Él és élni akar

Az élet közkeletűen szar, bár akadnak eltérő vélemények a megítélésében. Ez filozófiai hajlam, pénztárca vagy szerelmi állapot függvénye többnyire, de vannak egyéb ismeretlenek is az egyenletben, például az eperfagyi vagy a kisvasút, kinek mi. Bonyolult dolog ez, mint maga az organikus létezés is, legyen ázalékállatka az ember vagy prostisrácos bérgyilkos, esetleg levelibéka.

Ady óta tudjuk, hogy az élet él és élni akar. Bár ő még nem nézhette a Natgeo műsorait, amelyek bemutatják, hogy az első egysejtű megjelenése óta az emberig bezárólag a létezés első számú törekvése az ehhez szükséges energia megszerzése, legyen az bélszín vagy tyúkláb, egyre megy, csak másféle tőle a delikvens hangulata. Ha Schopenhauer, akkor az előző esetben is borongós, ha meg fideszbérenc seggfej, akkor viszont tutul tagolatlanul, és az örömtől csűrdöngöl fönnakadt szemekkel.

Pedig ha keresztény lenne, nem volna virágos jókedve. Hiszen tudná, ahogyan atyái is tartották, csak az ő penészes agyáig ilyen mókák nem jutnak el, hogy ez itt a siralomvölgy, ahol piros pontokat lehet gyűjtögetni a túlvilági gyönyörökhöz csupán. Ilyképp, amit hazudik, az nem különbözik az iszlamista robbantótól, aki szintén a szüzek és mézes sütemények ígéretével pusztítja el a fél világot.

Az egyedüli becsületes úriember ebben a színjátékban Sziddhartha herceg, aki mindenféle örömökről lemondott ezen a Földön. És nem azért, hogy a mennyekben kamatostul kapja vissza, hanem, hogy soha többé ne kelljen átélnie az evilági gyötrelmeket, amire nem az Atyának jobbja a gyógyír, hanem a Nirvana felemelő semmije. Ezt viszont elképzelni is lehetetlen nekünk, mert a nyugati agyával az ember azon gondolkozna, mi van a semmi mögött, valami biztató mégis.

Kitetszik tehát, hogy aki őszinte, belátja, élni nem mindig jó. Ehhez képest, kevés kivételtől eltekintve, amelyeket Camus doktor ismer alaposan, mégis ragaszkodik a nyüves életéhez nemcsak a bolha, de a bolhás teremtés koronája is a rongyaiban és korgó gyomorral. Olyan ellentmondás ez, amelyet évezredek óta nem tudnak feloldani sem a papok, sem a gondolkodók, csak most Kásler miniszter a mérhetetlen okkultista tudásával.

Amikor az ember elkészítette az első barlangrajzot feltehetően szintén ilyen vajákos céllal, akkor azt igazolta, hogy előbb volt filozófus és művész, mint párttitkár, esetleg miniszterelnök. Következésképp az élet akarása – mint fentebb látható – és a kultúra előbbre való, mint a politika, és ez utóbbi nem irányíthatja az előbbit. Ilyet csak Gajdics Ottó képzel a munkásőr agyával, és mindenféle magyaridőkös senkiházi kultúrharcos.

Tudni lehetne ezt, ha az ember indián öregasszonyok énekét hallgatná, amely a szívükből folyik elő, vagy J. A. összest mormolna magában szuszogva a foga között. Ilyenkor megértené a katarzis elavult fogalmát is, és belátná, hogy ilyesmi, tehát amit amúgy művészetnek neveznek, általában a szenvedésből fakad, mint arra föntebb utaltam a világvallások kapcsán, mert a dolgok összefüggnek reménytelenül.

És az ilyen énekek, versek akkor is megszületnek, ha ez most nem tetszik a Központi Bizottságnak, és a számtalan szarrágónak, aki az ukázt végrehajtja Esterházyt szapulva. Mert, hogy Babits-csal magyarázzam: “…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos ízelt bogarat…” – És ez olyan, mint az élet akarásának patakbugyogása.

Örök, megállíthatatlan, és legfőképpen pénzért nem előállítható. Pénzért Pataky Attilát lehet venni, meg Ákost, Cseh Tamást viszont nem. Így, hiába az ordítás most a hatalmi téboly közepette, fiúk, ez nem fog menni. Sőt, még a könyvek sem elvehetők, bár elégetni lehet őket. Viszont ha belegondolunk Faludy bácsiba, aki Recsken, az éhhalál közelében a fejében gyártotta a verseket, akkor egyértelmű, hogy ezek toporzékolhatnak ugyan, és mégis bekaphatják.

Úgy, mondjuk, mint a kamarás Parragh, aki az MTA-t vette a szájára, és egy tisztán látó polgártárs a tudósítás után tömören, egy mondatban mondta el a véleményét, amelyben benne van minden, amit föntebb körmönfontan óhajtottam magyarázni. Az egész magyar karikás ustoros nyomor van itten: “…Hej, bazmeg, a bukott parasztfideszes csempeárus nekimegy a kvantumelméletnek…” – Így valahogy, ha tetszenek érteni, mire gondoltam.

Gázburkoló sminkes

Hogy ez itt egy maffiaállam, abban már egészen tetszetős konszenzus kezd kialakulni a küzdő felek között, de, hogy Bubóország is, arról még kevés szó esett, pedig ez van. Emlékezhetünk a röpködő orvos nyitó slágerére, amelyben kígyónak lábsóról, madaraknak fogsorról danászik az Ursula szerelmétől folyvást üldözött doki, amiből kitetszik a lét abszurditása, s leginkább az, hogy olyan készségeket javasol a betegeknek, amelyekre azoknak egyáltalán semmi szüksége nincsen. Mint ahogyan kies diktatúránkban is azzal foglalkoznak a krémmé fölkent alakok, amihez lófaszt sem értenek. (Ha egyáltalán valamihez, ugye.)

Így vált például Parragh Lászlóból a hazai oktatás atyaistene, aki mára annyira elszemtelenedett, hogy lángoktól ölelt hazánk polgármestereit basztatja, mondván, hogy „nem mernek bezárni gimnáziumokat, ami óriási hiba”. Ő sem tudja, hol él, polgármesterek egyáltalán semmiféle gimnáziumot nem tudnak bezárni, lévén, azok az állam halálos ölelésében sorvadoznak. Az internet népe, s különösen annak vehemensebb egyedei emiatt az ő jó édesanyját emlegetik, valamint hidegburkolónak titulálják, ami téves idea, hiszen jogász a lelkem, csakúgy, ahogyan az alapító atyák mindahányan.

Emiatt lehetett az, hogy szerelvényekkel foglalkozott, olyanokat árult, és a volt Szovjetúnióban vendégdiákként alapossá váló jogi ismereteit odahagyva már az induláskor olyanba vágott, amihez nem értett, és a csődtől hogy, hogysem, őt is Orbán Viktor mentette meg azzal, hogy 1998-at követően a miniszterelnök közvetlen tanácsadó testületének tagja lett. Innen pedig, mint az közismert, ha nincsenek testnedvi kínjai az embernek, a határ a csillagos ég. De ez nem életrajzi mese, hanem annak bemutatására szolgál inkább, hogyan válik kerengő dervissé O.V. közelében mindenféle kétes figura.

Amióta Parragh belepofázik az oktatásba, az a szemünk láttára hullik darabokra, ami elég nagy gond, ennek ellenére olvasatomban ez nem egyéb, mint a butaság bátorságával abszolvált leépülés, ami Orbán baromságát mutatja. Voltaképp Parragh a zümmögő kórus a munka alapú tébolyhoz, ami szimpla seggnyalás, de arra is van bizonyíték, hogy szaralak. A szakmatanulásról ugyanis így vélekedik a tanácsadó: „Ha valaki ügyesen foglalkoztat tanulót a saját cégében, már az egy versenyelőnyt jelenthet neki, hiszen egy tanulót fel tud használni vagy alkalmazni tud árufeltöltésre, polcfeltöltésre, egy csomó munkának az elvégzésére, ami mindenkinek hasznos.”

Így óhajt az oktatás segedelmével kicsi kis rabszolgákat tálcán kínálni a béjemmvés hajcsároknak, ami mégsem igazán komilfó kimenetel a magyar gyermekek számára, akiknek atyái és mindent teleszülő anyái csak néznek báván, mi van itt? Hát ez, polgártársak. Méhetek gyümölcse az állam szolgálatában áll, egy olyan alak csörtetésének engedelmeskedve, akinek az oktatáshoz se fingja-, se köze nincsen, de mint azt Bubó mestertől tudjuk, diktál a beteg, és írja a doktor. Ilyen tragédiák közepette hullik alá az ország a szürke nihilbe, ahol Németh Szilárd intellektusa a zsinórmérték.

A lengedező szotyolahéjak lágy suhogása sem takarhatja el, hogy ez a Parragh a népek kiszipolyozásához és elbutításához óhajtja az alapokat megteremteni, a felépítmény pedig maga a gázszerelő, aki karrierjét Istennek és Orbán Viktornak köszönheti. De, mint tudjuk, ez a kettő egylényegű, és, ha mindenféle skolasztikus vitát félreteszünk, még a szentháromság is kijön valahogyan. Ennél azonban sokkal elborzasztóbb, hogy milyen képességekkel lehet ma Magyarországon karriert csinálni. Az internet egyik fölhorgadó alakja Mészárost gázszerelőnek, Habonyt vitrin-üvegezőnek, Parraghot hidegburkolónak, Vajnát sminkesnek nevezte.

S bár kitetszik, hogy olyan vak indulat borította el az elméjét, hogy már csaknem fütyöl is, mint az ellenforradalmárok, azért egy kis igazsága csak van. Ez is, amit itt előadok, egy bájosan megfogalmazott sikoly, mert igaz ugyan, hogy nekem már minden teljesen mindegy, annyi melegség azért még maradt a szívem helyén imbolygó jéghegyben, hogy valami tompa kétségbeeséssel gondoljak azoknak az ablakom előtt műanyag dömperekkel szambázó kölköknek a jövőjére, akiket a rendszer ilyen parraghokkal óhajt ledarálni, miközben a Nap csábosan süt a temetéseken. S mivelhogy mazsolás az én lelkem, záró bíztatásként ideidézek a partizánok buzdítására valamit, hogy eszmélkedjenek: „Így iramlanak örök éjben/ kivilágított nappalok/ s én állok minden fülke-fényben,/ én könyöklök és hallgatok.” És most ti jöttök.