákat, amikor eszükbe jut a ködös múlt, amikor még fiatalok voltak és kommunisták, így az építőtáborokban bagzottak, mint a nyulak. Mindeközben pedig számolatlanul használták és dobták a bokrok tövibe a kotont, mint az ma is szokásban van a megvadult fiatalok köreiben. És eszébe jut a keresztényi atyáknak és anyáknak, hogy az is latex, műanyag, és általában egyszer használatos, így merő nosztalgiából mondanak nemet, mert zacskó, koton egykutya.

Viszont máma már nem kommunista, hanem keresztényi, nem fiatal, hanem vén szaros, így a lelke – ha van ilyenje egyáltalán – meg is hasonlik rögtön. Kedves vezetőjére gondol, annak toszási útmutatásaira konzultációilag, sőt, a Vatikánra is. De eszébe jut még Simicska, aki elhelyezte a kedves vezetőt az organizmusok palettáján, s mint ilyennek, a koton például egy snájdig esőkabát vagy végső lakhely a számára, tehát totális a káosz, hogy a sorosista műanyagos javaslat sorsa mi is legyen. Így születik meg a döntés, maradjon, mert soha nem lehet tudni.

Sőt, a KDNP, ha keresztényi volna – ami nem -, akkor pártszemináriumon oktatná a hengerelt agyú tagjait, hogy XVI. Benedek pápa már megengedőbb volt a kotonnal, mint bigott elődei. Ellenben most meg a sorosista Ferenc eleveníti fel a haladó hagyományt, és már vizsgáltatja a Humanae Vitae előkészítő dokumentációját, amely a II. Vatikáni Zsinat alatt született, s mint ismeretes, ennek az a végkövetkeztetése, hogy az egyház nyisson utat a mesterséges fogamzásgátlás felé. Bár Ferenc olyan, mint az Unió, neki is csípőből mondanak ellent, tehát itt is csak a dilemma gyűlik.

Már ebből is látszik: a zacskó, nem zacskó dichotómia milyen szerteágazó kultúrtörténeti, dogmatikai és napi politikai bonyolultságokkal terhes. Mert például, ha ‘álamelnök elvtárs olyan kurva nagy környezetvédő volna, mint amennyire nem, akkor javasolná, hogy a magyar kan, ha nem akar szaporodni, húzzon a farkára birkabelet vagy kígyóbőrt, mint a rómaiak, viszont akkor még mindig bizonytalan maradna, Mici néni meg mibe tegye a kiflijét. Már csak ilyen felgondolások miatt is szavaz a keresztényi, magyar fideszes képviselő a zacskó mellett. Meg legfőképpen azért, mert az Unió ellene van.

Star Wars

K. József (Jóska vagy Józsi) a csillagokat tanulmányozta, miközben a kocsma oldalánál pisált, és nem önszántából állt hátrafelé derékszögben, feje az ég irányában, hanem, hogy a Föld előrefelé vonzását ellensúlyozza, mint egy inga vagy kelfeljancsi. A tökélyig fejlesztette az ilyen egyensúlyozást, gyakran is alkalmazta kényszerűségből, ha sok volt a hűsi, amely aznapra boldoggá tette, következésképp úgy ismerte a mennyboltot, mint a tenyerét, csak másnapra mindig elfelejtette, mit is üzentek a csillagok.

Dolga végeztével kiegyenesedett, nézte a lába közt elzubogó patakot, és hallgatta a kurvaanyázást, amely a szemközti ház ablakából érkezett, a függöny mögül, és az ő pöcsének leszáradását kárálta öregasszonyhangon, valamint vércse. De ő csak a Mariska volt (Mária néni vagy vén szatyor), akit úgy elkoptattak az évek, hogy át lehetett látni rajta, ha szétcsúszott az otthonkája. Ilyen veszély azonban most nem fenyegetett, mert ősz volt nagyon, és már a tücskök is feladták. Egy vers volt a világ, vagy brácsahang házakkal és pipáló kéményekkel, de inkább magyar nóta mégis jó ebéd után.

Jelenés közelített a neonok fényénél, szellemszerű alak, aki kihasználta az utca egész szélességét, úgy pattogott ide-oda, mint valami rossz labda, néha koppant a falon, és mégis haladt előre. Ő volt M. István (Pityu vagy Pista). Zsebéből pedig fehérség lafogott elő, ahogyan érkezett feltartóztathatatlanul, és újabb átkokat csalva a függöny mögül, a pongyola alól, a protkó árnyékából. Így alakult a matiné, pedig nem délelőtt volt, hanem este tíz, el ne feledjük, és a világ csak azért nem borult fel, mert K. József (Jóska vagy Józsi) ellentartott neki a busa fejével.

Vannak nagy találkozások a történelemben, amikor elhivatott férfiak egy nagy, közös eszme vonzásában összeborulnak, mint most ez a kettő is. Szó szerint, mint egy sátor váza, úgy támasztották egymást és boldogan, hogy az orra-, illetőleg hanyatt esés réme átmenetileg elmúlt, a Föld engedett csöppet a vonzásából, sőt, lassan lebegni taszította őket. De mégsem ezek ketten emelkedtek el, hanem Mariska (Mária néni vagy vén szatyor), ahogyan a kajla füleit az utcára tette, hogy hallja, miről is van ott szó, mert a szovjet rajzfilmen nevelkedett, és mindent tudni akart, álladóan, plánesőt.

M. István (Pityu vagy Pista), amint viszonylagos nyugalomba jutott, kihúzta a zsebéből a fehérséget, amiről kiderült, hogy újság az, sőt, az újság, és éppen odahajtva, ahol egész oldalas nagy kékségen fehér betűk virítottak, hogy védjük meg Magyarországot. Rázta azt K. József (Jóska vagy Józsi) orra előtt, gesztikulált, és kásás hangon betöltötte az őszi éjt a migráncs, Brüsszel csatakiáltás, hadonászás és hazaszeretet. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) látta, hogy indulnának, egyik erre, másik arra, de nem jutnak semmire és semerre sem.

Olybá fajult a honvédés, annyira hangossá, hogy az utca aztán, mint a kőkorszaki szakik idején, amikor a hős Vilmát ordít, ahogyan ott sorra gyúlnak fel a kőkorszaki villanyok, itt is világosodott minden. Pizsamás fejek buktak föl az árból, redőnyök recsegtek, és ordítottak már mind, hogy Brüsszel, kurva anyád, Soros, migráncs, hogy úgy tűnt, spontán tüntetés bontakozott ki, amit a CÖF is megirigyelhetne, kérhetné a receptet, pedig csak a fájások buzogtak elő, és vonyítás aztán, hogy alunni akarok, azanyátokpicsáját. De ez sem segített, csak Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) volt annyira fineszes, hogy belekárálta-karattyolta a levegőégbe a varázsszót, hogy gyülekezés, az annyaszenségit.

És még egyszer elnyújtva, hogy gyülekezééés. A pizsamások, a kócos hajúak és lekonyult fülűek mint valami odvába iszkoló szurikátasereg, csukták be az ablakot, redőnyök sikítottak, csattantak lezuhanva, mert ezek még élni akartak valami érthetetlen ok miatt. A kettő azonban, aki a pörformansz okozója volt, úgy látszik, nem, és Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) fölidézte házmesteres, boldog ifjú korát, amitől a telefonba is bemondta a varázsszót, hogy gyülekezés, és szirénázva fékezett is a yard egybőlrögtön. Billegett a mi kettőnk, és jámboran érdeklődött az egyenruhától, merre van az a Brüsszel, hogy indulnának hazát védeni.

A rendőr pedig sóhajtott nagyot, mert tele volt már a töke az egésszel, a gumibotjával pedig messze, az utca végibe mutatott, hogy arra van Brüsszel, lehet iramlani. És nézte, ahogy ezek ketten belegyalogolnak a Holdba, amely ott világított pont a flaszter fölött, és úgy mentek ezek ketten, úgy haladtak, billegtek gurultak és hadonásztak, akárha R2D2 és C-3PO furcsa párosa lennének, és keresték azt a nyüves Brüsszelt. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) viszont csalódott volt nagyon. Fájt a bütyke, nekilátott hát egy miatyánknak, és a frissen kapott kérdőívre, amely a dugási szokásai felől érdeklődött, ráírta, hogy nagyon gyakran és módfelett változatosan. Így jött el a hajnal, és Brüsszel még mindig állt. Hallatlan.

A stílus maga a rendszer

Nem a restség az oka, hogy szűkösen bánok máma a szavakkal, hanem a heuréka-élmény kegyes pillanata, és a ráismerés arra, ez önmagában megáll, sőt, csak úgy áll meg. (Vagy nevezhetném fennhéjazón a Hemingway-féle regényelméletnek, amelyben azt vallja a nagy vadász az úgynevezett jéghegy-elvben, hogy az elmondandónak elég tíz százalékát megmutatni, a többi fölfejlik magától.)

Szóval, tessenek figyuzni ezekre itt alant:

“…A Te vezetésed érdeme drága Rákosi elvtárs, hogy hét éves szakadatlan harcban sikerült legyőzni és szétzúzni azokat a reakciós erőket, amelyek népünk felemelkedésének útjában állottak, amelyek a régi, népellenes rendszer visszaállítására az imperialista háborús uszítók sötét hatalmaival esküdtek össze. A Te forradalmi éberségednek köszönhetjük elsősorban, hogy rendre-sorra sikerült lelepleznünk és megsemmisítenünk a külső és belső reakció ügynökeit, népünk gaz ellenségeit. De Te neveled pártunkat és népünket arra is, hogy ne nyugodjék meg babérain, legyen továbbra is éber az ellenség aknamunkájával szemben, tárja fel és küzdje le bátran a hibákat és hiányosságokat, a fegyelmezetlenséget és elbizakodottságot. Szeretett Rákosi elvtársunk! A Te vezetéseddel harcoltunk eddig és fogunk harcolni továbbra is az imperialisták beavatkozási kísérleteivel belső ügyeinkbe, védtük és fogjuk védeni ezután is nemzeti függetlenségünket, szocializmust építő népi demokráciánk nagy vívmányait. Te vagy békénk első harcosa, akinek szava: “Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” egész népünk szent fogadalma. A Te vezetéseddel teremtettük meg Néphadseregünket, amelyet éppúgy a Te szellemed hat át és tesz erőssé, mint egész dolgozó népünket…”
(Szabad Nép, 1952. március 9.)

Illetve és pláne, valamint sőt:

“…Bodoky Tamás, a Soros-pénzből finanszírozott, de magát folyton függetlennek hazudó Átlátszó.hu főszerkesztője a napokban elszaladt Brüsszelbe, hogy hálálkodjon kicsit Judith Sargentininek a Magyarországról készült hazug Soros-Sargentini jelentés megalkotása miatt, erről képet is töltött fel a Facebook-oldalára. Így ha bárkiben kétség merült volna fel, hogy Sargentini a hazai Soros-fiókák érdekében, a Soros-birodalom szerves részeként járt el, vagy hogy az Átlátszó Soros utasítására figyeli meg drónokkal az ellenségnek tartott magyarokat, ez a kép minden kétséget eloszlat. De vajon miről egyeztettek? A Soros pénzből fizetett főszerkesztő tehát már nem is próbálja meg tagadni, hogy „egy családba” tartoznak Sargentinivel, elégedetten mosolyognak, hiszen elvégezték a rájuk bízott „közös munkát” és – legalábbis szerintük – meggyalázták végre Magyarországot. Mint ahogy azt korábban megírtuk, Sargentini a Soros-hálózat megbízható tagjaként járt el hazug jelentésének elkészítése során, és a hazai Soros-katonákkal erős szövetségben, az ő tollbamondásuk alapján fogalmazta meg a vádpontjait Magyarországgal szemben. Nem csoda, hogy a közös nagy „sikerre” egyszerre tört ki örömujjongásban a teljes hazai Soros-birodalom. A hála persze Sargentinit illeti meg, aki elvégezte a gazda által rábízott feladatot, és formába öntötte a Soros-Sargentini jelentést…”
(Origo, 2018. szeptember 28.)

Az iskolai fogalmazás bevett szabályai szerint, miután a röpke indítással és a citált két szövegrészlettel a bevezetés és tárgyalás kötelezettségeinek eleget tettem, most befejezés gyanánt annak kéne következni, hogy a szemantika, morfológia, szintaxis, etimológia és más cuki nyelvi kurvaságok segítségével bizonyítsam be e két csoda közös gyökereit. De ez fölösleges időtöltés volna, enélkül is látszik, hogy ezek ugyanazok. Ugyanaz a ganyé mind a kettő, csak rájuk kell nézni.

Aztán az volna még hátra, hogy odabiggyesszem a nagy “T”, “H” és “K” betűket, aláírjam, hogy Rezda Kázmér, 5. b., és várjam, hogy Patonáné tanárnő hanyasokra értékeli erőfeszítéseimet a tartalom a helyesírás és a külalak tekintetében. Viszont öreg vagyok én már ehhez.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.

Soros György te vagy

Orbán Viktor Mihályt megint bántották, és persze jogtalanul, ami miatt ő vigasztalásért Moszkváig szaladt, vagy csak a jutalom kockacukrát vette át farokcsóválva, tök mindegy. Viszont, ha nincs idehaza, megáll az élet, még a kormány sem tudja, mit csináljon. Ott van ez a Sargentini-ügy, nézegetik a papírfecnit, mi legyen, mígnem a Kocsis Máté-Gulyás Gergely duó együttes erővel siet a sok miniszter segítségére, hogy a megbomlott rend helyreálljon.

Határozati javaslatot készített ez a kettő, amit majd nagy tusakodás után el is fogad a T. Ház minden bizonnyal. Ebben a javaslatban az országgyűlés arra szólítaná fel a kormányt: ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, ilyenek. Hogy mért kell ez a színjáték, azt én nem tudom, illetve dehogynem, ez az MSZMP-s idők zsigeri maradéka. Lehet játszani ilyet is, ha még szánalmasabbnak akarnak tűnni, de az van, hogy még ezt sem érzik. Ez is mindegy azonban.

Az viszont nem, hogy fölkiáltott a frakció, vagy a kormány, vagy együtt az egész csürhe, hogy szüret, megyünk lopni, ahogyan azt Dopeman is megénekelte egy fülbemászó slágerben, mint emlékezhetünk. Ez az örök fideszi reflex, hogy guvad a szemük és visznek mindent, amit csak látnak, mindhalálig. Most épp hatmilliárdnak fog lába kélni, ennyiből lesz kampány, klafa, kék plakátok, tévés, netes, újságos hirdetések lepik el az országot szügyig, hogy ki sem fog látszani belőle még a felcsúti templom tornya sem.

És bármilyen iszonyú is, most már ez is mindegy. Viszont csak egészen addig, míg végig nem gondoljuk, hogy ez a kampány – meg az összes eddigi és ezután következő – kinek szól és mért szól, hogy mit mond nekünk a kormány, ha fölbukik a habból. Soros György most már, hogy mitikus gonosszá nőtte ki magát, nem egy személy, nem egy nyugdíjas bácsi, bár vele jelenítik meg az ördögöt, hanem az univerzum egésze.

Soros György minden, ami Orbán Viktor Mihályon és az ő érdekkörén kívül áll. Soros és sorosista az Európai Uniótól lefelé haladva a más pártokon és civileken keresztül az összes ember a ma született bárányig bezárólag, aki nem a Fidesz szavazója és Orbán Viktor Mihály gyönyörűségét valamint mindenhatóságát hirdető organizmus. Alsó hangon hétmillió ember ebben az országban. A Fidesz az új iszlám, Orbán az új Mohamed, és folyik a dzsihád a hitetlenek ellen, amelynek az összefoglaló neve: Soros.

És ha te, jámbor olvasó, abba a dicséretes bűnbe estél, hogy nem vagy ezek szavazója, nem vagy ezek rajongója és ütemes tapsoló, Soros vagy te is, és pláne hazaáruló. Mert a paranoid diktatúrák törzsfejlődésének azon szakaszába érkeztünk el kies hazánkban, amelyben a monolit hatalom körein kívül eső, sőt, már a más véleményen lévő is ellenség, azaz Soros. Őt és őket a delírium jelen fázisában szóval, később tettel is üldözik, mert ilyen a fasizmus evolúciója.

Lehetne itt szépítgetni, egyrészt-másrétozni, ahogyan töketlen elemzők és még töketlenebb ellenzékinek hazudott pártok teszik, miközben darálják le őket, de azok az idők már elmúltak végleg. Vagy-vagy: így tehető fel ma már a kérdés. Beállsz a sorba, megdöglesz vagy menekülsz. Más választás nincsen. Egyszer majd, nagyon sokára a karma igazságot tesz, és végül a Soros fog nevetni a plakátok ellenére, mert, mint tudjuk, a Soros az nem a Gyuri, hanem maga a józanság.

Másrészt, az ember már akkor is röhögött, amikor a plakátokon azt olvashatta, ne hagyjuk, hogy Soros György nevessen a végén. Csapkodta a térdét féktelen jókedvében, mert vele volt a kierkegaardi nevetés:

…Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint…”

Ilyet azonban nem tanítanak a munkaalapú társadalomban.

Drámapályázat

Baktatott az író, drámaíró, költő, novellista, esszéista, publicista és utcaseprő, valamint sakkbajnok a térköveken, amelyek fehéren világítottak a szúrós napsütésben. Égették a talpát, az agya pedig bugyborékolt, mert egy fa nem sok, annyi sem volt a téren, még a tavasszal valami ismeretlen okból az összeset kivágták ugyanis. Így haladt hát eléggé lehasználtan, de reményekkel telve mégis, mert behívták, ami csak jelent valamit, esetleg jót is. Bár ez egyáltalán nem volt biztos.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.