Taktor

Ezt a csodálatos szót az én leányom alkotta meg olyan két-három éves korában, tehát nagyjából száz évvel ezelőtt. Ordítva kell elképzelni a mágiát, midőn az út mellett meglátta a szántó-vető-pöfögő jószágot, és valami olyan ősi rá-, és felismerés magabiztosságával jelölte ki a készség helyét a saját univerzumában, mintha azt állapította volna meg: van Isten.

Nagy dolog volt ez az üvöltés, hiszen olyan környezetből jött a reveláció, amelyben például az unokaöcsém kicsit korábban egy Buddha szenvtelenségével állapította meg a meggybefőttről, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni. A taktor ilyen mitikus tárggyá növelése tehát azt mutatta, hogy a kiskölök legalább olyan értelmi-érzelmi szinten van, mint előtte Rákosi pajtás.

A kopasz-korabeli híradásokból ismerhetjük ugyanis a taktor szimbolikáját a rajta döcögő mosolygó traktorista lánnyal, amely a kohásszal együtt, karöltve mintegy testesítette meg a rendszert, amelyért a párttitkárok és az ÁVH szorgos munkatársai vérüket ontva dolgoztak hajnaltól napnyugtáig. Mégis a nép egyszerű gyermeke, az ucca és a föld fia állt a középpontban.

Máma, a munka alapú társadalomban ez érdekes módon nincsen így. Nem láthatni és olvashatni termelési riportokat kenyérért izzadó kombájnosokkal. Őket öltönyös emberek helyettesítik, akik alapköveket tesznek le, kis idő múlva pedig átadják az ojjektumot nemzeti színű szalagot nyiszatolva, azt sugallva a nagyérdeműnek, hogy minden belőlük ered és oda is tér vissza.

Minálunk nem a taktor növekszik szimbólummá. Nem is láthatna ilyet a mai szaros-hugyos generáció, lévén, a kilátást eltakarná mindenféle óriásplakát, és a földek mellett autózva esetleg annyi ordítás jöhetne elő a kiskrapek szájából: Orbán. Ezt még mókásan módosítani sem lehet, hogy mondjuk, Obbán, ennek semmi ritmusa nincsen, sem erőt nem mutat, mint a taktor monolit tömörsége.

Ez a kisebbik baj, hogy nincsenek nyelvteremtő korok, a nagyobbik, hogy voltaképp semmilyenek sincsenek. Marquez óta tudjuk, hogy az idő körben forog, és ennek bizonysága jelen időnk is, amelyben ím, újra örvendhetünk a kékcédulás választásoknak parajelenségekkel terhesen. Szavazatok és listák tűnnek el meg bukkannak föl váratlan helyeken, átlényegülnek, ilyenek.

Minderre pedig az illetékesek annyit bírnak mondani: hogy már nagyon fáradtak voltak a szavazatszámlálók, de majd „összenézik” utólag. És szerintük jól van ez így. Hát, lófaszt, mama, summázhatnánk a fennforgást, és valami különös módon így van ezzel a kerek, nagyvilág is. Nem véletlen, hogy felvetődött, a mi drága fideszünket kizárják a néppárti tömörülésből, mert a fasiszták már ott sem igazán komilfók.

Nagy reményeket egy ilyen kimenetelhez egyébként egyáltalán nem kell fűzni. A hatalmas, európai demokratáknak úgy általában csak a pofája nagy, ez már München 1938 óta nyilvánvaló, amikor egy nyüves papírfecniért odadobták Csehszlovákiát a sátánnak, hogy mentsék a szaros életüket. Így maradunk meg magunknak most is.

Ölég húzós kilátásokkal, hiszen még negyvennyolc óra sem telt el, hogy kihirdették a csalás végeredményét, a mi Kósánk már, aki előtte autót nyuvasztva menekült, most egy óvodás magabiztosságával pöffeszkedett a tévében benne, s kábé olyan habitussal is. Azt mondta, „bibí”, éppen csak nem a nyelvét tolta ki, és elkezdte sorolni a sérelmeit.

Azokat, amelyeket egyébként a választások előtt a fejére olvastak, de most például a Magyar Nemzet bezárása miatt úgy véli, ez azért történik, mert őróla hazudott a lap, és így menekül a pörök elől. Ebből is kitetszik emberünk lehengerlő egyszerűsége, amely annak idején a kupakokban kulminálódott először, viszont most állócsillaggá készül válni.

És ezt az alakot választotta magának sokezer ember, mert minden nagyszerűségével őt tartják alkalmasnak arra, hogy érdekeiket képviselje. Illetve mit ábrándozok itt, ilyesmi tartalmak a magyar választópolgár tudatában nem fordulnak meg. Ránéz a Lajosra, felordít, hogy taktor, és számára egy a világ. Idáig jutottunk.

Húgyszag

„..Kirúgták a pécsi városháza hetvenhárom éves biztonsági őrét, mert őt tartják felelősnek azért, hogy Kósa Lajos sofőrje meghúzta a szolgálati autó oldalát, miközben az újságírókat próbálta kikerülni múlt kedden. Molnár József elmondta: megkérték, hogy biztosítsa az épület előtti utat, hogy a városházára érkező Kósa autója elférjen. Negyed 12-ig várakozott kint, de szólította a szükség, így be kellett mennie. Mire visszaért, velük szemben egy furgonból rakodtak, közben pedig megérkezett a miniszter, akinek az autója a furgon miatt nem tudott ráfordulni a kapura, így történt, hogy a sofőr meghúzta a kocsi oldalát. Végül elhajtott, és másodjára tudott befordulni az átjáróba. A biztonsági őrt másnap felettese vonta kérdőre, hogyan történhetett meg mindez, két nap szabadság után pedig elbocsátották…”

Ebben a bájos történetben benne van édes hazánk amúgy is dicstelen történelme jelenlegi meglehetősen zaklatott és nagyon sötét szakaszának minden mocska, amit az sem enyhít, hogy Kósa a nagy nyilvánosság előtt kérte a polgármestert, ne rúgja ki a szerencsétlen alakot. Sőt, még súlyosbít is az ügyön, és még inkább belengi az ammónia szúrós illata az egészet, ami amúgy a légutakat különben meg tiszticcsa.

Milyen ország már az, amelyben a hetvenhárom éves polgárnak dolgoznia kell, hogy megéljen, ugye. Jobb helyeken a hetvenhárom évesek, ha bírják még magukat, társas repülőúton iramodnak Ibizára a lábukat lógatni, minálunk a Párt esze jár csupán oda szippantós kocsinak álcázva magát.

Más helyeken, amelyek nagy vezérünk fenyvesektől ölelt tudatában élnek, a hetvenhárom évesek bölcsen ülnek a hintaszékben, lábukon pléd, és körülzsongják őket az unokák meg a dédunokák, akik kacarászva hallgatják a szájából soha nem is volt régi idők történeteit.

De hagyjuk a cifra nyomort. Milyen ország az, ahol a miniszter behúzott farokkal menekül a népek és újságírók elől, mert a rendszer nem engedi meg neki, hogy lemondjon, holott azt kéne tennie, és akkor mindenki lenyugodna, nem kéne függönyök mögött bujkálni, egyebek.

Milyen ország az, amelyben a munkatárs, mivel el kellett mennie pisálni, röpül, mert miniszter elvtársnak kellemetlenségei támadtak, és nem volt minden flott és tökéletes a nagy menekülés közepette.

És akkor jön rá az ember, hogy itt mindenki fél mindenkitől, amely állapotot J. A. fortélyosnak nevezett, bennem viszont nincsen ilyen festői véna. Ezért csak kataton monotóniával sorolom fel, hogy a bácsi, akinek morcosnak kellett volna lennie a kapuban, mint deli biztonsági őr, fél a főnökétől, az fél a polgármestertől, aki retteg a helyi képviselőtől, az a frakcióvezetőjétől, az meg magától O. V.-től van beszarva.

Hogy a csúcsokon ücsörgő alak mitől retteg, az egyelőre bizonytalan, de ő is tennalédieben jár meg páncélingben, Shakespeare-es álmai vannak boszorkányokról, Putyinról, de legfőképpen attól, hogy porba hull. Nem a feje épp, hanem az elcseszett egója, hogy nem függ tőle a frakcióvezető, attól a képviselő, ettől a polgármester, és a sor végén pedig a bácsika. Tehát az egész nyüves ország.

A félelem O. V.-től indul el, és oda is tér vissza, ami elég áldatlan állapot. Olyan ez, mint az „Így jártam anyátokkal”-ban a degenerált Barney ordításlánca, amellyel azt vázolta, hogyan ér el az üvöltés Marshall főnökétől Lilly óvodásán át vissza a feladóhoz. Próbálkozott ordításpiramis elmélettel is, abba azonban belebukott. Magyarország azonban mégsem egy szitkom sorozat, bár egyre inkább úgy tűnik.

Mert gondoljunk csak bele, kirúgják a bácsit, voltaképp Orbán miatt, mert rosszkor mert pisálni. Ő lógó orral hazabaktat, és máris hozza neki a postás a Bözsi utalványt, hogy éhen ne dögöljön, és szavazzon ennek örömére arra, aki miatt második vénségére az utcára került.

Édes nem? Nem. És mondom, a hab a tortán, hogy ez a Kósa még pluszban nyilvánosan kérleli a polgármestert, hogy mégse rúgja ki ezt a szerencsétlent. Jónak akar látszani, mégis csak egy tetű, így akarja mutatni a szívét, ami nincsen neki. Csak arculat-karbantartást végez, de azt már cseszheti.

És még az is beszédes – hogy rúgjak bele még egyet miheztartás végett -, hogy polgármesternél lejjebb nem lát a lelkem, neki könyörög, és nem a biztonsági cég főnökének, aki kirúgta a bácsit. Ergo, nem tudja, hol él, másrészt úgy beleszokott a feudális hierarchiába, hogy képtelen kikecmeregni belőle. Hacsaknem váratlanul pisálnia kell a húgyszagú országban.

Lajos a rengetegben

Nos, kedves testvérek, emeljük föl a szívünket, és vizsgáljuk meg benne Kósa Lajost. Van rajta mit, maradjunk kezdetnek ennyiben. Hősünk, aki belekeveredett egy abszurd drámába, tökön lőtte magát, ebből fakadóan momentán nem tudható, hogy a színpadon leli halálát, vagy a rendező, aki voltaképp te vagy, testvérem az Úrban, a képibe loccsant még egy kancsó vizet, hogy magához térvén folytathassa a darabot. És ez nem kis felelősség a nézőkkel szemben.

A megzuhanást az ezerháromszáz milliárd okozta, aminek a részletezésétől most nagyvonalúan tekintsünk el, viszont ez az egész úgy hókon találta a jó (vagy rossz) Lajost, hogy nem is bír belőle kikecmeregni, és azóta, hogy nem találta a szövegkönyvben az ide vonatkozó részletet, csak esik és kel. Bár ez utóbbi értékelésekor meg kell vizsgálnunk, hogy mennyire robot ő, és most épp melyik gombját nyomja a gazdája. Hiszen, drága testvérek, emlékezhetünk, hogy sokszor elszabadult már, önálló életre kelt mintegy, jól ismert végkifejletekkel.

Emlékezzünk most arra, midőn a jó (vagy rossz) Lajos a felgyülemlett feszültséget úgy vezette le, hogy nem állt szóba az őt kérdezni óhajtó zsurnálemberrel, amiből kifolyólag öt percig nyargaltak egymás mellett, míg hősünk enyhülethez nem jutott. A második felvonásban autójával menekült Pécsen. Mint ismeretes, a sofőr oly vehemenciájával iszkoltak, hogy majdnem autóstul szorultak a kapualjba, és csak hosszas gólyafos-szerű körözés után tudtak elmenekülni.

Tegnap estére aztán valaki vagy valakik megsokallták, hogy a jó (vagy rossz) Lajos chaplini magasságokba emelkedett, és lefújták a fővárosi kampányrendezvényét. Örömök nélkül maradtak tehát a savas-esernyős nyugdíjasok. Ez az ő bajuk, hősünké ellenben az, akárhogyan is nézem a történetét, ez egy lineáris sor, egészen valószínű végkifejlettel. Momentán valamely eldugott sarokban duzzoghat, vagy épp programozzák, viszont sláger lett belőle, mert nincs egy hely, ahová mehetne.

Még a rezgő nyári leveleknek is van lelke, a gépeknek meg pláne, a jó (vagy rossz) Lajosnak talán. Engemet most ez a része érdekelne, hogy mi a rosseb játszódhat le abban. Van-e benne bűntudat, szégyen, ilyenek. Bár ezek a szakirodalom szerint csak akkor tudnak kialakulni, ha az alany képes önmagáról gondolkodni, és önmagát valamilyen elváráshoz viszonyítani. A szocializáció során kialakul az elvárt énkép (milyennek kellene lennünk), és ez befolyásolja a viselkedést, és viszonyítási pont az énképhez, hogy képesek vagyunk-e alja-mocsadék alaknak látni magunkat, ha tényleg azok vagyunk.

Ha Amy lennék az Agymenőkből, akkor a neurobiológus minden tudományos kíváncsiságával mondanám, hogy de felnyitnám a jó (vagy rossz) Lajos agyát, hogy megnézzem, mi játszódik le benne. Tudja-e, hogy a víg kupakolások kora végleg elveszett, így megzakkant lelke épp a gyászmunkát végzi, amelynek közkeletű fázisai a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás. Hogy hol tart most ebben a feladatban, ez érdekelne engemet veszettül.

Ha viszont alaposabban belegondol az ember, és visszaemlékszik a jó (vagy rossz) Lajos eddigi ügyködésére, arra kell jutnia, hogy ilyen kétségek és fáradságos lelki folyamatok a vizsgált alanyt nem gyötörhetik. Mert ugyan az ázalékállatka is érző lény, de erkölcsiséget őbenne csak úgy ne keressünk, mint hősünkben. Egy szinten lebegnek az ősóceánban. Azzal a különbséggel: jól látható, hogy Lajosnak sok ez a világ, amelyben vergődnie kell. Segítsünk neki hát, kedves testvérek, szabadítsuk meg őt gyötrelmeitől, hogy hátra lévő életében nyugalmat lelve kedvére kupakolhasson, dobozolhasson és ragaszthasson zacskókat.

Mindenkinek sokkal jobb lesz úgy, nekünk meg pláne.

Tánc a hóban

Amit tegnap Lázár überminiszter a behavazott úton, a kamerák kereszttüzében összedelirált az utókor számára, abban benne volt a rezsim minden romlottsága, összes kicsinyes röhejessége és agresszivitása hóttbunkósággal elegyest. Mert ezek ilyenek.

Elkerülőt adott át gyorsan-gyorsan a hózivatarban, még hamar a választások előtt. Az sem látszott a fehér lepel alatt, hogy készen van vagy nincs, de ez nem is annyira lényeges minálunk. Csak a cirkusz, amikor az Unió pénzével lehet kurválkodni, hogy ezt azért megkapjátok még tőlem, erre költöttem a kastély maradékát, örüljetek, mert én vagyok a mindenható apátok, és adok nektek cukorkát.

De mégsem erről akarok igazán mesélni, hanem, hogy gyógyszertárban voltam, mert tele volt a tököm a permanens fájdalommal, ami ellep a fülem csücskétől a lábam bütykéig, hogy onnan hozok valami enyhületes kemikáliát.

A műintézményben előttem nyüszögött egy szerencsétlen nő, és föltette a félénk kérdést a patikáriusnak, hogy van-e valami szer, ami gyorsan és olcsón elmúlasztja a megfázását. Ajánlgatott neki a néni ilyet is, olyat is végtelen türelemmel, de az összes meghaladta a pénztárcája lehetőségeit.

Kisomfordált hát taknyosan, bele a márciusi télbe. Ott, Hódmezővásárhely határában talán épp ebben a pillanatban indult el a mennyek felé ez a Lázár az útjával, miközben tucatnyian filmezték a jól táplált orrát, hogy hírét vigyék a bamba nép számára a NER dicsőségeit.

És talán éppen akkor, abban a pillanatban fagyott meg az idei közel kétszázból egy honfitársunk, aki ezen a télen nem bírta tovább Orbán kegyetlen uralmát a havi negyvenhétezrével, ott maradva az út szélén és annyit is érve, hogy kerek legyen a történet. Az ő Istenük pedig bambán bámul, és nem érti, mi történik itt.

Ilyen gyógyszerre már nem futja és halálra fagyó népek azonban nem érik el a nagyságos média ingerküszöbét, maximum statisztika formájában. Mert tiltják nekik, vagy, mert nincsen érzékük a valódi élethez, amely a mai kurvaországban másról sem szól, mint perverz és töketlen pártokról, akiknek a nyomora megüli az egész szarhalmot, és ezek miatt nem nyílik már az ibolya sem.

A kamerás emberek mindegyike boldog volt ott, a behavazott, ropogós úton, mert vihette a főnökének a szenzációt, hogy ez a Lázár a helyi földesúr minden dölyfével megfenyegette Márki-Zayt, hogy „a legtöbb, amit a város elérhet, ha háborúzni akar a kormánnyal, hogy elveszít egy régi barátot, egy régi szövetségest, és hiba volna a polgármesternek beszállnia az országos politikába, mert a városnak fejlődésre volna szüksége”.

Lázár kőbunkó, ez nem újdonság, ezt már az óvodás is tudja. Ám nem kéne hozzá alacsonyodnia legalább azoknak az újságíróknak, akiknek nem erre van napiparancsuk a pártközpontból. De az összes rohant haza a rovatvezetőjéhez meg a főszerkesztőjéhez a breaking news-szal, ami hozza a kattintást, hogy Lázár megfenyegette ezt a Márki-Zayt.

Lófaszt mama, hogy finom legyek. Nem a friss és ropogós polgármestert fenyegette meg, hanem a népeket, akik megválasztották őt, illetve az egész várost a benne élő gyógyszer nélküli taknyosokkal és a megfagyni készülődő polgártársakkal.

Ahogyan a főnöke meg mindenkit, aki rajta kívül áll, és akkor a zsurnaliszták ott táncolnak a hóban Lázár mellett, hogy mit mondott, mit mondott? Mintha köcsög celeb lenne. Ki nem szarja le magunk közt szólván. És ugyane napon az volt a másik szenzáció, hogy egy másik slapaj öt percig loholt a Kósa után, az meg menekült.

Az ellenzékinek mondott média pedig hátradőlt, hogy ez is megvolt, ez is megkapta a magáét, holott arról sem kellene tudni, hogy egy ilyen félkegyelmű figura egyáltalán a világon van. Lehet húzni a strigulát a napi forradalmi cselekedetről. Most mit mondjak?

El a kezekkel Németh Szilárdtól

Mindenki prüszköl itten, akár egy náthás malac, hogy Szilárdunk az Arany János-emlékév fővédnöke volt. És? Ez nagyon is jól áll neki. Gondoljunk csak bele, és mindenki, aki most levegőért kapkod, akkor meg milyen jó érzéssel kuncogott, amikor a „Magyar vándor” című moziban a Fekete Laci volt Toldi maga, és hajignálódta a purhabból készült malomkövet.

A NER-ben ez a kép él Aranyról, ennyi maradt belőle. S mivelhogy N. Sz. alkatilag és horizontjában is egyívású Feketével, aki már ezer éve, meg míg a világ és még plusz hét nap, a világ legerősebb embere, tehát az „akikre büszkék vagyunk” tabló közepén csücsül, a reá hajazó Németh épp kapóra jött, ha már az irodalmárok kipusztultak a vérzivatarban, és itt maradt nekünk az egy szem Kerényi.

Különben is, mi feladata van egy fővédnöknek a NER-ben? A megfelelő helyre utalgatni a lóvét, és ez az Arany-féle még botrány nélkül is abszolválódott. Az sem derült ki például, hogy mondjuk Ákos, a dalnok együtt küzdött Toldival a toportyánok ellen, ilyen se szerepelt egy plakáton sem, akkor meg mi a jó franc bajotok van polgártársak? Ráadásul Németh még a birkózásban is legalább annyira otthonos, mint Aranyban.

Viszont tényleg aranyat ér ez az ember, legalább annyira, mint a mi Tállaink. N. Sz. göcsörtös élete során már munkálkodott az oktatás, a turizmus és a kultúra területén egyaránt, most pedig rezsiben és birkózásban utazik elsősorban, de mókamester is, ezt se feledjük. Mert milyen unalmasak volnának a napjaink nélküle, ha a bicskát nyitogatja is az ember zsebében, mégis csak vele van a móka meg a kacagás.

Mert az öniróna hasznos tudomány, viszont másokon röhögni még jobb. N. Sz. jó helyen van ott, ahol van. Mert tudtad-e én nyájasom, hogy hősünk eredetileg tanító volna? Ugyehogy nem. És azt képzeld el, ha még mindig a kis kölkeknek mesélné a Toldit, hány ígéretes gyermek rekedne meg a fejlődésben, miközben úgyis fogy a magyar. Sőt, ha mondjuk Kósára bízták volna ezt a nemes feladatot, akkor meg a kupakokba fulladt volna bele az egész nyüves cirkusz.

Jól volt ez így, ahogyan lezajlott. A magam részéről N. Sz. számlájára azt írnám csupán, hogy fővédnökként, miután a lopásokról rendelkezett, nem hatott oda, hogy Aranyról ne a bamba Toldi jusson a panelproli eszébe, hanem az „Őszikék” írója pédául, aki a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, és Ady előtt utat talált a kábé száz éves késésben lévő magyar irodalom számára a modernitás felé. De ez már annyira delikát dolog, hogy szerintem még Bayer sem ért hozzá.

Így hát, arra jutottam, hogy Hasek tollaival ékeskedek inkább, és bemutatom az ő szavaival, milyen érzéseket generál bennem az illusztrációként idebiggyesztett N. Sz. portré:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Ezzel szemben a face népe, ha szintén a Svejkből idézne, ezt másolná ide N. Sz.-re gondolva:

„..- Maga nem tehet semmiről – folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után…”

Hát, így valahogy, viszont nem szép dolog ez, polgártársak, méltatlan. Kikérem magamnak a Sziszi bántását, állócsillagunk ő minekünk, azért. És most mindenki nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jóvan.

Szülőtartás

Muszáj vagyok a priori elnézést kérni Bacskó Kati nénitől – Kósa mama -, hogy alább pár keresetlen mondat erejéig karikatúra módján ábrázolom őt, föstöm le mintegy a pennámmal, de ezt kívánja a meggondolás, a mérhetetlen tapasztalat, meg a genya lelkem nem utolsó sorban.

Pedig én tisztelem őtet teljes szívemmel és a lelkemmel is, mert a drágalátos fiacskája kínos helyzetbe kormányozta – ilyen ez a Lali gyerek -, mégis áll a vártán keményen. C’est la vie, ahogyan a túlművelt panelproli mondaná gyónás után.

Mert milyen jó már, hogy valaki nyolcvan fölött érez olthatatlan késztetést, hogy ganajozzon, ezért föltépi a párnacihát, előveszi a kuporgatott kincseket, egy élet munkájának gyümölcsét, és disznótelepet vesz. Ilyesmi akárkivel megeshet, ha nem figyel oda.

Aztán hirtelen-váratlan olyan jól beüt a bót, hogy uniós és NER-es úgynevezett sertésjóléti támogatás – ez is milyen már – nyomán a malacok már az első évben harminc milliós tiszta profitot fialnak. Sőt, ezt megfejeli állam bácsi százhúsz millió soha vissza nem térítendő apanázzsal is.

Egy szót nem szólhatunk azonban, mert nem ő nyerte a legtöbbet, mint azt követendő sormintaként bizonyos szőlők kapcsán O. V. felállította, ha tetszenek emlékezni a mókára, már nagyon régről. Ez is csak arra utal, hogy O. V. nem most gecült meg, viszont még mindig itt van nekünk, mindannyiunk legnagyobb örömére. Meg hát, ez a Kósa is, meg az összes többi ugyanúgy.

Másról nem lehet szó viszont – hiszen szent életűek ezek -, mint hogy a Lali gyerek foganatosította a szülőtartást, amelyet azért foglaltak törvénybe egyébként, hogy lepasszolják – állami szinten – a szaros, hugyos, nyomorgó öregekkel való törődést a keresztényi szellem nevében.

Lali csak a törvény betűjét tartotta be, amikor odahatott, ha nem is ustorral, de a tekintetével mindenképp, hogy csurranjon-cseppenjen a mamának valami, nehogy szűkölködnie kelljen a rideg világban. Tiszteletre méltó ez a gyermeki szeretet és gondoskodás, amely egyébként a fijúk legbensőbb sajátja. Az összesnek.

Emlékezhetünk, még törvény sem volt róla, de O. V. már jó példát mutatott, midőn csak suhintott a varázspálcájával, és lám, a székház ára máris kőbányává szublimálódott a drága papa javára, hogy ő se nélkülözzön a továbbiakban, ha már párttitkárként megszokott egy nívót. Hogy ne következzen be törés a kis lelkében, semmi másért.

Lázár Jánosnak meg már a kisdobos korban lévő fiacskája gondoskodott az apukájáról, amikor vett egy százhúsz négyzetméteres svábhegyi lakást, meg szőlőbirtokot Mádon. Megható ez a gyermeki előrelátás, bár az apukája azt mondta, hogy családi összefogásból költekezett ki a gyerek.

Egyébként megfigyelhető, hogy a hatalom birtoklása, amelyet a sorosista köznyelv csak a zsírosbödönhöz való előnyös viszonyulásként értelmez, milyen példátlan módon virágoztatja föl a családi kötelékeket. Nem lehet véletlen, hogy 2018 a családok éve – azt hiszem -, van mit ünnepelni.

Más szülők most gondoskodnak arról, hogy későbben majd a gyerek jól tartsa őket. Ilyen volt példának okáért Szijjártó papa, aki egy giccses és gusztustalan palotát vett a gyereknek. De legalább megvan ez is, és kész az alap ahhoz, hogy egyszer majd, ha izmai nagyon lazulnak, kérjen valamit a fiától. Így megy ez, viszont tovább nem sorolnám a fideszes gyermeki törődések ilyen látványos megnyilvánulásait, pedig lenne mit.

Hanem azon tűnődök csak lassan, ha az apám élne, mit adhatnék neki. Maximum a kertjét áshatnám fel, anyámnak meg a cekkerét cipelhetném a boltból, de már nem lehet. Viszont malacjóléti támogatást eszembe se jutna utaltatni neki, mert mindenki csak röhögne rajta, szegényen.

Mester és tanítványok

Kósa Lajos is terjesztette a sorosigét, mert meg kell szolgálni a kis aprót, pörküttet, és az ilyesmit nevezik máma minálunk lakossági fórumnak. Ezeken a bárányok útmutatást is várnak az örök igaz mellett, és adódhatnak váratlan helyzetek. Legutóbb is, amikor a kupakok örökös bajnoka elvegyült a nép közt tanítási szándékkal, ékes példája derült ki annak, hogy az élet az irodalmat is képes felülmúlni abszurditásban, még csak erőlködni sem kell.

Ezen a szeánszon, ahol Kósa volt a médium, az egyik néző kijelentette, hogy szerinte újra kellene definiálni a hazaárulás fogalmát, végiggondolni, hogy hogyan lehetne likvidálni az ország belső ellenségeit, mert most már annyit támadják egyes magyarok az ilyen-olyan fórumokon az országot, hogy ez bűncselekménynek számít. Ezen a ponton találkozott a hívő Orbán ártó szellemével, és a teremben megimbolyogtak a gyertyák lángjai.

Marquez – aki mindent tudott az életről – mesélt nekünk a fülkeforradalom kapcsán az ilyen sajátságos fejlődésről Buendia ezredesről magyarázva: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Itt tartunk most, a tömeg önjáróvá kezd válni, azzal a különbséggel, hogy a mi elöljárónknak esze ágában sincs visszavonulni és aranyhalacskákat gyártani vég nélkül.

Viszont sokkal komolyabb dologról mesélnék, mint valami Száz év magány kivonat, és ez az élet, éspedig a miénk. Immár két minőségben létezik az Orbán által leszedáltak serege. Vannak ugye a nyugdíjasok, akik ösztönösen üldözik a gonoszt, ha sípolsz, vagy elhajítod a konzultációs, erősen használt klozettpapírt, akkor pofán vágnak és megtépik a füledet. Ez tiszta sor, dolgozik az adrenalin, mint a bázisugróknál, csak itt a gyűlölet tobzódása generálja a gyönyöröket. Jól látszik, hogy vezérünk bedrogozta Magyarországot, illetve a híveit. Méghozzá a “gyűlölet” nevű pszichodroggal.

Bármily furcsa is, nem brit tudósok állapították meg, hogy: “A gyűlölet és harag érzése az agyban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel, nagyjából ugyanazokat a vegyületeket, mint a szex és a kokain”. Erre természetesen rá is lehet szokni, és ha más forrásból nem kapjuk meg, akkor beszerzési módnak marad a gyűlölködés. Hogy valami szer hatása alatt állnak, az jól látszik bájos nyugdíjasainkon – ezeken a Bunyós Bálintokon, hogy ne általánosítsunk azért -, megborult agyuk tükröződik fátyolos szemükben és visító hangjukban.

Az ilyen ember mindenre képes, ezért ez az erőltetett, a teljes közéletet beborító, Orbán kizárólagos politikájává és a kormányzás egyetlen cselekvésévé váló állandó, őrjöngő, hisztérikus gyűlöletkeltés, félelemkeltés, izgatás. Ezért a gyűlöletkampányok, a gyűlölet-óriásplakátok, az örökös hergelés, uszítás, rágalmazás, fideszes pszichoterror. Mert Orbán ezzel a pszichodroggal tartja kábulatban és függőségben a szavazóit, voltaképp ezzel tartja fenn a hatalmát. A Wermacht katonái is kaptak bogyókat, hogy bírják az iramot, bármily furcsa is, beállva gyalogoltak végig Európán.

A fogatlan szájjal tutuló, esernyővel kardvívó nyugdíjas képe önmagában még mókás is lehet a tiszteletlen bölcsész számára, az azonban, ami Kósánál elhangzott, egyáltalán nem. Abban nem volt semmiféle lángoló érzelem, csak hideg, pszichopata racionalitás, amellyel a gyilkolásra próbál indokot találni a delikvens. Ez sem előzmény nélkül való, gondoljunk csak Földi László Echo TV-beli megnyilatkozására:

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

Az ő esetében még vélhettük és mondhattuk, hogy pénzért ilyen aljas, a lakossági fórumon likvidálásról álmodozó nemzetvédő azonban önerőből és érdek nélkül. Ez viszont már egyáltalán nem mókás, inkább elborzasztónak nevezhető, mert ez az SS-Totenkopfverbände habitusa, akikről most nem mesélnék. Viszont ők önként, kéjjel és nem csak parancsra. Eleddig csak arról duruzsoltam, hogyan bimbózik az Orbán-gyűlölet virágszál, most azonban már olyan rohadtul szárba szökkent, hogy ihaj. Mondom, gondoljunk Buendia ezredesre miheztartás végett.

Seggtudat

Szégyenszemre itt, életem ormain, a távol közelében Kelemen Annácska filozopter-művésznőtől kell leckéket vennem ontológiából. Gondjai rettentőek, mert erősen szeretné tudni, hogy szép a segge vagy sem, de nem kap olyan visszajelzést, mint a csöcseiről, amely készségekkel igazi sikereit aratta a tudományos körökben.

Egyszerűen – mint mondja – nincs seggtudata, s efölött felettébb sajnálkozik, mert így, mint az általunk is belátható, az életnek semmi értelme sincsen. Hasznos tanácsként azt kapta, minden reggel nézzen bele a tükörbe és ismételgesse, hogy szereti a fenekét. Szakértők ettől a terápiától várják, hogy kialakuljon az oly igen szükséges seggtudat, mint a létezés origója, kezdete és vége, minden tudások eredője, a bölcsek köve.

Seggtudat tehát van, így a lételmélet érdeklődési körébe tartozik, egyszerűen a levéstől. Mert azt, ami van, vagyis ami különbözik a semmitől, filozófiai szakkifejezéssel létnek vagy létezőnek nevezzük, a létezők összességével és alapjával foglalkozó filozófiai tudományt pedig általános lételméletnek. Már Arisztotelész is megállapította: “amit régen is, meg most is és örökké keresnek és kérdeznek, így fogalmazható meg: micsoda a létező?” (Metaphüszika, 1028 b).

Tudta ezt már az AE Bizottság Tánczenekar is, akik az idők, de legalábbis végleges elkurvulásunk kezdetén Putty Putty című örökzöldjükben vetették fel a problémakört, mint azt negyven évvel ezelőtti lázadó alakok ismerhetik, ha felidézik a „Mit látsz Laca? Egy nagy segget látok! De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!” – színpadi ordítást, amellyel a segg, következésképp seggtudat az objektív-, oder szubjektív idealizmus antagonisztikus karmai közé kerül.

Ezt megerősíthetjük azzal is, ha belegondolunk Platonba, aki szerint meg a mindenkori segg nem más, mint árnykép a barlang falán. Viszont, ha szublimáljuk a seggtudatot, hogy kigőzölögve a teljes univerzumot betöltse, és légiessé váljon önmaga és a jelentése is, akkor könnyen belátható, a seggtudat éteri szinten is létezik.

Nem kell ehhez egyebet tennünk, mint fellapozni a Kósa és Németh Szilárd összest, amelyek tömény kivonatát adják a seggtudatnak, amely a NER maga. Köszönetet kell hát mondanunk Kelemen Annácskának, aki gondolati csírájával lehetőséget adott arra, hogy feltáruljon előttünk korunk eszenciája.

A neki adott tanácsok nyomán nekünk sem kell egyebet tennünk, mint reggelente egyetlenünk képét nézegetni, és szuggerálni, hogy szeretjük. Ha ennek ellenére egy méretes valag lebeg a szemünk előtt, az már nem a mi hibánk, hanem eleve elrendelés, determináció mintegy. A titokzatos tudat így jelzi nekünk, mi rejtezik gyomrunk mélyén.

Bugyogó

Valamikor az idők kezdetén, és pláne az Üveghegyen túl, amikor Simicska még hózentráger nélküli, és pláne bozontos hajú, lánglelkű adóügyi elnök volt, tehát ide, s tova a „hosszúbájtok éjszakája” körül, a kurtafarkú kismalac túrásának tetején, Kaja Ibrahim és Joszif Tot kapcsán a még geciületlen filozopter megadta a kezdőlökést a mindenható debilitásnak, midőn lefektette a máig érvényben lévő axiómát, miszerint a hülyeség állampolgári jog.

Vagy, mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. A betűhív szövegben még nem egyeztek meg a kutatók, viszont ez az origó az azóta szárba szökkent NER gondolatiságában, minden innen indult el, és ide is tér vissza. Manapság a kiteljesedés állapotát éljük épp, erre utal egy blogger kolléga frappáns értékelése a mi görög-latin hősünkről: „Németh Szilárdon már korábban is látszottak azok a jelek, amely szerint nincs teljesen birtokában annak a szellemi képességnek, hogy egymaga képes legyen elengedett kézzel ülve maradni a kerti vécén.”

Még maga Kósa Lajos is hozzátette a saját tudását, miután végzett a kupakokkal, meg a tuszukkal és a hutikkal. Ebben a magasságban jelentette ki, hogy a hülyeség nem betiltható, majd büfizett egy csöppet. És, hogy ez valóban így is van, annak élő bizonyítéka éppen ő maga Viszont mostanában már a bíróságok is haladnak a korral, és bugyogókkal foglalkoznak két kokós gázoló szabadon engedése között. Illetve hát, leginkább Handó Tünde, aki még nyolc millert sem sajnált a Mici néni kosztpénzéből, hogy rend legyen ebben a világban, de az ő szemétdombján mindenképpen.

A Design Alapok néven világra jött biblia sok egyéb más mellett a nők bugyogójával is foglalkozik, amelyből ötöt ír elő, fehéret és testszínűt. Ha feltéve, de nem megengedeve az ösztrogénben feredőző bírósági alkalmazott ad magára, és naponta váltja a tundráját, akkor, vasárnap, odahagyva a hús klopfolását, fedetlen seggel kell az Isten házába látogatnia, mon dieu! Viszont a férfiak boxeralsójával mégsem foglalkozik, azaz vak komondorosan szexista. Tehát beleillik a trendbe, hiszen a mai Virág elvtársak miden skrupulus nélkül róhatják meg a női egyedet: „Gogolákné elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”

Így valahogy. Rémlik, mintha látnám, midőn a bíróságok folyosóján nem kurta, hanem épp megfelelő aljban, fekete bokafikszben, illő frizurával és decens hónaljszaggal – mert a Krasznaja Moszkva még tilos – suhannak az alkalmazottak, kezükben aktákkal, és még csak az orrukat sem túrják. A műkörmöket, csatokat és csingilingiket a retikülbe rejtik, hogy föl ne fedezze a pedellus. Kérdezhetné tőlem is Virág elvtárs, hogy: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

És mondanám neki, miközben a sült malac bőrét roppantanám, hogy ezen, Virág elvtárs, ezen. Mert azért kitetszik, mi folyik itt. Előbukkan a kulturális forradalom, amelyben a közmunkással napocskát rajzoltatnak, így mérve fel azt, hogy esetleg megérti-e az írásban megkapott Befehlt, hogy merre menjen árkot vakarászni, gyermekeink csillogó szemmel éneklik meg az egymásra lépő talpaikat, a csapokból pedig ájtatosság csorog reménytelenül. Leszarom én – magunk közt szólván -, hogy milyen bugyogót visel akármelyik bírónő, és az esetleg vonalkódos-e. Csak ne kelljen már mindenkinek Kósa Lajoshoz hasonlítani, Németh Szilárdhoz meg pláne, pedig ez a kitűzött cél. Az eljövendő mennyország.

Végül

Az ember végül egyedül marad. Fekszik kiterítve, izzadságtól csatakosan, égő tüdeje zihál, csövek lógnak az orrából, füle lekonyul, és állhat mellette a hazudós kántor meg a főnöke, a pajkos plébános a tömjénjével, zokoghat elfordulva a sarokban egyetlen drága gyermeke, főorvos úr hümmöghet az ágy végiben, csak ő látja meg a fényt, és, mint Ivan Iljics jó tanítványa, csak neki kell kimondani a varázsmondatot: „Bocsáss el!”. Vagy más gusztus szerint: „Naranaja”.

Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, vagy gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, hanem félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. A lengyel tezsvírek is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.