Nem élhetnek muzsikaszó nélkül

Tegnap, amikor, ha szordínósan is, de mégiscsak tutultak a népek Isten szent ege alatt a rendszer ellen, amelyet az alakuló országgyűlés testesített meg abban az elátkozott pillanatban, és rendőrkordonnal védték a tömeg utálatának tárgyait, a képviselőket, házon belül a jó hangulat jegyében, valami piros társalgóban cigányzenekar húzta a talpalávalót a – maguk szerint – felkenteknek.

Minderről azon az oldalon, amely tudósított a gyalázatról, anyázós vita bontakozott ki, hogy cigányzenekar volt-e, vagy sem, mintha ennek bolhafingnyi jelentősége is lett volna, holott nem. Ha cigányzenekar volt, ha szaloncincogás, ha népi jajongás, tök mindegy, akkor is maga a gyalázat, és messze mutató szimbólum. Annak a jele és megtestesülése, hogy a falakon kívül minden és mindenki le van szarva.

Félreértés ne essék, azok is, akik abban a pillanatban éppen nem a téren anyáztak, hanem távoli tanyán hajkurászták a disznót, vagy épp a panelban sóhajtoztak az éjszakai műszak után. Azt mutatta ez az elcseszett gesztus, hogy ezek négy évre bekvártélyozták magukat a vörös bársonyok közé valamiféle búrába, ahol joguk van jól érezni magukat. Így vélik a jelek szerint, és ezt már láthattuk korábban is, midőn miniszterügynök úr, az odakint tüntetők csokiját zabálta két pofára idebent.

Akárki is találta ki ezt a színjátékot, volt benne valami perverz romlottság, ami viszont egyáltalán nem meglepő, és illik is az összképbe. Ebből a százvalahány emberből az elkövetkező négy évben ugyanis kialakul a kommunista újgazdagok egy sajátos rétege, amelynek az a jellemzője, hogy gátak nélkül gyalogol keresztül mindenen.

Amelyik marionett már többedjére részese a fellengzős játéknak, helyzeti előnnyel bír, mert ismeri a szabályokat. Mindezen például az sem változtat sokat, hogy Hadházy látványosan nem vett részt a nyitó előadáson, mondván, bűnözőkkel közösen nem esküszik. Viszont melléjük ül a padba négy évre. Ne nézzük már gyereknek egymást, jobb lesz az úgy.

Azért az a zenekar egyáltalán nem hagy engemet nyugodni, s valami miatt abban a pillanatban, ahogyan hírét vettem, elkezdett bennem zakatolni szerencsétlen Juhász Gyula „Tápai lagzi”-ja. Ösztönös volt, s bár érthetetlen, mégis alapos okkal rendelkező. Ez késztet tehát arra, hogy közzé tegyem a tegnap délelőtti lelkem éjfekete tartalmát:

„…Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,/ Beléjekondul a repedt harang,/ Kutyák vonítanak a holdra fel,/ A túlsó parton varjúraj felel./ Brummog a bőgő, asszony lett a lány,/ Az élet itt nem móka s nem talány,/ A bort megisszák, asszonyt megverik/ És izzadnak reggeltől estelig./ De télen, télen a világ megáll/ És végtelen nagy esték csöndje vár,/ Az ember medve, alszik és morog./ Benn emberek és künn komondorok./ Brummog a bőgő, elhervad a hold,/ Fenékig issza a vőfély a bort,/ Már szürkül lassan a ködös határ,!/ És a határban a Halál kaszál…”

Ilyeneket delirált száz éve a rojtos idegzetű poéta, viszont máma se mondhatná szebben. Ugyanakkor volt ebben a parlamenti zenélésben más vonulat is, az Úri Murié. Ebben, mint az ismeretes, Szakhmáry Zoltán, miközben bazseválnak neki a cigányok, fölgyújtja a tanyáját és bájosan szíven lövi magát.

Ilyen jótéteményeket ezektől a dzsentriktől nem várhatunk, ezek ugyanis hedonista keresztények, és a kapuzárás előtt két pofára habzsolják az életet, megszegve a tízparancsolat számos pontját. Viszont akkor elpusztulnak valami halálos betegségben, legalábbis az új emberminiszter-professzor szerint, és hiába röhejes ez így, nincs kedve vigyorogni az embernek.

Ezek kultúra és nagyvonalúság nélkül, a rosszul szabott öltönyeikben zárkóznak be a parlamentjükbe, folytatva azt az elkülönülést és rejtőzködést, amit Kósa elvtárs még a gyalázatos választások előtt kezdett el, mert félt a néniktől meg a bácsiktól. Hogy ez most közvetlenül a színjáték után folytatódik, és már az első napon kordon mögött érzik biztonságban csak magukat, azt mutatja, a helyzet mégsem teljesen reménytelen.

Viszont, hogy ezt zeneszóra teszik, a hosszú végnapok kezdetét mutatja. Hogy miközben süllyed a Titanic, gondjuk van azért a murira. Itt, kívül csupán egy lakájos mentőcsónakra van szükség, mert ezek ott a lágy zeneszóra hiába hiszik, hogy övék a nagyvilág, a francokat. Elég csak felidézni valamelyik vidám filozófus mondatát – most nincs érkezésem utána nézni pontosan -, miszerint: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

Na, ezt nem tudják ezek odabent, így az idő nekünk dolgozik lassan bár, de biztosan.

Szegfű a széken

Igazán örül az ember cafatos lelke az ilyen vészekkel terhes időkben, ha csudás hírekkel örvendeztetik meg, hogy megtorpanjon, midőn indul a sínekre hajtani a fejét. Ilyen volt az is, amikor az MSZP-Párbeszéd közzé tette, hogy ezen túl az Országgyűlésben is frakciószövetségben politizálnak, sőt, azt a két és félmillió embert képviselik ott, akik változást akarnak. Köszönjük, Emese.

Ennyit csicseregtek a madarak keményen elfojtva a röhögésüket, amitől egy pillanatra megtorpant az ember, aki a Nirvánát kereste, de aztán tovább is indult a végtelen felé feloldozó vonatot várni. Rájött, hogy nincsen miben hinnie, ha ezek már most ilyen elégedettek, frissen borotváltak és illatosak. Sőt, reménykedve tekintenek a jövőbe, amiről most elmondok pár keresetlen szót.

Fölösleges úgy tenni, mintha történt volna bármilyen tabula rasa is, azt hazudni maguknak, hogy itt valami új játszma kezdődik, holott egyáltalán nem. Csak a régi folytatódik, s ha lehet, még mocskosabban. Ebben pedig a friss húsok még a cipőfűzőjüket is csak Kövér pedellus jóváhagyásával köthetik meg, orrot fújniuk pedig egyáltalán nem szabad.

Ezt mutatja annak a fiatalembernek az esete is – fölösleges megkeresnem a nevét -, akit már most sem engedtek be a képviselői irodaházba, holott ropogós mandátuma van, mert még korábban kitiltotta őt örökre a bajuszos az illetlen viselkedése miatt. Beküldhetnek egy csokor szegfűt a székükre, az is akkora haszonnal jár a végeredményt tekintve, mintha a saját seggük kopna.

Nem vagyok én nihilista bajkeverő, csak szeretem tisztán látni a dolgokat. Ha Rogán elvtárs a tüntetést politikai bolhacirkusznak nevezte, akkor rosszindulatúan tévedett, erre viszont, amire az MSZP-Párbeszéd készül, bízvást alkalmazhatjuk a hasonlatot, ahol a mi drágalátos „ellenzéki” képviselőink az ugrándozó jószágok, a hoppmester meg a tuggyukki.

Én megértem – mert feltételezem, hogy tisztességesek a friss húsok –, ha azzal áltatják magukat, hogy ott bármilyen szerepük is lesz, a választópolgárokat azonban kár ilyenekkel hülyíteni. Meg hogy őket képviselik majd ott, hát, aranyaim, nem. Azon falakon belül egy és csakis egy érdek képviselődik, és ez a Fideszé, illetve megengedve, amit még ő akar. Pássz.

Hogy együtt dolgoznak a parlamentben, ez olyan bájos idea. Interpellálják netán a minisztereket, akik oda sem fáradnak? Nemzetbiztonsági bizottságost játszanak Németh Sz. bojkottjával, vagy hogy? Táblákkal pörformanszoznak hogy a pedellus szarrá büntesse őket? Ez engemet őszintén és módfelett érdekelne, miként képzelik el azt a rohadt nagy munkát a parlamentben. De tényleg.

Ilyen infantilis hozzáállással, ami sugárzik ebből a frakciószövetséges hozzáállásból, teljesen fölösleges nekiállni ennek a négy évnek. Mint ahogyan a mandátumokat sem kellett volna fölvenni, amíg a csalási ügyletek nem tisztázódnak. Vagy soha-egyáltalán. Ez karakán megközelítés lett volna, nem az ilyen álmodozások rózsaszínű fellegekről.

Mert ez, hogy megkapják a Kövértől a telefonjaikat meg a laptopjaikat, és mosolyogva mennek „dolgozni” a választóikért, éppen azoknak a pofán köpése. Azért voltak az utcán, és lesznek majd szombaton is, hogy takarodjon el a rezsim, a drága képviselőink meg épp most válnak a részévé, legitimálják mintegy a tervezett, semmire nem vezető munkájukkal.

Legyünk már nagyfiúk, vagy nőjünk már fel. Az nem fog menni, hogy most odatesszük a valagunk négy évnyi rugdosásra, aztán 2022 (milyen szörnyű ezt leírni) januárjában megint ránk tör a plakát-forradalmárság. Itt és most, már ebben a pillanatban Orbán mielőbbi megbuktatása az egyetlen lehetséges cél. Aki másképp áll hozzá, ebben a pillanatban írom le. Az MSZP-Párbeszéddel például meg is kezdtem.