Hétköznapi fasizmus

Azt mondta az ENSZ-ben, tehát az ellenség köldökében ez a mi bájosan aljas külügyesünk, ez a Szijjártó nevű, elfogadhatatlan, hogy a migránsok ugyanolyan egészségügyi ellátást kell kapjanak, mint egy adott ország saját állampolgárai. Ez a kijelentés sok mindent felvet, elsősorban, hogy mit keres egy ilyen emberszerű képződmény a külügyek élén, másrészt, ha ez a hivatalos irány, akkor meg azt, hogy mit keresek én még ebben az országban. Mi a jó francot, ugye, és továbbá, hogy mit keres egy ilyen ország Európa közepén.

A kereszténységet mint vezérlő eszmét most felejtsük el, mert azon a mércén már számtalanszor elbukott a Fidesz és mind az összes folyománya. Itt már rég nem arról van szó, hogy emberként, segítő szándékkal forduljunk embertársaink felé, hanem, hogy valamilyen megkülönböztető jegy alapján tegyünk rosszat neki. Ezt fasizmusnak, súlyosabb esetben nácizmusnak nevezik, ha bőrszín, vallás, származás vagy akármi stigma miatt más elbánást képzelünk a másiknak az alapvető jogok és úgy általában az élet területén, mint saját magunknak. Most a migráns a megkülönböztető jegy, de akármi is lehet, innentől gátak nincsenek.

Erre utaló jel, hogy Fricz Tamás a Magyar Nemzet című sajtóipari termékben arról ábrándozott, milyen szép is lenne, ha a baloldali, liberális emberek egy kupacban lennének, akkor akár ketté is szakadhatna az ország. Mivel azonban ez macerás – teszem hozzá én -, egyszerűbb lehet a későbbiekben az elfajzottakat szögesdróttal elkeríteni a mélymagyaroktól, és a lipsik új lakhelyét lágernek nevezni. Most azonban a migránsok sorsáról elmélkedünk, akiket annak idején László Petra forgórúgással fogadott, mégis ők lettek a terroristák, és ezek a viszonyok azóta sem változtak. Ma lehetőségeinkhez mérten éheztetjük őket.

Olyannyira, hogy Felipe Gonzales Morales, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentéstevője indokolatlannak minősítette a kies hazánkban négy éve érvényben lévő “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, felhívva a figyelmet arra, menekülőt a kerítésnél nem látott egyet sem, csak bezárva a tranzitzónába börtönszerű körülmények közé, ráadásul hatvan százalékuk gyerek. Gonzales arról is beszámolt, amit úgyis tudunk, hogy egy éve a hatóságok újra és újra megtagadják a menekültektől az élelmiszert, hogy az Európai Emberjogi Bíróság több mint egy tucat esetben avatkozott be. S hogy Gonzalesnek igaza legyen, épp tegnap adott hírt egy újabb ilyenről a Magyar Helsinki Bizottság.

Mint írták, egy húsz éves férfi 2018 júliusában adott be menekültkérelmet Magyarországon a családjával együtt. Az ő ügyét külön tárgyalták, mert az érkezéskor már tizennyolc év feletti volt. A férfi eddig a balassagyarmati befogadó állomáson tartózkodott, de július 9-én ok nélkül átszállították a tranzitzónába, ahol azóta nem kapott enni. A testvérei maradékából jutott némi élelemhez egészen addig, amíg a bíróság meg nem hozta ítéletét, hogy kapnia kell száraz kenyeret és kökényt. Mindebből is kitűnik, hogy szavazatszerzési vagy más aljas szándékból az Orbán rezsim nem tartja embereknek a menekülteket. Tőlük meg is dögölhetnek, darab-darab, és voltaképp így tekintenek az egész Fideszen kívüli világra.

Újabb cukiság, hogy megint csak tegnap megvétózták az EU-tagországok belügyminisztereinek közös nyilatkozatát, amely arról szólt, hogy a tagállamok vállalják a Földközi-tengeren működő NGO-hajók által Afrikából Európába szállított migránsok szétosztását. Kontrát Károly belügyminiszter-helyettes azt böfögte: „megdöbbentő, hogy a bevándorláspártiak újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy saját akaratukat és a migránsok betelepítését rákényszerítsék a tagállamokra”. Ezzel az a baj, hogy ótvaros hazugság. Pár napja meséltem a Baywatch és illiberizáció című kis színesemben, hogy ez a gondolat Heiko Maas német külügyminiszter fejében született meg.

De nem úgy, ahogyan Kontrát hazudja. A német külügyminiszter arról beszélt, hogy létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét. Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik emberéletekről.

Erre mondott vétót Pártunk és Kormányunk. Visszatérve az egészségügyi ellátásra viszont, kétszáznyolcvan (280) menekült vár a tranzitzónában, az ő ellátásuk a macerás Szijjártónak, de, mint látjuk az etetés is gondot okoz, illetőleg, lehetőség szerint éhen pusztítanák az untermenscheket. Ilyenek lehetünk akár mi is, de, hogy oldjuk a drámai hangulatot, lehet, hogy a menekültek áldhatják a saját urukat, hogy nem kerülnek be a magyar egészségügyi rendszerbe, lehet, hosszabb életűek lesznek. Ez ugyan mókás, mégsem tréfadolog, és az sem, hogy Szijjártó szerint azért nem jár nekik ellátás, mert nem fizetnek itt adót. Akkor most kezdjek el ukránozni?

Eladva és kifosztva

Szijjártó külügyes törvényt módosítana. (Közbevetőleg: ez olyan stramm dolog kies hazánkban, hogy kitalálják, meg kéne szívatni a Czeglédyt, vagy le kellene rabolni az MTA-at, és éjszaka vagy ködös hajnalon benyújtják a javaslatot, s mire kész a babgulyás a várban, délire már törvény is, amit csak akarnak. De mindegy ez már.) Szóval Szijjártó külügyes úgy módosítaná a törvényt, hogy legyen titkos, hogyan és mennyiért csábítanak ide külföldi befektetőket, mert ez, mint mondja a taraja alól, “Magyarország külpolitikai, külgazdasági vagy nemzetgazdasági érdekeinek illetéktelen külső befolyástól mentes érvényesítését vagy nemzetbiztonsági érdekeit veszélyezteti”.

Tegye fel a mancsát, aki érti az indokló mondatot. Mert én úgy látom, ha kiderül, Pártunk és Kormányunk milliárdokat, adókedvezményt, valamint a kiskutya retkes farkát is a multinak adja, hogy betelepüljön a kerítésen belülre, akkor mindegyik azt mondja, szüret, én is jövök. Szijjártó nemzetbiztonsági érdekei sokkal inkább abban rejlenek, a magyar választópolgár ne tudja meg, mennyit csesz el az adójából Pártunk és Kormányunk, egészen pontosan mennyiért vesz szaros munkahelyeket, hogy utána döngethesse a mellét, mint King Kong a torony tetején, hogy teremti a munkahelyeket, de erről még beszélünk. Meg a szarrá adóztatott magyar vállalkozó se örülne ilyen információknak.

Mert például Kiss János esztergályos (ha már állandó hősünk lett ő) is tudna munkahelyet teremteni egymilliárdból, mint ahogyan egy multinak sem nehéz ennyiből. Főleg, ha a Szijjártó hozzávágja, s ráadásul a jövőben titkosan. És még ki tudja, milyen járulékos költségek, közvetítői díjak keletkeznek sunyiban, mert itt tartunk, hogy ami nincs lebetonozva azt elviszik. Illetve annyit fejlődtek a szocialista tulajdonviszonyok, hogy ami meg az anyaföldhöz rögzített, azt a nevükre íratják, de momentán ez is mindegy. A mai nap menüje ugyanis Pártunk és Kormányunk munkahelyteremtése, s ezzel párhuzamosan viszonya a magyar munkavállalóhoz, mint nemzetgazdasági tényezőhöz.

Szóval, drágáim, azt nézegetjük máma, arra döbbenünk rá fölhorgadva, hogy kies hazánk hogyan vált és válik egyre jobban rabszolgakeltetővé. Hogy Kis János esztergályos nem egyéb, mint egy vakhangya, aki segít a GDP alakításában-növelésében, mert azzal lehet dicsekedni, hogy na, ugye. Pedig Kiss János esztergályos ember volna, nem pedig beszélő szerszám, mint ahogyan Pártunk képzeli. Pártunkat azonban az emberek érdeklik a legkevésbé, a statisztika – amit lehet hamisítani – annál inkább. A szaporodást is nem azért forszírozza, hogy a kedves vezetőnek öröme teljen a kis magyarok gügyögésében, hanem, hogy legyen, aki robotol neki.

De illő volna most már elmesélni, mi is a bajom igazán. Nos az, hogy a magyar jómunkásemberrel van kibaszarintva, miközben arról szól a nóta, hogy minden fideszes csürhetag szíve csak őérette dobog. Ehhez képest a multikért dobog, Kiss János esztergályos adóját, amit nem stadionra kúrtak el, neki adják, hogy jöjjön ide, dolgoztasson újabb Kiss Jánosokat szarért-hugyért, mert erről is gondoskodna a közgazdasági zseni tarajos. Nehogy sokat keressen a Kiss János, mert elriasztja a multit az igényeivel. Az esztergályos zsebéből kiszedett lóvét odaadja a multinak, hogy később nehogy sokat adjon a Kiss Jánosnak, akivel így duplán van kibaszva.

Sőt, adunk a multinak rabszolgatörvényt is, hogy szíhassa az esztergályos vérét, a szakszervezeteket is kordában tartjuk, nehogy a multival szemben érdekérvényesítsen ez a magyar. Sőt és pláne leszállítjuk a tankötelezettséget, szétkúrjuk az oktatást, hogy kerek egész legyen a rabszolganevelde. Aztán ha öntudatos a kis latol, akkor hozunk ukrán és vietnami vendégmunkást, hogy a multinak jó legyen. Kiss János meg vagy éhen döglik, vagy esztergál a messzi Németországban, de a GDP az fasza lesz. Illékony dicsőség ez, a multi ugyanis, ha nem éri meg neki, tovább áll, s mi itt maradunk az ugaron az ukránokkal, Kiss János meg ‘Németbe dőzsöl.

Hogy így fejre áll az ország, az Szijjártót és a böszme körét nem érdekli, titkosítanak, sunyítanak arról, hogyan árusítják ki az országot, fosztják ki a jómunkásembert, és születik a honleányokkal a kis rabszolgákat. Láttam egyszer egy Asterix és Obelix animációt, életre szóló leckével. Ebben a rabszolgák dolgoztak, s be lett ígérve nekik, hogy a munka végeztével szabadok. Azok is lettek, ám a szenátor mondta, hogy akkor most hagyják el a lakásokat, ahol, eddig laktak és teljes ellátást kaptak. Nincs hová mennünk, mondta a rabszolgák szóvivője. Beköltözhettek a régi lakásokba heti tizenöt sestertiusért, mondta a szenátor. Nincs tizenöt sestertiusunk, mondta a rabszolga. De van munkásfelvétel az építkezésre heti tizenöt sestertiusért. Mondta a szenátor. Hurrá, szabadok vagyunk, elfogadjuk. Örvendezett a rabszolga, mert egyszerű volt szegény.

Hát, így valahogy.

Harcikölcsön

Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke az ellenzéki pártok szívatása után most megtalálta a lakosságot is. Nem tudni, honnan veszi a bátorságot, az ihletet és a jogi alapot ahhoz, hogy Kiss János esztergályos zsebében turkáljon, de megteszi, mert ez itt a NER, ami csudahely, ahol minden lehet, és annak ellenkezője is, ha a Fidesz érdeke úgy kívánja. Vagy Orbán Viktor úri kedve legfőképp.

Domokos László szerint a háztartásoknak legalább háromhavi fizetésüknek megfelelő megtakarítással kell rendelkezniük baj esetére. Hogy milyen baj, és mennyi az a háromhavi pénz, azt nem lehet tudni. Főleg annak fényében érdekes ez az aggodalom, hogy nem is olyan régen még egy másik megváltó arról értekezett, hogy a magyar háztartásoknak egyenként tízmillió pénzük van a párnacihában.

Ezek szerint a tízmillió nem felel meg háromhavi bérnek, és nem elég a váratlan kiadásokra. Innen is látszik, hogy Domokos László és mind az összes hasonszőrű megváltó, aki a lakosság pénze miatt aggódik, csak a körmét reszelgeti és hülyeségeket beszél egyrészt, másrészt viszont valami sanda szándéka van. Soha nem jelent semmi jót, ha az állam elkezd az alattvalók zsebében turkálni, annak az a vége, hogy nem kér, hanem elvesz.

Ez a Domokos is ilyenről ábrándozik. Azt találta ki, milyen szép is lenne, ha az állam odahatna, hogy az alattvaló bére csak akkor növekedhessen, ha a munkáltató a bér egy részét nem a dolgozónak fizetné ki, hanem egy megtakarítási számlára utalná. Ez volt az a pont, amikor kihoztam magamnak a harmadik kávét, rágyújtottam és eldöntöttem, én innen el nem megyek, ez jobb, mint akármilyen kabaré vagy temetés, díszelőadás, esetleg matiné.

Kiindulási pontként tételezzük azt, hogy Kiss János esztergályos egy hedonista élvhajhász, és a bérnövekményét havonta Guccira, nercekre, szivarokra és reneszánsz festményekre költené. Vagy lovat akarna tartani, vizslákat a vadászathoz, ilyenek. Domokos László azonban nem adná oda a bérét, hogy azt vegyen, amit csak akar, hanem az állam óvó kezei közé terelné. Kiss János esztergályos még csak meg sem szaglászhatná a bankókat, mielőtt kitépik a kezéből, és cseszhetné a szivarjait.

Ennél az ideánál még a békekölcsön is emberségesebb volt a kommunizmusban, mert az adakozás ugyan kötelezően ajánlott volt, de legalább meghagyta a szabad választás illúzióját. A mi Kiss Jánosunknak azonban még ez sem marad, elveszik tőle, mielőtt kézbe vehetné. Orbán Viktor tehát a mesebeli leány, aki hoz is, nem is, ad is, meg nem is. Viszont egy ország általában nem dedó, nem börtön és nem ketrec, ez a miénk viszont egyre inkább azzá válik.

Az állampolgár nem öntudatos, boldog és mosolygós benne, hanem kisded, aki helyett Orbán Viktor gondolkodik, nyalókát ad, ha megérdemli, és megdorgálja, ha rosszalkodott. Ezen kívül nem ő a fontos, hanem a befektető, kevéske bér kell neki Szijjártó szerint, hogy a multi el ne riadjon, Domokos meg helyette takarékoskodna. Mindkét opciónak egy a célja, az állampolgár pénze az államnál legyen, ő dönti el, mire költheti, ha odaadja egyáltalán.

Mert ki tudja, mi lenne a sorsa a dolgozó lecsippentett bérnövekményének Orbán Viktor kezei közt, hogy mivé szublimálódna, stadionná, határon túli szavazattá, óriásplakáttá, vagy akármi is. És mi lenne a garancia arra, hogy Kiss János valaha is hozzájutna a pénzecskéjéhez, mert elég csak a magánnyugdíjakra gondolni, hogy mindent el tudjon képzelni az ember.

Egyébként is minél többet ki akarnak szedni Kiss János zsebéből, mert ez a Domokos arról is ábrándozott, valahogyan oda kellene hatni, hogy a lakosság ne készpénzben tartsa vérének verejtékét, hanem állampapírokban. Mindenképpen meg akarják kopasztani a népeket, ha szép szóval nem megy, lesz róla törvény. Mert finanszírozni kell Orbán Viktor világméretű harcait a sorosok ellen, ilyképp ezek az ábrándok mintegy harci kölcsönként funkcionálnak.

A békekölcsön annak idején szocialista tőkefelhalmozás volt, ez a harci meg kapitalista, olyan rokoni, feudálkapitalista, NER-es, mészárosos. Mindenki döntse el, melyik az alávalóbb. Az egészben azonban nem a lopás újabb, furmányos módjának belengetése a legundorítóbb, hanem, hogy hülyének vagyunk nézve. Olyan organizmusnak, aki már arra is alkalmatlan, hogy eldöntse, mire költi a pénzét. Ez a kommunizmus előszobája, pénz sem kell, az állam majd ad egy kevés zabot, répát, kinek-kinek szükségletei szerint.

Azért csak megkérdem: még most sem akar ordítani senki?

Az ugaron a helyzet változatlan

Ha a vasárnapi eredmények alapján kellene szétosztani a magyar parlamenti mandátumokat, akkor a Fidesz-KDNP a 199 parlamenti helyből 161-et kapna – ebből 106 egyéni, 55 pedig listás –, ami 80,9 százalékos részesedést jelentene. Ez a jelenlegi kétharmados helyett négyötödös kormánypárti többséget eredményezne. – erre jutott a XXI. Századi Intézet nevében Lánczi Tamás igazgató. Az igaz, hogy az Orbán seggéből kilógó műhely azért tette ezt közzé, hogy a bávatagok számára még inkább megaranyozza az eredményeket, a baj viszont az, hogy ebben hazudni nem lehet, ezt mutatják a számok ugyanis.

S bár tudjuk, sem egy országgyűlési, sem egy önkormányzati választást az unióssal összevetni nem lehet, valami kis utalás mégis csak rejlik ebben, miszerint nem kéne annyira verni a dobokat, hogy Orbán Európában elbukott, míg viszont itthon meg mindent letarolt volna. Ennek is megvannak a magyaros okai, mégpedig a sajátos választási rendszer, a permanens manipuláció, a töketlen ellenzék és a rejtett vagy nyílt színi – és mégis elnézett – csalások sora. Ezek így együtt, szimbiózisban okozzák, hogy Orbán Viktor Mihályt és az ő gyalázatos rendszerét szinte lehetetlen saját kútfőből megdönteni, választásokkal legalábbis.

Ehhez képest ellenzékünk már újrapozicionálja magát, új megváltók születnek a szemünk előtt. Az önkormányzati választásokra óriási erőfeszítésekkel összehozott, tükörjégen táncoló szövetségek már bomlanak, a Fidesz pedig röhög a markába. Köszöni, még basáskodik fölöttünk, amíg a kedve úgy tartja. Nem most fogom elküldeni drágalátos ellenzékünket a jó anyukájába, hanem majd, amikor pofára esnek. És nem véletlenül jutottam tegnap arra (Kilenc év), hogy az Unió nélkül semmire sem megyünk, hogy Orbán lába alól vagy ők húzzák ki a talajt, vagy senki sem. Mi magunk, egyedül biztosan nem. Ilyen néppel és ilyen ellenzékkel meg pláne.

Belekódolták a pöttyös seggünkbe a szolgaságot, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a legszegényebb falvakban már száz százalékos Fidesz győzelem is született. Ilyen krumpliárak mellett ez egyáltalán nem csoda, és ez most nem vicc, hanem a tragédia maga. Ez az ország nem kétfelé, hanem cafatokra szakadt, a rablóhordák mellett a maradékért civakodik a többi, pár milliónyian az életben maradásért küzdenek, egy népes réteg pedig magasról szarik az egészre. És senkinek sincs jól artikulált képviselete a színpadon, kivéve Mészáros Lőrincet, akihez már akkor is ömlik a pénz, hanem is akarja. A rendszer, mint valami elszabadult automata, úgy működik. Önjáró gyilkos.

Szóval, ne nagyon legyenek illúzióink: addig a rezsim a saját súlya alatt össze nem roskad, amíg akárhonnan is, de jut pénz működtetni. Fönnmarad, meg sem inog. Amikor Szijjártó arról ábrándozik, hogy az autógyártás érdekei előbbre valók a környezetvédelemnél, amikor súlyos költségvetési milliárdokkal csalnak ide befektetőket, amikor mesterségesen akarják alacsonyan tartani a béreket, hogy a multi el ne meneküljön innen, ez mind a rezsim pénzügyi alapjainak megőrzése miatt történik, munkahelyteremtésnek álcázva. És mily különös, senki nem mondja a tarajosnak az egy igazat, hogy húzzon el a drágalátos anyukájába.

Ha volna kedvem, ami nincs, tételesen mehetnék végig oktatáson, tudományon, sajtón, művészeten, az élet minden apró szeletén, amit már ledaráltak, most pedig sózzák és borsozzák, hogy jobban essen, amikor teljesen fölzabálják. Így élünk és halunk Neriában szellemileg és anyagilag kifosztva, és most az uniós választásra tekintettel ellenzékünk újragondolja a stratégiáját, azt, hogyan hajtsa a fejét újra a nyaktiló alá. Nem azzal kellene foglalkoznia, hogy az EP-ben melyik frakcióban növesztik majd a seggüket a képviselői, hanem térden állva könyörögni, ne adjanak már több pénzt a diktatúra építgetésére. Ez az egyetlen menekülési útvonal, hogy egy összeomló ország romjain lehessen újjáépíteni az életet. Nincs más út, ők is meglátják, viszont későn.

A külügy mókusa

A napokban szügyig merültünk a csatornafolyadékba, néhány erőteljes kartempó benne már nem oszt és nem szoroz, legfeljebb közelebb hozza a napvilágot. Még egy utolsó patkányozás ezért belefér a munka tajtékos ünnepén, csak álruhát húzok rá, hogy az alélós hangulat ne szenvedjen akkora csorbát, csak egy kicsit. Tényleg, csak egy kicsit. Mert tudjuk az állott sörszagú kocsmák találós kérdését, miszerint mi a különbség a mókus és a patkány közt, a válasz szerint pedig: semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója.

És most, hogy elbeszélhetővé tettük az elbeszélhetetlent, nézzük, miből élünk. A Külügyminisztérium adományából élünk máma, mert amióta a futsalos ordibál ennek az élén, naponta adja a nagyközönségnek és a finom úri diplomatáknak a gondolkodni meg elszörnyedni valót. Egyrészt, hogy milyen avas szagú parasztudvarról szalajtották őt, másrészt pedig – s ez a fajsúlyosabb, mert Hruscsov is verte a büdös cipőjével az asztalt azért, tehát nincs új a nap alatt -, hogy milyen elfajzott eszmék folynak ki a mosdatlan száján, milyen barna levek.

Mivel nagyvonalú vagyok, azon gálánsan túllépek, hogy tegnap az ENSZ, ezen belül annak emberi jogi biztosa, bizonyos Fionnuala Ní Aoláin támadta meg rétjeinket, szüzeinket és ormainkat, mert kérdései és kétségei voltak kies hazánk házi terroristájával, ezzel a bizonyos Ahmed H.-val kapcsolatban. Az a röhej, hogy ez most épp mellékes, mert ismerjük a mese színét és visszáját. Így unalmas is lenne a sztori, ha a külügy nem csavar egyet rajta, és amiatt nem húzza fel az orrát, hogy ez a Fionnuala Ní Aoláin érthetetlen módon egyenlőként tekint az ő terroristájukra, és következetesen Mr. Ahmedként emlegeti, mintha ember volna.

Ha ez a baj, márpedig ez, akkor a külügy, csak úgy, mint a tranzitzónákban éheztetetteket, mókusnak tekinti Ahmed H.-t, akkor viszont elszörnyed, ha emiatt őt is lemókusozzák. Ez elgondolkodtató, de máma más tanulságokat vonunk le a bájos történetből, messze hatóbbakat, mert a mókus vs. nem mókus dichotómia amellett, hogy bepillantást enged az ezt használó delikvens lelkének bugyraiba, mégis csak névhasználati kérdés. Hogy a szart szarnak nevezzük, vagy masnit adunk rá és csokipudingnak, mindegy. Büdös így is, úgy is. Ki élvezettel nyalja ennek ellenére, ki pedig okádik tőle.

Ennél aggasztóbb az a gyakorlat, hogy a külügy, s rajta keresztül a birodalom milyen filozófiával viszonyul az akárhogy nevezetthez. Az hüvelyezhető ki ebből a sztoriból, hogy a rezsim végleg rásütötte a billogot, stigmát adott neki, olvasatukban Ahmed H., mert megafonozott a határon, egy életre terrorista. S most függetlenül attól, hogy az volt vagy sem, büntetése letöltése után bűntelennek kellene tekinteni, mint ahogyan a bírói ítélet előtt is megillette volna ez a jog, amit nem kapott meg. Ahogyan Czeglédy sem, és nemcsak a szolgasajtó, hanem az országgyűlés is ítéletet mondott felette.

Ez a gyakorlat azért több rossz érzést kelt a halandóban, mint, hogy kit neveznek mókusnak vagy kit nem. Ebből a meséből az világlik ki, hogy, mint Pelikánnál akár, Ahmed H.-nál is az volt a kérdés, hogy akarnak-e példát statuálni vagy sem, és akartak. Csak senki nem nézett rá a papírra, hogy: de Virág elvtárs, ez az ítélet. S mindez csak a történet első fele, amely Bástya elvtárs uralkodására emlékeztet, a másik – és ez tetszik ki a miszteres felháborodásból -, aki egyszer vétkes volt, az örökre vétkes is marad. Az ítélet előre születik, a stigma pedig lemoshatatlan, mint a fölvarrott sárga csillag.

Ezzel viszont az a baj, legalábbis vélekedésem szerint, ha konzekvens az ember, ami azért nem árt, akkor arra jut elmélkedésében, hogy aki egyszer KISZ titkár volt, az is marad, aki MSZMP tag vagy alkalmazott, úgyszintén, az Ifjú gárdistáról és kommunista belpolitikai rovatvezetőről nem is beszélve. S ezen a ponton ugrik be Kövér pedellus halhatatlanja, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Így, ha a díszes kompániára nézünk, akkor be kell valljuk, igaza van a pedellusnak. Az ő történetükben azonban vannak egyenlőbbek, visszamenőleg csak őket lehet feloldozni, mindenki más mókus, csak ők nem.

Ilyenekre jut az ember, ha a miszterezés miatt tutul a rezsim, és így, május elsején, az orgonaillatban lehangolja őt a barnainges tobzódás, de ezt követeli a megfontolás is. Ugyanis az úgynevezett mértékadó értelmiség akkora vehemenciával gázolta el a szerencsétlen, tudatlan és antipolitikus Bangónét, hogy ennek a zivatarában azt is ugyanolyan vehemenciával kellene beleordítani a világba, ha a rezsim nem szóban, hanem tetteiben viselkedik mókusként azzal, akit ellenségének tart. S aki most a szocik együgyűjén veri el a port, Ahmed H.-hoz hasonlatosan szintén terítékre kerülhet. Azt hiszem, Kierkegaardtól loptam a konklúziót, de ez most mindegy is:

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – Amúgy virslire, lufira vigyázzatok, le ne égjen a házatok.

Szüret

Na, hála Istennek. Ezt mondhatta Szijjártó futsalos, amikor hírét vette a Srí Lanka-i robbantásoknak. És nem azért, mintha bárminemű köze lenne hithez és az univerzum számtalan istene közül egyhez is, hanem csak úgy megszokásból. Mint bevett szófordulat, amikor arról jön hír, hogy a nagypapa hosszú szorulásos napok után végre tudott kakálni, és a család felsóhajt, hogy hála Istennek, holott csupán a hashajtó dolgozott végre.

Úgy kellett ez a robbantás, mint egy falat kenyér, mint annak idején a menekülők sokasága, amire – úgy néz ki – egy életet föl lehet építeni, egy világnézetet, vagy csak hazugságot. Gusztus és filozófiai megközelítés dolga az egész, illetve az aljasság foka, mint embertelen tényező is szerepet játszik a viszonyokban, minálunk viszont mindent eláraszt a gonoszság. “A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon.” Ez szakadt ki a halálokat látva a futsalosból, és nem az, hogy uram, irgalmazz.

Ezek képesek minden tragédiából, gyászból és rettenetből kampányelemet fabrikálni, s ennek voltunk tanúi, midőn a futsalos megszólalt. Hamarosan Nógrádi “szakértő” fogja levezetni az M1-en, hogy a távoli barbárság miként fenyegeti a lajosmizsei szüzeket és reszketeg fejű szépkorúakat, ami veszedelem ellen az egyedüli gyógyír, ha Orbán Viktorra szavaznak, és visznek magukkal még három embert. Láthatjuk, hová vezet, ha Brüsszel diktál. Mondják majd.

Mi pedig, akik látjuk ennek az egésznek az alávalóságát, ugyanúgy tehetetlenek leszünk, mint eddig, mert az elemi ösztönök ellen nincs orvosság. Orbán Viktor és a bandája eljutott oda ugyanis, hogy a népek tudatalattiján zongorázzon a hatalom óhajtása érdekében. Hosszú volt az út, az ész, erkölcs és emberség feladása vezetett oda, hogy kellően züllöttek legyenek ehhez, de, ha kies hazánk állapotjára pillantunk, ahogy fekszik ezek előtt kiterítve és tehetetlenül, minden bizonnyal megérte.

Ha az ember képes föladni a lelkét és a jellemét, akkor a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előtte. Láthatjuk Orbán útját a világos fogalmaktól – szabadság, demokrácia stb. – a polgár már ingoványosabb szubsztanciáján át a spirituális kereszténységig. A kacskaringó végén pedig a fasizmus bizonytalan okkultizmusa lebeg turulokkal meg rovásírással, mint Himmlernek a germán mitológia. Ma még csak a kereszténységig jutottunk, viszont abban szügyig vannak az elvtársak.

A Notre Dame égése nyomán Semjén próféta próbált meg világvégét és égi jeleket vizionálni, de nem jött ki belőle túl jól. Ki is jelentette, hogy nem pártelnökként és miniszterelnök-helyettesként hülye, csak saját használatra. A Notre Dame, mint lehetséges kampányelem, befuccsolt, de Srí Lanka, az már döfi. Ezzel lehet riogatni, sőt, pénzt is küldeni oda, hosszú az út addig, millió mérföldek tele útba eső bizonytalan hátterű bankokkal. Dupla haszon, mondhatni, szüret.

A futsalos viszont téved, de legalábbis hazudik, amikor a kereszténység legfőbb üldözöttségéről beszél. Tudnának ehhez hozzátenni valamit az Új-zélandi muszlimok és a tibeti buddhisták is. Ezen túl, azok az organizmusok, akik éppen most keresztényeket robbogattak, ugyanezt teszik Buddha szobrokkal vagy a saját hittársaikkal is, ha azok nem kellőképpen fundamentalisták. Következésképp nem keresztényekről és muszlimokról van szó, hanem emberekről és állatokról, ha ez súlyosan hangzik is.

Így a futsalos akkor nyilvánulna meg helyesen, ha ennek nem a vallási, hanem a bűnüldözési oldalát hangsúlyozná, mint ahogyan kies hazánkban – ha lenne, de nincs – az illegális migráció sem világnézeti, hanem idegenrendészeti kérdés. De, mint tudjuk, kampány van. Sőt, permanens kampány van, kilátásaink tehát lehangolóak. Mint látjuk, a kajla történelem valahogyan mindig ezeknek dolgozik, ami lehet véletlen vagy pediglen nem.

Annyi még azért idekívánkozik, hogy emlékszünk, a művelt közönség milyen fölhorgadással fogadta, amikor terrorista elemek gyermeket a kezükben tartva léptek ki a golyózáporba, illetve, ha iskolákból ágyúzták az ellent, mintegy pajzsként használva a kisdedeket a gyalázatukhoz. Így ránézésre a mi rezsimünknek sem más ez a kereszténység. Álca, ami eltakarja a bűnöket, de annál alávalóbb. No, ennyi, mára a boldogságból, iramodjatok fehérnépeket öntözni.

Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, “riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával “szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig “aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet a biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben “aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a finom kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: “Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Dafke

Juszt is. Dafke. – Valaha volt öreganyám és az én vidékem csak így beszélt és beszél arról, ami jelenséget a túlművelt és cizellált, lecsúszott középosztálybéli honfitársunk csupán ekképp, ilyen bonyolultan képes kifejezni: csak azért is. Ráadásul az én lexikáimban benne van a butaság bátorságának érintőleges érzékeltetése is, így, ha azt mondom valakiről, hogy dafke barom, az már egy családregény, egy Buddenbrook ház vagy Futrinka utca, ha jól belegondolunk.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: “A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

“…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.

Pandóra szelencéje

Tegnap Áder János – mint azt már mindenki tudja úgyis – aláírta a rabszolgatörvényt. Újólag bizonyította tehát, hogy méltatlan és alkalmatlan a hivatalára, viszont tudjuk, ezzel nincs egyedül ebben az országban. De az aláírás aktusával és a hozzá fűzött cinikus üzenettel szintén nem először bizonyosodott be, hogy a rezsim az ország lakóit semmibe veszi, a hatalmat nem értük gyakorolja, és le is nézi a szavazópolgárt. Ám ez sem nóvum.

Viszont Áder János valószínűleg még ostoba is – illetőleg akarat nélkülim bábu -, mert nem mérte föl azt sem, hogy mindezzel a kapkodós aláírással a poklot szabadította az országra – mint Pandóra az első szelencenyitással -, aminek intenzitása attól függ, a történelem melyik kis szelete ismétlődik meg. Illetve, hogy ez az újabb löket elég lesz-e ahhoz: a megalázott és megnyomorított alattvaló belássa, neki már mindegy, és odaadja testét a lázadásnak.

Az elkövetkező egy-két hét sok dolgot, de leginkább mindent eldönt majd. Valószínűleg azért, mert ez egy ihletett pillanat, amely az összes alattvalót felébresztheti, öntudatra ébredhetnek a gépek, ami megvilágosodás elsöpörheti a rendszert. Vagy pedig elérkezik az újabb lehorgadás, és végképp elborítja az országot a sötétség. Belátható időn belül ez az utolsó alkalom a felszabadulásra, illenék nem eltoporogni

Innen nézve akár meg is köszönhetnénk Ádernek, hogy ennyire hülye volt, hacsak nem rejt valami csapdát ez a színjáték. Hiszen Áder aláírása előtt pár órával kormányzó úr őfőméltósága egy mondatot odaböffentett egy kamerának a vérlázító törvényről, és ezt sikerült neki: “Most fogadtuk el és működni fog.” – Ebben a rövidke mondatban benne volt Orbán egész elcseszett jelleme, és az ország reménytelen állapota is.

Végül is, jut eszembe, a Harmadik Birodalom is strammul működött ideig-óráig az Európa minden szegletéből odahurcolt rabszolgákkal. Gyarapodott a Berghof, gördültek le a tankok a szállítószalagokról, mígnem megérkezett egyik irányból a jenki, a másikból meg a muszka, és vége lett. Orbán birodalmában is működnek a dolgok, olyan tökéletesen, hogy plakátok is készültek róla, nagyok, kékek, és most meg itt vagyunk, ahol.

Kérdés, ugye, hogy mi működik és hogyan. Az egészségügyről, oktatásról vannak lehangoló ismereteink, a gazdaságot a multik és az Unio pénze eldöcögteti, de az sem tart örökké. Gyűlik a szemét, rohadnak le az utak, szóval az látszik, amit saját kútfőből kell gardírozni, az gajra megy. Hogy a rabszolgatörvény működni fog Orbán szerint, az csupán annyit jelent, megszorongatjuk a dolgozó tökeit, termeljen még picit, aztán meglátjuk, mire jutunk. Annyi minden ganyéságot túlélt már, ezt mért ne. – Gondolhatja.

Ezen a ponton azonban föl kell tenni a kérdést, honnan ez a fene nagy önbizalma, a kevlár ennyit nem nyújthat ugyanis, sem a TEK. Hogy szó szerint tökön rúgják, az a legkisebb rossz, ami történhetik vele, ennél még az is jobban fájna neki, ha elvennék a kisvasútját, a stadionját és a röpcsijét. Ez a szentháromság érdekli mostanában leginkább, ami lehet a leépülés vagy a végtelen elbizakodottság jele is.

Mert biztosan belegondolt a következményekbe, midőn ilyen pökhendien megszólalt. Vagy, ha pediglen nem, akkor a diktátorok törzsfejlődésének azon szakaszába jutott, amelyben a valóság eltűnik, valami vibrálás lép a helyébe, aminek a végén egy rókalukban vagy lámpavason tér magához a delikvens. Ezzel csak azt óhajtottam momentán demonstrálni, hogy országunk jelen állapotjából nagyon sok minden fakadhat.

Sok jóra nem enged következtetni, hogy épp e történésekkel párhuzamosan Orbán egyik leghűbb végrehajtóját, Szijjártót a CNN-ben arról kérdezték, hogyan lehet az, hogy az általa képviselt kormány abban a meggyőződésben leledzik, neki mindig igaza van, és az egész világ rajta kívül téved, szóval, hogy mért hiszi magát helikopternek. De ezt is megmagyarázta, amiből az következik, nem nagyon tanulnak az urak semmiből.

És még az is fakad ebből, hogyha itt ordítás következik, akkor az hosszú lesz és véres. Nem nekem jutott eszembe először a polgárháború, mint kimenetel, és akkor most ezen a szemüvegen át szemléljük a nemzet pecásának tegnapi ámokfutását. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy a játék épp erre megy ki, ezért a sietség és a hatványozott bunkóság. Szóval, sok minden lehet, de, hogy nyugodt napok azok nem jönnek, az hétszentség.

Ha és de

Azt mondta a drága, egyetlen Jean-Claude Juncker, hogy “Orbán Viktornak nincs többé helye az Európai Néppártban”. Ezt aztán a baloldali médiatúlsúly fölkapta, mint valami szakadt zászlót, és elharsogta kelettől nyugatig. Ez volt a címe az összes tudósításnak, a lipsikomcsi magyar polgár pedig sóhajtott nagyot megkönnyebbülve. Aztán elolvasta az egészet, és lekonyult a farka vagy a füle gusztus szerint.

Ott belül az állt ugyanis: “…Hacsak nem szavatolja nekünk, hogy tiszteletben tartja az EPP alapértékeit és választási programját…” – De szavatolni fogja. Mivelhogy a külügyminisztere kijelentette, hogy belülről óhajtják szétrohasztani, s ha ő mondja, akkor úgy is lesz. Innen is látszik, hogy baj van az összetett mondatokkal, mert mindig van egy második részük, amely kezdődhet “ha”-val, “azonban”-nal meg “de”-vel is, vagy esetünkben “hacsak”-kal, ugye, amiből soha nem sül ki semmi jó.

Itt van nekünk például ez a Heinrich Himmler. Ő ígéretes fiatalember volt, jó nevelést is kapott, erre keresztapja is determinálta szinte. A gőgicsélő kisdedet Wittelsbach Henrik bajor herceg tartotta a víz alá, és ő tett ígéretet arra, hogy ellenáll a gonosznak, és a kis Heinrichet is megóvja annak incselkedésétől. Az ifjú szorgalmas volt és éles eszű, kitűnő tanulmányi eredménnyel, sakkozott, zongorázott, bélyeget gyűjtött és kertészkedett.

Miközben tudjuk miket cselekedett és hagyott cselekedni. Még 1943. október 4.-én, midőn a zsidók kiirtásáról először beszélt nagy nyilvánosság, párt-, és álattársai előtt, akkor is meg volt győződve a saját kiválóságáról, kifejtette nagyszerűségét, így: “…Keménnyé tett minket ennek elviselése, hogy ezzel egyidejűleg tisztességes emberek maradtunk – eltekintve az emberi gyengeségek miatti kivételektől -, és ez egy olyan dicsőséges fejezet, amelyről nem beszéltünk és nem is fogunk beszélni…”

Heinrich Himmler kiváló családapa volt, nagyszerű hazafi, azonban… Látjuk a fonákságot, ugye. Előfordulnak ilyen félreértések, amelyek azonban olykor végzetesek.

Egy bizonyos Keno Verseck is foglalkozott Orbán Viktor Mihállyal megrovólag, és kiemelte: Orbán Viktor miniszterelnök “zéró toleranciát rendelt el a zsidógyűlölettel szemben”, de a politikus és pártja ezzel egyidejűleg “bevallottan antiszemita” emberek előtt adózik tisztelettel. – Megint az a rohadt de, ami mindig a lényeget mutatja meg nekünk.

Ez az orbáni zéró tolerancia juttatja eszembe például, hogy mindemellett és ennek dacára miniszterügynök elvtársunk levélben mondott köszönetet az Arany Hajnal nevű görög szélsőjobboldali, sőt, neonáci alakulatnak, mert megvédték őt az Európai Parlamentben ettől a dúvad Sargentinitől. A Le Soir című lap ennek kapcsán idéz egy EPP képviselőt, aki azt mondja: “Nem akarjuk megszabni Orbánnak, hogy kinek írjon és kinek ne, ez legyen az ő problémája, de az biztos, hogy nem kötelességünk szeretni a barátaink minden barátját”.

Már megint ez a megengedő taknyolás. Ennek kapcsán mindig és újra felötlik bennem 1938. szeptember 29., amikor az akkori lipsik Münchenben odadobták Hitlernek Csehszlovákiát, Chamberlain pedig boldogan lobogtatta a papírját, hogy megőrizte a békét. Aztán egy év sem telt el, és lángokban állt a világ.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Orbán egyívású Hitlerrel – dehogynem -, hanem azon a megengedő gondolkodáson busongok, amely mindig megtalálja a “ha”-kat, “azonban”-okat és a “de”-ket, hogy igazolni tudja a saját töketlenségét. Szijjártó – egyetlenünk szája – kijelentette, hogy szét akarják barmolni a Néppártot, ez a Juncker pedig az értékek betartásáról hadovál és ábrándozik. Nevetséges, de emiatt fogunk megdögleni, és ők is

Orbán Viktor Mihályról is az a vélekedés, hogy jó, jó, kicsit meghízott, kicsit gonosz lett, és lop csöppet, de olyan nagy tudású és nagy formátumú világmegváltó mégis. (Megengedő mellékmondat) Hogy Gyurcsányt idézzük, lófaszt, mama. Dagadt, tehetségtelen, törtető bunkó, gonosz zsarnok és beteg elme. Mindenki kiegészítheti a portrét kedve szerint, mindenféle “de” nélkül. Kijár az embereknek, hogy tisztán beszéljenek előttük.

Hogy a maszatolás és szöszmötölés milyen eredményre vezet, azt már három választás is bizonyítja. Én itt éjjel kettőkor felébredvén nem a világot akarom megváltani, hanem csak arra utalok, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba. “A krumplileves legyen krumplileves”, ugye, a gonosz pedig gonosz, akit el kell söpörni. Mindenféle megengedő “de” nélkül.