Új középkor

Kövér Lászlót följelentették uszításért, Azbej Tristan pedig álruhában Burkina Fasóba utazott keresztényeket menteni. Ez a két dolog lényegileg tartozik össze, s mint majd látni fogjuk, kénköves és tömjénszagú országunkban mindezek miatt fel kell emelnünk a szavunkat az ateista-üldözés, noch dazu a muzulmánüldözés ellen. Kövér Lászlót azért jelentették fel, mert a nem keresztényeket istenteleneknek, hazaárulóknak és nemzettagadóknak nevezte, mintha Jumurdzsák lenne az Egri csillagokból, hitetlen gyaurozva az ellent a rozzant aklában.

Nem tudom, kitetszik-e, de nagy veszélyben van világi létünk. Tavaly már a karácsonyfa köré kitett nyüves szánkók is szakrális tárgyakká váltak, aki pedig advent idején tüntetni mert, mivel készült éhen dögölni, azt istentagadónak nevezték. Nem szoktam nagy szavakat használni, inkább röhögve lehülyézem a fideszcsürhét, de immár rá kell világítanom arra, hogy tébolyodottságuk fizikai veszélyt jelent. Kendőben a villamoson utazót zaklatnak nem is létező hite miatt, ha valaki kicsit többet csücsül a szoláriumban, félhet kimenni az utcára.

Azbej Tristan a pénzmosás mellett azért utazott Burkina Fasóba, mert ott keresztényeket üldöznek a dzsihádisták. Idehaza meg keresztes háborút indított a nemzet ellen a Fidesz. Secko jedno. Mivel jó, ha tudjuk, a népességnek talán a harmada hívő, még kevesebb a buzgó hitéletet élő, így, ami itt folyik, a kisebbség terrorja a többség ellen, s annak a legrosszabb fajtája, amikor a hitét akarja erőszakkal terjeszteni, és hatalmi eszközökkel rákényszeríteni a másikra, és ehhez minden eszköze meg is van. Társadalmi berendezkedésünk már régóta feudális, most tartunk ott, hogy szellemi életünk is visszatérjen a középkorba.

Szijjártó külügyes és futsalos az Aranybullára hivatkozik a jogállamiság kapcsán, ami mindent elmond kies hazánkról, ugyanis II. András műve leginkább a nemesek jogait rögzítette, de ebbe most ne menjünk bele. Bár most is vannak ilyenek, illetve most bimbóznak épp különféle kiváltságokkal, mint ‘álamelnök úr becses családja, meg a többi. Ma ott tartunk, hogy Magyarországon nem egyszerűen a hatalmi váltógazdálkodásért kell harcolni, hanem világnézeti meggyőződésekért, ha úgy tetszik, a józan észért a keresztény téboly közepette, ahol tízparancsolattal gyógyítanak.

És ez, bár bohózatnak tűnik, egyáltalán nem tréfadolog. A Fidesz, miután anyagilag kifosztotta az országot, már az alattvalók lelkét akarja, a szekta, ami maga a párt, ilyen szempontból egyáltalán nem különbözik az iszlám ortodoxaitól, akik globális kalifátust akarnak, míg ezek a mieink pedig Mária országát terjesztenék el az univerzumban. Hamarosan azt kell megállapítanunk, hogy vallási fanatikusok martalékává lesz az ország, az ateistákat üldözik, a más vallásúakat megtérítik vagy vízbe ölik, és máglyák szaga tölti be a letérkövezett országot harangzúgás közepette, miközben szól a Te deum.

Azbej Tristan, a hős államtitkár azzal indokolta nagy utazását a távoli Burkina Fasóba, hogy a segítséget oda kell vinni, ahol baj van. Hazudik. Imával, templomok építésével nem lehet Kalasnyikovok ellen küzdeni, de, ha vélekedése szerint igen, akkor Kínába is elutazhatna, meg az összes türk testvérhez is, arra a vidékre viszont nem járnak verni a nyálukat. Így azt is vélnünk kell, ez az egész csak színjáték, és akkor még gyalázatosabb, még alávalóbb. Így, ha kifordítom, ha meg be, akkor is bunda a bunda. Ám még az is lehet, hogy ez a Tristan igazán hisz, akkor viszont beszari. Egy nyamvadék alak.

Legyen vértanú, falassa föl magát krokodilokkal a hitért, ne szalonokból és selyemkanapékról dirigáljon teát szürcsölgetve. És itt el is érkeztünk a lényeghez. Ezek az ocsmányfajta misszionáriusok, akik az evilági jólétük reményében terjesztik a hitüket – nem véletlenül rühellik Ferenc pápát -, tehát, pokolra jutnak, csak sajnos olyan nincs. Viszont riogatni lehet vele a Mari nénit, terelgetni őt bábuként, ez az állapot viszont nem XXI. századi, de ez az ország egyáltalán nincs is ott. Egy új középkorban van, annak is a legsötétebb részében, még a gótika előtt, amikor ablakok is alig voltak a templomokon. Itt járunk épp.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.