Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, “riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával “szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig “aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet a biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben “aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a finom kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: “Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Dafke

Juszt is. Dafke. – Valaha volt öreganyám és az én vidékem csak így beszélt és beszél arról, ami jelenséget a túlművelt és cizellált, lecsúszott középosztálybéli honfitársunk csupán ekképp, ilyen bonyolultan képes kifejezni: csak azért is. Ráadásul az én lexikáimban benne van a butaság bátorságának érintőleges érzékeltetése is, így, ha azt mondom valakiről, hogy dafke barom, az már egy családregény, egy Buddenbrook ház vagy Futrinka utca, ha jól belegondolunk.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: “A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

“…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.

Pandóra szelencéje

Tegnap Áder János – mint azt már mindenki tudja úgyis – aláírta a rabszolgatörvényt. Újólag bizonyította tehát, hogy méltatlan és alkalmatlan a hivatalára, viszont tudjuk, ezzel nincs egyedül ebben az országban. De az aláírás aktusával és a hozzá fűzött cinikus üzenettel szintén nem először bizonyosodott be, hogy a rezsim az ország lakóit semmibe veszi, a hatalmat nem értük gyakorolja, és le is nézi a szavazópolgárt. Ám ez sem nóvum.

Viszont Áder János valószínűleg még ostoba is – illetőleg akarat nélkülim bábu -, mert nem mérte föl azt sem, hogy mindezzel a kapkodós aláírással a poklot szabadította az országra – mint Pandóra az első szelencenyitással -, aminek intenzitása attól függ, a történelem melyik kis szelete ismétlődik meg. Illetve, hogy ez az újabb löket elég lesz-e ahhoz: a megalázott és megnyomorított alattvaló belássa, neki már mindegy, és odaadja testét a lázadásnak.

Az elkövetkező egy-két hét sok dolgot, de leginkább mindent eldönt majd. Valószínűleg azért, mert ez egy ihletett pillanat, amely az összes alattvalót felébresztheti, öntudatra ébredhetnek a gépek, ami megvilágosodás elsöpörheti a rendszert. Vagy pedig elérkezik az újabb lehorgadás, és végképp elborítja az országot a sötétség. Belátható időn belül ez az utolsó alkalom a felszabadulásra, illenék nem eltoporogni

Innen nézve akár meg is köszönhetnénk Ádernek, hogy ennyire hülye volt, hacsak nem rejt valami csapdát ez a színjáték. Hiszen Áder aláírása előtt pár órával kormányzó úr őfőméltósága egy mondatot odaböffentett egy kamerának a vérlázító törvényről, és ezt sikerült neki: “Most fogadtuk el és működni fog.” – Ebben a rövidke mondatban benne volt Orbán egész elcseszett jelleme, és az ország reménytelen állapota is.

Végül is, jut eszembe, a Harmadik Birodalom is strammul működött ideig-óráig az Európa minden szegletéből odahurcolt rabszolgákkal. Gyarapodott a Berghof, gördültek le a tankok a szállítószalagokról, mígnem megérkezett egyik irányból a jenki, a másikból meg a muszka, és vége lett. Orbán birodalmában is működnek a dolgok, olyan tökéletesen, hogy plakátok is készültek róla, nagyok, kékek, és most meg itt vagyunk, ahol.

Kérdés, ugye, hogy mi működik és hogyan. Az egészségügyről, oktatásról vannak lehangoló ismereteink, a gazdaságot a multik és az Unio pénze eldöcögteti, de az sem tart örökké. Gyűlik a szemét, rohadnak le az utak, szóval az látszik, amit saját kútfőből kell gardírozni, az gajra megy. Hogy a rabszolgatörvény működni fog Orbán szerint, az csupán annyit jelent, megszorongatjuk a dolgozó tökeit, termeljen még picit, aztán meglátjuk, mire jutunk. Annyi minden ganyéságot túlélt már, ezt mért ne. – Gondolhatja.

Ezen a ponton azonban föl kell tenni a kérdést, honnan ez a fene nagy önbizalma, a kevlár ennyit nem nyújthat ugyanis, sem a TEK. Hogy szó szerint tökön rúgják, az a legkisebb rossz, ami történhetik vele, ennél még az is jobban fájna neki, ha elvennék a kisvasútját, a stadionját és a röpcsijét. Ez a szentháromság érdekli mostanában leginkább, ami lehet a leépülés vagy a végtelen elbizakodottság jele is.

Mert biztosan belegondolt a következményekbe, midőn ilyen pökhendien megszólalt. Vagy, ha pediglen nem, akkor a diktátorok törzsfejlődésének azon szakaszába jutott, amelyben a valóság eltűnik, valami vibrálás lép a helyébe, aminek a végén egy rókalukban vagy lámpavason tér magához a delikvens. Ezzel csak azt óhajtottam momentán demonstrálni, hogy országunk jelen állapotjából nagyon sok minden fakadhat.

Sok jóra nem enged következtetni, hogy épp e történésekkel párhuzamosan Orbán egyik leghűbb végrehajtóját, Szijjártót a CNN-ben arról kérdezték, hogyan lehet az, hogy az általa képviselt kormány abban a meggyőződésben leledzik, neki mindig igaza van, és az egész világ rajta kívül téved, szóval, hogy mért hiszi magát helikopternek. De ezt is megmagyarázta, amiből az következik, nem nagyon tanulnak az urak semmiből.

És még az is fakad ebből, hogyha itt ordítás következik, akkor az hosszú lesz és véres. Nem nekem jutott eszembe először a polgárháború, mint kimenetel, és akkor most ezen a szemüvegen át szemléljük a nemzet pecásának tegnapi ámokfutását. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy a játék épp erre megy ki, ezért a sietség és a hatványozott bunkóság. Szóval, sok minden lehet, de, hogy nyugodt napok azok nem jönnek, az hétszentség.

Ha és de

Azt mondta a drága, egyetlen Jean-Claude Juncker, hogy “Orbán Viktornak nincs többé helye az Európai Néppártban”. Ezt aztán a baloldali médiatúlsúly fölkapta, mint valami szakadt zászlót, és elharsogta kelettől nyugatig. Ez volt a címe az összes tudósításnak, a lipsikomcsi magyar polgár pedig sóhajtott nagyot megkönnyebbülve. Aztán elolvasta az egészet, és lekonyult a farka vagy a füle gusztus szerint.

Ott belül az állt ugyanis: “…Hacsak nem szavatolja nekünk, hogy tiszteletben tartja az EPP alapértékeit és választási programját…” – De szavatolni fogja. Mivelhogy a külügyminisztere kijelentette, hogy belülről óhajtják szétrohasztani, s ha ő mondja, akkor úgy is lesz. Innen is látszik, hogy baj van az összetett mondatokkal, mert mindig van egy második részük, amely kezdődhet “ha”-val, “azonban”-nal meg “de”-vel is, vagy esetünkben “hacsak”-kal, ugye, amiből soha nem sül ki semmi jó.

Itt van nekünk például ez a Heinrich Himmler. Ő ígéretes fiatalember volt, jó nevelést is kapott, erre keresztapja is determinálta szinte. A gőgicsélő kisdedet Wittelsbach Henrik bajor herceg tartotta a víz alá, és ő tett ígéretet arra, hogy ellenáll a gonosznak, és a kis Heinrichet is megóvja annak incselkedésétől. Az ifjú szorgalmas volt és éles eszű, kitűnő tanulmányi eredménnyel, sakkozott, zongorázott, bélyeget gyűjtött és kertészkedett.

Miközben tudjuk miket cselekedett és hagyott cselekedni. Még 1943. október 4.-én, midőn a zsidók kiirtásáról először beszélt nagy nyilvánosság, párt-, és álattársai előtt, akkor is meg volt győződve a saját kiválóságáról, kifejtette nagyszerűségét, így: “…Keménnyé tett minket ennek elviselése, hogy ezzel egyidejűleg tisztességes emberek maradtunk – eltekintve az emberi gyengeségek miatti kivételektől -, és ez egy olyan dicsőséges fejezet, amelyről nem beszéltünk és nem is fogunk beszélni…”

Heinrich Himmler kiváló családapa volt, nagyszerű hazafi, azonban… Látjuk a fonákságot, ugye. Előfordulnak ilyen félreértések, amelyek azonban olykor végzetesek.

Egy bizonyos Keno Verseck is foglalkozott Orbán Viktor Mihállyal megrovólag, és kiemelte: Orbán Viktor miniszterelnök “zéró toleranciát rendelt el a zsidógyűlölettel szemben”, de a politikus és pártja ezzel egyidejűleg “bevallottan antiszemita” emberek előtt adózik tisztelettel. – Megint az a rohadt de, ami mindig a lényeget mutatja meg nekünk.

Ez az orbáni zéró tolerancia juttatja eszembe például, hogy mindemellett és ennek dacára miniszterügynök elvtársunk levélben mondott köszönetet az Arany Hajnal nevű görög szélsőjobboldali, sőt, neonáci alakulatnak, mert megvédték őt az Európai Parlamentben ettől a dúvad Sargentinitől. A Le Soir című lap ennek kapcsán idéz egy EPP képviselőt, aki azt mondja: “Nem akarjuk megszabni Orbánnak, hogy kinek írjon és kinek ne, ez legyen az ő problémája, de az biztos, hogy nem kötelességünk szeretni a barátaink minden barátját”.

Már megint ez a megengedő taknyolás. Ennek kapcsán mindig és újra felötlik bennem 1938. szeptember 29., amikor az akkori lipsik Münchenben odadobták Hitlernek Csehszlovákiát, Chamberlain pedig boldogan lobogtatta a papírját, hogy megőrizte a békét. Aztán egy év sem telt el, és lángokban állt a világ.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Orbán egyívású Hitlerrel – dehogynem -, hanem azon a megengedő gondolkodáson busongok, amely mindig megtalálja a “ha”-kat, “azonban”-okat és a “de”-ket, hogy igazolni tudja a saját töketlenségét. Szijjártó – egyetlenünk szája – kijelentette, hogy szét akarják barmolni a Néppártot, ez a Juncker pedig az értékek betartásáról hadovál és ábrándozik. Nevetséges, de emiatt fogunk megdögleni, és ők is

Orbán Viktor Mihályról is az a vélekedés, hogy jó, jó, kicsit meghízott, kicsit gonosz lett, és lop csöppet, de olyan nagy tudású és nagy formátumú világmegváltó mégis. (Megengedő mellékmondat) Hogy Gyurcsányt idézzük, lófaszt, mama. Dagadt, tehetségtelen, törtető bunkó, gonosz zsarnok és beteg elme. Mindenki kiegészítheti a portrét kedve szerint, mindenféle “de” nélkül. Kijár az embereknek, hogy tisztán beszéljenek előttük.

Hogy a maszatolás és szöszmötölés milyen eredményre vezet, azt már három választás is bizonyítja. Én itt éjjel kettőkor felébredvén nem a világot akarom megváltani, hanem csak arra utalok, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba. “A krumplileves legyen krumplileves”, ugye, a gonosz pedig gonosz, akit el kell söpörni. Mindenféle megengedő “de” nélkül.

Visszanyalás

Hogy is mondja mindig drága egyetlen miniszterügynök elvtárs, akárha Mrs. Lipton? Amilyen az aggyonisten, olyan a fogaggyisten. S lám, mennyire bizony és sőt. Itt van nekünk mindjárt ez a szépséges Ukrajna a végtelen búzamezőivel, ahol annyit ment, mendegélt ez a NER, hogy egyszer csak szembe jött vele saját maga.

Külügyminiszterünk szépen lassan meg is hasonlik ettől, beleőrül mintegy, és talán hasznosabb lenne a kis egészsége szempontjából, ha nem Astanába járkálna talmi kitüntetésekért, hanem valamely mesésebb Keletre. Rájönne akkor, hogy ez a karma maga. Hogy annyi jön ki a dolgokból, amennyit beleteszünk, illetve, hogy a fagyi olykor visszanyal.

És most, hogy elmeséltem Szijjártó elvtárs nyomorult életét, nézzük, miből is élünk. A NER-nek, hogy fennmaradhasson mindnyájunk különös örömére, szüksége van a határon túliak szavazatbéli támogatására, amit ez a NER úgy old meg, hogy állampolgárságot ad, kétszáz embert lakni jelent egy disznóólba, majd a nagy napon buszok konvojával cipeli a delikvenseket szavazni.

Mindenki tudja ezt. Az ügyészség is tudja, a választási bizottság is, a rendőrség is, sőt, a kismaci kajla farka is tudja, mégsem történik semmi. Illetve annyi: az ukránoknak tele lesz a töke azzal, hogy ez a bagázs ott kavar a falaikon belül, s mivelhogy nem szeretik a föllazítást, mert fáj nekik a Krím, elborul az agyuk, és listázni kezdenek, mintha Figyelő lennének.

Sok minden más is történt, aminek nem kellett volna, ha a NER nem ennyire hatalomőrült, nem szarja pofán az ottani magyar nemzetiséget, és nem löki az ukrán nacionalisták szerető karjai közé a népeket, most pedig visong. Pedig lehet, hogy ott is kijelentette az aktuális helyi őrült, hogy az az ukrán, akinek az unokája is ukrán lesz, így a magyar útlevél már égetheti a magyar nyugdíj mellett az ukrán zsebeket.

Nem tisztem és nincs is szándékomban nyelvtörvénytől óvodaépítésig, konzul-kiutasítástól toporzékoló Szijjártóig végigmenni újra az egész nyomorult sztorin. Csak azon kezdtem el merengeni a történtek kapcsán, hogy lám-lám, a homogén nemzetállamok dohos eszméje, a nacionalizmus és az effajta cuki kurvaságok hogyan mérgezik meg a lelket, hogy ott vagyunk 1914-ben megint.

Hogy ezeknek – a magyaroknak, meg az ukránoknak – tényleg magas ez az európaiság. Sok és megterhelő. Mi fölöslegesen vagyunk benne, ők meg hiába is áhítoznak oda, el vannak veszve azok is, de mi is. Mert elfeledve ezt az ukrán habzást, nézzünk mélyen Orbán Viktor szemébe, és delejezeve kérdezzük meg tőle: látod, mit csináltál, te ökör?

Hogy hová vezet a fajtiszta magyarság, a homogén nemzetállam avítt eszméje, hogy csak gyűlöletet generál, és ezzel kampányol az Unióban, mint jövőbe vivő biztos úttal. Oda visz, mert máshová nem tud, de, hogy az milyen lesz, azt épp most mutatják meg az események. Történhetne ez akár Romániában de Szerbiában is, és lehet, fog is, hogy a hatalom megtartásáért folytatott névleges nemzetegyesítés miatt egyszer csak azoknak is eldurran a nacionalista agya. Mert olyanjuk, az van.

Biztonsági kockázat, fegyveres konfliktussal fenyegetés ha létezik, azt Orbánnak hívják az Unióban. Annyi szerencsénk van azért, hogy egy Németh Szilárd felügyeli a haderő fejlesztését, és jó esély mutatkozik arra, ha ránéznek erre a degenerált szerencsétlenre kezében egy lábosnyi velős pacallal, mindjárt hátba veregetik, hogy de jó tréfa volt ez. Így leszünk Európa páriái mellett a hülyéi is.

Hogy így fölfejlett előttünk fényes jövőnk, azért még pár búcsúpillantás a karmára és a visszanyalásra. Szijjártó azon habzik épp, hogy Ukrajnában államilag irányított gyűlöletkampány folyik a magyarok ellen. Jé, és itt minálunk is. Annyit mondok: Soros, CEU, civilek, hajléktalanok, és pláne liberálisok, és egy személyben Gyurcsány. Aztán hozzá illesztem, hogy Sargentini, Junkcker, Macron, EU, ENSZ, menekültek és a végtelen óceán maga.

Na, kinek véresebb a szája? Barmok.

Rohasztás

Szijjártó elvtárs interjút adott az osztrák Der Standardnak, amelyben kijelentette, addig maradnak a Néppártban, amíg utcára nem teszik őket. Akkor is ott pöffeszkednek majd, ha – mint fogalmazott – nem sikerül megerősíteni a migrációellenes erőket. Ezzel azt vallotta be ez a szarházi, hogy már semmi keresnivalójuk ott, közük nincs azokhoz az értékekhez, amelyek ezt a pártcsaládot jellemzik, de előnyöket vélnek a maradásban, így a szokásos elvtelen módon terpeszkednek még csöppet.

Persze az érkezésük a liberálisoktól ugyanilyen etikailag terhelt aktus volt, amikor a belpolitikai dúlásuknak kerestek külső formát, de ez az idő is elmúlt. Az evolúció, amely a darwinitól eltérően, itt a politikában és eszményekben – ha van ilyenjük egyáltalán – nem előre mutató, hanem az aljasság egyre újabb bugyraiba vezet. Szíjjártó elvtárs azt is mondta ennek az újságnak, hogy “…Tagok vagyunk, és mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megváltoztassuk a Néppártot…” Ez pedig felér egy fenyegetéssel.

Viszont a jámbor osztrák kolléga nem kérdezte meg, hogy a nyavalyába képzelik ezt mégis. Sőt, sikítva el sem rohant, mert azzal a tudással sem bírt, hogy a Standardját, ha ezek beteszik a lábukat Európába, ugyanúgy bezárják, bezárhatják majd, mint minálunk a Népszabadságot, és ő elmehet üldözött homlessznek. Ehelyett megnyálazta a ceruzáját, negédesen diskurált, mert a világ azon boldogabbik felének szülötte, ahol még nem ezek vagy az elvetemült haverjaik dirigálnak. De akarnak, mint az idézett mondat is mutatja.

Én csak egy szerencsétlen slapaj vagyok a Der Standard nagyhatalmú újságírójához képest, de egészen delikát információkat tudnék adni az elkényelmesedett kollégának, mivel jár az, ha ezek a kezelésbe vesznek egy pártot barátilag. Megboldogult Torgyán elvtárs tudna erről kiselőadást tartani, hogyan tűnt el a pártja a chilei cseresznye árnyékában. Akkor még nem tudtuk teljes valójában, de mára tudományosan beigazolódott, hogy a Fidesz tényleg olyan, mint a rák.

Mindent fölzabál, elemészt és megfojt. De nem is igazán jó ez a költői kép, mert a rák valójában egy karakán manus, odaáll elibéd, a képedbe röhög, és azt mondja, én mostan szép lassan, módszeresen megöllek, aztán úgy is tesz. Ezek viszont sunyi férgek, belülről, csöndben és aljasul zabálják föl a kiszemelt prédát, megrohasztják, mint azt jelen időben az LMP és a Jobbik példája mutatja nekünk. Az utolsókat rúgja mind a kettő, mert az egyik belőle fakadt, a másik pedig leállt vele snóblizni.

Így jártak a magyar demokrácia dicsőségére. Ha nem lenne olyan fenségesen félelmetes, akkor azt is mondhatnám, hogy a Fidesz, akárha a Margarita Abadonnája, ha leveszi a szemüvegét és valakinek mélyen a szemébe néz, az holtan esik össze. A magyar vidéket már letarolta ez a veszedelem, és most Európát vette célba. A debil tehetetlenséget az is mutatja, hogy nem csapták ki már most, mint a macskát szarni. Kezd az egész bagázs eltorgyánosodni, pedig ott tart a sündisznócska, hogy folyamatosan köpi szembe őket.

Kirgizekkel, tatárokkal, putyinokkal és erdogánokkal kokettál, és már nem is fű alatt, hanem dafke megmutatva mutyizik és röpcsizik, lop, csal, hazudik, és még mindig azt hiszik ezek a jámborak, hogy majd észhöz tér egy lárifáritól. Gyurcsányt megkérdezhetnék, ez mennyire jött be, milyen jó volt, amikor lángokban állt a város és röpködtek az utcakövek. És most már nem is burkoltan, hanem a külügyes csetnikjével üzeni, hogy ezt szánja az eltrottyosult Európának is. Így akarják szétrohasztani azt is.

Itt már rég nem arról van szó, hogy a drágalátos Európának a magyarok érdekében kell a repedt sarkára állnia – ez is csudás egy dia a falra vetítve -, hanem a saját nyamvadt érdekében. München, 1938 – csak ennyit mondok, de ezek soha nem tanulnak semmit. Amúgy meg engemet már tényleg hidegen hagy a töketlenségük. Magyarország rég elveszett, és már csak olyasmi kármentésért imádkozom, hogy fiainknak legyen hová menekülni, ha jön értük a fekete autó. Viszont ahogyan ez kinéz, nem lesz ilyen lehetőség sem. Fasza.

Szemantika

Potápi Árpád, aki a számtalan államtitkár közül a nemzetpolitikáért felel, legyen az akármi is, Dombóváron, a Szent Orsolya Iskolaközpontban, a CÖF helyi szervezetének családi napján elmondta, hogy a határon túli magyarság a kormány mellett áll. Itt be is fejezhetném, ebben a bővített mondatban benne van a NER maga, minden, ami ezután következik, csak perverz kurválkodás, de jó meghalni.

Potápi és a NER öröme is határtalan, mert a megjelent dombóvári kisdedeket és kajla szüleiket azzal is szórakoztatta lufi helyett, hogy a Fidesz-KDNP 2014-ben a határon túlról érkezett levélszavazatok 94 százalékát, 2018-ban 96,8 százalékát kapta. Ezt eddig is tudtuk, de, azt, hogy ennek mi köze a Fidesz-KDNP agymacskájához, miszerint “a család egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul, és gyermekeinket is úgy képzeljük el, hogy ilyen családokban kell felnőniük” – azt csak a dombóvári karonülők tudják, mert ez is a képükbe lett mázolva.

Elképzelem, ahogyan Potápi elképzeli a gyermekeinket, és pedofil reverendások kénköves és tömjén szagú képe ugrik be, amiről tényleg nem tehetek. Ilyet okoz a pátoszba ojtott kifordult szem és a reszelt narancshéj. Mindez azt mutatja, hogy a szavak olykor nem azt hordozzák, amit mondanak. Ez a szemantika bonyolultsága, amely arról szól, hogy mit jelentenek a dolgok, s csak azok kedvéért jegyeztem meg, akiket nem vert meg az Isten a leíró magyar nyelvtan stúdiummal, bár abban is volt szépség.

Amikor újságot hordva az első félévben a hangtan fejezetnél kivágott az utcára a prof, mert nem tudtam latinul mondjuk az “f” képzési helyeit és az abban részt vevő izmokat, a kollégám meg is jegyezte a bukta hallatán: nem megy a helyesírás, Kázmér? – látod, feleltem neki, hülye vagyok.

De csak csapongok itt, bizonyítandó a jelentések bonyolultságát, amikor azt is megtudtuk ettől a Potápitól, hogy kormányunk a családok éve örve alatt ötszázötven határon túli óvodát épít vagy újít fel magyarok lakta településeken. Ezt hallva, dombóvári szülőként nyakamban a kölkemmel azt mondtam volna, mi közöm nekem a szavazatvásárlási üzelmeitekhez, amihöz viszont az ukránoknak van, és sok is.

Nem is nézik jó szemmel, olyannyira, hogy Pavlo Klimkin, ukrán külügyér kevéssé barátságosan azt közölte, a magyarok vagy visszahívják a beregszászi konzuljukat, vagy ők utasítják ki. Ez a Klimkin nem átallotta azt is kijelenteni, Ukrajna azt szeretné, ha a beregszászi magyar konzul visszatérne hazájába, szerinte ez lenne a leginkább megfelelő lépés. „Kész vagyok arra, hogy javasoljam ezt a konstruktív lépést Szijjártó úrnak” – hangsúlyozta a miniszter, sőt, megjegyezte még, nemcsak állampolgárságot nem szabad osztogatni, hanem manipulálással sem szabad foglalkozni.

Jézusszűzmáriám! Ezek is azért bántják a magyart, akik pedig csak az igét terjesztik ott is, mint az Potápitól megtudtuk, hogy “a család egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul, és gyermekeinket is úgy képzeljük el, hogy ilyen családokban kell felnőniük”, és ezek az ukránok is ehelyett a migráncsokat támogatják, ahogyan az egész világ az ellenünkben. – Ez fog majd kikerekedni belőle, pedig az igazat, a tutit Kövér elvtárs mondta ki szintén tegnap.

Szerinte ők azon munkálkodnak, keresik, kutatják: “Miként őrizhető meg a társadalomban az értékalapú erkölcsi többség, és arra alapozva miként biztosítható a demokratikus politikai többség is.” – Erről, hogy ez mit jelent, oldalakat lehetne írni, legyen most elég az az egyszerű magyar-magyar fordítás, hogy Kövér és a Fidesz-KDNP dilemmája az, hogyan lehet a kisebbség – akik ők – akaratát agresszíven rákényszeríteni a többségre úgy, hogy emiatt még ne rúgják valagba őket azok, akik látják, mi folyik itt.

Ilyen egyszerű dolog ez a szemantika, csak azt kell figyelembe venni, hogy ezek csak akkor nem hazudnak, ha nem szólalnak meg, különben még a levegővételük is hamis és mindemellett álságos is. Ennek ellenére egyfolytában jár a szájuk. Például a Kásler miniszter e hétvégi kis színese így szól: „Magyarországon élni jó, mert kívánatos hely”. – Hogy mire gondolhatott a költő, amikor ezt mondta, azt csak ő maga tudhatja, de az idő majd segít kideríteni ezt is.

Ilyenek a tehenek?

Orbán Viktor Mihály, Magyarfölde miniszterügynök elvtársa kirándulást tett az övéihez Kirgizisztánba a kereszténység védelmezése okán. Csak a reptéri kapu besípolt, mert fémből volt a nyakán lógó feszület, meg az oldalán lógó kardja is, azt sem csatolta le a hülyéje. Így gyöngéden ugyan, de elvették tőle, hogy majd távozáskor visszakapja, ha még akarja egyáltalán, és nem cseréli le ezeket a kellékeket egy hordozható zsebmecsetre és felfújható müezzinre.

Nomád világjátékokra érkezett meg a kedves vezető, a megnyitón olyan baráti, és legfőképp az ő nagysága és tökéletessége előtt mindenképp leboruló országok vezetőivel fényképezkedhetett, mint Kazahsztán, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és mindenek felett Törökország. Ők adnak a NER-nek emberségből példát, vitézségből pedig formát, de az út arra is alkalmas volt, hogy megkérdezze a törököket, Rodostó üzemel-e még, és ha igen, van-e bőséggel ott levélpapír.

Tizenhat magyar vitéz nyomát követve érkezett meg a messzi távolba Orbán Viktor Mihály, akik íjászatban, szkanderben, szumóban, sambóban és bothúzásban mérik össze erejüket a sztyeppék többi harcosával. A bothúzás érdekelte elsősorban, mert a Habony figyelmeztette, hogy a Toldinál is volt valami pálca, ezt nézze meg, hogy is van, aztán a Kálomistával rendeztetnek egy rajzfilmoperát belőle bölcsődések számára hazafiassági szempontok alapján.

Orbán Viktor Mihály népes kíséretének tagja volt Szijjártó külügyes és bekérető bajnok, aki arról a mérhetetlen megtiszteltetésről számolt be az MTI-nek egyenest, hogy Magyarföldét megfigyelői státusszal felvették a Nemzetközi Türk Akadémiára. Meg is kérdezte a főnökét, hogy ezeket is megszopatjuk-e, mint az otthoniakat, de azt válaszolta neki az ura, hogy majd, ha visszaadják a kardját, akkor ő egyedül rohammal beveszi az egész kócerájt.

Ez a Szijjártó egyébként nem tudta, fingja sem volt róla, hogy mi a rosseb ez a Nemzetközi Türk Akadémia, de elmagyarázták neki: ez a türk nyelvű országok tudományos kutatásait és kulturális életét hangolja össze. Utaltak rá, hogy a türk nyelvekre jellemző a magánhangzó harmónia, a toldalékolás és a nyelvtani nem hiánya, ennek alapján az ural-altáji nyelvcsaládba besorolták a magyart is, mint annak színe virágát.

Ebből az egészből ez a Szijjártó semmit sem értett, kérdezte a főnökét, de az sem. Mondta neki, beszéljen a Káslerral az nagyon okos. Kásler boldog volt nagyon, hogy ugye, tudta ő, hogy mind a Szíriuszról jöttünk és pöttyös a seggünk. Elő is készített egy orvoscsoportot, hogy vizsgáljon meg minél több kirgiz birkapásztort, és mutassa meg úgy génileg, ezek se finnugorok, viszont szeretik a medvetalpat. Sőt, ősi irataikban, amelyeket lovaik patáira karcoltak, utalások vannak egy távoli jövőben megjelenő prófétára, akik kiköpött O. V., mert futball labda van a feje helyén.

Az orvoscsoport azonban nem tudott útrakelni, mert vagy fölmondtak, vagy a Kásler rúgta ki őket, csak nem emlékezett rá. A maradék pedig korongecsettel föstögette a vonatozó Orbánt, hogy ne zavarja a magyari betegeket a gyógyulásban. De azoknak már mindegy volt, mondta is ez egyik, eridjen csak, doktor úr, iramodjon, két év vagy három arra a röntgenre várva már oly mindegy, csak hozzon nekem törökszegfűt, pirosat.

S ha már így megzavarták ezt a Káslert az ájtatosságban, Orbán Viktor Mihály megkérdezte tőle, te olyan okos vagy, drága Miklós, mivel kedveskedjek ezeknek a derék embereknek a díszvacsorán? Ez a miniszter meg kisakkozta, hogy mondja el a törököt meg a tehenet nekik, baráti is, mókás is, és egyben megmutatja a magyar lélek keménységét. Elküldte a szövegkönyvet fénypostával, ami meg is érkezett, csak betört egy ablakot, de baj ebből nem volt egyáltalán.

Majd letartóztatunk pár újságírót. – Így nyugtatgatták Orbán Viktor Mihályt, aki az ötödik kumisz után fölállt, és a nagy bendőjével fölolvasta a nambervant, ezt a mehemedet, mert mindent fölolvasott, amit leírtak neki. Ott tartott, hogy “Én vagyok a mehemed, mi vagyunk a tehenek”, ami nagyon tetszett a vendéglátóinak, részegen csapkodták a hátát, és mutogattak rá meg ismételgették: tehenek, tehenek. Csudajó volt, és ekkor csúsztatták a zsebébe a felfújható müezzint, de reggel nem emlékezett rá, hogyan került oda.

Illiberálreál

Szijjártó et.-nak nem tetszett a képe, ezért az ő javaslatára a fényes tekintetű leváltotta a Balassi Intézet éléről Hammerstein Juditot. És állítólag leginkább azért, mert korábban a Magyar Idők – ami izé, ugye a fényes tekintetű kedvenc valamije, bár ismeretlen okokból újságnak nevezik – bírálta az intézetet, mert a magyar kultúra külföldi népszerűsítésekor túl nagy teret adott a balliberális művészeteknek.

Ilyesmikről fogok mesélni most, arról majd más alkalommal, hogy óvakodni kell a Magyar Időkbéli bírálattól, mert ez akasztást von maga után. Láttunk már fotót, amelyen a fényes tekintetű a repcsijén ilyet nézeget nagy gonddal. Most is, midőn repült a messzi Törökországba a friss szultán avatására, bizonyára látta a zorgánumban, hogy ez a Hammerstein komcsikat éltet, s mivel egyetlenünk meg jó bolsi, elküldte neki a selyemzsinórt.

Első blikkre nem tudja az ember, mi a baj a balliberális művészettel, mert ilyen fogalom a valóságban nincsen. Csakis jó művészet van, illetőleg szar, a NER szívének meg ez utóbbi a kedves. Ebből fakadhatott például az a móka is, hogy egy szombathelyi tanácsnok asszony a Weöres Sándor Színház repertoárja fölött óhajtott őrködni, amikor itt Alföldi rendezett, és voltak értő támogatói is, mondván, az nekik túl súlyos.

Ez például lehetséges ok, nehéz olyasmit befogadni a jelszavakhoz szokott elmének, ami nem egydimenziós, fekete meg fehér, és nem a katonás térkövek hamis szimmetriája jellemzi. Az ilyesmi csak megzavarja a választópolgár rendhez szokott lelkét, és elvész belőle az a nyugalom, amit a gondolkodás teljes hiánya nagy kegyesen biztosít. Rendnek kell lenni ugyanis.

1937-ben is az volt, amikor Hitler bácsi Münchenben megrendeztette az “Entartete Kunst”, azaz, az elfajzott művészetek kiállítást a “Nagy német művészeti kiállítás” ellenpontjaként. Az utóbbiban a “tiszta művészet” képviselői állítottak ki, az “elfajzottak” a “kultúrbolsevik” minősítéssel, amely a mi balliberális művészetünk megfelelője, mintegy elriasztásként kaptak helyet egy padlásszobában.

Hitler a kiállítás ismertetőjében így fogalmazott: „ezek a műalkotások önmagukban nem érthetők, ezért van szükség egy olyan útmutatóra, amely megindokolja, hogy a jövőben miért tartsuk mindezt távol a német emberektől.” – A mi egyetlenünk kiállítást még nem nyitott meg, de ennek a Hammersteinnek a menesztése, s főleg az indoka mindennél beszédesebben mutatja a NER által idvezítőnek tartott művészeti irányt, amelyet bízvást nevezhetünk a szocreál nyomán illiberálreálnak is talán.

Ennek egy jeles darabja például a “Nemzeti összetartozás dala”, de köztéri iszonytató szobrokat, épületeket, tereket is bízvást belerakhatnánk a demonstráló szatyorba. Írásművekről nyilatkozni én nem tudok, a Kerényi-féle borzalmaktól eddig megóvott a jóisten meg a finnyás orrom, viszont a jómunkásember nem rendelkezik kellő immunitással, veszélyeztetett fajta tehát.

Ez az egész irány a szocialista realizmus kisöccse. Azt sem a művészet természetes fejlődése, hanem gonosz ideológiák hozták létre, s olyan is volt. Az is tartalmában szocialista, formájában nemzeti izé volt, amely az engelsi tipikust volt hivatott lelkesen ábrázolni. De ennek taglalásába most inkább ne menjünk bele, mert itt van nekünk ez az idebiggyesztett képünk, a fényes tekintetű lelkesítő portréja, mint minta és irány.

Bármily meglepő ez az etalon, s nem az orbántorgyánpolgárkormányt ábrázoló műalkotás, amely, mint emlékezhetünk, puttók, huszárok meg minden kutyafasza közepette ábrázolja egyetlenünket, s túlzó lelkesedés és igyekezet tükröződik rajta. Ezzel szemben ez a portré, amelyet van szerencsém közszemlére tenni, már a letisztult illiberálreál remek darabja. Benne van a népért való élés, a darukkal tömött ég és a tiszta jószándék teljessége.

Még nem annyira kifinomult, mint a Kim Jong Uné a testvéri keleten, de még olyan is lesz, ha el nem basszuk.

Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.