Kövér László, úgy is, mint pedellus, és az országgyűlés napirendjének meghatározója nem látszik tudomást venni arról, hogy vírustól vonaglik az ország. Nyoma sincs annak, hogy az atyák (és anyák) foglalkoznának a járvánnyal a házban, ami azt mutatja, a Fidesz szerint – mivelhogy veszélyhelyzet van – semmi közük hozzá. Hogy az alattvalók élnek vagy halnak, az kizárólag a Pártra, következésképp a mi kis köpcösünkre tartozik, ebből fakadólag most már egészen biztosan el fogunk pusztulni.
Más aspektusból még az is lehet, tudatosan tartja távol a gondokat az atyáktól és anyáktól Kövér pedellus, hogy a nehéz időkben csak a szépre gondoljanak, így vélekedik, mert a menekülésnek ez is egy útja. Hogy ugyan rohad le a lábunk, de mindeközben arról ábrándozunk, milyen szép is volt, amikor megnyertük a száz méteres síkfutást. Vagy az ovisok habitusa, hogyha én nem látok, engem se látnak, ha nem beszélek a vírusról, akkor engemet nem érhet baj.
Ilyen a tabuk kialakulásának lélektana is, amiből következhetnék, hogy megyünk vissza a természeti népek világlátása felé, és még az is lehet. Ez azonban némi gondolatiságot tételezne, ami viszont kies – és pusztuló – hazánkban folyik, az sokkal inkább a hanyatló Róma végóráira emlékeztet, Néró vagy Caligula tombolására, ami ugyanaz, mint Móricz Úri murijának vége. Mikor is, mint emlékezhetünk, a lobogó tűz fényénél, a zenekar munkálkodása közben (Ég a kunyhó, ropog a nád) Szakhmáry Zoltán szíven lőtte magát.
A magyar emberek – mint hírlik – elmentek haláltáncolni a Balatonra. A járvány miatt a nyaraló-tulajdonosok megrohamozták a partokat, odalent nyári a hangulat állítólag, csurig vannak a cukrászdák, éttermek, játszóterek. A helyi polgármesterek térden állva könyörögnek a sok hülyének, ne hozzák rájuk a romlást, de ezeknek beszélhetnek. Úgy vélik, a veszedelmet a messzi Budapesten hagyták, a vízparton már nem érheti őket baj. Ez azt mutatja, hogy a nyaralókat sem ész alapján osztja el a teremtő.
Úgy általában a hülyeség és ostobaság elősegíti a járvány nyújtózkodását, és ez ellen soha nincsen orvosság. Tegnap a boltban egy öntudatos hetvenes nőnemű vásárló kifejtette, addig nem lesz rend, amíg mindenféle idegenek jönnek be az országba. Az eladó szelíden mondta neki a maszkja alól, hogy neki se nagyon kellene flangálnia, mire cinkosan kacsintott, hogy úgy szökött ki most is. Az ilyen majd a vírus okozta halálos ágyán a migráncsokat szidja, és képtelen lesz belátni, saját magának okozta a bajt.
Ilyen honfitársból egyébként annyi van, mint égen a csillag. Az ilyenek szavaznak Orbánra, csókolgatják a kezét, rúgnak bele a koldusba és vetetik le a padot, hogy a hajléktalannak ne legyen hová ülnie. Nekik vetítik az örömöket. A diadalok kora jött el a televízióban is, azé az időé, amikor hivatalosan lehet túllépni a valóságon, és dicsőséget álmodni. Az M4, mint sportcsatorna ugyanis kijelentette, mivel friss sportesemény nincsen, ezért a közelmúlt magyar diadalait tűzi műsorra, ömlenek a magyar győzelmek.
Ez is a történelem átírásának egy módja, a Dózsa László 1942- kiterjesztése, vagy az oktatás ama eszméje, hogy a vesztes csatákról nem kell annyit beszélni a gyerekeknek. Egy elhúzódó járvány végén, aki életben marad, hatalmas öntudattal fog éhen veszni, énekelve, hogy ez az éjszaka sosem ér véget, miközben borul rá a mázsás, szörnyű mennybolt. Ez a habitus, ami kibontakozni látszik, hogy miközben a kaszás kezdi suhogtatni a kellékét, mi a nemzeti nagylétbe menekülünk, a biztos recept a pusztulásra.
Haláltáncot járunk a Balaton partján, teli pofával szidjuk a migráncsokat a boltban, diadalokat vetítünk, az országgyűlésben pedig alkotmánybíró megválasztásával foglalatoskodunk, míg a kedves vezető Facebookon töketlenkedik. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a nemzet megérett a pusztulásra. Egyetlen bökkenő van ebben az egészben, hogy a nemzet te vagy meg én, így a diadalmas magyar faj kihalása a miénket is jelenti szükség szerint. Ha mindezek ellenére túlélünk, akkor a vész után hétfőn este hatkor találkozunk a Kehelyben.
Azért az a zenekar egyáltalán nem hagy engemet nyugodni, s valami miatt abban a pillanatban, ahogyan hírét vettem, elkezdett bennem zakatolni szerencsétlen Juhász Gyula „Tápai lagzi”-ja. Ösztönös volt, s bár érthetetlen, mégis alapos okkal rendelkező. Ez késztet tehát arra, hogy közzé tegyem a tegnap délelőtti lelkem éjfekete tartalmát:
Nem vagyok én nihilista bajkeverő, csak szeretem tisztán látni a dolgokat. Ha Rogán elvtárs a tüntetést politikai bolhacirkusznak nevezte, akkor rosszindulatúan tévedett, erre viszont, amire az MSZP-Párbeszéd készül, bízvást alkalmazhatjuk a hasonlatot, ahol a mi drágalátos „ellenzéki” képviselőink az ugrándozó jószágok, a hoppmester meg a tuggyukki.