Állampártunk, pártállamunk

Kiderült most például – mindig kiderül valami -, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda tizenegy milliárdot adott – megint – egy haveri reklámcégnek, amelyik szügyig benne volt a sorosozásban, további szíves elkúrásra. Van ebben valami nóvum minálunk? Semmi se, mondhatnánk, hogy nincsen itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.