Kategória: the new york times

Istenem, látok!

Mivelhogy elmúltak az ünnepek, a férgek pedig fába szorultak, az ember kitörli a füléből a bejglit, újra belép az aréna ajtaján, elfelejti a csízeket, és leginkább Kovács Zoltán jut az eszébe. Mert elmúlt a kegyelmi állapot. Tele volt az éter ez alatt a pár nap alatt is azzal, hogy a The New York Times felfedezte a spanyolviaszkot, megállapítva, hogy kies hazánk fasizmustól szenved, annyi engedménnyel, hogy Gestapo még nem működik.

Két dolog egyből eszembe ötlik most emiatt. Az egyik, hogy Kovács Zoltán eleddig nem szólalt meg az ügyben – ezért gondoltam rá egyből forró szeretettel -, nem küldött el senkit a francba, mert nem tud magyarul, és nem habzott a szája Sorostól vagy a mosószappantól. A másik pedig, hogy mindenki orrba-szájba idézgeti, képletesen lobogtatja, hogy na, ugye, a jenkik is megmondták, ugye, most aztán már elég, ha már ők is.

Én is – teszem hozzá szerényen -, és már évek óta meg szakadatlan. És még sokan mások is. Úgy néz ki momentán, valami olyan betegségben szenved itt az eszmélni még képes népek többsége, mint Sheldon. Ő, amikor Leonard mondott neki valami okosságot, örült, és azt hangoztatta, ez nagyon jó, kár, hogy nem a tévében hallotta. A magyar is, ha a Józsi mondja, nem érdekli, de ha a NYT akkor az már döfi és megfontolandó. – Ezért fogunk megdögleni.

Nem ártana megbecsülnünk egymást ugyanis, és hinni annak, aki ugyanazt éli át, amit mi. Egyébként verseny is kerekedett a felfedezésből, az Amerikai Népszava fölhorgadt, döngette a mellét – ez jó kép, csak nem röhögni -, hogy “A New York Times utolérte az Amerikai Népszavát”. És még arra is hivatkozik, hogy ők már 2011. május 18-án kijelentették, hogy itt fasizmus van, győztek tehát, és nem is mellbedobással. Majd elsorolják azt, amit én évek óta naponta mondok.

Jó dolog, ha a messzi távolból figyelnek az emberre és aggódnak érte. Meg is hatódtam teljesen, hogy a jól fűtött és jól fizető szerkesztőségekben is ugyanarra jutnak, mint ott és azok, akik szó szerint az életükért küzdenek naponta. Viszont ez, amikor a krónikás a saját kínjaival együtt meséli el a sokakét – mert benne van ő is szügyig -, a magyarnak nem olyan hiteles, mint, ha nyolcezer kilométerről mondják ki az ítéletet, illetve az diagnózist.

Istenem, látok! – Kiálthatnék fel Hans Castorppal a The New York Times felfedezése után, de ezen már rég túl van az ember, illetve benne is ül szügyig a barna masszában. Olyannyira, hogy már a kikecmergés módozatairól gondolkodik, töri a busa fejét. Énnálam a biztosítékot teljesen az a kép verte ki, amelyen miniszterügynök elvtárs a várbéli erkélyéről tekint alá a birodalomra Ez az én olvasatomban önmagában tíz év magánzárka, és még plusz a súlyosbítók. Úgy tűnik, a szimbólumok erősebben hatnak rám, mint az éhezés. – Beteg egy állapot mindenképp.

Mert ezeken a szeretettől csöpögő napokon bűnözvén a TV2-őt kellett nézzem kötelezően, lévén Jégkorszak és Shrek rajongó. És még csak nem is kapcsolgattam kétségbe esve a szünetekben, úgyhogy életre szóló élménnyel ajándékozott meg a Jézuska. Szinte elviselhetetlen az a barna takony, ami ebből folyik, a benne ülő népek pedig önbizalomtól telve és otthonosan érzik magukat így, azt sugallva, hogy övék az egész nyüves világ.

Sajnálom nagyon, de ezt nem tudom másképp kifejezni, Úgy talán még, ha a nyájas olvasó érzett már hányingerbe forduló jeges borzongást, akkor ez az. Ehhez nem kell NYT, mint ahogyan ahhoz sem, hogy belássuk, ez így nem mehet tovább. És tényleg, Gestapo még nincs, ám amíg még nincs, addig kell tucat autókkal – ennyi utanként elég – eltorlaszolni a városok de főként Budapest be-, s kijáratait. Odarakni, otthagyni, mint valami sziklákat.

Olyan autók kellenek, amelyekért nem kár, ha áthalad rajtuk egy tank. Egyrészt, hogy ne fájjon a szívünk, másrészt pedig, hogy a fideszcsürhe érezze meg azt az örömöt, hogy nem tud kenyeret venni a boltban, és rájöjjön arra, kinek köszönheti ezt. Ebből két folyomány fakadhat: vagy ő is föleszmél kijelentve, Istenem, látok, vagy pediglen ki fogjuk tekerni egymás nyakát. Más feloldozás nem lesz, és ehhez kívánok kitartó, erőtől duzzadó új évet. Egésség, bódottá.

Magyarul

A The New York Times szerkesztősége Kovács Zoltán szerint álmatlanul hánykolódik, mert megtudta, Magyarországon négyszáznál is több médium van abban a holdingban, amely azért jött létre, hogy a legutolsó csecsszopót is hatásosan elérje a náci propaganda. Másrészt pedig, hogy a maradék, rajta kívül eső újságokat, honlapokat ledarálja, kiiktassa és beszántsa az egészen tisztességtelenül koncentrált erejével.

Kovács Zoltán amúgy nagyon serény az új hivatalában, amely arra hivatott, hogy az Univerzumból Orbán miniszterügynök elvtárs felé áramló rosszat kiszűrje, és ellencsapásokat mérjen a sötét anyagra is, amely ellene összeesküdött és mószerolja őtet. Plakátos autót már küldött Brüsszelbe, most ment a levél New Yorkba is, ahol azt vetette a szemére egyéb érvek híján a helyi sorosistáknak, hogy ott nem tudnak magyarul.

Tulajdonképpen halvány fogalma sincs az embernek, mit is akart mondani ezzel a költő, a zsigereiben viszont érzi, hogy megérkezett Mucsára, így hát körülnéz itt, Kovács Zoltán kies otthonában, ahol ennyire futja: tudnak-e ott magyarul. Ezzel a magyar nyelvvel, ennek birtoklásával vagy hiányával elég régóta akadnak gondok egyébként, már 2002-ben is, amikor a The Washington Posttal keveredett a Fidesz nyelvészeti vitába, mint emlékezhetünk.

Miniszterügynök elvtársból kikandikált a náci énje, életterekről ábrándozott akkoriban, és az sem tetszett valahogyan a nagy vízen túl. Az volt a móka, ugye, hogy az Orbán adminisztráció szerint fénylő, köpcös csillagunk nem is azt mondta akkor, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér, így a magyarul nem tudó jenkik fogják be a pofájukat, mert már akkor is kellően tahó hivatalnokai voltak OVM-nek, pedig ez a Kovács még sehol sem volt.

Erre a magyarul, nem magyarul dichotómiára egyébként maga OVM adott megfejtést már tizenöt éve, amikor szokásos álnépi és álnaiv bölcsen annyit jegyzett meg az ettől állva pisáló híveinek, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” – Négyszáz újság az négyszáz újság. Más nyelven, jelesül amerikaiul four hundred, magyarul kétszer kétszáz az négyszáz, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Különben is, a számok mély titkokat rejtenek az orbáni nagyközönség számára.

Mint azt pécsi rajongóktól tudtuk meg a tavasz folyamán, ha nem a rezsim nyer, akkor a világvége akképp is megérkezik országunkba, hogy kötelező jelleggel bevezetik az arab számok használatát, amitől viszont megóv minket maga Orbán Viktor. Ez csak azért jutott az eszembe, hogy lássuk, milyen nívót szolgál, illetve tart kívánatosnak az a négyszáz újság, amely galádságát most Kovács Zoltán hülyeséget mantrázva véd, mert mást nem bír kitalálni.

Ez egyébként másról is árulkodik. Előbukott mintegy ebből a harcosból is a feudális énje, a régi jó táblabírák szalonnazsíros tudata, miszerint Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen. Esetleg a népies-nemzeti költészetével a magyar kultúrán máig ható sebeket ejtő Petőfi kis zsengéje, hogy “Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” Innen már csak a pörkütt hiányzik meg a darutoll.

Ez a habitus, ez a taplóság járatja le egyébként az országot. A CÖF Obamával levelezett annak idején, Kovács már az egész világgal, mint egy fölnyírt hajú, dagadt és gonosz óvodás. Az Orbánon kívül eső dolgokkal ez a viszonyuk: Szijjártó a troglodita, aki tagolatlan üvöltéssel ordítja le mindenki fejét, Kovács levelez, amitől Magyarország a nagypofájú kretének birodalmának tűnik, s voltaképp sokat nem is téved, aki így látja.

Egyébként a helyzet teljesen reménytelen, mert ez a Kovács azzal is védte a védhetetlen holdingját, hogy azzal szemben viszont a maradék józan hangú médiumot sokkal többen olvassák és nézik. És ez már egészen a kultúrharcig ér, mert ahogyan nem kerülnek elő a fiókokból a fideszes remekművek, se egy regény, se semmi, úgy a holdingos izéjük is azért nem kelendő, mert az nem újságírás, ha a pártpropagandát szajkózzuk.

Egészen egyszerűen: jóllakottan böfögve nem lehet hiteles verset írni, Orbán seggéből pedig újságot. Mint ahogyan az sem érv az őket ért bírálatra, hogy ez még magyarul se tud, ez ne pofázzon. Viszont Neria éppen itt tart, és a jelek szerint azon dolgozik egyre nagyobb vehemenciával, hogy mindenkit szerte az országban elvadítson és meghülyítsen. Az elkövetkező nehéz évek feladata tehát a józan ész és ítélőképesség megtartásának embert próbáló feladata lesz. Kalandra fel tehát!

Fölsercint, alááll

Azért jó, ha néha kiderül, az ember itt, Neriában nem teljesen eszement, üldözési mániás pocok, hanem mégis jól látja, hogy a köréje épített kerítésen belül fasiszta emberkísérlet zajlik meglehetős sikerrel. A világnak az a része, amelyet nem bódult gőzök, ütemes taps és trombitaszó irányít, szintén így van ezzel, és időről-időre fölállítja a diagnózist. Ettől ugyan jobb nem lesz, csak az a képzet alakul ki az üldözöttben a saját kis barlangjában, hogy nincsen egyedül, pedig, mint majd kitetszik, dehogynem.

A The New York Times is gyakorta mutatja be, hol is élünk. Most például David Leonhard mesélt arról olvasóközönségének, figyeljenek arra, mi történhet, ha egy félőrültet juttatnak hatalomba majd ott, őnáluk (bár már megtették). Figyelmes szemetek Pestre vessétek, intette őket, leföstve, hogy látszólag itt minden szép és jó, mindennel meg vannak elégedve, ennek ellenére a Kárpátok alatt Orbán Viktor nacionalista, szélsőjobboldali pártja kormányoz. Putyin és Kína rendszeréhez lettünk hasonlítva, és nincs mit megsértődnünk rajta.

A NER tobzódását is bemutatta, mondván, Orbán megváltoztatta a választási szabályokat, vita nélkül viszi keresztül a parlamenten a törvénytervezeteit, a baráti médiára támaszkodik üzeneteinek terjesztésében és az ellenfelei bemocskolásában. Ezen kívül híveivel töltötte fel a bíróságokat, dühöngő korrupciós hálót működtet, Oroszországhoz és Kínához húzódott, kormányzásának igazolására külső ellenségekre hivatkozik, és azt állítja, hogy az ő pártja az egyetlen, amely az embereket képviseli.

Köszönjük, kedves David az értékes információt a messzi távolból, de az ilyenekkel már tele van a padlás, sőt, eggyel közelebbről is jól látszik ugyanez. Erről szólt a Sargentini-jelentés, amitől az a magyar, akinek nem slagozták ki teljesen a fejét, de ennek ellenére hisz az angyalokban és a feltámadásban, azt hitte kábé egy hétig, hogy megroskad a rendszer, és eresztékei lazulnak. De lófaszt, mama, mondhatnánk Gyurcsány után szabadon. Minden ugyanúgy él és virul, készül a vár, Mészáros arat továbbra is, és a hajléktalanok is változatlanul jól vannak.

Mert a kezdeti forradalmi hevületet legyőzte a politika mocska, és befogott orral ugyan, de egész Európa kollaborál a mi egyetlenünkkel, fejcsóválva nézi a sírt, ahol egy nemzet süllyed el. Sőt, maga is beáll abba a cirkuszba, amelyet Orbán rendez már nemcsak nekünk, hanem nekik is. Ezt azért jelenthetem ki teljes bizonyossággal, mert holnap kezdődik az Európai Néppárt kongresszusa a nyugati Helsinkiben, amelyen újabb fejezettel gazdagszik a permanens pörformansz, ami a józanabb európai polgároknak adatik elő Orbánról, szavazatszedési szándékkal.

Ez a Néppárt is szép egy társaság. Most azt játsszák el az európai hülyéknek, hogy Orbánt sarokba szorítják. Egy, „Az EU értékeinek védelme és a demokrácia biztosítása” címet viselő dokumentumot terjesztenek elő azzal az ábránddal, azzal a kancsalsággal, hogy választás elé állítják Orbánt (pedig nagyon jól tudják, nem fog habozni): vagy jóváhagyja a fent nevezett állásfoglalást, vagy veszélybe sodorja a Fidesz tagságát az Európai Néppártban. A tervezet felszólítás a jogállamiság tiszteletben tartására.

Szövegezői hitet tesznek a liberális demokrácia értékei mellett, méltatják a civil szervezetek demokráciában betöltött szerepét, elfogadhatatlannak ítélik a többség diktatúrájára épülő igazságszolgáltatást és bírálják az európai uniós intézményeket támadó tagállami kormányokat. Szó szerint: „A második világháborút követően a kereszténydemokraták a zsidó-keresztény értékeken, a jogállamon, a többpártrendszeren, az erős civil társadalmon, a független sajtón, a vallás-, szólás- és gyülekezési szabadságon alapuló liberális demokrácia létrehozásáért harcoló erők élén állnak. Ma ezek az alapvető értékek soha nem látott veszélyben vannak.”

Tudjuk, ők is tudják, hogy ez szöges ellentétben van mindazzal, amit Orbán képvisel, és amit kiépített. Tudjuk és ők is tudják, hogy ennek ellenére megszavazza, aláírja, vagy amit csak követelnek tőle, mert erkölcsi gátjai egyáltalán nincsenek. Aláírja, sunyin mosolyog, a szája szélit nyalogatja és dörgöli a duci ujjait, miközben a NER háborítatlanul dübörög, ahogyan a The New York Times is bemutatta. A Néppárt ezzel megnyugtatja magát az uniós választásig, ahol és amikor majd belülről fogják ledarálni az Orbán-félék, és akkor aztán csak pislognak kifelé a nagy, európai fejükből.

Párszor már emlegettem München 1938-at, most még egyszer és utoljára megteszem, mert ebben a degenerált Európában mindenki menthetetlen, s amellett ganyé is. Ez a Néppárt is – ha alkothatok egy mesés képet – fölcsulázott, aztán aláállt. Ezzel lehet, hogy tökösséget igyekezett mutatni, és ezt be is vették a burgenlandi traktoroslegények, a kígyót azonban kitartóan ölelgetik, mert számukra sem az eszmék, hanem a saját mocskos, jól megfontolt érdekük az első. Ezt azért jegyeztem meg csupán, mert a bamba magyar média már megint rózsaszínűt álmodik, hogy na, most megszorongatják az Orbán tökeit.

De még egyszer mondom a tutit: lófaszt, mama.