Kategória: országház

Egy óvodás naplója 10. – Imáttkosztunk

Aszonta a zibojnéni a tennap, hogy örüjjünk gyerekek, megyünk a zországházába imáttkoszni. Az a zöltönyös bácsi hivott meg minket, akive vótunk migráncsnézőbe is, meg akia a pöttyös labdákat is hoszta nekünk mikuláskó, meg má sokszor vót itt, merszeret minket nagyon. Aszonta a zibojnéninek a Pityu, hogy ő nemtud imáttkoszni, mer meghatt a nagyamája. Én nem tudom, akkor mérnem tud, csak össze kell rakni a kezét kulcsba és készis, meg méga szemit kell forgatni meg néznia zeget.

Nembajj, monta a zibojnéni, majd gyakorojjuk, nem nehéz az, a kisböske meg megkérdeszte persze, adnake enni ott valamit. Monta neki a zibojnéni, bisztos lesz szenvics meg kakaó. A kisböske aszonta, ő kólát szeretne, de a zibojnéni monta neki, hogy aszt felejcse el. A kisböske erre esírta magát, a dadus vigasztata, adotneki kiflicsücsököt, aszt rágcsáta. Hogy asztá mindenki enyugdott, aszonta a zibojnéni, hogy akkómost imátkosszunk, tegyük össze a kezünket, kúcsojjuk egybe, eszt gyakorótuk, hogy kúcsol, kinyitt, kúcsol.

A kisböske közbe mindíg elejtette a csücskét, azé sirt, monta a dadus, hogyakkó inkább kiviszit őtet a konyhába, oszt megeteti, akkó talán csöndbemarad. Kimentek, mimeg kúcsótunk nyitottunk, a Pityu monta is, hogy unnya nagyon. Amikor má a kúcsolás ment, kérdeszte a zibojnéni, hogy ki ismeri a miatyánkat. A Pityu monta, hogy ő igen, ott szokik inni a kocsmába, erre a zibojnéni kizavarta a vécébe gondókodni, hogy ottan pimaszkoggyon, pedig megse érdemete. Én ismerem az atyáját, télleg a kocsmába szokot inni, meg dülöngéni.

De ez valami vers volta mennykerő meg az országjáró, semmitse értettem belölle, a süssfölnapot jobban szeretem, mega galagonyát. De montuk sokáig, hogy szenteltesse meg az akarattyát, má majnem elaluttunk, a kisböske meg ott majszoltaa kiflijét a zajtóba, de legalább csöndbevót. Amikó má tuttuk teljessen a miatyánkat, a zibojnéni ekeszte, hogy akkó üdvöz a légy meg Mária. A Pityu visszajöt a vécébő má, és mekkérdeszte, hogyan légy a Mária, mire a zibojnéni megin kizavarta, asztán meg ő sirta emagát, hogy ő eszt má nembirja, papot fog hivni, hogy megtaniccsa nekünk.

A Pityu visszaszót még az ajtóbó, hogy a nagymamájához is papot hivtak, most ki halt meg, erre a zibojnéni sikoltott és összeeset. A dadus pofozgatta, hogy térgyen magához, élesztgette, megminden, a Pityu vigyorgot az ajtóba, a kisböske meg evett. Ette a kiflijét. Ott átunk kúcsót kézze, zsibadott a lábom, a zibojnéni magához tért, ott ücsörgöt a fődön, és ojan fura volta szemeneki. Fönn vót akadva vagymi. A dadus kivitte őtet, kitámogata, mimeg ojan fárattak vótunk, hogy ebéd nékü aluttunk e, asztán, mire fölébrettünk ottvót a pap is. Fekete szoknyába.

Fura szaga vót neki, a Pityu aszonta a nagymamája temetésén füstőt ijen szag, most majd a papbácsi bisztos etemet valakit, mongya neki, hogy körűvette a fájdalom. Ahogy eszt a kisböske meghallotta, ekezdett visittani, de úgy visittott, hogy leesett a mackó a pócró, és mindeki bömbőni kezdet, a dadus szaladgát, a zibojnéni ordittott, a pabácsi meg elővette a keresztyét, hogy üzze a zördögöt belöllünk. Mindenki rohangát, hogy arra gondótam, hogyna, ha hónap esztet előaggyuk a zországházba, oda se hivnak többet, meg kakaótse adnak, az bisztos. Rájöttem, unomén eszt nagyon, na, vára dömperemmegyek.

Bejgliosztás, avagy Soros kérni fog valamit

A Magyar Pékszövetség fürge pékjei kereken ezer – ötszáz diós, ötszáz mákos – bejglit sütnek, amelyeket aztán más ajándékok mellett hátizsákokba rejtenek szorgos kezek, és átadnak a meghívott „nehéz sorsú” gyerekeknek az Országházi Gyermekkarácsonyon.

Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

“A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Töltött káposzta

Etetéssel egybekötött szociológiai felmérést végzett Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), amikor műanyag tálkákban töltött káposztát osztott a Parlamentben a tekintetes (nagyságos, méltóságos) képviselő uraknak/asszonyoknak jótékonysági felhorgadással.

Nem az volt jótékony, hogy megetette az ország szűkölködő anyáit/apáit, hanem, hogy ezzel a gesztussal próbált pénzt kiszedni belőlük, ami első ránézésre is embert próbáló feladat, és bele is bukott ez a Bangóné. Negyvennégyezer forintot kalapozott össze az egész bagázstól.

Igaz, a megszentelt cél sem volt egy nagy vaszisztdasz. A gyűjtést Debrecenben óhajtotta eldorbézolni, mert az ottani városanyák/atyák megadóztatják a karitatív ételosztást. De hogyan is remélhetett ennek orvoslására pénzt ezektől ez a Bangóné, amikor mindez egybecseng a központi akarattal, amely megtiltja az emberséget az országban az embereknek.

A kísérlet egyébként azt hozta, hogy LMP-s és Jobbik-os anyák/apák, meg egy darab Fidesz-es vette elő a bugyellárisát, más nem. Se DK-s, se MSZP-s, se a rosseb se tudja, milyen mezben ücsörögnek ott még naplopók, senki sem. Ebből is kitetszik, hogy a ganyéság pártfüggetlen, vagy éppen az, hogy akit képviselővé szentelnek, annak elrohad a szíve.

A felmérés megmutatta tehát, hogy lelket ezekben ne keressünk, de azt is, hogy humorérzéket se. Az álkeresztény (KDNP) Soltész Miklós azt tartotta nevetni valónak, hogy konyhalányokat keresett, illetve, hogy szerinte Bangóné azért osztotta kesztyűben a kis lábaskákat, mert olyan szart főzött.

Ezen legalább annyira lehet kacarászni, mint amikor Sheldon mesél viccet a fizikus tehenéről, a többiek meg nézik, hogy akkor ezt hogy. Dunai Mónika, aki a Fidesz színeiben lopja a napot, magából indult ki, amikor azt fejtegette, hogy mérget tettek a kajájába. Ezt nem látnám el lábjegyzetekkel, de nem is ez a lényeg.

Ki más, mint Balog páterminiszter mondta meg a tutit, amikor úgy méltatlankodott, hogy ez a Bangóné ezzel a pörformansszal megsértette az Országház méltóságát. Ez a kijelentés azt feltételezi, hogy van neki ilyenje, ami elképzelés a scifiből eredhet, a Tejút pereméről valahonnan.

Az Országház a mai időkben olyan épületet jelent, amelyben a képviselők megbújhatnak a cudar időjárás elől, miközben olyan törvényeket szavazgatnak meg, amelyek legálissá teszik a lopást. Vagy, ha ilyet már nem lehet, akkor titkosítással tussolják el a balhét.

Más funkciója a NER-ben nem nagyon van, fölösleges tehát szakralizálni, attól nem lesz jobb. Mint ahogyan a képviselő urak/hölgyek is csak úgy nyakig tele vannak szarral és húggyal, mint akármelyik panelproli, és mégis azt hiszik, hogy tíz centivel a föld fölött lebegnek. És amilyen hülye a magyar, ezt így is látja.

Az is érdekes, hogy az ország elcseszett háza számára az nem volt méltatlan, amikor Orbán Viktor, országos cimborájával, valami Semjénnel együtt zabálta két pofára a tüntetők csokiját. Az is mindent elmondott az egész hordáról meg a vezérükről, a házmester Kövér mégsem akart közéjük lövetni.

Beleképzelve magam még ennek a Balognak a fejébe, az biztosan nem lett volna méltatlan, ha ez a Bangóné zsolnaiban szervírozta volna a calvadossal ízesített gombamártást a csirkemell-filé mellé, mint tette ezt a páter négy éve a Hiltonban, amikor szerencsétlen gyerekek etetésével kurválkodott.

Most töltött káposztát osztottak ennek a Balognak műanyagban, ami különben is veszélyes eledel, ezt Móricz óta tudjuk. Az ő Kis Jánosa is ennek a gombócába fulladt bele. Ilyen veszélyek azonban nem fenyegették a mi jótevőinket, mert a kaját villámgyorsan ki is vitték a gyalázatok terméből.

Ennek a Bangónénak viszont a jövőre nézvést azt lehetne tanácsolni, ha ennyire buzog benne a szívjóság, akkor a káposztáját be se vigye ilyen Balogoknak, hanem a Kossuth téren osztogassa szét azoknak, akik értékelik is. Messze nem kell menni, igaz, lehet, hogy megbüntetik. Vállalható kockázat azért, hogy találkozzon olyan magyarokkal, akik közül egyben több méltóság van, mint a képviselői csürhében együtt és négyzetre emelve.