„A helyzet most is nehéz, és még nehezebb lesz. Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél, az legyen az ő dolguk. Nekem százharminchárom bátor ember kell, az ország százharminchárom legbátrabb embere. És azok önök itt, a kormánypárti oldalon.” – Ez a szózat a kedves vezető szájából hangzott el janicsárjai felé a felhatalmazási törvény elfogadásáért vívott heroikus küzdelem során-közben, ami, mint tudjuk, végül győzelemmel zárult. Hogy a francba ne zárult volna azzal, ez a százharminchárom gondosan válogatott hős ugyanis.
Személyesen fáradtak annak idején Felcsútra, ahol a gazda megnézte a szemüket, fülüket, fogazatukat, vizsgálta kitartásukat, keresett bennük erkölcsöt, érzést, gondolatot, jóságot, s ha ilyen utóbbiakat nem talált föl lettek véve. Kizárólag akkor. Ilyen alapos válogatás után jó, hogy bátrak, ez a minimum, aminek ékes tanújelét adták tegnap is, amikor Szabó Tímea – aki szép lehet, de okos nem – azt pedzegette, hogy a mi járványunk egészen más, mint a szomszédok járványa, ugyanis itt minálunk indokolatlanul magas a halálozási ráta, tehát baj van.
A bátor százharminchárom tapssal fojtotta belé a szót, ütemesen verték össze a tenyerüket, mint előző életükben Rákosinak, azt megelőzően Horthynak, de tapsolnának ezek egy halom szarnak is, ha arra lennének dresszírozva és megfizetnék. Most viszont annak tapsoltak, hogy honfitársaik hullanak mint a legyek. Ha nem is örömüket fejezték ki efölött, de így jelezték, az ilyesmi hidegen hagyja őket, mert nem Szabó Tímeának bátrak, hanem Orbánnak csakis, az esküjük ellenére is. Az ilyen embereket sokféleképpen lehetne jellemezni, az aljas gazember tán elég, de mégsem kifejező kellőképpen.
Mellé kell tenni a ganyé, köpedelem, ótvar, etc. jelzőket is, hogy képünk megfelelően árnyalt legyen, és akkor még Kövér pedellusról nem is beszéltünk, aki eltelten mosolyogva várta, hogy a taps közben Szabó Tímea ideje leteljen, aztán másnak adta meg a szót. A képviselő asszony így nem tudta föltenni a kérdést, hogy a magyar fertőzöttek miért hullanak, mint a legyek, de mindegy is lett volna, hogy fölteszi avagy sem, válasz nem érkezett volna rá. Mert ugyanis nem az a lényeg a járvány elleni küzdelemben, hogy az sikerre vezessen, hanem az, legyen jól dokumentálva, lehessen kábítani vele a bávatag népet.
Már amelyik életben marad a vérzivatarban. Az írás innen két irányt vehetne, szidhatnám a fideszesek édesanyját, de már évek óta ezt teszem, másrészt a fenti történet után már felesleges, hiszen mindenki vérmérséklete szerint gondol azt róluk amit akar, mondja ki átkait, mormolja a foga közt csak, vagy – mert ilyen is akad – elégedetten csettint, hogy jól megkapta ez a Szabó Tímea, megérdemli a bevándorlás-, és víruspárti. Ilyen is van.
Viszont most már tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy Szabó Tímea és sorstársai mi az anyám valagát keresnek a parlament falai közt, mert tudtuk, és napról napra ki is derül, hogy jelenlétük ott indokolatlan, haszon nélkül való. Arra szolgál, hogy mutogathasson akármelyik, tessék, van itt parlament és nincsen diktatúra, holott dehogynem. Ellenzéki – és érző honpolgári szemmel – ugyanis legkésőbb a felhatalmazási törvény óta nem volna szabad bejárni és azt az érzést kelteni, hogy a parlament még egy létező, működő intézmény.
Attól fogva ugyanis a dicsőséges százharminchármon kívüliek biodíszleten kívül nem egyebek. Bár eddig is azok voltak, most azonban már visszavonhatatlanul és teljesen. Bábuk Orbán demokrácia-színdarabjában, ahogyan egy bűbájos kommentelő fogalmazott: „Nem állok oda torkon szopatni magam fasiszta patkányokkal minden héten, Tímea, mert mi nem ezért küldtünk oda téged, meg a többit.” – és igaza van a névtelen forradalmárnak, aki ezt is hozzá teszi: „De ez a vicc, hogy egy egyszemélyi diktatúrában, ahol a parlament kiiktatható, az alkotmány esetleges, a bíróság fideszes, az ügyészség dettó, ahol a válságkezelés abból áll, hogy a sportot lehet támogatni, ott kicsit kevés lesz, hogy te hetente két órát zihálsz a parlamentben, hogy a kutyafáját Orbán úr.” Azt hiszem, ennyi.
Pótlom tehát a hiátust. Egy apa nagyobb baráti társasággal vett részt a mohácsi busójáráson, és hiába voltak ott, a férfi tizenöt éves lányát fogdosták a beöltözött busók. A lány el is sírta magát, annyira megviselte, hogy intim testrészeit össze és vissza is tapogatták. 
Vak komondortól sújtott országunk ilyen képet mutat, amely állapoton voltaképp egyáltalán nem kell meglepődnünk. Annyi tesztoszteron termelődik itt, hogy a férfinépek agya szinte tocsog benne, ami nem is csoda, hiszen már hetedik éve harcolnak legjobbjaink minden ellen, ami él és mozog.