A relativitás Kósa-féle elmélete

Ha egy kamaszfiút análisan megerőszakolnak, lett légyen az erőszaktevés eszköze bár partvisnyél, székláb vagy akármi, az Kósa elvtárs szerint nem szexuális zaklatás, csupáncsak bántalmazás. Mintha pofán verték volna a szerencsétlen gyereket, azzal egyenértékű, bár mindkettő aljas, az előző viszont ocsmány is. Ám Kósa elvtárs relativizálja az erőszak és zaklatás fogalmát, mert ezt kívánja meg a Párt ordenáré érdeke. Ki sem derült volna, következménye sem lett volna – mert politikailag kényes időszakban, választások előtt történt -, ha egy magyarokra rontó, idegenszívű lap meg nem írja.

A Párt igénye így ír felül erkölcsöt és törvényt, ennek az aljas vezérlő eszmének pedig más vége nem lehet, mint, hogy mindent lehet, ami a kedves vezető érdekeit szolgálja, és semmit sem, ami az ellen van. Ezt nem jogállamnak nevezik, hanem valami másnak, és ezen a ponton föltennénk a kérdést a friss és ropogós igazságügy-miniszter asszonynak, hogy még mindig határozottan állítja-e, minden rendben van, és még mindig hamis és cinikus mosollyal az ajkain – akárha Tusványoson – mondja-e, “Mi vagyunk a keménymag, akik vagányan elmondják Európában, hogy gyerekek, ez hülyeség”.

Bár tudjuk, hogy Einstein apánk a relativitás általános és speciális elméletét a tér, idő és gravitáció sajátosságainak megértésére dolgozta ki, felrúgva minden addigi érvet és elméletet, s ezzel erősítve azt a meggyőződést, hogy Isten nincs is. És ugyanígy ősi, mondhatni az emberi DNS-be kódolt viselkedésminták, tabuk és szabályok válnak relatívvá politikai alapon, akkor megértjük, hogy az emberi fajnak, s benne különösen a magyarnak mért kell kipusztulnia. Ha az isteni és emberi törvények sumákolva, hatalomért áthághatók, akkor közelít a világvége, bár tudjuk, hogy Orbán Viktor Mihály különös DNS-eket őrizget.

Aki kamaszfiút análisan megerőszakol, lett légyen az erőszaktevés eszköze bár partvisnyél, székláb, vagy akármi, az magában hordozza a szexuális aberráció, a szado-mazo homoszexualitás csíráit. Kósa elvtárs viszont őt védőn óvja, és ezen a ponton arra is megkérhetnénk, fogja meg Bayer Tagkönyv kezét, nézzen mélyen a szemébe, és úgy mondja az elvtárásnak, amit nekünk mond. Bayer tagkönyv ugyanis szintén Tusványoson – ahol igazságügy-miniszter asszony annyira keménymag volt -, kelt ki a ratyik ellen, és akkor megkérdezhetnénk Kósa elvtárstól, hogy is van ez.

Ámde nem kérdezzük mégsem, hanem csöndesen vázoljuk azt az ellentmondást is, hogy a Pride idején mocskos buzizóknak most nincs sok bajuk az azonos neműek közötti anális közösüléssel, sőt, ez még beleegyezés híján sem számít erőszaknak. Azt azért nem feltételezi az ember, hogy Kósa elvtárs azért keni el a szart, illetve igyekszik maszatolni, mert úgy véli, seprűnyéltől seggberakva is teherbe eshet egy férfi, s mint ilyen, az aktus nemzeti érdek. Ennyire sötétnek Kósa elvtárs sem hihető, bár az emlékezetes kupakos meg tuszis ámokfutása után még az is lehet. Meg a minden is. Mégsem magát a debreceni győzőt ekézni jöttünk, hanem a rendszer pitiáner aljasságát lefösteni.

Ebben a rendszerben benne van Németh Szilárd is, sőt, ma már eléggé sajnálatosan és letaglózón Németh a rendszer egyik sarokköve, aki sarokkő szintén megszólalt az abúzussal kapcsolatosan, és azt bírta mondani, “aki ilyet csinál, abból nem lesz jósvádájú katona”. Ennyit volt képes hozzá tenni, és elment fúziós pacalt rottyantani. Ezen akár röhögni is lehetne, ha nem sírna az ember, de már ahhoz sincs kedve és ereje. Mert innen már csak egy lépés, hogy aki nőneműeket abuzál, az már jósvádájú katona, meg hasznos állampolgár, de akkor mi lesz a migráncsok vizionált erőszakolásaival, azt sem tudjuk.

Mindegy már, hiszen, ha kifordítjuk, ha meg be, akkor is csak NER a NER, amelyben az is mindennapos, hogy ez a Kósa elvtárs a szombathelyi polgármester szemébe mondja, hogy nem azért teszik parkolópályára, mert kicsúszott a kezéből a város, hanem, mert ő akar unokázni már nagyon. Neki is megmagyarázta Kósa elvtárs, hogy amit elszenved, az nem erőszak, hanem jótétemény, mert, visszaérve a relativitás Kósa-féle elméletéhez, magától a mestertől tudjuk: “Tudja, ki találta fel a kereket? Valaki biztos feltalálta, mert nem volt előtte kerék, most meg van. Azt sem tudjuk, hogy a kereket ki találta fel, valószínűleg nagyon sok mindenki.”

Nincs több kérdés most már egyáltalán.

Komoly, kézzel írt (1.)

Tisztelt szerkesztőség! Hatalmas, felhorgadó örömmel vettem felhívásukat, amely egyetemistáknak szólt, hogy az oktatásban megbúvó liberális démonokat leplezzék le. Végre! Végre egy harcos redakció, amely nem fél kiállni a nemzetet fenyegető veszedelem ellen, amely népünk élére áll, hogy lerázhassuk a ránk kényszerített szabadság béklyóit, és újra megtaláljuk rég elveszett nemzeti önmagunk a globális, liberális diktatúrában.

Magam ugyan egyetemista nem vagyok, soha nem is voltam, de úgy vélem, a veszedelmek, amelynek az Önök harcos redakciója a gyűjtőhelye kíván lenni, nemcsak az iskolapadban, hanem mindenütt, szerte az országban burjánoznak. Ott vannak minden utcasarkon és minden kilométerkőnél, az óvodától az egyetemen át a nyugdíjas klubokig, amit magam is tapasztalok. Eláradt a gonoszság a szépkorúak közt, dévaj tréfákat űznek, és hanyagolják a misejárást.

Ilyen elkeserítő tapasztalatok vezettek arra, hogy egyrészt saját örömömre, mintegy felidézve boldogult úrfikoromat, mikor is aktív házmesterként tartottam rajta a figyelmemet a társadalom erkölcsének üterén, másrészt pedig a haza üdvére helyezzem magam szolgálatba mintegy, és harcba szálljak újra. Remélem, buzgalmam nem marad haszontalan, hiszen több a baj, mint az egy redakcióból látszik, ha ezzel meg nem sértek senkit.

Mert nem csak az iskolapadban tombol a fertő, hanem mindenütt. Ezért vélem úgy, hogy jelentéseim haszonnal bírnak majd, amikor eljő a végső harc, amikor elválik az ocsú a májától, győzedelmes harsonáink lerombolják a liberális tornyokat, és győz az igazság. Mert győzni fog. Itt vagyok, éljenek velem. Már beszereztem a gukkeromat, és gondosan eltávolítottam a kupakot róla, nehogy olyan túlzásba essek, mint a drága Hende képviselő úr, körzetünk jótevője.

Ő egy ilyen gikszer miatt, hogy a kupakon át nézte a világot, teljesen sötétnek látta a fényes jövőt, és azóta is ezt sínyli. Tanultunk tőle, ezzel is utat mutatott, hogyha figyelünk a gukkeron át, ne fátyolos szemmel tegyük azt, a kupak zavarja a tisztán látást, mint arra hajdan Kósa képviselő úr is felhívta a figyelmet. Csak gonoszul félremagyarázták a kristálytiszta eszmefuttatást, a nyugdíjas klubban is röhögtek rajta, mert politikailag teljesen képzetlenek, szemináriumra sem járnak.

Na, majd. S aztán. Ebből is láthatja a nagyra becsült redakció és minden szerkesztő úr benne, hogy tisztában vagyok a helyzet komolyságával. A nagy havazáskor is, amikor belügyminiszter úr közzé tette az ő felhívását, hogy mindenki üljön át egy másik autóba, egyedül én mentem ki az utcára a konyhából, és foglaltam el a helyemet a gépjárműben. Az ideológiailag képzetlen tömegek az ablakból néztek, mit csinálok, mert nincs érzékük a misztériumokhoz.

Remélem, bemutatkozásom elég volt arra, hogy bizalommal fogadjanak. Hetente fogok jelentkezni, minden szombaton a konspiráció miatt, máma a munkatervemet és a megfigyeltek körét tárom önök elé. A gukkerról már meséltem, ezen kívül bonbonnal, illetve házi főzésű kisüstivel – kor és nem szerint – férkőzök az alanyok bizalmába, és kiszedem belőlük a legsötétebb titkukat is, még az anyjukból is kicibálom őket, hogy hullhasson a férgese.

A lépcsőházra gondoltam, mint az akció területe. Tizenegy lakó van itt énrajtam kívül. Hét hitetlen, négyen keresztényiek, de egyáltalán nem úgy élnek. Öt alkoholista van a tizenegy közül, hatan csak nagyivók, két irodista, három közmunkás és hat nyugdíjas a megoszlás mintegy munkailag. Egyik sem a mi szavazónk, három kifejezetten harcias, a saját fülemmel hallom, ahogy gyülekeznek, szidják a jótevőnket, pusmorognak, de nem tudok rájuk rendőrt hívni, csak a lépcsőházban ilyen erősek.

Ez a nyers munkaanyag, azt hiszem, lesz mit írnom róluk. Ha felkeltettem a tisztelt redakció figyelmét, kérem, a levélen található címen értesítsenek. Hogy az álca teljes legyen, egy Ady kötetbe rejtve várom az utasításokat és az útmutatást, de lehet Esterházy is. Ha nem kapok választ, a hallgatást beleegyezésnek veszem, és megkezdem a munkát. Egy hét múlva küldöm az első anyagot, lehet, hogy ürgebőrben és búvárral, mert a postában nem bízok már. Kitartás hát, fogom a gukkerem, megyek. Indulok.

Dzsúszi a szmúti

Valamint nagyon nyami. Itt tartunk, ebből pedig megérti az ember, hogy Trump miért elnök, továbbá Kis Grófó nézésében meg a járásában fölfedezi a szellemvilág mögöttes tartalmait, és a költő zaklatott gyerekkoráról kezd el gondolkozni. Sőt, Kósa Lajos kupakjai mintegy üveggyöngyjáték részeivé válnak. Ez egy reklám csattanója egyébként – ez a címbéli vaker -, és ital fogyasztására buzdít mintegy ontológiailag, mert ettől megnyílik a lét egyetemes horizontja.

Az nem tudható, hogy ez a priori, oder éppen posteriori tétel, de ne merüljünk el a latin-görög kultúrában, mert szembe jön velünk Németh Szilárd, és kihullik tőle a hajunk. Meg különben is kultúrharc van, a kasza pedig egyenes. Viszont azon mélázik az ember, hogy ezzel mért nem, s mindeközben például Esterházyval meg mért igen van baja a Magyar Idők felkent kultúrpapjainak, szidva a Harry Potter kurvaannyát, mert nem borong Trianon felett permanensen az ifjú varázsló.

És rájön, hogy a reklámok ezen világa, amelyben az ifjak ütemesen ugrálnak a napon, és száz foggal bárgyún mosolyognak a kamerába meredve, befogadni óhajtván a jégkrémtől az okostelefonig minden létezőt a szájukba, ez a talpaik egymásra lépnek ringása voltaképp. Továbbá, hogy hiába mondják: “a liberálisok ránk akarják erőszakolni a nyugati trendeket”, nem ezzel van bajuk, hanem, ha valaki kilóg a csordából, mert van neki arca.

Innen nyer értelmet, hogy a kétfarkúak jámbor járdapingálódása miért üldözendő hivatalból, hogy mért vágnak ki minden fát, és tosznak tele minden teret füstszínű térkövekkel Továbbá hogy az egyre hivatalosabbá váló kultúrpolitika a nemzeti nagylét fölötti borongást preferálja, s nem az afölötti elmélkedést, hogy mivégre vagyunk ezen a furcsa világon. És azért is sűrűsödik össze a rikoltás ezen a megveszekedett nyáron, mert eddig is tudható volt, mi szúrja a szemüket, viszont most áll össze rendszerré, egységes egésszé a NER eszmei fölépítménye, s így kijelölődnek azok is, akiknek ebben hely nem jut.

Most mondják ki az eddig kimondatlant, rámutatnak az üldözendő elfajzottakra, miközben az országot megüli a nemzeti trutymó. Megvan ennek a bejáratott ügymenete. A prostisrácok és magyarkurvák töltőtollas toprongyai kimondják az ítéletet a kijelöltek fölött, a párt ebben felfedezi a nép hangját, és arra kéri a kormányt, hogy intézkedjék. Így születnek meg majd a könyvégető törvények, miközben pár ellenzéki képviselő véletlenül igent nyom.

Már megkezdődött egyébként a homogén nemzeti kultúra kiépítése, amelybe sajátos módon nagyon jól passzol a dzsúszi meg a szmúti is, mert ennyi trendiség belefér a nemzeti modernitásba, hiszen a XXI. század ez, vagy mi a rosseb, ugye. Sajátos elegy lesz ez, illetve már van. Most is, reggel ötkor a piacra menvén lehetett találkozni bájos magyar fiatalokkal, akik az átszórakozott éjszaka után ebben a szellemben okádták és ordították tele az utcát, ami belefér a városképbe, a hajléktalanok meg nem.

Minden mindennel összefügg. Így tűnnek el a szenvedések és bonyolultságok a birodalomból, talpaink egymásra lépnek, miközben látom a szomszéd Józsi agytörzsi, troglodita szemeit, amelyből kilafog a fokos, a szájával meg egyetlenünk dicsőségét zengi. Egyébként szarul érzi magát, siratja az elivott íkúját, aminek viszont a kommunisták az okai, esetleg a Gyurcsány. Olyan spirálba került ez az ország, amelynek alja sincs, csak a végtelen, nagy zuhanás a nemzeti színű dzsúsziban. Így döglünk meg heteken belül.

A gyilkos, a házmester meg a kupakos

Most, hogy mint azt megtudhattuk, már nem illiberális, hanem kereszténydemokrata állam épül a fejünk felett – a Harmadik Birodalom is szocialista volt, csak nemzeti – mindenki lenyugodhat, és alámerülhet a dolgos hétköznapokba. Az összes marionett teszi a neki rendelt feladatot, hogy olajos legyen a gépezet. Kövér elvtárs például – ha ilyet egyáltalán lehet – még jobban összevonta a szemöldökét, és mindenkit kioktat vitézségről meg illemről, de elsősorban civilizációról, ami így leírva nagyon mókásan hangzik.

Tordai Bence bűne például az, hogy letegezte az istenséget, s mindez a pedellus szemében olyan magatartás, „ami nemhogy a parlamentben, hanem civilizált közösségben sem fogadható el”. Föl kell tennünk azért a kérdést, pedellus úr/elvtárs mit ért civilizált közösségen. Ha spengleri értelemben határozza meg a civilizációt, akkor azt vélhetnők, a széthullás előtti állapot kínjait érzi, ilyet azonban neki nem tanítottak az MSZMP-ben, ahol szocializálódott máig hatóan, és alaposan.

A lökött Oswald szerint ugye, a civilizáció az a kultúra meghaladása, abban értéket már nem hoznak létre, benne az ember elveszíti gyermeki lelkét, és elszabadulnak a démonok. Ez például jól látszik Kósa elvtárson, ő is szügyig tele van rontó szellemekkel, amelyek még április nyolcadika előtt költöztek belé kupakok, disznók, milliárdok formájában, és annyira rettegett tőlük, hogy kapukat lebontva menekült. Most nem szalad, ezt tudatta az újságírókkal, midőn a liftbe ugrott, meg még azt is közölte, Lázárnak becsületbeli ügye kicsinálni Márki-Zayt.

Ez utóbbiból az látszik, hogy kinyílt a csipája nagyon, másrészt meg, hogy totálisan ott van a szeren demokrácia dolgában. Számára olybá tűnik, Hódmezővásárhelyen nem a népek akarata miatt csücsül az elátkozott polgármesteri székben ez a szegény ember, hanem a Soros odavarázsolta. Ez lehet, ha azt a választói döntést, amelyet a saját elcsalt identitásuknál annyira fontosnak tartanak, ott semmibe sem veszik. Persze ez egyértelmű, a Fidesz-en kívül élet nincsen, és a bölcsek köve is örökre náluk van.

Kövér pedellusnál két példány is, mert Tordai ekézésén kívül még arról is intőn szót ejtett: „Nem tudom, a demokrácia vagy a választók döntése ellen tiltakoztak-e a kormányfői eskütételtől távol maradó ellenzéki pártok, az azonban látszik, hogy ezek a pártok semmit sem tanultak saját kudarcukból, és a demokrácia tiszteletéről sem sajátítottak el új tudást.” Én nem tudom, milyen új kutatási eredmények születtek a demokrácia tudományában, mert ez az idea pár ezer éve stabilnak tűnt. Ám lehet, ez az illiberális jelző mindent új alapokra helyezett.

Ebbe fér bele a keresztes háború Márki-Zay ellen, aki semmi jóra nem számíthat, ha Lázár új életre kel, márpedig nyiladozik a rókaszeme, akárha zsebünkben a kés. Hogy mi lesz itt, arra Lázár egy korábbi nyilatkozata utalhat, ezt mondta ugyanis: „Viccesen mondhatnám, hogy akik ismernek, halk, de hatékony gyilkosnak tartanak.” És ezt el is hisszük neki. Hódmezővásárhelyen tehát el fog indulni az úthenger, igaz, lökött vagyok, már robog, csak ez a Lázár is felszáll rá masiniszta sipkában.

Nincs messze az idő, amikor létében kérdőjelezik meg a polgármestert, és megpróbálják lelökni a lapos Föld peremén. Nem lesz kegyelem. Kövér elvtárs is kijelentette, nem változtat fegyelmezési módszerein, így Hadházynak is annyi lesz. Szerintem örülhet, ha a nyüves lábait beteheti a Parlamentbe, hiszen a pedellus kijelentette: “Nem lenne itt semmi keresnivalója, egy normális demokráciában, ahol érvényesülnek a közösen elfogadott írott vagy íratlan normák”. Így élünk mi Narniában a kabátok mögött.

Hogy mire tartja a pedellus a rajta kívül állókat, ez a mondata is mutatja: „Sokan akkor kapnák fel a fejüket, ha azt látnák, az ellenzék megtanult tisztességesen viselkedni.” Lefordítom, mint Arany Fülemüléjében a bíró, neki fütyöl mindenki. Ezt kell megtanulni az újfajta demokráciáról, amely keresztény, csak kicsit lóg ki a csuha alól a fasiszta pata. Ezek hárman, a gyilkos, a házmester meg a kupakos régi motorosok, ők képviselik az erőt, a szendvicses és a tízparancsolatos miniszter meg az eszet. Mit is mondhatnék erre, csakis ezt: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Nálatok laknak-e állatok?

Annak az arctalan tömegnek, amely a szerencsétlen Briant bambán követte egészen a házáig sok viszontagság közepette, hiába magyarázta a botcsinálta próféta, hogy ti mind egyéniségek vagytok, azoknak beszélhetett. Szajkózták csak hülyén utána üveges szemekkel, ámde mégsem változott semmi. Így van ezzel az emberi faj nagyja, csordaként viselkednek jobbára. Ezt tudják is aljas és ravasz politimókusok, és vezetik őket a hosszúkás vagy tömpe orruknál fogva.

Az ilyen organizmusoknak, mint a megidézett tömeg is, egészen váratlan élmény lehet, hogy még az állatoknak is van saját arca velük ellentétben. Sőt, ha olyannal találkoznak, amilyet még kifestő könyvben sem láttak, sem plüss alakban, elcsodálkoznak, hogy jé, mi ez, és elkezdik taperolni, aztán csodálkoznak rajta, ha megharapja őket Istennek ez a különös teremtménye. Ez lett a kecskeméti szurikáta veszte is, akit egy hülyegyerek piszkált érdeklődésileg, ezért ő belémart.

A kölök emiatt földhöz baszta a szerencsétlen állatot, aki ettől a hasában lévő meg nem született fiaival együtt kegyesen elpusztult. Hogy gonosz volt-e ez a gyermek vagy rémült, azt nem lehet tudni, mindenesetre tudatlan. De majd Kásler et. spirituálisan kikupálja őtet, meg az összes haverját is, sokuknak egészen elképesztő ideájuk van ugyanis az őket körülvevő világról. Kedvenc mintám erre, amikor az unokaöcsém a meggykompót kapcsán elcsodálkozott, hogy abba a gyárban elfelejtettek magot rakni. Az ilyenekre ráfér az ima.

Akinek magának nincsen lelke, annak egészen váratlan trauma, hogy egy malacnak is lehet. Egy debreceni férfi például nehezen viselte, hogy a kis disznaja szaladgált az udvarban, mert föl akarta térképezni a saját Ötholdas Pagonyát, ezért az öntudatos állampolgár vasvellát kúrt a hátába, lábainál fogva fölemelte és bedobta a disznóólba, hogy tudja, hol a helye. Azt mondta, ideges volt, és így már minden teljesen érthető. Az ilyeneknél állnak sorban a vak komondorok is, hogy a fehérnép is megtapasztalja, hol lakik az Isten. Minden mindennel összefügg.

Egészen biztos, hogy ő nem a József Attila féle kis kanász, aki sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát. Az ilyenek kósamama hizlaldáiban tenyésznek, de úgy általában is a birodalomban, esernyőből készült kardjuk van, zsebükben savas flakon bevetésre készen. Amúgy is a leggonoszabb állatfajta Isten barmai közül az ember, ha erre még muníciót is kapnak odafentről kék plakátok formájában, akkor tort ül a hülyeségbe ojtott barbárság. Ám, ahelyett, hogy személyesen fösteném le az Apokalipszist, szokásomhoz hűen Füst Milánt mutatok igazolásul.

„…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár…– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn…”

Nincs már kérdés, azt hiszem. Viszont az ukrán harci delfinek egészen más tészta. Mára mindenki ismeri a sztorit, hogy az ukrán haditengerészet kiképzett delfinjei az orosz megszállás után elpusztultak. Velük a kiképzők síppal diskuráltak, az oroszok meg hiába fütyörésztek össze-vissza, nem hallgattak rájuk, az ételt sem fogadták el, így éhen haltak. Fütyölési szempontból tanácsot kérhettek volna mondjuk Juhász Pétertől, ám ez egyáltalán nem vicces, így abba is fejezem. Tényleg, hol lehet a mi ellenállónk? Semmi hír róla a lidérces nap óta.

Viszont térjünk vissza a delfinekre, mert az ő történetük azt mutatja, hogy az ember tényleg eredendően gonosz, így az állatokat is arra használja, hogy a saját fajtáját pusztítsa. Például a második vh.-ban kutyák segítségével robbogattak náci tankokat az oroszok, s ki tudja, ezeket a szerencsétlen delfineket is mire nem vették rá. Halálukat viszont sokféleképpen lehet magyarázni. Lehet olyan olvasat is, hogy hős ellenállók voltak, akik még az ételt se fogadták el az elnyomóktól. De úgy is fordíthatjuk, annyira elhülyültek, hogy megfelelő parancs nélkül már enni sem tudtak.

E két következtetés mindegyike hasznos példa lehet a NER alattvalói számára. Mutathatnak ezek a delfinek emberségből példát meg vitézségről formát is, de arra is inthetnek, hogy milyen könnyen el lehet hülyülni ha nem figyel oda az ember. Hogy a delfinekkel melyik opció végzett, azt már soha nem tudjuk meg, ellenben arról bizonyságot kaptunk, hogy az embernél kártékonyabb állatfajtát nem hordott hátán még a Föld. Erre figyelmeztet minket a malac és a szurikáta hősi halála is, így részemről szégyenlősen falnak fordulok, és befogom a szájamat.

Nem élhetnek muzsikaszó nélkül

Tegnap, amikor, ha szordínósan is, de mégiscsak tutultak a népek Isten szent ege alatt a rendszer ellen, amelyet az alakuló országgyűlés testesített meg abban az elátkozott pillanatban, és rendőrkordonnal védték a tömeg utálatának tárgyait, a képviselőket, házon belül a jó hangulat jegyében, valami piros társalgóban cigányzenekar húzta a talpalávalót a – maguk szerint – felkenteknek.

Minderről azon az oldalon, amely tudósított a gyalázatról, anyázós vita bontakozott ki, hogy cigányzenekar volt-e, vagy sem, mintha ennek bolhafingnyi jelentősége is lett volna, holott nem. Ha cigányzenekar volt, ha szaloncincogás, ha népi jajongás, tök mindegy, akkor is maga a gyalázat, és messze mutató szimbólum. Annak a jele és megtestesülése, hogy a falakon kívül minden és mindenki le van szarva.

Félreértés ne essék, azok is, akik abban a pillanatban éppen nem a téren anyáztak, hanem távoli tanyán hajkurászták a disznót, vagy épp a panelban sóhajtoztak az éjszakai műszak után. Azt mutatta ez az elcseszett gesztus, hogy ezek négy évre bekvártélyozták magukat a vörös bársonyok közé valamiféle búrába, ahol joguk van jól érezni magukat. Így vélik a jelek szerint, és ezt már láthattuk korábban is, midőn miniszterügynök úr, az odakint tüntetők csokiját zabálta két pofára idebent.

Akárki is találta ki ezt a színjátékot, volt benne valami perverz romlottság, ami viszont egyáltalán nem meglepő, és illik is az összképbe. Ebből a százvalahány emberből az elkövetkező négy évben ugyanis kialakul a kommunista újgazdagok egy sajátos rétege, amelynek az a jellemzője, hogy gátak nélkül gyalogol keresztül mindenen.

Amelyik marionett már többedjére részese a fellengzős játéknak, helyzeti előnnyel bír, mert ismeri a szabályokat. Mindezen például az sem változtat sokat, hogy Hadházy látványosan nem vett részt a nyitó előadáson, mondván, bűnözőkkel közösen nem esküszik. Viszont melléjük ül a padba négy évre. Ne nézzük már gyereknek egymást, jobb lesz az úgy.

Azért az a zenekar egyáltalán nem hagy engemet nyugodni, s valami miatt abban a pillanatban, ahogyan hírét vettem, elkezdett bennem zakatolni szerencsétlen Juhász Gyula „Tápai lagzi”-ja. Ösztönös volt, s bár érthetetlen, mégis alapos okkal rendelkező. Ez késztet tehát arra, hogy közzé tegyem a tegnap délelőtti lelkem éjfekete tartalmát:

„…Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,/ Beléjekondul a repedt harang,/ Kutyák vonítanak a holdra fel,/ A túlsó parton varjúraj felel./ Brummog a bőgő, asszony lett a lány,/ Az élet itt nem móka s nem talány,/ A bort megisszák, asszonyt megverik/ És izzadnak reggeltől estelig./ De télen, télen a világ megáll/ És végtelen nagy esték csöndje vár,/ Az ember medve, alszik és morog./ Benn emberek és künn komondorok./ Brummog a bőgő, elhervad a hold,/ Fenékig issza a vőfély a bort,/ Már szürkül lassan a ködös határ,!/ És a határban a Halál kaszál…”

Ilyeneket delirált száz éve a rojtos idegzetű poéta, viszont máma se mondhatná szebben. Ugyanakkor volt ebben a parlamenti zenélésben más vonulat is, az Úri Murié. Ebben, mint az ismeretes, Szakhmáry Zoltán, miközben bazseválnak neki a cigányok, fölgyújtja a tanyáját és bájosan szíven lövi magát.

Ilyen jótéteményeket ezektől a dzsentriktől nem várhatunk, ezek ugyanis hedonista keresztények, és a kapuzárás előtt két pofára habzsolják az életet, megszegve a tízparancsolat számos pontját. Viszont akkor elpusztulnak valami halálos betegségben, legalábbis az új emberminiszter-professzor szerint, és hiába röhejes ez így, nincs kedve vigyorogni az embernek.

Ezek kultúra és nagyvonalúság nélkül, a rosszul szabott öltönyeikben zárkóznak be a parlamentjükbe, folytatva azt az elkülönülést és rejtőzködést, amit Kósa elvtárs még a gyalázatos választások előtt kezdett el, mert félt a néniktől meg a bácsiktól. Hogy ez most közvetlenül a színjáték után folytatódik, és már az első napon kordon mögött érzik biztonságban csak magukat, azt mutatja, a helyzet mégsem teljesen reménytelen.

Viszont, hogy ezt zeneszóra teszik, a hosszú végnapok kezdetét mutatja. Hogy miközben süllyed a Titanic, gondjuk van azért a murira. Itt, kívül csupán egy lakájos mentőcsónakra van szükség, mert ezek ott a lágy zeneszóra hiába hiszik, hogy övék a nagyvilág, a francokat. Elég csak felidézni valamelyik vidám filozófus mondatát – most nincs érkezésem utána nézni pontosan -, miszerint: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

Na, ezt nem tudják ezek odabent, így az idő nekünk dolgozik lassan bár, de biztosan.

Taktor

Ezt a csodálatos szót az én leányom alkotta meg olyan két-három éves korában, tehát nagyjából száz évvel ezelőtt. Ordítva kell elképzelni a mágiát, midőn az út mellett meglátta a szántó-vető-pöfögő jószágot, és valami olyan ősi rá-, és felismerés magabiztosságával jelölte ki a készség helyét a saját univerzumában, mintha azt állapította volna meg: van Isten.

Nagy dolog volt ez az üvöltés, hiszen olyan környezetből jött a reveláció, amelyben például az unokaöcsém kicsit korábban egy Buddha szenvtelenségével állapította meg a meggybefőttről, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni. A taktor ilyen mitikus tárggyá növelése tehát azt mutatta, hogy a kiskölök legalább olyan értelmi-érzelmi szinten van, mint előtte Rákosi pajtás.

A kopasz-korabeli híradásokból ismerhetjük ugyanis a taktor szimbolikáját a rajta döcögő mosolygó traktorista lánnyal, amely a kohásszal együtt, karöltve mintegy testesítette meg a rendszert, amelyért a párttitkárok és az ÁVH szorgos munkatársai vérüket ontva dolgoztak hajnaltól napnyugtáig. Mégis a nép egyszerű gyermeke, az ucca és a föld fia állt a középpontban.

Máma, a munka alapú társadalomban ez érdekes módon nincsen így. Nem láthatni és olvashatni termelési riportokat kenyérért izzadó kombájnosokkal. Őket öltönyös emberek helyettesítik, akik alapköveket tesznek le, kis idő múlva pedig átadják az ojjektumot nemzeti színű szalagot nyiszatolva, azt sugallva a nagyérdeműnek, hogy minden belőlük ered és oda is tér vissza.

Minálunk nem a taktor növekszik szimbólummá. Nem is láthatna ilyet a mai szaros-hugyos generáció, lévén, a kilátást eltakarná mindenféle óriásplakát, és a földek mellett autózva esetleg annyi ordítás jöhetne elő a kiskrapek szájából: Orbán. Ezt még mókásan módosítani sem lehet, hogy mondjuk, Obbán, ennek semmi ritmusa nincsen, sem erőt nem mutat, mint a taktor monolit tömörsége.

Ez a kisebbik baj, hogy nincsenek nyelvteremtő korok, a nagyobbik, hogy voltaképp semmilyenek sincsenek. Marquez óta tudjuk, hogy az idő körben forog, és ennek bizonysága jelen időnk is, amelyben ím, újra örvendhetünk a kékcédulás választásoknak parajelenségekkel terhesen. Szavazatok és listák tűnnek el meg bukkannak föl váratlan helyeken, átlényegülnek, ilyenek.

Minderre pedig az illetékesek annyit bírnak mondani: hogy már nagyon fáradtak voltak a szavazatszámlálók, de majd „összenézik” utólag. És szerintük jól van ez így. Hát, lófaszt, mama, summázhatnánk a fennforgást, és valami különös módon így van ezzel a kerek, nagyvilág is. Nem véletlen, hogy felvetődött, a mi drága fideszünket kizárják a néppárti tömörülésből, mert a fasiszták már ott sem igazán komilfók.

Nagy reményeket egy ilyen kimenetelhez egyébként egyáltalán nem kell fűzni. A hatalmas, európai demokratáknak úgy általában csak a pofája nagy, ez már München 1938 óta nyilvánvaló, amikor egy nyüves papírfecniért odadobták Csehszlovákiát a sátánnak, hogy mentsék a szaros életüket. Így maradunk meg magunknak most is.

Ölég húzós kilátásokkal, hiszen még negyvennyolc óra sem telt el, hogy kihirdették a csalás végeredményét, a mi Kósánk már, aki előtte autót nyuvasztva menekült, most egy óvodás magabiztosságával pöffeszkedett a tévében benne, s kábé olyan habitussal is. Azt mondta, „bibí”, éppen csak nem a nyelvét tolta ki, és elkezdte sorolni a sérelmeit.

Azokat, amelyeket egyébként a választások előtt a fejére olvastak, de most például a Magyar Nemzet bezárása miatt úgy véli, ez azért történik, mert őróla hazudott a lap, és így menekül a pörök elől. Ebből is kitetszik emberünk lehengerlő egyszerűsége, amely annak idején a kupakokban kulminálódott először, viszont most állócsillaggá készül válni.

És ezt az alakot választotta magának sokezer ember, mert minden nagyszerűségével őt tartják alkalmasnak arra, hogy érdekeiket képviselje. Illetve mit ábrándozok itt, ilyesmi tartalmak a magyar választópolgár tudatában nem fordulnak meg. Ránéz a Lajosra, felordít, hogy taktor, és számára egy a világ. Idáig jutottunk.

Húgyszag

„..Kirúgták a pécsi városháza hetvenhárom éves biztonsági őrét, mert őt tartják felelősnek azért, hogy Kósa Lajos sofőrje meghúzta a szolgálati autó oldalát, miközben az újságírókat próbálta kikerülni múlt kedden. Molnár József elmondta: megkérték, hogy biztosítsa az épület előtti utat, hogy a városházára érkező Kósa autója elférjen. Negyed 12-ig várakozott kint, de szólította a szükség, így be kellett mennie. Mire visszaért, velük szemben egy furgonból rakodtak, közben pedig megérkezett a miniszter, akinek az autója a furgon miatt nem tudott ráfordulni a kapura, így történt, hogy a sofőr meghúzta a kocsi oldalát. Végül elhajtott, és másodjára tudott befordulni az átjáróba. A biztonsági őrt másnap felettese vonta kérdőre, hogyan történhetett meg mindez, két nap szabadság után pedig elbocsátották…”

Ebben a bájos történetben benne van édes hazánk amúgy is dicstelen történelme jelenlegi meglehetősen zaklatott és nagyon sötét szakaszának minden mocska, amit az sem enyhít, hogy Kósa a nagy nyilvánosság előtt kérte a polgármestert, ne rúgja ki a szerencsétlen alakot. Sőt, még súlyosbít is az ügyön, és még inkább belengi az ammónia szúrós illata az egészet, ami amúgy a légutakat különben meg tiszticcsa.

Milyen ország már az, amelyben a hetvenhárom éves polgárnak dolgoznia kell, hogy megéljen, ugye. Jobb helyeken a hetvenhárom évesek, ha bírják még magukat, társas repülőúton iramodnak Ibizára a lábukat lógatni, minálunk a Párt esze jár csupán oda szippantós kocsinak álcázva magát.

Más helyeken, amelyek nagy vezérünk fenyvesektől ölelt tudatában élnek, a hetvenhárom évesek bölcsen ülnek a hintaszékben, lábukon pléd, és körülzsongják őket az unokák meg a dédunokák, akik kacarászva hallgatják a szájából soha nem is volt régi idők történeteit.

De hagyjuk a cifra nyomort. Milyen ország az, ahol a miniszter behúzott farokkal menekül a népek és újságírók elől, mert a rendszer nem engedi meg neki, hogy lemondjon, holott azt kéne tennie, és akkor mindenki lenyugodna, nem kéne függönyök mögött bujkálni, egyebek.

Milyen ország az, amelyben a munkatárs, mivel el kellett mennie pisálni, röpül, mert miniszter elvtársnak kellemetlenségei támadtak, és nem volt minden flott és tökéletes a nagy menekülés közepette.

És akkor jön rá az ember, hogy itt mindenki fél mindenkitől, amely állapotot J. A. fortélyosnak nevezett, bennem viszont nincsen ilyen festői véna. Ezért csak kataton monotóniával sorolom fel, hogy a bácsi, akinek morcosnak kellett volna lennie a kapuban, mint deli biztonsági őr, fél a főnökétől, az fél a polgármestertől, aki retteg a helyi képviselőtől, az a frakcióvezetőjétől, az meg magától O. V.-től van beszarva.

Hogy a csúcsokon ücsörgő alak mitől retteg, az egyelőre bizonytalan, de ő is tennalédieben jár meg páncélingben, Shakespeare-es álmai vannak boszorkányokról, Putyinról, de legfőképpen attól, hogy porba hull. Nem a feje épp, hanem az elcseszett egója, hogy nem függ tőle a frakcióvezető, attól a képviselő, ettől a polgármester, és a sor végén pedig a bácsika. Tehát az egész nyüves ország.

A félelem O. V.-től indul el, és oda is tér vissza, ami elég áldatlan állapot. Olyan ez, mint az „Így jártam anyátokkal”-ban a degenerált Barney ordításlánca, amellyel azt vázolta, hogyan ér el az üvöltés Marshall főnökétől Lilly óvodásán át vissza a feladóhoz. Próbálkozott ordításpiramis elmélettel is, abba azonban belebukott. Magyarország azonban mégsem egy szitkom sorozat, bár egyre inkább úgy tűnik.

Mert gondoljunk csak bele, kirúgják a bácsit, voltaképp Orbán miatt, mert rosszkor mert pisálni. Ő lógó orral hazabaktat, és máris hozza neki a postás a Bözsi utalványt, hogy éhen ne dögöljön, és szavazzon ennek örömére arra, aki miatt második vénségére az utcára került.

Édes nem? Nem. És mondom, a hab a tortán, hogy ez a Kósa még pluszban nyilvánosan kérleli a polgármestert, hogy mégse rúgja ki ezt a szerencsétlent. Jónak akar látszani, mégis csak egy tetű, így akarja mutatni a szívét, ami nincsen neki. Csak arculat-karbantartást végez, de azt már cseszheti.

És még az is beszédes – hogy rúgjak bele még egyet miheztartás végett -, hogy polgármesternél lejjebb nem lát a lelkem, neki könyörög, és nem a biztonsági cég főnökének, aki kirúgta a bácsit. Ergo, nem tudja, hol él, másrészt úgy beleszokott a feudális hierarchiába, hogy képtelen kikecmeregni belőle. Hacsaknem váratlanul pisálnia kell a húgyszagú országban.

Lajos a rengetegben

Nos, kedves testvérek, emeljük föl a szívünket, és vizsgáljuk meg benne Kósa Lajost. Van rajta mit, maradjunk kezdetnek ennyiben. Hősünk, aki belekeveredett egy abszurd drámába, tökön lőtte magát, ebből fakadóan momentán nem tudható, hogy a színpadon leli halálát, vagy a rendező, aki voltaképp te vagy, testvérem az Úrban, a képibe loccsant még egy kancsó vizet, hogy magához térvén folytathassa a darabot. És ez nem kis felelősség a nézőkkel szemben.

A megzuhanást az ezerháromszáz milliárd okozta, aminek a részletezésétől most nagyvonalúan tekintsünk el, viszont ez az egész úgy hókon találta a jó (vagy rossz) Lajost, hogy nem is bír belőle kikecmeregni, és azóta, hogy nem találta a szövegkönyvben az ide vonatkozó részletet, csak esik és kel. Bár ez utóbbi értékelésekor meg kell vizsgálnunk, hogy mennyire robot ő, és most épp melyik gombját nyomja a gazdája. Hiszen, drága testvérek, emlékezhetünk, hogy sokszor elszabadult már, önálló életre kelt mintegy, jól ismert végkifejletekkel.

Emlékezzünk most arra, midőn a jó (vagy rossz) Lajos a felgyülemlett feszültséget úgy vezette le, hogy nem állt szóba az őt kérdezni óhajtó zsurnálemberrel, amiből kifolyólag öt percig nyargaltak egymás mellett, míg hősünk enyhülethez nem jutott. A második felvonásban autójával menekült Pécsen. Mint ismeretes, a sofőr oly vehemenciájával iszkoltak, hogy majdnem autóstul szorultak a kapualjba, és csak hosszas gólyafos-szerű körözés után tudtak elmenekülni.

Tegnap estére aztán valaki vagy valakik megsokallták, hogy a jó (vagy rossz) Lajos chaplini magasságokba emelkedett, és lefújták a fővárosi kampányrendezvényét. Örömök nélkül maradtak tehát a savas-esernyős nyugdíjasok. Ez az ő bajuk, hősünké ellenben az, akárhogyan is nézem a történetét, ez egy lineáris sor, egészen valószínű végkifejlettel. Momentán valamely eldugott sarokban duzzoghat, vagy épp programozzák, viszont sláger lett belőle, mert nincs egy hely, ahová mehetne.

Még a rezgő nyári leveleknek is van lelke, a gépeknek meg pláne, a jó (vagy rossz) Lajosnak talán. Engemet most ez a része érdekelne, hogy mi a rosseb játszódhat le abban. Van-e benne bűntudat, szégyen, ilyenek. Bár ezek a szakirodalom szerint csak akkor tudnak kialakulni, ha az alany képes önmagáról gondolkodni, és önmagát valamilyen elváráshoz viszonyítani. A szocializáció során kialakul az elvárt énkép (milyennek kellene lennünk), és ez befolyásolja a viselkedést, és viszonyítási pont az énképhez, hogy képesek vagyunk-e alja-mocsadék alaknak látni magunkat, ha tényleg azok vagyunk.

Ha Amy lennék az Agymenőkből, akkor a neurobiológus minden tudományos kíváncsiságával mondanám, hogy de felnyitnám a jó (vagy rossz) Lajos agyát, hogy megnézzem, mi játszódik le benne. Tudja-e, hogy a víg kupakolások kora végleg elveszett, így megzakkant lelke épp a gyászmunkát végzi, amelynek közkeletű fázisai a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás. Hogy hol tart most ebben a feladatban, ez érdekelne engemet veszettül.

Ha viszont alaposabban belegondol az ember, és visszaemlékszik a jó (vagy rossz) Lajos eddigi ügyködésére, arra kell jutnia, hogy ilyen kétségek és fáradságos lelki folyamatok a vizsgált alanyt nem gyötörhetik. Mert ugyan az ázalékállatka is érző lény, de erkölcsiséget őbenne csak úgy ne keressünk, mint hősünkben. Egy szinten lebegnek az ősóceánban. Azzal a különbséggel: jól látható, hogy Lajosnak sok ez a világ, amelyben vergődnie kell. Segítsünk neki hát, kedves testvérek, szabadítsuk meg őt gyötrelmeitől, hogy hátra lévő életében nyugalmat lelve kedvére kupakolhasson, dobozolhasson és ragaszthasson zacskókat.

Mindenkinek sokkal jobb lesz úgy, nekünk meg pláne.

Tánc a hóban

Amit tegnap Lázár überminiszter a behavazott úton, a kamerák kereszttüzében összedelirált az utókor számára, abban benne volt a rezsim minden romlottsága, összes kicsinyes röhejessége és agresszivitása hóttbunkósággal elegyest. Mert ezek ilyenek.

Elkerülőt adott át gyorsan-gyorsan a hózivatarban, még hamar a választások előtt. Az sem látszott a fehér lepel alatt, hogy készen van vagy nincs, de ez nem is annyira lényeges minálunk. Csak a cirkusz, amikor az Unió pénzével lehet kurválkodni, hogy ezt azért megkapjátok még tőlem, erre költöttem a kastély maradékát, örüljetek, mert én vagyok a mindenható apátok, és adok nektek cukorkát.

De mégsem erről akarok igazán mesélni, hanem, hogy gyógyszertárban voltam, mert tele volt a tököm a permanens fájdalommal, ami ellep a fülem csücskétől a lábam bütykéig, hogy onnan hozok valami enyhületes kemikáliát.

A műintézményben előttem nyüszögött egy szerencsétlen nő, és föltette a félénk kérdést a patikáriusnak, hogy van-e valami szer, ami gyorsan és olcsón elmúlasztja a megfázását. Ajánlgatott neki a néni ilyet is, olyat is végtelen türelemmel, de az összes meghaladta a pénztárcája lehetőségeit.

Kisomfordált hát taknyosan, bele a márciusi télbe. Ott, Hódmezővásárhely határában talán épp ebben a pillanatban indult el a mennyek felé ez a Lázár az útjával, miközben tucatnyian filmezték a jól táplált orrát, hogy hírét vigyék a bamba nép számára a NER dicsőségeit.

És talán éppen akkor, abban a pillanatban fagyott meg az idei közel kétszázból egy honfitársunk, aki ezen a télen nem bírta tovább Orbán kegyetlen uralmát a havi negyvenhétezrével, ott maradva az út szélén és annyit is érve, hogy kerek legyen a történet. Az ő Istenük pedig bambán bámul, és nem érti, mi történik itt.

Ilyen gyógyszerre már nem futja és halálra fagyó népek azonban nem érik el a nagyságos média ingerküszöbét, maximum statisztika formájában. Mert tiltják nekik, vagy, mert nincsen érzékük a valódi élethez, amely a mai kurvaországban másról sem szól, mint perverz és töketlen pártokról, akiknek a nyomora megüli az egész szarhalmot, és ezek miatt nem nyílik már az ibolya sem.

A kamerás emberek mindegyike boldog volt ott, a behavazott, ropogós úton, mert vihette a főnökének a szenzációt, hogy ez a Lázár a helyi földesúr minden dölyfével megfenyegette Márki-Zayt, hogy „a legtöbb, amit a város elérhet, ha háborúzni akar a kormánnyal, hogy elveszít egy régi barátot, egy régi szövetségest, és hiba volna a polgármesternek beszállnia az országos politikába, mert a városnak fejlődésre volna szüksége”.

Lázár kőbunkó, ez nem újdonság, ezt már az óvodás is tudja. Ám nem kéne hozzá alacsonyodnia legalább azoknak az újságíróknak, akiknek nem erre van napiparancsuk a pártközpontból. De az összes rohant haza a rovatvezetőjéhez meg a főszerkesztőjéhez a breaking news-szal, ami hozza a kattintást, hogy Lázár megfenyegette ezt a Márki-Zayt.

Lófaszt mama, hogy finom legyek. Nem a friss és ropogós polgármestert fenyegette meg, hanem a népeket, akik megválasztották őt, illetve az egész várost a benne élő gyógyszer nélküli taknyosokkal és a megfagyni készülődő polgártársakkal.

Ahogyan a főnöke meg mindenkit, aki rajta kívül áll, és akkor a zsurnaliszták ott táncolnak a hóban Lázár mellett, hogy mit mondott, mit mondott? Mintha köcsög celeb lenne. Ki nem szarja le magunk közt szólván. És ugyane napon az volt a másik szenzáció, hogy egy másik slapaj öt percig loholt a Kósa után, az meg menekült.

Az ellenzékinek mondott média pedig hátradőlt, hogy ez is megvolt, ez is megkapta a magáét, holott arról sem kellene tudni, hogy egy ilyen félkegyelmű figura egyáltalán a világon van. Lehet húzni a strigulát a napi forradalmi cselekedetről. Most mit mondjak?