Mindennek vége

Hogy valami baj van K. Józseffel, az már régóta látszott, de, hogy ekkora lenne, azt senki nem gondolta volna a házban. Böcsületes magyar panelben volt az otthona, ilyen szélfútta, szélrágta ákombákomban. Még nagyon régen, amikor semmit sem kellett gondolni a világról, mert minden megoldást készen kapott, megrágva és megemésztve, sör és virsli meg a háromhatvanas kenyér formájában, mondta is drága Rózsikájának, egyetlen hitvesének faluról a félelmetes városba költözve, nézd csak, mekkora házat vettem neked, és felhőtlenül göcögtek, mert egy volt a világ.

És gyönyörű is persze.

Aztán Rózsikát elvitte a rák, a gyerekek messze röpültek, maradt magában, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyűben. És olyan felfordulás támadt körülötte, hogy megértette a valahai üzemi párttitkár mondatát, aki szűkölő malacszemekkel mondta annak idején, jön a plurális demokrácia.

Ezt senki nem értette, de olyan félelmetes volt, hogy beleborzongtak. Utólag látszott, jogosan. Két év alatt ment tönkre második és igazi otthona, a gyár. Ilyenek röpködtek a levegőben, hogy csőd és felszámolás, amiből annyit fogott fel, hogy az utcára került szégyenszemre.

Ott is maradt véglegesen, de annyira felgyorsult körülötte a világ, hogy észre sem vette, megöregedett, már nyugdíjas, és ami keveset összekapart, azt is a régi üzemének köszönhette. Már bele is törődött volna, hogy minden szép és jó örökre elveszett, amit még olajtól iszamos kézzel átélt.

Ám hét évvel ezelőtt megérezte ugyanazt a megfoghatatlan vonzást, amit boldogult úrfikorában. Ez a mámor az évek alatt fokozódott, amikor ilyeneket hallott, hogy munka alapú társadalom, teljes foglalkoztatottság meg a család szentsége. Ettől eszébe jutott Rózsikája, az eltűnt ifjúság, és hálát adott a sorsnak, mert úgy érezte, újra lovagol fűzfasípot fújva.

Rászokott a híradóra, híreket hallgatott a rádióban, meccset is csak azért nézett, hogy a szünetben láthassa az egyperceseket, és olyan különös fények gyúltak a szemében, hogy a lépcsőházban elkezdték messzire kerülni. Senki nem értette a lázát, csak ő, mert a kétszer kettő újra négy lett, a krumplileves pedig megint krumplileves.

Leesett róla a gondolkodás zavaros terhe, amitől olyan jámborul boldog és elégedett lett, hogy olykor váratlanul fütyörészett is. Amikor tavaly még utalványokat is kapott, akkor tudta, hogy meglelte a nyájat, amitől senki és semmi el nem szakíthatja már sohasem. Mindent aláírt, minden elérhető gyűlésre elment, tapsolt, és nem kételkedett többé.

Így lubickolt a meglelt boldogságban és bizonyosságban, amiből senki és semmi ki nem zökkenthette, amikor egyszerre minden egész eltörött és minden veszni látszott. Azt mondta neki a tévéje, hogy újra lesz nemzeti konzultáció, a szívének kedves ünnep, elkezdte hát a postást várni, és nem a nyugdíjért, hanem a levélért, de heteken keresztül hiába.

Nem mosdott, nem borotválkozott, meggörnyedt, mint valami kókadó virágszál. A szomszédokat zaklatta, hogy ők már megkapták-e, de azok rávágták az ajtót. Egy nap aztán meglátott a kukában egy levelet, mocskosan, gyűrötten, megszentségtelenítve, és akkor jött rá, hogy őt elfelejtették.

Itt hagyták magára a bizonytalanságban, útmutatás és tanácsok nélkül, mintha Rózsika halt meg volna újra. Keservesen nézte a mocskos ablakon át a panelek végtelen tengerét, ivott erősen, amikor reménysugár kúszott be két légyszar között a lerohadt lakásba.

Azt hallotta a rádióban, hogy maga a miniszter fogja felhívni őt, hogy eldiskuráljon vele az életről. Ez új életre keltette, a telefont a sarokból a dohányzó asztalra tette, és várt. Addig várt, míg valami újra meg nem pattant benne, mert a lépcsőházból hallotta a mobilok csörgését, de az ő vonalasa néma maradt, és így végleg elveszve nekilátott a koszos tányérokat a falhoz csapdosni.

Módszeres volt, nem hagyott ki semmit, hamutartók, poharak fröcsögtek a betonon, és, amikor elborult szemmel egy kalapáccsal látott neki a fazekakat átalakítani, a szomszédok nem bírták tovább, egyszerre hívták a rendőröket és a mentőket. Ajtót nem nyitott a dörömbölésre, rátörték hát, és ott találták a szoba közepén térdelve, szeme a telefonon, igézve, hogy csörögjön, de nem csörgött.

Úgy gondolta, ez a halál, ezért nem is ellenkezett, amikor a jóságos mentős bácsik szurit adtak neki, becsomagolták egy fehér köpenybe, és kivezették a romok közül. – Azt mondták, felhív. – Ilyeneket szüppögött szünet nélkül, és amilyen kegyetlen a sors, az ajtó záródásakor megcsörrent a jószág, csörgött kitartóan, mígnem a kihangosított rögzítő sípja után meg is szólalt: – Jó napot kívánok, Szíjjártó Péter vagyok. – A verebek elrebbentek a párkányról, a mentő pedig szirénázva távozott.

Puskás-mezeket osztogat a bohóc

A Külgazdasági és Külügyminisztérium félmilliárd forintért szerzett be Puskás retró-labdát, Puskás retró-mezt, dedikált 6:3 DVD-t, Puskás DVD-t, Puskás könyvet és Puskás füzetet. Nem azért elsősorban, hogy Orbán Viktor egyik csinovnyikját kitömjék, az csak folyomány volt, hanem, mert miniszter úr sokat utazik, és ezeket jártában-keltében osztogatja, mint Mikulás a cukrot.

Úgy vélik a minisztériumban, hogy a kerítésen túl még ma is a legtöbb embernek Puskás Fröcsi jut az eszébe, ha azt hallja, hogy magyar, és miniszter úr ebbéli hiátusukat megerősítendő cipeli magával a mezt meg a labdát, mert jól mutat a cucc az azeri vitrinben. Szijjártó, és elsősorban Orbán ott tart, hogy föltesszük a találós kérdést az albán birkapásztornak: magyar? Ő meg rávágja: Puszkasz.

Ha ez így jó, akkor semmi baj nincsen, viszont éppen nincsen így. Már nagyon régen nincsen így. A nagy keleti nyitás nyomán viszont olyan országokba jut el a márkavédett áru, ahol Puskást még fingból sem ismerik, a vonal viszont megfelel Orbán habitusának, aki szájában szotyolával réved bele nemzeti nagyságunkba, mert más mondanivalója egyáltalán nincsen az országról.

Puskás a mondandója, meg a stadion, valamint az olimpia meg a Vizes Vb. Diktatúrák sajátos ismertetőjegye, hogy olyan szükségük van a sportsikerekre, mint egy falatka kenyérre. A szállóigévé vált „Na, ugye!” is ezt bizonyítja, amely nyomán a futball EB-n soha nem ért véget az éjszaka, de mégsem erről akarok most mesélni igazán.

Hanem, hogy az ilyen labda-osztogatások, akárha Dévényi Tibi bácsi, milyen képet alakítanak ki rólunk, illetve hát, róluk. Csak az a baj, hogy a külföldi szemében ők vagyunk mi, ők a magyar prototípusa, akik Puskásból nőttek ki, mint fatörzsből gyönge ága. A Horthy korszak kádári módszertannal, és sajnos egy országban élünk.

Olyan országban, amelyet kirakat-hülyéink nyomán a távoli bolygók lakosai szerint izgága népek laknak, seggükön piros pötty, akik szidják Európát a ferde szeműeknek vagy a karamell bőrűeknek, és valami hülye labdákat meg mezeket hoznak ajándékba, hogy nyissuk ki már nekik a páncélszekrényt. Erre szolgál Puszkasz, akit nem ismernek az olajhercegek, és nézik bambán a pöttyöst.

A komcsik, még Kádár idejében fütyülős barackot és téliszalámit hordtak a többi komcsinak, amivel azt mutatták, hogy figyelj, paraszt, nekünk van mit zabálni. Máma ez már nem akkora unikum, de hogy ehelyett a labda maradt, az a demencia biztos jele, valamint a bunkóságé is persze, amely tulajdonság a NER eszenciája, és biztos talapzata.

Azért az is érdekes, hogyan működik ez a mi miniszterünk, akinek ezek szerint két diplomáciai eszköze van. Berendel magához mindenkit, aki él és mozog, valamint véleménye van a magyar tébolyról. Ezekkel ordítozik, aki jól viselkedik, az pedig kap egy futballmezt. Más kimenetel nincsen a jelek szerint, de ez az eszköztár meglehetősen szűkösnek mutatkozik.

Nem véletlen talán, hogy jobb helyekre már egyáltalán nem hívnak minket, illetve ezeket, ahová meg eljutnak, oda bőségesen elég a Puskás kollekció. És sajnos az egyatábornak is. Azoknak is elég egy mez, amelyet magukra öltve békemenetelni lehet, meg óbégatni, valamint böfögni és ágyba bújni kedves Hábetler elvtárs. Egyébként ez az a kultúra, amit a migráncsoktól védenek. Mit mondjak, nem egy akadémia.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.

Elvonók népe

A magyar proletárok háromnegyede támogatja az alapjövedelem intézményét egy felmérés szerint, Kósa Lajos pedig nem. Ebbéli álláspontját megerősítendő kijelentette, hogy az alattvalók szívének ez a kósza vágya „abból a tőből fakad, hogy legyen ingyen a sör, a pálinka, legyen minden ingyen, és ne is kelljen dolgozni semmit se, sőt még annál is kevesebbet”.

Ezen a ponton táborozzunk le egy csöppet, és tekintsük át ennek a mondatnak a jelentését, elemezzük mintegy a táblánál. Lajosunk nem kevesebbet állít, minthogy a magyar népek dologtalan piások, akárhogyan is forgatom én ezt az egészet. Lehet, hogy akad majd, aki fölhorgad ezen, aminek az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Volt itt már mindenki komcsi, buzi, meg még ki tudja, mi a rosseb nem, attól függően, mit kívánt meg a Fideszbe csomagolt haza érdeke, miközben ők egyfolytában helikopterek, mert a „segükbe is felyük” van. Le vagyunk nézve? Perszehogy, de ez csak megerősíti szívünknek azt a kósza vágyát, hogy elhúzhatnának már a redvásba, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magamat.

Nem állok én itt neki számba venni, felsorolni, hogy hányszor-sokszor volt a nép bánatos légyszarnak nézve általuk, ellenben ezt az egészet egy másik aspektusból sem árt megvizsgálni, és egészen érdekes dolgok derülhetnek ki. Olyanok leginkább: rendszerint halovány fingjuk sincsen arról, hogy miket hadoválnak össze.

Vegyük például Szijjártó futsalügyest, aki heti rendszerességgel és visító fejhangon követel az egész univerzumtól több tiszteletet a magyar népnek, amikor pedig a világ sorosai kelettől nyugatig csakis őket hajtják el a maci vérveres orra végibe, mint arra bizonyára emlékezni tetszenek az annalesekből, valamint a napi sajtóból.

Ha most összevetjük Kósa helikopter állítását – hogy a magyar nép egy alkoholista állatállomány – ezzel a tiszteletet követelő mantrával, máris látható, hogy a kettő sehogyan sem passzol össze. Mert mit tiszteljen a sok liberálkommunista mibennünk? Az elvonók népét? A csikósch-gulyásch-piásch triumvirátust?

Ugyehogy nem állnak össze a dolgok. Viszont emlékezzünk a kupakokra, amelyek Kósa Lajos szájából folytak elő búvópatakként, kijelölve Pártunk szellemi horizontját valahol Heidegger és Felcsút között. Olyan alapvetés volt az, amelyet tanítani fognak a pártiskolán, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Idézzük ide szellemét!

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Két folyomány fakad csupán ebből. Az egyik, hogy amikor ezt így sikerült megfogalmaznia, maga is kokellós volt, és akkor sírva követeljük a turmix titkát. Én a sör-unikum kombóra szavazok, de akkor ne pofázzon. A másik meg, hogy neki ennyire futja, és ez a valószínűbb. Viszont akkor mi legyünk indiánok, aki népek tisztelték a lelki szegényeket. Ez lesz a keresztényi hozzáállás.

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.

A malac érési ideje, meg a repülő maki

Miután Szijjártó külügyes kisdobos lejattolt Rodrigo Dutertével, aki tudjuk, milyen áldott lélek, legott megszületett a győzelmi jelentés a Fülöp-szigetekről, mert anélkül nem megy.

A csatából csakis azzal térhetett meg a visszafelé nyilazó tarajos, és kékszegélyű kistányéron – akárha Osztap Bender – nyújtotta át szeretett vezetőnknek, valamint az ő népének a tutit, hogy ezentúl özönölhet a magyar malachús a trópusokra, mert van még hová fejlődni.

S lám, mit ád Isten, máris 2001-be röpített bennünket az időgép, mert megboldogult Torgyán bohóc volt képes ekkora hatalmas sikerekre és baromságokra, mikor is elmesélte a magyar gazdáknak, hogy a dél-chilei cseresznyefák nem ütik meg magyar fajtársaik színvonalát, így hatalmas lehetőségek vannak a két ország éghajlatbeli különbségeinek kiaknázására. Például amikor Magyarországon érik a cseresznye, Chilében nem, és fordítva. Az ilyen különbségek ésszerű kihasználása folyamatos cseresznyeellátást biztosítana mindkét ország számára. – Ábrándolt a doktor.

Azóta ezt már tanítják, és valóban, minden magyar és chilei polgártárs másfél évtizede egész évben két pofára tömi a cseresznyét. Ahogyan a hajdanvolt kisgazda a thaiföldi király titkos tanácsadójával arról is megállapodott, hogy paprikát, zöldséget és dísznövényeket vesznek tőlünk, libafarmot létesítünk a távoli országban, és beszállunk a thai krokodilbőr-feldolgozásba is. Ezek az álmok is zakatolnak, ugye.

Ilyesmi tárgyalásokat folytat a jelenben szerte távoli földrészeken Szijjártó et., aki a mai hülyeségről gondoskodik, viszont Torgyán legalább szórakoztató volt, Szijjártón viszont nem lehet röhögni.

Ő a Hitlerjugend konok elszántságával hajtja végre, amit parancsba kap. Most ugye például, hogy a magyar malac más ütemben érik, mint a ’szigeteki, elsősorban az éghajlati különbségek miatt, és az együttműködés okán mindkét országban egész évben biztosított lesz a húsellátás, ilyesmi.

Viszont egészen másról van szó. Házi kedvencük, az Eximbank ugyanis egyből kijelentette, hogy ötszáztíz millió eurós hitelkeretet nyit meg az együttműködés támogatására, ami azért is felettébb érdekes, mert az eddigi export-import kétszáz millió dollár volt a ’szigetekkel, a hitelkeret tehát többszöröse a jelenlegi forgalomnak. Ugyanezt eljátszották már Új-Zélanddal is, hogy legyen mit osztani a havereknek, azért.

Ugyanis ez az az erszény, amelyből került a TV2 megvásárlására Andy Vajna filmügyi kormányhülyének, több mint hatmilliárd forint, ugye, és jutott a miniszterelnök közeli barátjának, Garancsi Istvánnak is tizenhat milliárd a kopaszi-gáti építkezésre. Egyik beruházásnak sincs köze exporttevékenységhez, és emiatt már az Európai Unió statisztikai hivatala is vizsgálódik, a rohadék.

Fölteszem, ahogyan Andy a tévéjére, most meg a Mészáros házipénztáros kap majd dellát a mangalicáira, meg még akinek kell, eleddig ismeretlen alakok. Ilyesmikről szólnak a nagy távoli utak és még nagyobb szerződések, nem egyébről.

A ’szigetek mezőgazdasága ugyanis meglehetősen fejlett – magunk közt szólván -, és sok más egzotikum mellett a szarvasmarha, bivaly, ló, szamár, sertés, kecske, juh tenyésztése is kiemelkedő, a magyar paraszt viszont ezt nem tudja, sőt azt sem tudja, hogy a ’szigeteket eszik oder isszák, így lehet őtet vakítani a Szijjártó-féle csodákkal.

Abban a távoli világban, ott, és csakis ott őshonos a repülő maki, amely exportja az elkövetkező időben jelentősen megugrik majd. Hogy ez hülyeség? Bizony, hogy az, legalább akkora, minthogy a magyar húsexport ettől a hókuszpókusztól növekedni fog, és Duterte naponta magyar malacot vacsorál. Dehogy, erre ott vannak neki a helyi polgártársak, szájukban almával. Nekünk meg marad a lopás. Illetve nekik, már meg vagyok zavarodva teljesen.

Körbebútorozás

Gaskó István szakszervezeti vezér, aki 2010 előtt oly szorgosan szervezgette a sztrájkokat, a NER-ben ilyen jellegű munka nélkül maradt, érdekeket meg sohasem védett, kénytelen volt tehát mással elütni a drága idejét, ezért lakberendezőnek állott. Ennek folyományaként közel ötven millió pénzért bútorozta be haszontalan irodáját.

Mint volt szíves kifejteni: “Egy országos szintű, jól működő, megfelelő anyagiakkal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező érdekvédelemhez ez dukál. Vasúti vezérigazgató korában a mai osztrák kancellár, Orbán Viktor és különböző miniszterek is megfordultak ott. Nem lehetett olajos padlón járni és napórával fogadni őket.”

Értve vagyunk. Méltóképpen akarta vendégül látni egy teára szeretett vezetőnket, ha arra tévedne. Nincs ebben kivetni való semmi, hiszen a neves vendég, midőn aláereszkedik majd a budavári ködökből, ahol őt a rosseb se tudja már, hány milliárdért veszi majd körbe a mahagóni, és ellátogat Gaskóhoz, még földhöz csapná a hirtelen környezetváltozás, mert meglátná a valóságot, amitől az orvosai viszont eltiltották.

Ilyképp új lakberendezési fogalmat kell bevezetnünk, amely a körbebútorozás volna. Ez kényszerpálya úgymond, hiszen midőn egyik elöljárónk a másikat meglátogatja, arra kell gondosan ügyelniük, hogy a „Magyarország jobban teljesít” életérzés díszletei megmaradjanak, ami tényleg nem lehet olajos padló, pöcegödör azonban sokkal inkább.

Így bútorozta körbe magát Szijjártó et. is a családi kölcsönökből, mert kénytelen volt. Sőt, számára kitartója, akit szintén Orbán Viktornak hívnak, elő is írta szinte, aminek meg is lett a haszna, mert már Putyin külügyminisztere is vacsorált a lakban. Ilyképp, amikor ilyen híreket hall az ember, dagadozik a keble a honfiúi büszkeségtől, mert ezzel az egész szerzéssel csak a mi javunkat szolgálják.

Más szemszögből viszont az én kedves hősömnek, Sheldonnak már megint igaza van. Ő világosított fel arról, hogy a múlt század hetvenes évei óta létezik egy új közgazdaságtani fogalom, az exponenciális javaké. Ez annyit tesz, hogy bizonyos dolgoknak csak attól van értéke, hogy valaki birtokolhatja azokat, más pedig nem. E fogalom hiányában a tulajdonló csak annyit mondhatna: bibí, vagy valami ilyesmit.

Ezek után pedig nyájas olvasóm, hogy szótárunk két új lexikával – körbebútorozás és exponenciális javak – gazdagodott, azt is alázatos szívvel kell belátnunk, hogy ezek egyszerűen nem tehetnek mást, annyira él bennük az éhe a szépnek. Ezért vesz dögivel Matolcsy festményeket, ezért aggatja tele az anyósa stelázsiját Habony szépművészetis cuccokkal.

Sőt, hogy meglássuk bennük a mai kor Medicijeit, értelmet nyer az is, hogy föstetnek. Krisztusban boldogult Torgyán bohóc csak úgy, mint a pitypangos Kerényi. Ám, míg a reneszánsz ember a saját pénzét szórta el Leonardónak, ezek a mostani magyarok a miénket basszák, ami nem elhanyagolható különbség. S miközben ők szuszogva szereznek, a sheldoni szókészlet hiányában csak annyit tudnak mondani, bibí, mi pedig azt teljes szívünkből, hogy: na, elmentek ti a picsába!

Varázslólekvár

Rövid helyzetrajz:
„Mit látsz, Lacó? Egy nagy segget látok. De lehet, hogy csak hallucinálok.”
(AE Bizottság)

A sors fura fintora, továbbá Isten és Orbán országló szándékai miatt a külügyeket fölzabáló futsalzseni Szijjártó et. most éppen „új világrendről” sző omló álmokat. Mindeme delírt arra alapozza, hogy a nagy vízen túli Trump adminisztráció egyelőre nem rúgott a valagába, de eljön az ideje annak is, mint ahogyan mindennek.

Szijjártó et. annak örül, hogy Donald kacsa nem akarja „importálni a demokráciát”, mint dekadens elődei, pedig nagy üzlet lenne benne meglátásunk szerint. A jólfésült elnök egyelőre saját hazájának szétkúrásával foglalatoskodik, viszont minden diabolikus baromsága mellett megvan az az előnye a mi hülyéinkkel szemben, hogy nem a saját zsebét tömködi.

Emlékezhetünk, még a saját csicsás tornyát is alig akarta odahagyni, pénzügyeinek intézéséről pedig lemondott. Itt, minálunk ezzel szemben éppen a pénzügyek vannak a kormányzásnak mondott ákombákom centrumában, erősen kihegyezve a szerzésre, és ennek törvénybe iktatására. Hosszú volna hét év ganajságait számba venni, imhol azonban két friss, ropogós példa.

A tao-pénzekhez úgy ragaszkodnak, mint vak komondor a csontjához. A bíróság úgy döntött, tizenöt napon belül ki kell adniuk, honnan jön ez a lóvé, és hová vándorol, mert közadat a közpénzek felhasználása. Viszont, mint tudvalévő, a közpénz jelleg el szok’ veszni minálunk, következésképp kellemetlen volna beszámolni róla. Az ítélet a mi fiainkat egyáltalán nem hatja meg, basznak rá, mondhatni, és a Kúriához fordultak, hogy a mocskot rejtegetni tudják.

A másik cukiság az eljövendő szerzéseknek ágyaz meg. Pártunk és kormányunk kitörölte a szankciókról szóló bekezdést a Nemzeti Kommunikációs Hivatalról szóló rendeletéből, emellett létrehoztak egy új, ámbár meglehetősen nehezen körvonalazható kategóriát a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra”. Innentől mindenféle skrupulus nélkül lehet szórni a pénzt, akinek csak akarják. Sőt, azt sem büntetik, ha nem veszik figyelembe a közbeszerzési törvény vonatkozó rendelkezéseit.

Hát nem délibábos rónaság az élet minálunk polgártársak? Lófaszt mama, hogy egy másik klasszikust idézzünk. És mi ezt itt, Hunniában guvadt szemekkel és bamba lélekkel nézzük, panelprolistól, ellenzékestül együtt, aminek nem nagyon lesz jó vége. Ez a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra” kitétel azt takarja, hogy mindjárt itt a kampány, és az a szarmennyiség, amely eddig is hullott bele a pofánkba, hatványozódni fog. Ha már gondolatmenetünket a Bizottság tánczenekar kis színesével nyitottuk, zárjuk is azzal, bemutatva kies jövőnket, íme:

„Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.”