Másnap

1945. május 8-án véget értek a harcok Varga Miklós kontinensén, és ettől az egész világon végigsöpört az eufória. Táncikáltak meg trombitáltak Moszkvától New Yorkig, egyrészt teljesen érthető módon, különben meg azért, mert nem láttak tovább már akkor sem az orruk hegyénél, és azt is elfeledték, hogy sírni volna jó.

Miközben szállt a konfetti a légben, és egymás ajkain csüngtek a népek, a szarrá bombázott Európában milliók lestek ki tanácstalanul a fejükből, és megindultak az utakon, mert haza akartak jutni, vagy, mert menekültek. Ott kavargott az úton a lágerek népe, a foglyok és az őrök vegyesen, eközben kollaboránsokat húztak lámpavasra, így jött el a szabadság.

A pokol egyáltalán nem költözött odébb, csak egy másfajta bugyrát nyitotta meg, amelyben ott fődögéltek a megalázottak és megszomorítottak. Mindeközben pedig a nagyok készültek Potsdamra, hogy újabb cifra kínokat szabadítsanak a népekre, és Nürnbergre is, arra meg azért, hogy hitük szerint igazságot szolgáltassanak, a gyalázatokat azonban eltörölni azzal nem lehetett.

2018. április 9-én és fel fog kelni a Nap, és ugyanolyan szenvtelenül fog sütni, bármi lesz is, bárhogyan is dönt a lágerek jelenlegi népe, vagy bármit is hazudnak, hogy döntött, minden lehet. Végkifejlet azonban csak kétféle van. Vagy bukik a mi zsebcézárunk, vagy nem. Nincsen más kilátásban, a konfettiket pedig még tegyük talonba.

Ha győz ez a mocsok, akkor úgysem lesz sok kérdés. Hatványozottan folytatódik a téboly, már csak a diktátorok lelki-, és törzsfejlődésének dinamikája miatt is, meg azért, mert be is ígérte. De nem csak ő, hanem a megvezetett bázisa is Bayertől a CÖF-ig, mind-mind a számonkérést lihegik, és meg is fogják kapni a gazdájuktól.

A módját majd kitalálják, hogy mit érdemel az a bűnös, aki másképpen látta a világot, mint az rendelve volt, sok jóra számítani nem lehet, nem is érdemel több szót. Sokkal kacifántosabb lesz a környülállás, ha valami isteni sugallat nyomán és következtében sikerül a történelem szemétdombjára tenni a csúti bolondot, úrnak, magyarnak egyként rongyot.

Akkor indul igazán útjára a gyönyör, és, ha addig nem, akkor majd belekerül a puskapor a levegőbe. Mert van itt ez az uszkve kétmillió ember, akinek tényleg a világ végével ér fel, ha az állónak hitt csillaguk egyszer csak lezuhan, és üressé válik a fényes égbolt. Tényleg úgy érzik majd, hogy Isten meghalt, és nincs értelme az életüknek.

Gondolj csak bele, hogy fölnőtt itt egy generáció, amelyik csak ezt a világot ismeri. Tíz éves volt a mai tizennyolc, s ezek közül a gyengébbek megkapták az orbánjugendi kiképzést, és máris a kezükben van a páncélököl, és mindenre képesek. Lásd a Fidelitast Szombathelyen, akik túllihegve a teremtő atyjukat, gyűlölet-plakátokkal toszták tele a város Fő terét.

Félelmetesek ezek is, mégis ők a veszélytelenebbek, mert ott van az a réteg, százezres, milliós nagyságban, akinek a fizikai léte függ a NER-től. Mert munkát, apanázst, megélhetést csak tőle kaphat, máshoz, mint a lojális seggnyalás, ugyanis nem ért. Az ilyen munkaerőt kivíve a szabad piacra éhen hal.

Ha pedig az új hatalom teljesen logikus módon elveszi az amúgy semmit sem érő munkáját, vagy nem kap több közbeszerzéses megrendelést, akkor úgy véli, ő politikai üldözött, holott másképpen nem ér semmit sem. Ezek a központi csöcs nélkül maradt tömegek aztán vértől csöpögő fogakkal járnak és kelnek majd az utakon, mint a ’45-ben hazátlanná vált népek.

Bármi lesz itt tehát április 9. után, haligali semmiképpen nem száll reánk. Két percig lehet ölelkezni, ha netán összejön a csoda és megszűnik a rémálom, a romok eltakarítása azonban évtizedekbe telik. Nem károgni akartam most, csak végig gondoltam a kifejleteket. Munkás, vagy menekülős jövőnk lesz, hellokittys az semmiképp.

Bejgliosztás, avagy Soros kérni fog valamit

A Magyar Pékszövetség fürge pékjei kereken ezer – ötszáz diós, ötszáz mákos – bejglit sütnek, amelyeket aztán más ajándékok mellett hátizsákokba rejtenek szorgos kezek, és átadnak a meghívott „nehéz sorsú” gyerekeknek az Országházi Gyermekkarácsonyon.

Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

“A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Pofán vágott Fidelitas-igazgató

Minálunk már nincsen lacafaca, habozás, sőt, Woody Allen nyomán cicó sem, a végletekig leegyszerűsödtek a dolgok ugyanis. Ha nem tetszik a delikvens képe, odaballagunk hozzá, lecsűrünk neki egy maflást, és helyre is áll a világ megborult rendje, mint Pécsen mondjuk.

Nem történt semmi különös voltaképp, mint, hogy Niedermüller Péter, a DK Európa parlamenti képviselője fórumozott, győzködte a népet, hogy szavazz rám, két kölök pedig megjelent egy „Hazaáruló! Szégyelld magad!” feliratú táblával. S mivel a szép szóra nem takarodtak el, két nyugdíjas csöndben odaballagott hozzájuk, kitépték a kezükből a molinót, egyikük pedig pofán vágta a hozzá közelebb állót.

Később derült ki, hogy a fölpofozott mókus a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), ami innentől fogva hallatlan inzultus – már verik a fideszeseket -, másrészt ennek az egésznek különös pikantériát ad, és további elmélkedésre késztet.

Az egyik, honnan ez az őserő nyugdíjasainkban, legyenek bármelyik oldal fanatikusai, hogy esernyővel vagy puszta kézzel esnek neki az ellenérdekelt félnek. Hogy egyiknek sem volt gyerekszobája, vagy csak a lelkükre ül így ez a kor. Az ember egyrészt röhög a csattogó protkók láttán, másrészt azon révedezik, mi lesz itt, ha tömegesen borulnak el az agyak, és belekeveredünk valami Bud Spencer film zárójelenetébe.

Viszont a mi esetünkben nem biztos, hogy olyan nagy móka lesz a dolog, mint a koreografált tömegbunyó, mert, bár Szanyi hülye volt huszonharmadika kapcsán a fellógatott ÁVH-s képével, mégis a tökeinél ragadta meg a problémát, mi lehet, mi történhet, ha végleg elpattan egy húr.

Tegnap ezüstlakodalomban voltam – jó, csak évfordulós dajdaj -, s ott elmesélte nekem az egyik vendég, hogy ezekkel, mármint a fideszes bagázzsal az a baja – sok más mellett -, hogy nem értenek semmihez sem, és rettentő nagy az arcuk. Kénytelen voltam egyetértően hümmögni, s lám, ez a pécsi dolog is csak ezt erősíti. Annak idején az alapító atyáknak a KISZ-ben elég volt a titkári cím és rang, ezek a maiak meg már igazgatók, atyaúristenek. Így szocializálják őket a gazdáik, csoda, ha balfasz felnőtt válik belőlük? Nem igazán.

Ezen túl az is felvetül, honnan tudja a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), hogy ez a Niedermüller ez hazaáruló volna. Jó, hát mindenki az, én is az vagyok, te is, de hogy ő miért hatványozottan, molinót érőn, ez is érdekes dilemma.

Nem hinném, hogy a Fidelitas dél-dunántúli régiójának őrsi gyűlése nagyítón keresztül tanulmányozná Niedermüller brüsszeli monyákolását, sőt, felteszem, péntekig, amikor a csata lezajlott Pécsen, azt sem tudták, hogy a világon van. Odaküldték őket a pártközpontból, hogy csináljanak ricsajt, ezek pedig mentek, mint a beszakézott kamikázék, oszt így jártak.

Hogy a pártközpont meg miért fordít kiemelt figyelmet erre a Niedermüllerre, az azért van, mert Brüsszelben bűnözött. Október 24-én a romákról vernyogott, ami nálunk nem probléma, mert van nekünk Farkas Flóriánunk.

Egy nappal később, 25-én pedig illetlenül viszonyult a nemzeti konzultációhoz, amikor így beszélt. „A közös európai menekültügyi politika csak akkor lesz képes működni, ha a tagállamok végre félreteszik az önös szempontjaikat, és valóban közös politikát akarnak. Amíg egyszerűen tudomásul vesszük azt, hogy vannak tagállamok, amelyek minden következmény nélkül megtagadhatják a közös politikában való részvételt, addig nem fog történni az égvilágon semmi.”

Ezt az elvetemültséget a meggyakott Beke igazgató nem tudhatta, a pártközpont azonban igen. Innen érthető a hazaáruló kitétel is, mert egyszerűen le is lehetett volna buzizni, mint mondjuk Vonát. Október vége van, ha úgy vesszük, messze még a választás. Kíváncsian várom tehát, ahogyan sűrűsödnek a kampány-rendezvények, úgy szaporodnak-e a pofonok is. Ha engem kérdeznek, akkor fix egyes, más megközelítésből tét, hely befutó.

Mi amor

Kertész Csillát, a Fidelitas elnökségi tagját a címbéli fölsóhajtással vonom a keblemre. Miután a gépolajat letörölgette hamvas kacsóiról, az orra alá dugtak egy mikrofont szegénynek, és bár ne tették volna. Olyasmik szakadtak elő belőle, amilyen gyönyöröket sokat megélt fejem sem volna képes delirálni hatszázhúsz fröccs után. Sem.

Én egy nagyon elnéző alak vagyok. Amikor az egyik diákom olyan érettségi dolgozatot bocsátott elém, hogy kurvára megszenvedtem az ő ketteséért, amit az érettségi elnök csak így véleményezett röhögve, hogy na, ezért is megdolgoztál, akkor igaza volt. De a mese lényegéhez tartozik, a delikvens annyira hülye volt, hogy a szóbelin meg kellett buktassam.

Sírt a lelkem, mert hiába mondtam el az osztálytársainak, ha ez a degenerált bejön, akkor ezt meg azt kérdezem majd tőle, nézze át a könyvben, és jó lesz nekünk, ez se jött össze. Tanári pályám mélységes kudarcának tartottam, hogy meg kellett buktatnom. Két év múlva találkoztam a volt diákkal, és büszkén mondta, lediplomázott. Hitoktató lett.

Kertész Csilláról nem tudom, sikerrel tette-e le az érettségit, de biztosan találkozott egy magamfajtával a pódiumon, hogy itt lehessen nekünk. Sajtótájékoztatót is tartott Salgótarjánban amiből ilyenek derültek ki: „Közel egy hónapos kampány során több mint két ezer kampányt fognak országszerte kihelyezni a Fidelitasosok, és amely során a plakátnak a támogatását a Fidesz anyapártunktól kaptuk és kértük tőlük.”

Én nem osztályozok, mert most már minek, ellenben fölhívnám a tisztelt közönség figyelmét arra, ilyen organizmusokból kurva sok van, és, ha nem figyelünk oda, jövőre ő lesz a polgármester. Az a polgármester, aki majd színházi direktorokat nevez ki, akik olyan műsortervet állítanak össze, amely nem lesz nehéz. Azt hittem lányos zavaromban, hogy majd ezt is egy legyintős röhögéssel tudom le. Hát, nem. Megeszik a zagyunkatazombik. Bikibik.