100 000 000 000

Ez itt a címben százmilliárdot jelent. Legalábbis remélem, mert elég hosszú életem során még nem volt szükség arra, hogy ilyeneket leírjak, mert minek. Hiába van csillag is ennyi az égen, ha nem látszik, homokszemeket meg nem szokott számolgatni az ember a tengerparton, mert minek. Viszont a címbéli irdatlan szám a rohadt sok nullájával forintot jelent, hogy Bicebóca a Kincskereső kisködmönben bele is hülyülne, mert már egy tucat kökény meg egy szelet kenyér is másállapotba hozta, mint emlékezhetünk. Sikongatott, hogy ez az enyém, ez is az enyém. Ma meg, a mesét félre téve, Manci néni sem tud ennyi pénzt elképzelni.

Száz forint vagy ötszáz, egy liter tej vagy egy tucat csirkeláb, ezeket tudja kezelni, meg a krumplit a neccben, amit a kezibe nyomnak, hogy szavazz rám. Ha rám szavazol, el tudom lopni a címbéli számmal jelzett forintot, és Manci néni szavaz, mert kiszámolta, hogy a krumpli a neccben – ha meg nem rohad – kitart tavaszig. A javak így osztódnak el Neriában. Azt hiszem, Pokorni fideszes, amikor még a tűz és a fazék közelében volt, kézlevágással fenyegette tolvajló párttársait, azóta – tán ezért – kiesett a pikszisből, és Orbánnak is megvannak a kezei. Meg az összes többinek is, pedig caffoghatna a vérben a Lendvai utca.

Meg Felcsút utcáit is beboríthatnák az al-, és felkarok, ilyen Vörösmarty tollára és Bosch ecsetjére való módon, de nem vagyunk mi barbárok, s bár azok lennénk, mint néhai Szent István. S most, hogy elhelyeztük térben és időben a tényállást, nézzük, mi is indokolja a fölhorgadást. Mert, hogy lopnak ezek, az nyilvánvaló volt, na, de ennyit? Azt írja az újság, hogy: “Csak az ötszáz legnagyobb nyereséget elért vállalkozás rangsorában szereplő, közismerten kormánykedvenc cégek tavalyi eredménye után 104 milliárd forint osztalék ütötte az emblematikus oligarchák markát.” Ennyi már a zsebükben van, illetve a Kajmán szigetek széfjeiben, hogy majd ne lehessen elkobozni, ha győz a forradalom.

Aztán ezzel párhuzamosan egy másik újság meg azt írja, hogy Pártunk és Kormányunk, tehát OVM maga elfogadta, hogy az EU átalányban mintegy ötszáz milliárdra büntesse az országot, mert a százmilliárdot ellopták. Tehát kedveseim, egyszer ellopják voltaképp Manci nénitől, aztán meg Manci néni még ki is fizeti a büntetést, hogy a lopást büntetlenül megússzák. Tehát Manci néni duplán van átverve és meglopva, ellenben kap egy necc krumplit. És Manci néni te vagy. Ugyanakkor, ha ezt az ország elátkozott házában mondjuk Hadházy szóvá teszi, akkor Kövér elvtárs megbünteti, és ezt a büntetést is összedobja neki Manci néni, hogy hadd cirkuszoljon ez a Hadházy akár így is, ha már másképp nem lehet.

És mindezek után tegnap még azt is írta az újság, hogy Kövér elvtársnak a haverjai – Hende, Semjén, meg a többi – olyan módosítót találtak ki, hogy az ilyen Hadházy féléket ki is lehessen tiltani az ország elátkozott házából, hogy ne tudjanak cirkuszolni. Holott nem Kövér elvtárs jóravalósága miatt, hanem Manci néni jóvoltából vannak ott. Szóval az van, hogy el is lopják, a büntetést is más fizeti helyettük, és még szóvá sem lehet tenni, ha ez nem tetszik. Most mondjon valaki csak egyetlen indokot is, hogy miért meneküljenek meg ezek a lámpavastól. A magam részéről semmit sem tudok mentségükül felhozni, még azt sem, hogy jó a magaviseletük. Lásd Borkai.

Ezek történtek tegnap, egy nap mocskos hordaléka csak ez, és, ha nem lenne köd, a nap vidáman sütne, mint akármely temetésen, mert az élet igazságtalan. Manci néni nem lát tovább a necc krumplinál és a tucat csirkelábnál, talán azt sem tudja, létezik olyan szám, hogy 1 000 000 000. Forintban pláne nem, így Manci néninek fölróni, hogy nem rúgja valagba a nerhuszárokat, öreg hiba és nem is lehet. De, hogy azok, akik láttak már repülőt, és jártak túl a falu határán, hogy ők is szó nélkül tűrik ezt, az már és viszont érthetetlen. Úgyhogy, egy szót se halljak, hogy hallatlan, negyven milliós autóból hajigálja a Récsöl a szaros pelenkát. Mert a pofádba röhög, te meg hagyod. Jóccakát.

Kövér pedellus-népbíró elvtárs

Hadházy táblája “A lónak a faszát” felirattal maga volt a rózsaszínű kifestőkönyv, egy kamaszlány naplója ahhoz a mocsokhoz képest, ami Kövér pedellus szájából mostanság folyik bőven és lankadatlan. Nem is a szókészlet, mert káromkodni is tudni kell, nem is a trágárság, hanem az embert állatnak néző mérhetetlen dölyfű ordítás, a hatalmi gőg és a sötétség, ami szavaiból világlik, ez teszi igazán gyűlöletes figurává a hajdani MSZMP alkalmazottat.

Kövér pedellus nem szimplán tuskó, hanem van benne valami éji sötét, a kivégzés végrehajtására önként jelentkező aljasság, összességében ilyen népbírói-vérbírói hevület. Ismerjük a népbírói hivatalt, ahol szakképzetlen, jogi végzettség nélküli, ámde a hatalomhoz kellően lojális organizmusok élhették ki szadista lelkük sötét kéjeit, midőn nemcsak halálba küldték a kezük közé került delikvenst, hanem meg is alázták. Ez voltaképp a lincselés hivatalos formája, az intézményesített hörgés.

Kövér pedellus-népbíró elvtársnak mostanság ilyesmihez hasonlatosan habzik a szája, amiben meglepetés nincsen, innentől érteni véljük a köteles kijelentést is. Ez a lényege, ez a habitusa a manusnak, az ilyenek lövik tarkón a kiszolgáltatottakat “Der springt noch auf” felkiáltással, akasztanak a nép nevében sóhajtással vagy köveznek halálra a sivatagban, ez a fajta örök és változatlan, voltaképp az emberi faj ótvarságának archetípusa, csak nem mindenhol nevezik házelnöknek.

Nálunk igen. Tegnap ez az organizmus Gyurcsányról fejtette ki a véleményét, legaljának, senkiházi nyikhajnak, nevezve őt szemben Borkaival, akinek a “magánbűnök körébe tartozó erkölcsi botlása” volt csupán. Engem sem Gyurcsány, sem Borkai nem érdekel momentán különösebben, engem most Kövér pedellus-népbíró érdekel, mint a NER színe-virága, aki így ránézésre fölkötne mindenkit, akinek nem tetszik a képe. Ez már döfi, ezzel már lehet kezdeni valamit.

Különösképp a jelenség érdekel, a hatalmi arrogancia, mert ez minden szinten jelen van. Például hozom kies városomat, ahol, amíg hatalmon lévőnek vélték magukat, hasonló habitussal beszéltek a bevándorláspárti szivárványkoalícióról, pökhendien és lekezelően. Most viszont, hogy a nép kinyilvánította akaratát, miszerint leginkább menjenek a francba, s már hivatalosan is kiesett a kezükből a hatalom, lehorgadt a marha nagy önérzet, elmúlt a melldöngetés. Csúszás-mászás van.

Ez elég alávaló jellemre vall. Arra leginkább, hogy ezek úri lócsiszárok, akik bevernek sárral, más szempontból azok a gyilkosok, akik elfogásuk esetén a leghangosabban visítanak az életükért, akárha malac a böllér kezei közt. Meglenne a szókészletem a kéretlen jellemzésükre, de beérem Sheldon találó, frappáns és mindenféle szempontból helytálló lexikájával, miszerint trogloditák. És azt is értem már, miért ragaszkodnának a feudális társadalmi berendezkedéshez.

Ehhez vannak szokva, ezt verte beléjük az apjuk, de az a rossz hírem van, a nehéz gyerekkorra hivatkozni ugyan megható, de az ítéletet nem befolyásolja, legfeljebb pszichológust rendelnek a börtönben a rab mellé, hogy együtt tűnődjenek a hálátlan embereken, a kajla világon, és együtt morfondírozzanak azon is, hogyan jutottak idáig. Ezt a tegnap jászberényi történések magyarázzák. Tele lett az emberek töke velük egészen köznapian és egyszerűen.

Mókás volt ez a megismételt választás. A jászberényi közönség pár hete azt mondta a helyi Kövérnek, hogy húzzon a francba. Ezt ő tévedésnek tartotta, ismétlést kért, hogy kiderüljön a hiba, a népek viszont még hangosabban mondták neki, hogy elég, lassabban, hogy így hátha megérti. Belátom, hogy az embereket kellene lecserélni, a hiba csak bennük lehet, ez azonban macerás, és a végén egyedül marad az addigi megváltó és csodatévő.

A hála nem politikai kategória, mondta állítólag valamely okosság, ami bölcsességet még annyival toldanék meg, ha nincs miért hálásnak lenni, akkor beszélni sincs miről, és el lehet menni. Nem véletlenül rezonáltam Gyurcsányra, mert a jelek szerint hiába tarja őt Kövér pedellus-népbíró elvtárs senkiházi nyikhajnak, neki mégiscsak van rajongó tábora, míg azonban Kövér pedellus-népbíró elvtársat meg a saját édesanyja sem szereti. És ez már jelez valamit.

A legkisebb fiú

Ha így folytatja, Hadházyból legkisebb fiú lesz, csillagszemű juhász vagy szegénylegény, esetleg királyfi. Népmesei alak, a folklór része, a hős, aki szembe száll a hétfejű sárkánnyal, Döbrögivel és mindenféle földöntúli démonokkal. Szép ez, és szomorú nagyon. Ilyen mesehősök akkor születnek, ha a valóság amúgy kilátástalan, s ha másképp nem, legalább a képzelet világában állítja helyre a nép egyszerű gyermeke az óhajtott rendet, ami egyébként reménytelen.

Hadházy rendelkezik is a népmesei hős tulajdonságaival, építkezések fölött repked, filmez és fényképez, kiabál meg táblákat mutogat, a közönség pedig, mint a fostosok a bábszínházban, ordít neki, hogy mögötte van a gonosz, ezen túl azonban csak nézi a küzdelmét a sötét nézőtérről. Mert mi szeretjük, ha a harcainkat más vívja meg, szurkolunk teljes szívünkkel, de nem akarunk a mese világában lenni. Egy nagy matiné az egész világ nyalókával és gumicukorral.

Felnőttesebben és brutálisan fogalmazva, szeretjük más farkával verni a csalánt, iszonyodva nézzük, hogy Varju képviselőt a földön vonszolják, de nem segítünk neki. Csóváljuk a fejünket, azt mondjuk, hallatlan, micsoda egy világ ez anyukám, kérsz még egy zserbót? Pénzzel váltjuk meg a lelkiismeretünket, Hadházynak utalunk, hogy Kövért ki tudja fizetni, holott a Kövért kellene elzavarni, és máris nem kellene utalni. Azaz, a fejéről a talpára kéne állítani a világot.

A magyar ember – nem orbáni értelemben, hanem Arany János módján – nagylelkű és igazságos, jámbor és barátságos. Vagy nem. Ha el nem romlik, akkor igen. Megeteti az éhezőt, pénzt ad a szenvedőnek és üldözöttnek, bújtatja a menekülőt, szánakozik és együtt érez, viszont málé és passzív. Értsd meg, ennyit tudok tenni, de gondolnom kell a gyerekekre, még meglátnak, kibeszélnek, hogyan nézek a szemükbe aztán, fogjuk meg és vigyétek. Ez a magyar néplélek.

Szereti ő a szabadságot, de aktívan tenni érte nem mer és nem akar, így válik a külső szemlélő számára szolganéppé, holott csak lassú. Mindezen egyébként azért ábrándoztam el, mert tegnap Hadházy Ákos a Facebookon örömködött, hogy összedobták neki a büntetéspénzt, sőt, mint írta, maradt is belőle újabb táblákra, a cirkusz tehát folytatódhat, amíg hagyják. Csak addig. Mert például az ilyen örömökkel párhuzamosan tegnap Demeter Mártának a nyakára tették a kést.

Ő már vádlott a röpcsizős sztori miatt, de érte mégsem aggódik senki. Nekem sem ingem sem gatyám a képviselő asszony, csak őt sem kellene magára hagyni nyomorúságában, a monolit, gonosz és kérlelhetetlen hatalom jeges ölelésében. Csak ugye, rajta nem lehet segíteni a partvonalon kívülről, mert az ő leendő pörének nincsen számlaszáma. Varju képviselőének sem lesz, és aztán senkinek sem lesz, ahogyan ígérték, hogy egyesével vadásszák le az ellenséget, mert úgy egyszerűbb.

Ha már a meséknél tartunk, azokban van olyan is: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon, valamint üsd, vágd, nem apád, ilyen cukiságok és ősi bölcsességek. De olyan is, hogy a sárkánynak mindig újra nő a feje, ezzel szemben és ehhez képest viszont a legkisebb fiú mindig győz és övé lesz a fele királyság. Ilyeneket meséltek az elgyötört apák gyermekeiknek, miután hazatértek az uraság földjéről, ahol halálra robotolták magukat. Mert az élet az ilyen, nem egy habostorta és nem is lányregény.

Már látom egyébként magamban a bajt, a hibát, hogy nem tudok örülni annak, dolgos népünk adakozott Hadházynak, hogy további pörformanszokat eszközöljön a parlamentben. Szép ez, jó is, csak olyan, mint amikor szintén dolgos népünk annak idején egész évben várta, mit művel majd a Hofi szilveszterkor, meghallgatta, nyugtázta, hogy jól megmondta nekik, majd másodikán elment dolgozni, megvette a begyűrűzés miatt megdrágult fröccsét, és a gőz ki volt eresztve.

Ennyi az egész. Ilyen párhuzamos az élet azzal a módosulással, hogy ma már miden nap lehet szilveszter, a jómunkásember pedig naponta nyugtázhatja jóváhagyólag, hogy ez a Hadházy jól megmondta nekik, a gőz ki van eresztve, a fröccs megíva, begyűrűzés nélkül is drágulva, mert magyarázni már nem kell. Ez ugyanis nem szocializmus, hanem feudális vadkapitalizmus fasizmussal elegyest, amit közadakozással legyőzni nem lehet.

Buborék

Kövér László, mint valami mindenható Isten, tovább szigorítja birodalmában az újságírókkal való bánásmódot. Alig lehetnek ott, ha ott vannak, se kérdezhetnek, nem fényképezhetnek, mozgóképet alig készíthetnek. Ha szóba áll velük netán-esetleg, leereszkedik hozzájuk egy nagyságos képviselő, de rosszul érzi magát a kérdésektől, akkor joga van szó nélkül elmenni. Egyáltalán, a képviselő azt csinál, amit csak akar, az újságíró meg örüljön, ha luk van a seggén, netán szagolhatja a nagyságos képviselő Pitralonját, és ne nagyon kérdezgessen.

Mindenféle fontosságok vannak a kajla világon pedig. A lányok pólója az első tavaszi napsütésben, nagykabátja és csizmácskája jegekben, a véres köhögetés és a zokogások a kórházi váróban, a kukásautó a sarkon és a koldus a padon, egy kutya jóságos szeme meg a macska csapodársága. János bácsi bütyke, meg, hogy kilukadt a fazék, omlik a vakolat, odavannak a vetések, vagy döglenek a nyulak. Mind életbe vágóan lényeges dolog, Kövér László ellenben nem az. Egyáltalán nem. Nem fontos, kosz a köröm alatt, kitömött páva huszárgúnyában, kifeslik belőle a vatelin, abból potyognak kifelé a szavak.

Kövér László és mindenfajta tótumfaktumok meg képviselők ott lebegnek a valóság fölött egy arasszal, de nem mint Isten létének bizonyítása Nicanor atya által Marqueznél, hanem annak igazolásául, hogy ótvarosok. Ez rögtön ki is derül, amint a lábuk csöppet súrolja az anyaföldet, ott állnak Borkaiként csupasz seggel, köröttük tuccog a mulatós. Mindez mutatja nem az esendőségüket, mert akkor az orruk csöppenne el, hanem a romlottságot, amit az okoz, hogy valami tévedés folytán kiváltságosnak érzik magukat szolga helyett, elfelejtik, ki küldte oda őket, kit kellene képviselniük és kinek a pénzén élnek. A miénken.

Ehhez képest leereszkedve krumplit osztanak, amit nem megköszönni kellene, hanem pofán vágni őket vele, a zsákkal, hogy visszatérjenek a valóságba, ahol már régen nincsenek. S ezzel, hogy Kövér László még jobban ketrecbe zárja őket, buborékot épít úgymond közéjük és az istenadta közé, még jobban elidegeníti őket a való élettől, fingjuk sincs mi folyik a képviselői álomvilágon kívül. Pártban gondolkoznak, mandátumban, bizottsági helyekben, egymás csesztetésével, ilyenek. Külön kaszt lettek harminc év alatt, a nyelvük is más, a szaguk is, de ehhez a naftát mi adtuk nekik, mi tettük őket ilyenné, s a mi dolgunk lesz orvosolni is a bajt.

Az újságírók is, amikor a képviselő urak – és hölgyek – elemelkednek az anyaföldtől, nekiállnak rezegni, s akkor érzik magukat fontosnak, ha valami kis kapcsolódásuk van ehhez a degenerált kaszthoz, és a megalázkodásig futnak a semmirekellők után, hogy utána annyit halljanak: boldog karácsonyt, vagy nőügyekkel nem foglalkozom. Hovatovább abból áll a sajtó kies hazánkban, melyik nagyfejű mit mondott, milyen ökörség csúszott ki a száján nagy kegyesen, holott akkor járnánk jól, ha azt sem tudnánk, hogy ezek egyáltalán a világon vannak.

Ha most úgy tűnne, pikkelek a képviselő urakra – és ritkábban hölgyekre – akkor igaz lenne, mert teljesen fölösleges állatfajta, csak a napot veszik el más elől. A bolti pénztáros lánynak igazoltabb a létezése, mint akármelyik képviselőnek, hogy államtitkárokról, miniszterekről, és magáról a prime ministerről ne is beszéljünk. Ha van értelmetlen organizmus a földön, ami a különös véletlenségek folytán kialakult, mert a Planck-állandó egy kicsit félrenézett, az ő. Na, őneki semmi köze az élethez, de vigasztaljon bennünket az a tudat, ahogyan vége lesz.

Neki már szólni sem mernek, ha hülye, az érinthetetlenség buboréka van körötte, ahogy Hitler körül is volt. A D-nap is túl korán, pitymallatkor kezdődött, s nem ott, ahol várták. Tiporódott az egész náci vezérkar, mi legyen, de mire délelőtt a Führer méltóztatott fölkelni, hogy parancsokat osztogasson, már mindegy volt, a szövetségesek partra szálltak, és elkezdődött a hosszú és kínos vég. Ami aztán odáig fajult, hogy a vezér már nem létező csapatokat dirigált a bunkerjából, mielőtt főbe lőtte magát. Ide vezet, ha a képviselők nem állnak szóba az újságírókkal, de nekem mindegy.

Részeg dajdajozásokon – és ahogy azt láttuk Borkai nyomán, ez nem idegen képzelt és beképzelt nagyjainktól – rendre a székely himnuszt tutulják Fekete Pákóval elegyest, s olykor, ha már az okádás küszöbén vannak, előkerül Petur bordala is: “Gondold meg és igyál!/ Örökké a világ sem áll;/ Eloszlik, mint a buborék,/ s marad, mi volt, a puszta lég./ S marad, mi volt, a puszta lég.” S az a legszebb a dologban, hogy még csak nem is tudják, saját magukat éneklik meg, mint ahogyan a kedves vezetőt is látjuk rendre eltorzult képpel az erkélyén nótázni. Ilyenkor veri a szögeket a koporsójába.

Kövér püspök intelmei

Kövér pedellus a legnagyobb király. Van neki külön hadserege, orrba-szájba büntet mindenféle képviselőket, azt tilt ki a palotájából, akit csak akar, mikrofonokat némít el, szavazógépeket kapcsolgat ki-be, leordítja a képviselők fejét ha úgy esik jól neki, még örülhetnek, ha nem vereti vasra őket. Egyáltalán, azt csinál, amit csak akar. Most például a papoknak mondta meg, merre lakik az úristen, meg, hogy jól viseljék magukat.

Eleddig azt hihette az ember, Kövér pedellus világi ember. Erre utalt a volt MSZMP-s munkahelye, meg az is, hogy amikor a haverja elordította magát a parlamentben: “Térdre, csuhások!”, ott röhögött mellette, meg verte az asztalt. Sőt, mindezeken kívül az ember nagy jámborságában úgy tudta, bármiféle papoknak világi ember csak jelenthet, utasításokat nekik nem adhat, mert a főnökük csupán az úristen, meg a püspökük max, ő titkolja el, ha kisfiúkkal malackodnak.

Ehhez képest Kövér pedellus most elvárásokat fogalmazott meg velük szemben, hogy úgy mondjuk, utasította a térdre csuhásokat, hogy merre kell terelgetniük a nyájat a választások kapcsán. Akárha Orbán a polgármestereket, hogyha nem generálnak elég szavazatot a szemétdombjukon, akkor valagba lesznek rúgva, most meg a csuhások vállára is felelősség lett rakva. Már ők is számon lesznek kérve, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy Kövér pedellus szeretné.

És mégis hogyan, kisapám? Kérdezhetnénk abban a tudatban, hogy az államnak az egyházhoz köze nincs és nem is lehet, és most kiderült, hogy mégis van, mégpedig mennyire hogy van. Hát persze, a kereszténydemokrácia, amit azért találtak ki, hogy bávataggá tegyék az alattvalókat, és a papsággal, mint Orbán kinyújtott karjával terelgessék a sötétség, s így egyben a saját karjaik felé. Viszont, ami itt folyik, az mindennek a legeslegalja. Vagy még rosszabb.

Konferenciáztak a reformátusok Szárszón, s olyan szellemi nagyságok mutatták itt az utat, mint a pedellus, a szerencsétlen Trócsányi, meg valami Bogárdi, dunamelléki püspök. Ez utóbbi erősen megfelelni óhajtván a világiaknak, hitet tett az állam és egyház házassága mellett, szétválasztásukat mesterséges dolognak nevezte, s ennek kapcsán szidta az SZDSZ-t és a Momentumot. Gyurcsány és Soros most kimaradt, Trócsányi meg hallgatott, és Ursula vd. Leyenről ábrándozott.

Kövér pedellus azonban elemében volt nagyon, és olyan alaptételt állított fel, miszerint a legrosszabb kereszténydemokrácia is jobb, mint akármilyen nem keresztény politika. Túllépve azon, hogy szegény Churchill aforizmáját ilyen ízetlenül megcsavarta, emlékezzünk a másik bölcsességére is, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna, amivel szegény Hornra utalt, mit pediglen őt látjuk mindeközben. Csakis őt erre gondolva.

Visszatérve azonban arra, hogyan öltött püspöki öltözetet a pedellus, azt látjuk, hogy ezen a Szárszón kijelentette nem is burkoltan, ki felel azért, ha nem rájuk szavaznak a bambák. Így mondta a püspök: “A közösség felelőssége, adott esetben az egyházi közösségekről beszélek, beleértve a lelkészeket és a plébánosokat is.” Továbbá skizofréniának nevezte, ha egy gyakorló keresztény olyan pártra szavaz, amelyik nyíltan tagadja meg a kereszténység programját.

Ha a kereszténység programja az, amit Kövér pedellus-püspök képvisel, akkor nem rá szavazni erkölcsi kötelesség. Ez az egyik. A másik meg, hogy kies hazánkban a gyakorló keresztények erőteljes kisebbségben vannak akárhonnan is nézzük, így Kövér pedellus ne nagyon handabandázzon a nem létező kereszténységével. Csak sajnálatosan ezt senki nem mondja meg neki, ez is rám marad, ami viszont visszhang nélküli erőfeszítés, de jó nagyon.

És még, ha találok valakit, akit ez elriaszt, elmesélem, amit Kövér elménckedett, hogyan képzeli a dolgokat. Egy katolikus papra utalva magyarázta, ő hogyan tartja kordában a bávatagokat: “Aki nem jófele szavaz, az a következő héten ne jöjjön templomba, csak miután többször jó alaposan meggyónt. De ő nem fog feloldozást adni, mondta a plébános úr.” – böfögte Kövér pedellus göcögve, mi pedig mindeközben érezzük a ganyészagot, és látjuk a kakastollakat az ablak alatt.

Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.

我是匈牙利人

Kövér László kezd egészen mélyre süllyedni, a sötétségbe bele az összes elvtársával és cimborájával együtt. Bár túl hosszú utat megtennie nem kell, elég régóta a lehangoló cél közelében van, a mostani magyar-rinyálása azonban egy újabb jelentős grádics. Ebben egy mondaton belül mond ellent önmagának, és még szerencse, hogy ezt a mutatványt egyetlen szón belül nem lehet megtenni (bár arra is képes volna). Akkor e téren már teljesen elérte a mocsarat ezek szerint. Magyar az, akinek négy gyereke van – mondja Kövér -, magyarul tudni nem követelmény, ezen túl van neki tizenhat unokája, akik viszont már magyarul csacsognak.

Ez valahogyan nem áll össze, de ez Fideszéknél nem is előírás. “我是匈牙利人” – vagy “Я венгр”, esetleg “Mən Macarıstanlıyam”. Itt most kínaiul, oroszul és azeriül mondtam azt, hogy magyar vagyok, ha már testéri népek, ugye. És akkor föltenném az obligát kérdést, ha van négy gyerekem ilyen bemutatkozással, akkor magyarnak minősülök-e, vagy ehhez elég, ha a Fideszre szavazok. Mert ez lesz lassan az egyetlen kritérium. Az eljövendő önkormányzati választásokon is már az Unión kívüli nem magyarok is szavazhatnak, elegendő hozzá egy itteni lakcím. Már látom, ahogy névleg megtelnek ukránokkal a disznóólak.

Ilyen tempóval egyébként a magyar állatkertben született zsiráfok, makik és elefántok is szavazhatnának, van magyar lakcímük és szeretik a narancsot. Tényleg itt tartunk lassan, s ebből kitetszik, hogy Kövér és elvtársai egyrészről a végtelenségig tágították a magyarrá nyilvánítás lehetőségeit, más szempontból viszont erősen szűkítik azt a kört, amely szerintük magyarnak tekinthető. Én például ilyen szempontból egyáltalán nem számítok annak, csak két gyerekem és négy unokám van, arról nem is beszélve, milyen elképesztő globalista-liberális képzetekkel van tele a fejem, és életemben nem szavaztam a Fideszre. Így a NER szempontjából létezésem fölösleges és indokolatlan.

Örülhetek úgymond, hogy luk van a valagamon, és még nem vitt el a nagy, fekete autó. Hogy ezek meghülyülnek, az már a kokárdánál tudható volt, de, hogy ennyire, az nem volt benne a pakliban, aztán mégis ide jutottunk. Az első lépcső volt a magyarság meghatározásában, hogy az a magyar, aki addig hordja a kokárdát, ameddig Orbán Viktor óhajtja. Aztán jöttek sorban a kirekesztések, a mai előírás a magyariságra a keresztény, fehér, kizárólag hetero és lehetőleg férfi. A nő addig játszik, amíg négyet nem szül, utána kussol a sparhelt mellett. Ezen kívül minden és mindenki méltatlan arra, hogy magyarnak vallja magát.

Matematikailag még beleszámítanak a Fideszre szavazó lábasfejűek, trogloditák és tízet fialó denevérek, az egy gyermekes, egyedül álló anya viszont nem. Nem is kap semmit az államtól, léte alaptörvény-ellenes, csoda, hogy a világon van. A sor – hogy ki nem magyar – a végtelenségig sorolható, a kivándorolt egymillió semmiképp, jönnek helyettük a sok gyerekes vietnámiak, kínaiak rabszolgának, a rendszer működik, a nemzet pedig – nem fideszi értelemben – a sírba hanyatlik. Elhullanak legjobbjai vagy elmenekülnek, a magyarul sem tudó tizenhat unokások azonban biztosítják a rezsim szavazóbázisát.

Ezt a metódust nevezik embertelennek – lehet is -, egyszerűbb azonban csak fasiszta okádásnak hívni, az ezt kizárólagosan hordozó orbáni génekkel együtt. A magyarul nem tudók, a tizenhat unokások elkötelezettek a nemzet ügye iránt Kövér szerint, és e ponton nem tudható, mi számít nemzetnek és az ő ügyének. Az ember tényleg csak röhögne ennyi ökörség hallatán, ha nem kellene sírnia nagyon. Mert, hogy lefordítsam, és mindenki értse, itt arról van szó csupán, hogy a Fidesz a neki nem tetszőket igyekszik kiszorítani a magyar hazából. Ha a nyugdíjpénztár sem fájt, meg ez sem, ha azt is szó nélkül tűri mindenki, hogy egy magyarul nem tudó kínai döntsön a Mari néni dolgairól, akkor nincs miről beszélni. Mert erről van szó, ha nem lett volna világos.

Segg és lélek

“…- Mit látsz, Laca?
– Kicsit halkabban kérdezd, mert nem látok olyan nagyot.
– Mit látsz?
– Egy nagy segget látok!
– Na, hát ez már valami.
– De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!…”

Így szól az igazság az AE Bizottság Tánczenekar “Putty Putty” című fergetegesének elején, és így lehetett ezzel Kenderesi Tamás úszóember is. A messzi, dél-koreai Kvandzsugban, ahol vizes világbajnokság volt, és az Origo szerint nem is volt olyan fenomenális, mint a miénk, amelyik még mindig drágul, pedig már ez a másik is véget ért, szóval az úszóember a kiváltságosok minden dölyfével ott múlatta az időt egy éjszakai csehóban. Mert mit tehetne mást egy úszóember-sportember, mint éjszakai mulat.

Szóval ott sportolt a bárban, kocsmában, sekrestyében egyszerre, és látott egy segget, amely jószág egy dél-koreai lányé volt, s mivel nem tudta, hallucinál-e, megfogta azt a segget csupán kideríteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. A valóság azonban nem ilyen költői. A lehangoló igazság az, hogy Kenderesi úszóemberből előjött a keresztény, magyarmacsó vadbarom, és megmarkolta azt a segget, mert már nyert valamikor egy bronzérmet is. És most az van, hogy Dél-Korea megtámadta magyar hazánkat, mert emiatt őt az ügyészség kérdőre fogja vonni.

És nem egy Polt a helyi erő, így baj lesz. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy az eset miatt hazánk közönsége meghasonlott, ketté szakadt lelkében, s míg az egyik fele levágná Kenderesi úszóember farkát és kiherélné, a másik a dél-koreai ribancot szidja, aki hisztizik, mint egy fürdőskurva ahelyett, hogy elalélna a gyönyöröktől, mert egy keménytökű, keresztény, magyar macsó, pláne világhíres úszó, akinek van már bronzérme is, megfogta a seggét. Mint kitetszik, itt kulturális különbségek vannak, valamint éjsetét homály.

Mert az erőszakoló Kiss Laci bácsi úszóedzőt is támadták, pedig mennyi örömet adott ő népünknek, meg büszkeséget is, jó hírünket is, nemzeti nagyságunkat is. Ott is a megerőszakolt úszólány volt a hibás, mert kacér dresszeket viselt, kihívó volt a lába neki, egyáltalán, maga a létezése arra volt hivatott, hogy Kis Laci bácsi erővel leteperje, megkúrja, mint a Második Ukrán Front maga. A cemendékkel mindig csak a baj van, ennek a vágott szeműnek is muszáj volt seggének lenni, direkt odanövesztette a Kenderesi úszóember orra elé, mit tehet mást a szerencsétlen, megmarkolja.

Ám egy kommentben minden benne van a számtalan közül, ami született az ügyben, amit muszáj volt megjegyeznem, és idemásolni is. Ezt, kedveseim, egy nőnemű egyed fűzte hozzá a gyalázathoz, ilyen szemmel olvassuk, és meglátjuk benne Magyarországot magát: “Nem török pálcát felette. Megfogta a fenekét, kárt nem tett benne. Országunkban néha durvább dolgok vannak az éjszakában, a sok külföldi hogyan viselkedik, meg a Balatonon.” – ez nagyon töményül sötét szöveg, minden szeletét most föl sem fejtem, csak egyet, illetve azon merengek el, mert ebben is benne van a teljes, letaglózó magyar valóság.

Szóval mit hisztizik a kurva, nem esett kár a seggében. Nem tudom, miféle kár eshetett volna benne, hogy Kenderesi úszóember kiharap belőle egy darabkát, bicskával farigcsálja, vagy akármi. A testhez azonban, mint ábrándos idealistáktól tudható, lélek is tartozik. A segg a test része, következésképp, ha a seggét markolásszák idegen emberek a női egyednek, a lelkében eshet kár. Ilyet azonban magyar nő és magyar anya nem ismer a jelek szerint, ami felettébb sajnálatos körülmény és állapot, viszont egyáltalán nem meglepő. A NER-ben a nő voltaképp tárgy, szülő és főzőgép, mint azt nagyjainktól is tudhatjuk.

Most csak néhány dolog, hogy mért van ez így. Ákos dalszerző ember álláspontja a másik nemről: “A női princípiumot beteljesíteni. Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” Vagy Kövér pedellus részletesebb ideája: “Nem akarjuk Magyarországot férfigyűlölő nők és a nőktől rettegő feminin férfiak, a gyermekekben/családokban csak az önmegvalósítás akadályát látó jövőtlenség társadalmává tenni. Azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek ‘Ha férfi vagy, légy férfi’ című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk.”

Kenderesi úszóember huszonkét éves. Ő már a NER-ben szocializálódott, ezek között. Ez nem menti fel az alól, hogy képtelen egyenrangú félként tekinteni a női nemre, de magyarázat rá. Mint ahogyan az is, hogy a sportba ájult országban a keresztény, magyar macsóság mellett a kivételesség, a nekem ez jár tudata is belenevelődött, ha egy seggről van szó, ha pénzről, paripáról és fegyverről. Így torzítja el a NER féltett gyermekeinek csökött tudatát, s ettől már csak pár lépés a vak komondoros Balogh József álláspontja, aki, amikor kénytelen volt mégis bevallani, hogy meggyakta az asszonyát, elképesztő dolgokat hozott fel mentségéül.

Kétszáz kiló kakas feldolgozása, stressz a parlamentben, aggodalom a szeretett ember testi épségéért, zsinórban négy tanyaprogramos előadás, kölcsönadott bográcsok, közelgő falunap, pálinkára beszedett gyógyszer – ez mind-mind közrejátszott abban, hogy a leggyakrabban csak Terikéként emlegetett Sz.-nének, az élettársának 2013. április 28-án betört az orr-, arc-és a járomcsontja, úgy, hogy a tanúk szerint csak úgy ömlött belőle a vér azon a hajnalon. Kenderesi úszóember is tele volt stresszel és fáradtsággal, megmarkolta hát a lány seggét, mi van abban, baja sem esett annak a seggnek. Terikének sem az elsoroltakon kívül. Minden, mindennel összefügg azonban.

Így tehát az is idetartozik, hogy Illés Zoltán még államtitkári fénykorában azt mondta a parlamentben Széll Bernadettnek: “Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Sőt, az is, hogy kies hazánk nem ratifikálja az Isztambuli egyezményt, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szól. Legfrissebben az új, nőnemű igazságügy-miniszter fejtette ki, mért nem. A kormány, úgymond “fellép a családon belüli erőszak ellen”. Ez minden bizonnyal elég, és az is, hogy Orbán Viktor Mihály meg nem foglalkozik nőügyekkel. Klafa, azaz, ide nekünk az oroszlánt is, mármint a női seggeket, mert mi bajuk lehet, ha csak belemarkolunk, ugye, és pláne naugye.

Felel, nem felel, szívből, igazán

Donald Trump megorbánult. Vagy nem is kellett neki annyira, mert Orbán trumpult meg már százezer éve, hogy aztán ne kerülgessük a rögvalót, kimondva az egy igazat, hogy bunkó ez mind a kettő. Egy, romlott akolból valók, vagy valami ilyen. Trump, mint ismeretes, nem is olyan régen rasszista kirohanást intézett saját országa néhány képviselőnője ellen, akiknek más vidékről származtak a felmenői, és eltanácsolta őket a szülőföldjükről, a nagy, és romlott USA országból, vissza a gyökereikhez, az őserdőbe, szavannákra vagy akárhová.

Őtet ezért minden szívfájdalom nélkül pofán lehetne, lehetett volna verni, ha nem lenne annyi gorillája, mint az Orbánnak is, napszemüvegben, öltönyben, fülessel és általában fölnyírt hajjal. Az ilyenek akadályozzák meg a népharag megmutatkozását, a spontán lincseléseket, hogy Orbán például a magyarok istenével ismerkedhetne meg, Trump pedig Manituval, vagy akármi más képzelt alakkal, arrafelé sok isten él, míg minálunk csak egy, de leginkább egy sem. Itt hagyott magunkra, úgy ment el az Isten, vagy inkább meghalt, kilehelte a sosemvolt lelkét a szerencsétlen.

Viszont most nem a sokféle – oder egy – teremtőt siratjuk, hanem saját magunkat. Trumphoz visszatérve tehát jegyezzük meg azért, hogy virtuálisan lett képen vágva a manus, de annyira, hogy a szava is elakadt. A CBS újságírója, egy bizonyos Weija Jiang ugyanis megkérdezte tőle, hogyan érezne akkor, ha valaki azt mondaná a feleségének, a Melániának, hogy takarodjon vissza a szülőföldjére, ami Szlovénia volna. Erre nem tudott mit mondani az usákos dúvad, tehát hallgatott. Ebből is kitetszik, mindenkinek el lehet kapni a tökeit, csak jó helyen kell szorongatni.

Orbánnak viszont rengeteg töke van, azonban valami kiismerhetetlen okból egy sem fáj neki. Ő ebbe az erkölcsi magasságba, hogy kérdezheted, nem felel, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, csak egyszer jutott el, amikor a HVG nem kevesebbszer, mint négyszer tette fel a kérdést neki, igaz-e, hogy Trumpnál a magyar civilek ellen lobbizott, és Orbán négyszer nem adott választ. Viszont enélkül is tudjuk, hogy igen, sőt, azt is, hogy midőn miniszterügynök elvtárs a másik hülyénél esengett, hogy a magyar civilek ne kapjanak norvég pénzt, Trump erre azt felelte csöndesen, ő nagyon szereti a norvégokat.

Orbánnak ez olyan lehetett, mint egy maflás, lidérces álom vagy másnapos delír, hogy szembegyalogolt önnön magával. Jött ki az éji homályból egy másik köpcös zsebrebaszott kézzel, trottyos gatyában, rángatózó fejjel, ajkait nyalogatva, és a dolgok körbeértek. Ott kezdődött minden – mint emlékezhetünk -, amikor Orbán a pharaonos kérdésre boldog karácsonnyal, Szemerkényi nagykövet menesztésére nőügyekkel nem foglalkozommal, mészárosos, vejes érdeklődésekre pedig – ahogy az tudvalévő – üzleti ügyekkel nem foglalkozom felelettel reagált. Trump meg csípi a norvégokat.

Ellenben a cinikus aljasság legmélyét Orbán érte el egyedül – ki más is -, amikor a CEU elüldözése után egy mégis arra vonatkozó kérdésre az osztrák kancellárhoz irányította az érdeklődőt. Ilyen környülállás esetén múlhatatlan szükség van a fogdmegekre, kevlárra a gyomron és páncélozott családi kisbuszra, valamint TEK-es tankokra a tereken. Viszont, hogy diktatúrában élünk, és ezt megteheti ez a mocsadék, mégis egy másik eset világítja meg legjobban, amikor a szemünk előtt készülnek arra, átírjanak egy törvényt, csak azért, hogy Orbánnak ne kelljen felelnie.

Széll Bernadett figyelmeztette arra Kövér pedellust, hogy a főnöke – bár törvényi kötelessége volna – nem számolt be a tiszteletlen házban az uniós csúcsdolgokról. A pedellus erre nem úgy reagált, felszólítja Orbán királyt a törvények betartására, hanem inkább arra intette, hasson oda a saját duci kis kezével, hogy a törvényt igazítsák az orbáni gyakorlathoz, miszerint szarunk a pofátokba. Így is lehet, meg úgy is, hogy eztán a lopás, ha fideszes kézhez tapad, kikerül a BTK-ból. Ki akadályozhat meg ezeket bármiben is most már és ugye. Senkise semmiben.

Edit néni még ötödikben azt tanította, hogy a fogalmazásban kell lennie bevezetésnek, tárgyalásnak és befejezésnek is, és már soha nem tudja meg, ezzel milyen nehéz feladatot rótt rám fél évszázad távolából de nagyon. Ezt nem lehet abbahagyni, mert akárhányszor is számol be az ember a mocsok egy újabb fejezetéről, mindjárt tolakszik a másik, liheg mögötte, hogy engem is mutass meg. Ennek soha nincs, és nem is lesz vége, hacsak meg nem fordítom az eposz szerkezetét, amelyben az indításnál kérik az isteni segedelmet a feladathoz, míg én most pedig a végén, tegyen már valamit a trottyos hősömmel belátása szerint. Más megoldás most már nincsen is.

Kurvák és honleányok

A hét végén, a női kézilabda BL döntő kapcsán az én szomszéd Józsim érdeklődött, hogy mennyien férnek be a Papp László Arénába. Mondom neki, körülbelül tízezer ember. És – mondja ő bávatagon -, ha tízezer ember, akkor hány nő? (Ez alkalommal nem migráncsozott és dakotázott) Kivágtam a szobából, mint macskát szarni, mert ilyen ügyekben pardon nincsen. Ilyenekkel egy levegőt nem szív az ember, s nem elsősorban azért, mert ótvar bunkó, azt krisztusi megbocsátással még elnézné neki, hanem más okból. Ezt reményeim szerint nem kell részletezni.

A kampány kapcsán meg Kövér pedellus mondott csuda dolgokat a melegekről, pedofilokról és másodrendű állampolgárokról a Budapesti Metropolitan egyetemen, és őt nem vágták ki onnan, hanem egyetértőleg bólogattak neki. Az első sorban Fásy Ádámmal és Bagi Ivánnal. Tudjuk, hogy Kövér legalább annyira ótvar bunkó, mint Józsi szomszéd, vele ellentéten azonban nem gyalog a sakktáblán, hanem házelnök. Közjogi méltóság (méltatlanság). Ha beszél, akkor az általános emberi és a mértékadó elit szemüvegén keresztül is vizsgáljuk őt, és mindkétszer, illetve mindig megbukik.

Kövér pedellus azt mondta szó szerint az örökbefogadó melegekről, hogy: „Erkölcsi értelemben, semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki ezt követeli. Mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze. Különböző okokból nem akarok gyereket, de igényt tartok rá hogy más gyerekét jogom legyen felnevelni.” És továbbá: „Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.”

Vegyünk egy nagy levegőt! Köszönöm. S mielőtt a mai gyöngyszemmel foglalkoznánk, emlékezzünk még a köteles beszédre is, hogy kirajzolódjon házelnök elvtárs szellemi portréja. Tudjuk, hogy tahó, hogy ütne, akasztatna szíve szerint, és most már azt is látjuk, nem kommunista a lelkem, mint eddig hittük, hanem fasiszta briganti náci eltolódással, de majd addig is elér Isten és a Párt segedelmével. Azt most nem részletezném, hogy ezek a mostani kijelentések hányféle szemszögből nem férnek meg egy európai jogállammal, s hogy emiatt a pedellusnak miért kellene eltakarodnia a pulpitusáról, de még a politika közeléből is.

Ilyeneket lehetne sorolni, de minek. Országunk esetében ugyanis jogállamról és európaiságról egyáltalán nem beszélhetünk, ez az ország a “keresztény”, “magyar” “úriemberek” szorításában szenved elavult és veszélyes eszméktől terhesen, és nem is találja a helyét a XXI. században. Ilyen mókák helyett – amelyeket már számos-számtalan alkalommal volt szerencsém prezentálni – menjünk végig konzekvensen Kövér elvtárs bajuszos logikáján, és egészen elképesztő helyekre fogunk eljutni a segítségével.

Sőt, azt is meglátjuk, amit Kövér ugyan nem is akart, de mégis gondolt, csak mert össze-vissza jár a szája, tehát jobb lenne, ha befogná. De nem fogja. Már az is fajsúlyos, hogy a gyerek mint tárgy és élvezeti cikk az önmegvalósítás eszközeként szerepel a pedellus kósza agyában. Mert gondoljunk csak bele, midőn ezek CSOK-os toszásra buzdítják a mélymagyarokat, abban sem egyéb a gyerek mint tárgy, eszköz az önmegvalósításra, hogy lehessen hol lakni. Olyan élvezeti cikk, amelyért az állam fizet, következésképp a CSOK-osan toszó honleányok pénzért kefélnek, magyarán kurvák. Az állam kurvái.

És ezen a ponton ne engemet tessen elküldeni az anyukámba, hanem Kövér elvtársat, ő mondta – ha nem is tudta – nem én. Innen is látszik, nem szerencsés, ha egy állam az alattvalók nemi életét és identitását figyeli, abból jó sosem sül ki. Főleg így, hogy a pedofil egyenlő a meleggel, a gyereknevelés az élvezetekkel, mert ebből az a következtetés fakad, hogy a papság egy része nemcsak pedofil, hanem buzi is, és még afrikai importra is szorulunk az áruból. Innen nézvést pedig egy csapásra omlik össze a migráncsozás meg a keresztény értékek ideája, és ennek tapsol Fásy meg a Bagi. Hogy a Józsikról szó se essen. Szép kis kupleráj ez, meg kell hagyni.

S ha még arra is figyelmezünk, hogy a jó meleg betegnek érzi magát, és lehajtott fejjel járkál a világban, akkor odáig is eljutunk, hogy a társadalom összes többi tagja, aki kívül esik a NER tébolyán, s nem épp így gondolja, szintén jobb, ha behúzza a fülét és a farkát. Továbbá örül, hogy luk van a seggén és még él. Mert mindenki másodrendű, aki nem fideszes, a legelképesztőbb jelzőkkel illetve, sorosista, lipsibolsi, bevándorláspárti és így tovább. És, ha mindemellett abba is belegondolunk, hogy a társadalom fideszileg komilfó tagjai sem egyebek szülőgépnél és GDP szaporító szerszámnál, akkor feltárul kies hazánk leglényege.

Valami fasiszta, feudális, tömeghipnózison nyugvó szellemi és erkölcsi nyomortanya, mint bokréta Isten kalapján. S azok, akik szavazatukkal életben tartják, mi több, elalélnak a gyönyöröktől, hogy ebben a szarhalomban élniük adatik, azok sem többek puszta hatalomtechnikai számoknál, és öntudatos kurváknak tekintik őket. Míg a többi, uszkve nyolcmilliót pedig selejtes árunak, aki hajtsa le a fejét, és legyen boldog, hogy a lágerek még nem nyitottak meg. Ez rejlik Kövér szavaiban, csak végig kell gondolni azokat. S ha önmagától és baráti unszolásra nem takarodik el, meg az összes eszmetársa, akkor másképp kell odahatni, hogy megtegye. Az eszközöket közösen kell megtalálni Buddhában testvéreim.