Él és élni akar

Az élet közkeletűen szar, bár akadnak eltérő vélemények a megítélésében. Ez filozófiai hajlam, pénztárca vagy szerelmi állapot függvénye többnyire, de vannak egyéb ismeretlenek is az egyenletben, például az eperfagyi vagy a kisvasút, kinek mi. Bonyolult dolog ez, mint maga az organikus létezés is, legyen ázalékállatka az ember vagy prostisrácos bérgyilkos, esetleg levelibéka.

Ady óta tudjuk, hogy az élet él és élni akar. Bár ő még nem nézhette a Natgeo műsorait, amelyek bemutatják, hogy az első egysejtű megjelenése óta az emberig bezárólag a létezés első számú törekvése az ehhez szükséges energia megszerzése, legyen az bélszín vagy tyúkláb, egyre megy, csak másféle tőle a delikvens hangulata. Ha Schopenhauer, akkor az előző esetben is borongós, ha meg fideszbérenc seggfej, akkor viszont tutul tagolatlanul, és az örömtől csűrdöngöl fönnakadt szemekkel.

Pedig ha keresztény lenne, nem volna virágos jókedve. Hiszen tudná, ahogyan atyái is tartották, csak az ő penészes agyáig ilyen mókák nem jutnak el, hogy ez itt a siralomvölgy, ahol piros pontokat lehet gyűjtögetni a túlvilági gyönyörökhöz csupán. Ilyképp, amit hazudik, az nem különbözik az iszlamista robbantótól, aki szintén a szüzek és mézes sütemények ígéretével pusztítja el a fél világot.

Az egyedüli becsületes úriember ebben a színjátékban Sziddhartha herceg, aki mindenféle örömökről lemondott ezen a Földön. És nem azért, hogy a mennyekben kamatostul kapja vissza, hanem, hogy soha többé ne kelljen átélnie az evilági gyötrelmeket, amire nem az Atyának jobbja a gyógyír, hanem a Nirvana felemelő semmije. Ezt viszont elképzelni is lehetetlen nekünk, mert a nyugati agyával az ember azon gondolkozna, mi van a semmi mögött, valami biztató mégis.

Kitetszik tehát, hogy aki őszinte, belátja, élni nem mindig jó. Ehhez képest, kevés kivételtől eltekintve, amelyeket Camus doktor ismer alaposan, mégis ragaszkodik a nyüves életéhez nemcsak a bolha, de a bolhás teremtés koronája is a rongyaiban és korgó gyomorral. Olyan ellentmondás ez, amelyet évezredek óta nem tudnak feloldani sem a papok, sem a gondolkodók, csak most Kásler miniszter a mérhetetlen okkultista tudásával.

Amikor az ember elkészítette az első barlangrajzot feltehetően szintén ilyen vajákos céllal, akkor azt igazolta, hogy előbb volt filozófus és művész, mint párttitkár, esetleg miniszterelnök. Következésképp az élet akarása – mint fentebb látható – és a kultúra előbbre való, mint a politika, és ez utóbbi nem irányíthatja az előbbit. Ilyet csak Gajdics Ottó képzel a munkásőr agyával, és mindenféle magyaridőkös senkiházi kultúrharcos.

Tudni lehetne ezt, ha az ember indián öregasszonyok énekét hallgatná, amely a szívükből folyik elő, vagy J. A. összest mormolna magában szuszogva a foga között. Ilyenkor megértené a katarzis elavult fogalmát is, és belátná, hogy ilyesmi, tehát amit amúgy művészetnek neveznek, általában a szenvedésből fakad, mint arra föntebb utaltam a világvallások kapcsán, mert a dolgok összefüggnek reménytelenül.

És az ilyen énekek, versek akkor is megszületnek, ha ez most nem tetszik a Központi Bizottságnak, és a számtalan szarrágónak, aki az ukázt végrehajtja Esterházyt szapulva. Mert, hogy Babits-csal magyarázzam: “…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos ízelt bogarat…” – És ez olyan, mint az élet akarásának patakbugyogása.

Örök, megállíthatatlan, és legfőképpen pénzért nem előállítható. Pénzért Pataky Attilát lehet venni, meg Ákost, Cseh Tamást viszont nem. Így, hiába az ordítás most a hatalmi téboly közepette, fiúk, ez nem fog menni. Sőt, még a könyvek sem elvehetők, bár elégetni lehet őket. Viszont ha belegondolunk Faludy bácsiba, aki Recsken, az éhhalál közelében a fejében gyártotta a verseket, akkor egyértelmű, hogy ezek toporzékolhatnak ugyan, és mégis bekaphatják.

Úgy, mondjuk, mint a kamarás Parragh, aki az MTA-t vette a szájára, és egy tisztán látó polgártárs a tudósítás után tömören, egy mondatban mondta el a véleményét, amelyben benne van minden, amit föntebb körmönfontan óhajtottam magyarázni. Az egész magyar karikás ustoros nyomor van itten: “…Hej, bazmeg, a bukott parasztfideszes csempeárus nekimegy a kvantumelméletnek…” – Így valahogy, ha tetszenek érteni, mire gondoltam.

Születlenül

Kiderült, hogy a nemzet ropogós nagyasszonya, az Oscar díjra törő tengerparti fetrengő, Lamborghinivel csapató aranyzabáló, tehát mindösszesen Vajnáné nem NER kompatibilis, és most holtan zuhannak le a csillagok az égről. Hiába jelentette be szellemi vezetője, valamint zsebpénzének gondos őre, azaz, maga a prime minister O. V., hogy 2018 a családok éve lesz, ez a háládatlan szarik rá, és nem szül.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal illette őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy, de hiába tűnik úgy, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi a volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.