Kategória: móricz zsigmond

Ég a kunyhó, ropog a nád

Kövér László, úgy is, mint pedellus, és az országgyűlés napirendjének meghatározója nem látszik tudomást venni arról, hogy vírustól vonaglik az ország. Nyoma sincs annak, hogy az atyák (és anyák) foglalkoznának a járvánnyal a házban, ami azt mutatja, a Fidesz szerint – mivelhogy veszélyhelyzet van – semmi közük hozzá. Hogy az alattvalók élnek vagy halnak, az kizárólag a Pártra, következésképp a mi kis köpcösünkre tartozik, ebből fakadólag most már egészen biztosan el fogunk pusztulni.

Más aspektusból még az is lehet, tudatosan tartja távol a gondokat az atyáktól és anyáktól Kövér pedellus, hogy a nehéz időkben csak a szépre gondoljanak, így vélekedik, mert a menekülésnek ez is egy útja. Hogy ugyan rohad le a lábunk, de mindeközben arról ábrándozunk, milyen szép is volt, amikor megnyertük a száz méteres síkfutást. Vagy az ovisok habitusa, hogyha én nem látok, engem se látnak, ha nem beszélek a vírusról, akkor engemet nem érhet baj.

Ilyen a tabuk kialakulásának lélektana is, amiből következhetnék, hogy megyünk vissza a természeti népek világlátása felé, és még az is lehet. Ez azonban némi gondolatiságot tételezne, ami viszont kies – és pusztuló – hazánkban folyik, az sokkal inkább a hanyatló Róma végóráira emlékeztet, Néró vagy Caligula tombolására, ami ugyanaz, mint Móricz Úri murijának vége. Mikor is, mint emlékezhetünk, a lobogó tűz fényénél, a zenekar munkálkodása közben (Ég a kunyhó, ropog a nád) Szakhmáry Zoltán szíven lőtte magát.

A magyar emberek – mint hírlik – elmentek haláltáncolni a Balatonra. A járvány miatt a nyaraló-tulajdonosok megrohamozták a partokat, odalent nyári a hangulat állítólag, csurig vannak a cukrászdák, éttermek, játszóterek. A helyi polgármesterek térden állva könyörögnek a sok hülyének, ne hozzák rájuk a romlást, de ezeknek beszélhetnek. Úgy vélik, a veszedelmet a messzi Budapesten hagyták, a vízparton már nem érheti őket baj. Ez azt mutatja, hogy a nyaralókat sem ész alapján osztja el a teremtő.

Úgy általában a hülyeség és ostobaság elősegíti a járvány nyújtózkodását, és ez ellen soha nincsen orvosság. Tegnap a boltban egy öntudatos hetvenes nőnemű vásárló kifejtette, addig nem lesz rend, amíg mindenféle idegenek jönnek be az országba. Az eladó szelíden mondta neki a maszkja alól, hogy neki se nagyon kellene flangálnia, mire cinkosan kacsintott, hogy úgy szökött ki most is. Az ilyen majd a vírus okozta halálos ágyán a migráncsokat szidja, és képtelen lesz belátni, saját magának okozta a bajt.

Ilyen honfitársból egyébként annyi van, mint égen a csillag. Az ilyenek szavaznak Orbánra, csókolgatják a kezét, rúgnak bele a koldusba és vetetik le a padot, hogy a hajléktalannak ne legyen hová ülnie. Nekik vetítik az örömöket. A diadalok kora jött el a televízióban is, azé az időé, amikor hivatalosan lehet túllépni a valóságon, és dicsőséget álmodni. Az M4, mint sportcsatorna ugyanis kijelentette, mivel friss sportesemény nincsen, ezért a közelmúlt magyar diadalait tűzi műsorra, ömlenek a magyar győzelmek.

Ez is a történelem átírásának egy módja, a Dózsa László 1942- kiterjesztése, vagy az oktatás ama eszméje, hogy a vesztes csatákról nem kell annyit beszélni a gyerekeknek. Egy elhúzódó járvány végén, aki életben marad, hatalmas öntudattal fog éhen veszni, énekelve, hogy ez az éjszaka sosem ér véget, miközben borul rá a mázsás, szörnyű mennybolt. Ez a habitus, ami kibontakozni látszik, hogy miközben a kaszás kezdi suhogtatni a kellékét, mi a nemzeti nagylétbe menekülünk, a biztos recept a pusztulásra.

Haláltáncot járunk a Balaton partján, teli pofával szidjuk a migráncsokat a boltban, diadalokat vetítünk, az országgyűlésben pedig alkotmánybíró megválasztásával foglalatoskodunk, míg a kedves vezető Facebookon töketlenkedik. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a nemzet megérett a pusztulásra. Egyetlen bökkenő van ebben az egészben, hogy a nemzet te vagy meg én, így a diadalmas magyar faj kihalása a miénket is jelenti szükség szerint. Ha mindezek ellenére túlélünk, akkor a vész után hétfőn este hatkor találkozunk a Kehelyben.

Három kilométer kolbász

A Vas megyei Győrváron böllérek, autodidakta mesterek, kicsik és nagyok célul tűzték ki, hogy három kilométeres kolbászt készítenek, s ezzel rekordot döntve bekerülnek mindenféle dicsőséges könyvekbe és a történelembe átmenetileg. Míg nem jön valaki, aki akkora kolbászt készít, ami körbeéri a Földet, vagy a Holdig lehet jutni rajta, feltéve, ha valaki tud kötelet mászni. De ez ma, a mindennapos testnevelés és harci képzés korában nem lehet megoldhatatlan feladat.

Háromezerkétszáz métert terveztek tölteni, de háromezer négyszázkilencven sikerült. Collstokkal mérték le, a rekord új és hiteles, tehát jó móka volt. Főleg úgy, hogy a felét megsütötték, a másik felét eljótékonykodták, ami nemes dolog, mennyi Móricz-féle Kis János ólálkodhatott arra, fel sem fogható. Viszont ezek után, ha az ember bemegy a boltba, és nem húsz deka, hanem tizenkét centi tescós parizert kér, kihívják hozzá a mentőt nyugtató injekciókkal, hogy bizonyára lázas az agya.

A magyar ember szereti a virtust. Egy hajdani barátom a kisvárosban, ahol élt, és különféle okokból kifolyólag császár volt, a kocsmában egy négyzetméter kisfröccsöt kért és szó nélkül megkapta, majd elfogyasztása után ugyanannak az asztalnak a tetején táncolt, de nem hívtak rá rendőrt. Na de tanár úr fejcsóválással elnézően figyelték, ahogyan az Úri muri életre kelt, mert Csörgheő Csuli lakik a szittyában, ahogyan az a karmeliták erkélyén is megmutatkozik.

Születésnapi babazsúrokon csokiszökőkút működik a keresztény magyar úri középosztály szalonjaiban, itt, a kolbásztöltőknél állítólag pálinkából volt ilyen, de ez meg nem erősített információ. Lehet, csak a messzi távolból vizionálják, akik nem juthattak oda, hogy micsoda mennyország lehetett ott, pálinkával folyó Kánaán, hú, vazze, Józsi, csak alá kellett volna feküdni, vazze, és átihatta volna az ember magát a folyó túlpartjára. Vazze.

A kedves vezető is szereti a kisüstit demizsonból, kockás ingben, vejjel, kolbászt is szokott tölteni, és csak rá kell nézni, mivé lett. Csüngő gyomor, rengő potroh és vizenyős, ostoba szemek, viszont nem szereti a pocakos tábornokokat, mint tudvalévő. Hogy három kilométer kolbász az hány kiló, azt nem lehet tudni, mint ahogyan azt sem, hány röfinek kellett mindehhez meghalnia, mielőtt a kedves vezető illőn köszöntötte volna őket az óljaikban.

Az oroszlánok köreiben nem dívik ilyen olimpia, hogy máma száz méter antilopot ölök meg, miközben csobog a kafferhúgy szökőkút. Ők, ha teli a hasuk, eltelten heverésznek, és ott táncikálhat előttük egy egész omlós húsú bivalyóvoda, le sem szarják magunk közt szólván. Mert csak az ember olyan vadállat, hogy többet akar, mint amire szüksége van, lásd megint csak a kedves vezető és körei, vagy akármely eszelős a világon. Az ember, mint faj nem kompatibilis a Föld nevű bolygóval, ki is fog pusztulni róla.

Mert olyan gyalázatot is csak ő tud, hogy, mint Lázár, százasával lődözi a fácánokat, vagy, mint Semjén, a helikopteres szarvasvadász, aki szintén ok és indok nélkül öl, mint a hajdani kommunista párttitkárok. Ezek ugyanazok, és a mai magyar böllér is ugyanaz, mint száz éve volt elődje, maximum gépesített és gázzal pörzsöl. Egyébként, visszatérve a kolbász méterben megszületett új mértékegységére, van, aki könyvet is ekként vásárol, maximum a gerinc színére ügyel, hogy menjen a függönyhöz.

Ha most azt hiszi a nyájas olvasó, hogy bensőmben úgy en bloc mindenkit elküldök a náthásba, sokat nem téved, mert épp itt szuszog az ablak alatt a kukásautó, amely az ilyen kilométeres kolbászok kidobott maradékait viszi el. Mert nem lehetett már megenni, nehogy az ember megcsömöllön, mint Pelikán gátőr gyereke a töpörtyűtől. Ugyanis, jut eszembe, ebből az eledelből a boltban láttam már négyezerért kilóját, hogy a nyugdíjas sírva fordult el tőle, ami baj.

Bálint György, minden magyar újságírók nagypapája arra intette unokáit, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk. Az ember a NER-ben eleinte tarja magát ehhez az útmutatáshoz, próbál megérteni és magyarázni, aztán, amikor szürreálissá válik a világ körülötte, lemond erről a luxusról. Fölfedezi, hogy nincsen otthon benne, azt is, hogy ez a világ már szavakkal olykor le sem írható. Ekkor kezd el zenét hallgatni, ami készség megfelelve Lukács György meghatározásának, meghatározatlan tárgyiasságként a leginkább alkalmas arra, hogy megfogalmazza a felfoghatatlant.

Ki a faszagyerek?

“Erős Pista, Erős Magyarország.” Ez a filozófiai sóhaj szakadt ki a kedves vezetőből – továbbiakban OVM -, mint kiinduló tétel, a Descartes-i cogito ergo sum, vagy a Schopenhaur-féle, a világ a képzetem, midőn erőspaprikával töltött szaloncukrot fogyasztott. (Vagy csak hazudta.) Illetve Erős Pistával, ami Hungaricum, mintha másutt nem is ismernék a kapszaicin gyönyöreit, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy OVM-nek mindenről ugyanaz jut eszébe, mégpedig, hogy micsoda hatalmas birodalom mekkora nagy királya ő, miközben kapargatja a ganajt a gumicsizmájáról, ami rátapadt a trágyadombon.

Ez a kocsis mentalitás akkor jött elő belőle, amikor Goodfriend ügyvivővel volt baja, akkor böfögte először létének leglényegét, hogyha férfi lenne ez az amerikai liberális köcsög, akkor kiállna vele, a szemébe nézne, mint Rózsa Sándor, amikor még Oszter volt, és nem halastavakban utazott. Hinye, meg hibbecsúf, ilyeneket mondott volna OVM ennek a Goodfriendnek, meglengette volna a karikás ustorát, és bő gatyájában ellovagolt volna az széles alföldi rónaságon. A magyar férfierő ilyen Szinetár-féle értelmezése az, ami a sarki kocsmában is megmutatkozik a nyolcadik feles után. Ez az orbáni ideál.

Már meséltem egyszer az én egyszerű nagyanyámról és a bérmakeresztapámról, akik szintén úgy mérték le, ki a faszább gyerek, hogy két pofára tömték a cseresznyepaprikát csak úgy magában. Ki bír többet, ki ájul le később, ez volt a tét. Ott csorgott a taknyuk meg a nyáluk, lilult a fejük, csuklottak meg ziháltak, és én, még apró Kázmérként nem tettem fel az egyedül üdvözítő kérdést, amit ma már megtennék, hogy hülyék ezek? Azok voltak sajnos, de nem lehetett hibáztatni őket, hiszen ez valami ősi ösztön, hogy megmutassuk, puszta kézzel terítjük le a medvét, egy kézzel tartjuk a petrencerudat.

Csak, amíg már Arany is belátta a Toldi estéjében, hogy az ilyen hősök kora lejárt – “Toldi vagy nem Toldi, hull előtte sorban, az ész ereje győz abban a kis porban” -, OVM képtelen elszakadni az avas szagú parasztudvartól azzal a sajátossággal, hogy a testi erőt és ügyességet tartja mindenek fölött valónak olyan a bánattal, hogy mindezekkel ő egészen sajnálatosan nem rendelkezik. Soha nem is volt neki ilyenje. A nép egyszerű gyermeke, a vagyontalan, puritán hős, aki Erős Pistát zabál, megtalálja benne az élet értelmét és az ország különlegességének forrását. “Erős Pista, erős Magyarország” – én édes Istenem.

Nőügyek, fodball, szotyola, pálinka, harc, kalbász, kirántott hús, meg a többi. Ezekkel lehet meghatározni OVM karakterét, s ha mindez megtörtént, ott áll előttünk csupaszon és lehangolón egy egészen, a primitívségig egyszerű alak, aki Móricznál olyan paraszti hős lenne, akit azért álmodott meg, hogy bemutassa Magyarország sötét, feudális oldalát. Mert az irodalom nem szokott hazudni, csak az átírt történelemkönyvek, Adytól is tudjuk, hogy gémes kút, malomalja, fokos, és ugyanott vagyunk, körbeértünk, csak közben eltelt száz év. De, hogy az Erős Pista ereje mutatja meg a nemzeti nagylétet, ez egészen sajátos idea.

OVM, mint avas szagú gyerek, nem ismeri a nagyvilág titkait, mert, ha ez a mérce, akkor Mexikó sokkal nagyobb nemzet nálunk, vagy egy óvatlan kaliforniai paraszt meg még nagyobb. A paprikafajták csípősségét a Scoville-skálán mérik ugyanis, a Scoville-féle csípősségi egységben (Scoville heat unit, azaz SHU). Egészen rossz hírem van OVM számára, a nagyon csípős magyar paprikák ezen a skálán maximum 2500 pontot kapnak, míg egy jófajta jalapeno már 8000-et. Tehát a foghíjas, poros arcú sombrerós faszább gyerek a magyar traktoristánál, ha ez az etalon, Mexikó pedig olyan erős ország, hogy beszarsz.

Ilyen egyszerű OVM élete, de még tudom fokozni. Egy egyszerű jamaicai csípős értéke 200.000, tehát már tudjuk, mitől volt boldog Bob Marley, sőt, ismeretlen és titokzatos helyeken általunk felfoghatatlan hatalmak termesztenek dorset naga névre hallgató atombombát (1.500.000), hogy a felfoghatatlan pepper x-ről ne is beszéljünk (3.200.000). Aki ilyet majszolgat, már nem is a Szíriuszról jött, mint mi, hanem a világűr távoli és misztikus mélyéről, az ilyenek már ismerik az aranycsinálás titkát, és fel tudják támasztani a halottakat, mert már találkoztak Istennel, míg viszont OVM meg nem.

És soha nem is fog, de ez az ő baja. “Erős Pista, erős Magyarország”, ez a kocsmai farokméregetés, szintje, de nincs meglepetés. Ez a nívó termeli ki magából a Fekete Pákóra kefélő polgármestert, a szaros pelenkát hajigáló leánygyermeket, ez a na, ki a faszagyerek habitusa, mint országunk elitje. El vagyunk veszve, azt hiszem. S nem azért, mert ezek ilyenek, hanem, mert mintát és példát adnak a bávatag népeknek, hogy mi az élet értelme. Olyan fertő ez, szellemi mélykatyvasz, amiből évtizedek alatt sem lehet kikecmeregni. Viszont epekedve várom, mikor nyilvánul meg újra OVM, a disznóölésnek van a szezonja ugyanis. Lesz még móka, efelől nincs kétségem egyáltalán.

Gombócfilozófia

Móricznál, a Tragédiában Kis János módszeresen, erős elszánással, mintegy bosszúként akarja kienni a vagyonából a tehetősebbet a butaság masszív bátorságával, és bele is hal természetesen. Torkán akad a gombóc ugyanis. „Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember.” – így jellemzi elbukó hősét az író, mert többet mondania róla nem kell. Kis János lelkére így ül a kora. 1909-et írtunk akkor, amikor a novella papírra vetődött, éppen készült kitántorogni másfél millió emberünk, és azóta voltaképp semmi sem változott.

Csurig van Kis Jánosokkal az ország, csak igyekeznek letagadni őket. Nem is etetnek senkit, hogy beleszakadjon a gombóc-zabálásba, inkább megfagyni hagyják, vagy börtönbe zárják, mielőtt ilyen illetlenség történne a frissen térkövezett tereken, a kiirtott fák hiátusában heverészve. Balog páter sem gombócot, hanem fürjtojásos libamájat szolgált fel a homlessz-gyermekeknek, akik azonban nem voltak annyira fejlettek ideológiailag, hogy el akarják enni az összes pénzét, mert a világ, amelyben élünk, már csak ilyen hamis. Ez a NER, ebben kifinomultabb a szenvedés, nem olyan kétségbeesetten gyomorból érkező, mint Móricznál, pedig ugyanaz.

Ugyanekkor, tehát a valós időben, azaz máma, a kínai Chendungban egy étterem egy hét alatt ment tönkre, pedig csurig volt vendéggel. A tulajdonos akciót hirdetett: egy tizennyolc dolláros tagságiért a vásárló egész hónapban korlátlanul ehetett az étteremben. Óriási sikere lett az ötletnek, naponta ötszáz vendégük lett, június 11-re már tizenötezer dollárt kerestek, de hirtelen hetvenhatezer dolláros adósságuk is keletkezett, és másnapra be kellett zárniuk. A vendégek ugyanis másoknak is odaadták a tagságijukat, így egy jeggyel többen is annyit ehettek, amennyit csak akartak. Mások pedig nem álltak meg az evésnél, hanem összecsomagolták és zsákokban vitték haza az ételt.

Mert az ember telhetetlen állatfajta, és gonosz is persze, csak nem tudni, a lélek melyik zugában lakozik az egyik, illetve a másik. De olykor lelke sincsen neki, amiről számtalan megalázott és megszomorított tudna érdekfeszítő előadást tartani. Mészáros Lőrincről nem tudjuk, gonosz-e, az mindenképpen bizonyos azonban, hogy telhetetlennek mondható. Vagy azt sem tudja, mi folyik körülötte, csak rángatják a madzagját. Ennek ellenére róla derült ki, hogy gazdagabb immár az angol királynőnél is, pedig neki a famíliája az idők kezdete óta teszi félre az aprót a párnacihába, a Bözsi mégis csak jelenthet a mi Lőrincünknek, mert Magyarország jobban teljesít.

Ez egy sajátos hely a világban, ez a mi buborékhazánk, itt mindig másképpen történnek a dolgok. Móricz is, amikor megírta a Tragédiát, akkor ért el Zola letűnt naturalizmusához, istenített Petőfink meg, az ő népiességével akkor állt elő, amikor Baudelaire abszintba ájult bele a szimbolizmust nyögve. Irodalmunk, mint ahogyan az egész ország, fáziskésésben volt, amiből az írást a Nyugat kiráncigálta, s ezért utálták is a szabolcskamihályok, az ország enbloc azonban úgy maradt, belesüppedve a megkésett feudalizmusba, és voltaképp most is ott van. Most folyik az eredeti tőkefelhalmozás, de magyarosan, irányítottan és féktelenül. Nem a teljesítmény és munka számít, hanem a veszedelmes viszonyok.

És itt érünk körbe, és itt kell feltennünk a kérdést, hogy ez a Lőrinc mért ilyen gátlástalan étvágyú egy alak. Biológiai oka lehet, olyasmi, mint az evésfüggőség. Ennek oka brit tudósok szerint az, hogy a magas kalóriatartalmú ételek a dohányzáshoz vagy a kábítószerekhez hasonló függőséget okoznak. A szalonnát és csokoládét fogyasztó patkányok vizsgálata arra utal, hogy a kényszeres evés hátterében a drogfüggőknél már igazolt agyi jutalomhiány áll. Ez igaz lehet, az Agymenőkben is elhangzik, igaz, más megközelítésből a telhetetlenség magyarázata. Az okosok azt mondják, ha egy patkánynak elektródák segítségével orgazmust lehet okozni, s ezt egy gombbal irányíthatja, addig nyomja, míg éhen nem hal.

És bármennyire furcsa is, most, Baudelaire-el, az Agymenőkkel, Móricz-cal és a chendungi étteremmel el is érkeztünk a NER leglényegéhez, és ahhoz, mért fog mindenképpen elbukni. Törvényszerű ez, ha látjuk, az étterem is becsődölt a gátlástalan fosztogatástól, és így jár majd magyar hazánk is. Mikor elfogy a gombóc, mert már nem lesz mit osztani, ezek a mai Kis Jánosok elkezdik kizabálni a másikat a vagyonából, és totális lesz az anarchia meg a káosz, mert a telhetetlenség nem ismer határokat. Bele is halnak majd sokan, ami viszont lehangoló, hogy először nem a mészároslőrincek, hanem te meg én. Ez ellen nem lehet mit tenni, az Univerzum tele van kőkemény törvényekkel, amelyeket lehetetlen legyőzni. Csak a karmában bízhatunk, hogy a dolgok kiegyenlítődnek végül. Ebben a játékban Orbán varangyosbéka lesz, te pedig nagyfarkú milliárdos esetleg. Ezt nevezik gombócfilozófiának, eredete Li Taj Póig nyúlik vissza.

Lehetnék én is kamikaze

Már nem is tudom, melyik agyament gonosz adta meg az alaphangot, a kezdő lökést mintegy, de tegnap végigsöpört az országon az az őrület, amelyet most minden bizonnyal öt hétig hallgathatunk. A migráncsok egészen konkrét betelepítéséről mindenhová, a panelproli szaros budijába is, hogy reszkessen az a nyomorult.

Egertől Bicskéig, Deutschtól Orbánig jött az újabb eszement és álságos duma. Bicskén Karácsony újra nyitná a menekült tábort, Egerben Gyurcsány a laktanyába ültetne ezreket, Szél kisasszony pedig végrehajtaná az LMP gonosz tervét, és ezt érdemes betűhíven: „Arra készülnek, hogy elvegyék a tulajdonosoktól a lakásokat és jogszabályi kényszerrel másokat telepítsenek be oda.”

Szétrajzanak ezután a fideszcsótányok, és mindenütt ezt zizgik, ami amennyire aljas, annyira röhejes is. Viszont veszélyes is egyben, hiszen Bözsi néninek, akinek a malacát is kidúrják az ólból, hogy oda is mecsetet építsenek a most felvett vezérfonal szerint, ez egyáltalán nem az. Ez, drága polgártársak, a totális téboly. Az aljas manipuláció olyan turbó fokozata, amivel nem lehet már mit kezdeni.

Ez a kamikazék tempója, akik fölhajtva a szakét beleröpültek a végtelenbe a császárukért, olyan elborult aggyal minden bizonnyal, amilyennel a mi aljasaink is rendelkeznek. Ellenük a józan ész tehetetlen, tátott szájjal lesi csak az ember, ahogyan teljes krafttal beleröpülnek a veséjébe, és a csattanás után mindennek vége lesz.

Ez itt, amit átélnünk adatik, olyan, mint Róma végnapjai, amikor a bortól és ólomtól meghülyült népek várták a kegyes halált, vagy, mint Móricz Szakhmáry Zoltánja, aki fölgyújtotta a tanyát majd szíven lőtte magát. Nem tudom, még hányféleképpen ábrázoljam a teátrális végromlást, amibe belelökik az országot, de fösthetném akár a Guernicát is, az sem lenne elég súlyos.

Játszom egy gondolattal és játszik velem egy gondolat, miszerint azt is megérhetjük, hogy a békemenetelő lengyel klakőrök mintájára összegyűjtenek pár busznyi migránst, és, mint valami vándorcirkuszt utaztatják falutól faluig, demonstrálandó a veszedelmet. Lehetetlen és kellően aljas? Igen? Akkor igaz is lesz.

Föltehetné a ’zember Lenin apánk módján a kérdést, beledúrva rőt szakállába, hogy mi a teendő, de az a nagybüdös igazság, hogy halovány fingom sincs. A hülyeség ellen sosincs orvosság, ha pedig ez ganyésággal elegyes, akkor a helyzet még reménytelenebb. Beszéd, érvelés itt mit sem ér, igaz, eddig sem nagyon, az én tárházamban azonban másik fegyver nincsen.

A legborzalmasabb azonban, hogyha az ember kiegyenesítené a kaszáját, mint az amúgy tökös népeknél szokásban van, azzal se menne semmire. Mert most már egyre biztosabb, hogy a patkányfi csak erre vár, hogy mikor TEK-ezheti meg kicsit a gyalogokat, akiknek Hódmezővásárhelyen nagyon kinyílt a csipája.

Úgy vagyunk tehát polgártársak, hogy rajtam teljesen eluralkodott a kilátástalan lehangoltság, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Ezt is lophatnám J. A.-tól, de ez nem egy szerelmes vers, hanem forradalmári nyüszögés. Tényleg teljesen paff vagyok, ám, mivel polgári módot ebben a vérzivatarban nem látok a sportszerű viadalra, megtanulok röpcsit vezetni, és a homlokomra kötöm a felkelő Napot.

Csak eldobom az agyam, és már indulok is.

Töltött káposzta

Etetéssel egybekötött szociológiai felmérést végzett Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), amikor műanyag tálkákban töltött káposztát osztott a Parlamentben a tekintetes (nagyságos, méltóságos) képviselő uraknak/asszonyoknak jótékonysági felhorgadással.

Nem az volt jótékony, hogy megetette az ország szűkölködő anyáit/apáit, hanem, hogy ezzel a gesztussal próbált pénzt kiszedni belőlük, ami első ránézésre is embert próbáló feladat, és bele is bukott ez a Bangóné. Negyvennégyezer forintot kalapozott össze az egész bagázstól.

Igaz, a megszentelt cél sem volt egy nagy vaszisztdasz. A gyűjtést Debrecenben óhajtotta eldorbézolni, mert az ottani városanyák/atyák megadóztatják a karitatív ételosztást. De hogyan is remélhetett ennek orvoslására pénzt ezektől ez a Bangóné, amikor mindez egybecseng a központi akarattal, amely megtiltja az emberséget az országban az embereknek.

A kísérlet egyébként azt hozta, hogy LMP-s és Jobbik-os anyák/apák, meg egy darab Fidesz-es vette elő a bugyellárisát, más nem. Se DK-s, se MSZP-s, se a rosseb se tudja, milyen mezben ücsörögnek ott még naplopók, senki sem. Ebből is kitetszik, hogy a ganyéság pártfüggetlen, vagy éppen az, hogy akit képviselővé szentelnek, annak elrohad a szíve.

A felmérés megmutatta tehát, hogy lelket ezekben ne keressünk, de azt is, hogy humorérzéket se. Az álkeresztény (KDNP) Soltész Miklós azt tartotta nevetni valónak, hogy konyhalányokat keresett, illetve, hogy szerinte Bangóné azért osztotta kesztyűben a kis lábaskákat, mert olyan szart főzött.

Ezen legalább annyira lehet kacarászni, mint amikor Sheldon mesél viccet a fizikus tehenéről, a többiek meg nézik, hogy akkor ezt hogy. Dunai Mónika, aki a Fidesz színeiben lopja a napot, magából indult ki, amikor azt fejtegette, hogy mérget tettek a kajájába. Ezt nem látnám el lábjegyzetekkel, de nem is ez a lényeg.

Ki más, mint Balog páterminiszter mondta meg a tutit, amikor úgy méltatlankodott, hogy ez a Bangóné ezzel a pörformansszal megsértette az Országház méltóságát. Ez a kijelentés azt feltételezi, hogy van neki ilyenje, ami elképzelés a scifiből eredhet, a Tejút pereméről valahonnan.

Az Országház a mai időkben olyan épületet jelent, amelyben a képviselők megbújhatnak a cudar időjárás elől, miközben olyan törvényeket szavazgatnak meg, amelyek legálissá teszik a lopást. Vagy, ha ilyet már nem lehet, akkor titkosítással tussolják el a balhét.

Más funkciója a NER-ben nem nagyon van, fölösleges tehát szakralizálni, attól nem lesz jobb. Mint ahogyan a képviselő urak/hölgyek is csak úgy nyakig tele vannak szarral és húggyal, mint akármelyik panelproli, és mégis azt hiszik, hogy tíz centivel a föld fölött lebegnek. És amilyen hülye a magyar, ezt így is látja.

Az is érdekes, hogy az ország elcseszett háza számára az nem volt méltatlan, amikor Orbán Viktor, országos cimborájával, valami Semjénnel együtt zabálta két pofára a tüntetők csokiját. Az is mindent elmondott az egész hordáról meg a vezérükről, a házmester Kövér mégsem akart közéjük lövetni.

Beleképzelve magam még ennek a Balognak a fejébe, az biztosan nem lett volna méltatlan, ha ez a Bangóné zsolnaiban szervírozta volna a calvadossal ízesített gombamártást a csirkemell-filé mellé, mint tette ezt a páter négy éve a Hiltonban, amikor szerencsétlen gyerekek etetésével kurválkodott.

Most töltött káposztát osztottak ennek a Balognak műanyagban, ami különben is veszélyes eledel, ezt Móricz óta tudjuk. Az ő Kis Jánosa is ennek a gombócába fulladt bele. Ilyen veszélyek azonban nem fenyegették a mi jótevőinket, mert a kaját villámgyorsan ki is vitték a gyalázatok terméből.

Ennek a Bangónénak viszont a jövőre nézvést azt lehetne tanácsolni, ha ennyire buzog benne a szívjóság, akkor a káposztáját be se vigye ilyen Balogoknak, hanem a Kossuth téren osztogassa szét azoknak, akik értékelik is. Messze nem kell menni, igaz, lehet, hogy megbüntetik. Vállalható kockázat azért, hogy találkozzon olyan magyarokkal, akik közül egyben több méltóság van, mint a képviselői csürhében együtt és négyzetre emelve.