Taperoló busók

Ha egy menekülőnek – a természet törvényeinek engedelmeskedve – hajnali merevedése van, akkor abból a fölvásárolt média kilóra megvett orbánmunkásai balladát kreálnak zenei aláfestéssel.

Ha igazmagyar busók molesztálnak nőket és lányokat, arról nem ír drámát Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében, mint történt az alig pár napja, amikor madárijesztőnek küldte volna a kerítésekhez a faálarcosokat „Busókat a határra” címmel.

A busók viszont most tökön rúgták kéretlen szóvivőjüket, mert úgy éltek a vadvilágban, ahogyan azt a menekülőkről ábrándolják és terjesztik szeretett kormányfőnk orbánmunkásai. Olyat cselekedtek, amit nem lehet a nyuszira fogni, így tehát hallgatnak róla.

Pótlom tehát a hiátust. Egy apa nagyobb baráti társasággal vett részt a mohácsi busójáráson, és hiába voltak ott, a férfi tizenöt éves lányát fogdosták a beöltözött busók. A lány el is sírta magát, annyira megviselte, hogy intim testrészeit össze és vissza is tapogatták.

Megszólalt egy huszonéves fiatal nő is, aki szintén hasonlókat élt át Mohácson. Ahogy elmondta: “Minden nőnek vannak olyan részei a testén, amit – mondjuk – nem sok embernek enged megtapintani.” Ezeket a bájos busók egyáltalán nem tartották tiszteletben, ott is megfogdosták, ahol amúgy nem igazán örül neki, hacsak nem a kedvese teszi. A busók pedig nem mondhatók annak. Gyorsan történt minden, nem volt esélye kitépni magát a szorításból, hiába volt rajta hosszú kabát, az alá is benyomultak a busókezek.

Mindez amúgy kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, amelyet magyarul így definiálnak: a szexuális zaklatás magában foglal minden nem kívánt szexuális közeledést, beleértve az érintést, sőt azt is, ha valaki szexuális természetű megjegyzéseket tesz.

Olyat én még nem hallottam, hogy a magyar királyságban ilyesmiből egyszer is dili támadt volna, igaz, feudális társadalmakban ez nincsen szokásban. Sőt, minden nőnemű egyed állva pisálhat afölötti felhőtlen örömében, hogy a „Ius primae noctis”-t nem foglalták bele az alapszarba, de még ezt is megérhetjük.

Bunkó férfiak mindenütt akadnak, menekülők, busók, de legfőképp a politikusok között. Számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy választott képviselőink hogyan tekintik alantas lénynek a másik nemet, kettőt kiragadok azért, mintegy illusztrálásként.

Tasó László Fidesz-es barom egy alkalommal így oktatta Szabó Tímeát: „Mit pofázol bele, kisanyám.” Varga István ugyanabból az akolból meg így föstött bíztató képet a molesztált nők örömére: „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”.

Vak komondortól sújtott országunk ilyen képet mutat, amely állapoton voltaképp egyáltalán nem kell meglepődnünk. Annyi tesztoszteron termelődik itt, hogy a férfinépek agya szinte tocsog benne, ami nem is csoda, hiszen már hetedik éve harcolnak legjobbjaink minden ellen, ami él és mozog.

A csatából megtérve otthonaikba pedig pihenésképp az a minimum, hogy az asszonyok odatartják hőseinknek a valagukat, majd jöhet a pörkütt. A busók bunkóságára is frappáns választ adott az esemény szervezője, szerinte az álarcosok munkaköri leírásában szerepel, hogy ölelgessék a lányokat.

Aztán, ha mindez a lábuk között történik, szóra sem érdemes. És ha ez nem tetszik a kemény tökű magyar huszároknak, akkor az ember gyereke buzi-köcsög, libsiállat. Hogy mennyire nem értenek ezek semmit sem, arra mutatok egy igen kézhez álló példát. Egyszer, nagyon hajdan, midőn egyik barlangból a másikba költöztem, egy Józsi névre hallgató kan vitte a dobozba rakosgatott és nagyon óvott bakelitjeimet, és volt szíves a lépcsőházban kiejteni a bamba kezéből.

A lemezek ugráltak és pattogtak, gurultak és sírtak, valamint én is. Józsi, akár a keze, olyan egyszerűséggel vígasztalt vállon veregetve: nincs ám semmi baj. Körülbelül így néz ki a férfi-nő viszony minálunk. A harcosok idegen pinákat fogdosnak, de nincsen semmi probléma, mert így rendelkezett a jóisten, minden más eshetőség macsótalan, Pride-os csökevény. Magyarország, így szeretnek ők tégedet. Egyébként meg Gyurcsány a hibás.

Nekünk Mohács kell

Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember, szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében értekezést tett közzé „Busókat a határra!” címmel.

Elsőre humoreszknek vélhetnénk, viszont határozottan állítja, nem viccel. És tényleg beláthatjuk, hogy komoly a dolog, midőn így zárja gondolkodásának végtermékét: „Ezen persze elsőre el lehet nevetgélni, ám aki valamelyest tanulmányozta a harmadik világ szellemiségét, nem biztos, hogy kizárja a sikert.” Ezen merengjünk el egy csöppet.

Pilhál organizmus minden bizonnyal abban a népnemzeti babonában hisz, miszerint a török hódítók elől a mocsarakba menekült őslakos sokácok ijesztő, vérrel festett faálarcokba öltözve, kerepelve meg sípolva zavarták volna el a barbár törököket Mohácsról és külvárosaiból. Ez annyira igaz, mint a betűkkel foglalatoskodó ember sajtóipari termékének állításai úgy általában, magyarán: semennyire.

A migráncs, balkáni eredetű sokácok ugyanis nagyjából és hozzávetőleg 1690 körül kezdtek áramolni a magyar paradicsomba, Mohácsot viszont 1687-ben szabadították fel. Hozzátesszük, ez a muszlim naptár szerint 1065, de hogy mélyebbre is vessük vigyázó szemünket, a berberek meg ekkor már 2637-et írtak.

Továbbá felvilágosítanánk a betűkkel foglalatoskodó ember tudatát a „harmadik világ” problémaköréről is. Hajdanán ez a fogalom azokat az országokat takarta, amelyek a hidegháború időszakában sem a nyugati hatalmak, sem az egykori keleti blokk országaival nem kötöttek szövetséget. Mára tágabb értelemben használják a kifejezést, és minden olyan országot ideértenek, amelyek fejlettsége csekély, és ahol a lakosság életszínvonala alacsony.

Ennek az elcseszett világnak jelen zilált állapotában ez a régió Afrika belsejébe tehető, ahol az oroszlán a király, és tényleg vannak ott faálarcok, de még ott sem szarják össze magukat tőle, hanem ezen a különös módon imádják az isteneiket, mert – tetszik ez a betűkkel foglalatoskodó embernek vagy sem -, ezekből is többféle van, ha a horizontot nem Felcsút határolja. Akkor.

Viszont ezek a mi menekülőink véletlenül sem arról a tájról érkeznek, hanem onnan, ahol már a kalasnyikovot is ismerik, meg különös repülő alkalmatosságokat, amelyekből fura tárgyak hullanak alá, és szétbasszák az otthonaikat. A faálarcokat ők kiröhögik. Egyébiránt az ilyen Pilhál-félék nemrégiben azon ajvékoltak, hogy mért van ezeknél annyi mobil, meg Nike cipő a talpaikon, amelyek nem lépnek egymásra.

Így hát, ha a betűkkel foglalatoskodó ember a szegény busókat a határra zavarná, csak az történhetne, hogy szarvaik beakadnának a kerítésbe. Az a hatszáz menekülő meg, aki jelenleg Orbán börtöntáboraiban raboskodik, még csak nem is találkozhatna velük, hogy jót vihogjon rajtuk.

Kitetszik ebből a Pilhál-féle nácoid gondolatmenetből, hogy a betűkkel foglalatoskodó ember valamely alacsonyabb rendű fajnak tekinti azokat, akik a szapora halál elől futnak. Mesélek akkor néhány dolgot.

Amikor Pilhál-Übermensch a kitartójától kapott fizetését számolgatja duci kis ujjaival, ezt a lehetőséget a menekülők őseinek köszönheti. Ezek az arabok – hogy tiszta vizet öntsünk Pilhál fejébe – közvetítették a távoli Indiából azokat a számokat, amelyeken az Übermensch beosztja a kosztpénzt. És hogy a sok nullát értelmezni tudja, azt meg köszönje meg a IX. században élt Muhammad ibn Músza l-Hvárizmi-nak, aki volt kedves értekezésében bemutatni a fogalmat.

Érdekességként és csak Pilhál kisfőnöke, Németh rezsibiztos görög-latin kultúrája kedvéért megemlítem, a nullát a görögök sem ismerték, nem tudták értelmezni, ehhez ajánlott olvasmány pedig Spengler, de ne menjünk ilyen messzire.

Csak még zárójelben: ha a betűkkel foglalatoskodó ember esetleges középiskolájában algebrát tanult, azt köszönheti Abu Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi perzsa matematikusnak, mert az elnevezés Kitáb al-Dzsabrval Mukábala művének címéből származik. Ezt se máma írták, viszont a magam részéről utálom a matematikát.

childs drawing – happy boy in rain

Hogy a reáliákon egy merész ugrással túljussunk – elérkezhetni a szerelemhez, amely az irodalom volna -, szőrmentén utaljunk a faálarccal riogatni óhajtott népség eredményeire a csillagászat, orvoslás és térképészet terén, vagy olyan, a sötét nyugati középkort majdan felvirágoztatandó találmányokra, mint a különböző öntöző berendezések, vízkerekek, vízkiemelő művek, gátrendszerek, zsilipek, az asztrolábium, a szextáns, az üvegművesség, üveggyártás, vagy ami nélkül Kóbor Jani se danászhatott volna, a nevezetes petróleum-lámpa. A különféle kencefencékről nem is beszélve, amelyek meg Coco Chanelt tették oly igen népszerűvé.

Így érkezünk el, mondjuk – és csak a tréfa kedvéért, meg, mert a nevével cukkolódok – Muszlim Ibn Al-Validhoz, aki akkor írta például Szerelem című költeményét, amikor mi még hátrafelé nyilaztunk valahol a sztyeppéken. Idézzek kicsit? Jó: „Álmatlan gyötrődöm miattad,/ míg téged ágyad alva ringat./ S ha nékem ígéred magadat,/ s szavad beváltatlan marad:/ oly lobbanást vet szenvedélyem,/ hogy hamuvá kell benne égnem!”

Ez biztosan fellelhető volt II. al-Hakam córdobai kalifa X. századi könyvtárában, amelyet – vélhetően némi túlzással – négyszázezer kötetből állónak mondtak. De lehettek benne korábbi alkotók művei is, mint például Amr ibn Kulszúm, Antara ibn Saddád, Imru l-Kajsz, Hárisz ibn Hilliza, Labíd ibn Rabía, Tarafa ibn al-Abd és Zuhajr ibn Abi Szulma, a hét múlakka.

És mit ád Isten, éppen az iszlám keletkezése adott alkalmat arra, hogy ne csak verseljenek, hanem prózában is ki tudják fejezni magukat, amire a mintát a könyvvé összeszerkesztett Korán adta. Egyébként, amikor mi Verecke körül hajszoltuk hazát kereső lovunkat, a fent emlegetett könyvtárban fellelhetők voltak a legkorábbi szír és görög szövegek arab fordításai a filozófia, logika, csillagászat, meg mindenféle más kórság tárgyában, s míg mi kumisztól bódultan a lószart vakarásztuk, ezek a faálarccal riogatottak illatos feredőket vettek.

Egyébként az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. Hogy ezt miért jutott eszembe? Miheztartás végett, ahogy mondani szokták. Meg azért is, hogy rám ordítsanak, miszerint nem vagyok magyar. Jó, kiegyeztünk, akkor viszont azzal cukkolódok, hogy nem busókkal lehetne megállítani ezeket a népeket, hanem rovásírással. Csak ránéznének egy ilyen, a kerítésen függő táblára, s legott vissza is fordulnának, mert azt hinnék, körbeértek a Földön, és ott vannak, ahonnan elindultak.

Az elején még úgy terveztem, valami középkori, gyönyörű arab versidézettel zárom ezt az egészet, de elég lesz már egy Menyhárt Jenő töredék, miszerint „én örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik az isteneket”. Faálarccal, tegyük hozzá végül.