Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.

Félelem és más mókák

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán.”
(FM)

Lassan szüksége lesz O. V. polgártársnak egy saját bejáratú Reichstagra, mert nem úgy működnek a dolgok, ahogyan azt Finkelstein hülyeség-guru elképzelte. A migráncs tamtam ugyan pörög, és nap nem telik el, hogy ezek a szerencsétlenek ne tosznák szét fél Európát, de a mi lányainkra és asszonyainkra csak nem támad gusztusuk a rohadékoknak.

A nógrádik és más szaghoz értők óránként mesélik a rémíteni kívánt magyarnak, hogy a kerítések tövében ott liheg több millió vérszomjas fenevad, aztán csak nem látni egyet sem, így jobb híján a megafonos embert kell súlyos évekre láncra verni, miközben Manchesterre mutogat a paraszt, és a panelproli még most sem fél eléggé.

Ölik a keresztényt, irtják, így hazánk egyetlene óvó karjait kiterjeszti szerte a nagyvilágra, hogy valami fogvacogást érjen el kedves választói körében, de csak nem akarnak csattogni azok a protkók. Minálunk feltámadási körmenetbe nem hajtanak furgonok, elsőáldozást nem zavarnak meg távirányított bombával, tarthatatlan.

Elszívják a kultúránkat, lófaszt. Ugyanúgy szól a nóta a jó ebédhez, a talpak ugyanúgy lépnek egymásra. Fenyegetik a rezsiharc vívmányait, hogy államunk milyen faszán kaszál a központosított árakon, de ezt sem kell tudnia a parasztnak, hogy lehetne olcsóbb, mint amit a birkózó kitalált. De Brüsszel itt tornyosul már a fejünk fölött, eltapos, és elfogytak a kék plakátok.

A rezsim toporzékol, féjjé má, cseszmeg, és másfél millió agyhalotton kívül a többség erre nem hajlandó, dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ. Lassan két éve megy a nyüszítés, és a népek nem reszketnek kellőképpen, hozzuk hát közelebb a terrort, amely leszarja kies hazánkat, amint az kitetszik.

Legalább már egyetlenünket akarja valaki legyilkolászni, ha mást nem is. Tegnap ezért újra felmelegítették a még 2015-ben letartóztatott két barom ügyét, akik sorozatlövő fegyverekkel, hangtompítóval és éles lőszerekkel szambáztak az autópályán, amikor lekapcsolták őket. A mértékadó Magyar Idők szerint azt akarják bizonyítani, hogy merényletre készültek O. V. ellen, de ez se megy.

A nyomozást tehát meghosszabbították szeptember 21-ig, és minden valószínűség szerint egészen a választásokig el is húzzák, két kimenetellel. Vagy az urnák nyitása előtt egy héttel derül ki, hogy na, ugye, ezek le akarták mészárolni a jótevőnket, vagy a választás után két héttel fölmentik őket. Más eshetőség nincsen.

További delikátok lesznek még, hogy némely tüntetéseket tettlegességig provokálnak a kopaszok, s ha ez sem lesz elég, Habony fölgyújtatja a Lendvai utcát, mert félelemre és reszketésre olyan szüksége van a despotának, mint egy falat kenyérre a pröküttjéhez, amelyet golyóállóban tunkol. Itt tartunk jelenleg.

A delírtől egyetlen módon menekülhetünk, de ezt ne adja Isten. Ha Botka, a szocik új királya tovább folytatja a Gyurcsány elleni hadjáratát, lenullázva a váltás minden lehetőségét, akkor a fentebb vázolt forgatókönyvre egyáltalán nem lesz szükség. A primitív és agresszív bagázs fütyörészve folytathatja az ország lezüllesztését, és a végén a mi hülyénk csettinthet majd hurkás ujjaival, hogy na, ugye. Viszont akkor félnék inkább, ha lehet.