Isten megsértődött

Mint azt képünk hűen ábrázolja, Erdogan szultán, midőn meghódította a lezárt Budapestet és OVM kicsi kis szívét, Gül Baba türbéjében kamaszos hévvel imádkozásra ragadtatta magát, amivel számos dilemmát hozott elő a fikh (mint a saria tudománya), a teológia, a pedofília és a mi a zisten van itt kérdéskörében. OVM, miként fotónk tanúsítja is, lányos zavarában ettől a felfordulástól a sarokba menekült, onnan nézett ki a fejéből, és golyóálló otthonkájának rojtjait húzgálta.

Isten mélán nézte, mi a francot csinál itt ez a kettő meg a sleppjük. Röhögnie kellett volna, de már rég elveszítette ebbéli képességét, mert azt látta csak, tehetetlenül figyelte, ahogyan a nevével kurválkodnak évezredek óta, hogy Jézus meg Allah, illetve Manitu és Kiss József kiáltással az ajkukon fröcsög a vér, gyúlnak a máglyák és tépik ki organizmusok nyelvét meg szívét. És Isten arra gondolt, hogy nem épp ezért gyúrta ő össze ezeket sárból meg agyagból, illetve farigcsált oldalbordát a bugylibicskájával.

Viszont itt épp ő volt az, akire nem is gondoltak egyáltalán képünk hősei. Hanem a mammon járt az eszükben, végtelen rétek, szőlők és birtokok, kastélyok imbolygása és röpcsik suhogása, a Rolex ketyegése meg a kappan vagy bárány íze. Erdogan szultán többszörösen is leszarta, amit neki Mohamed törvényül előírt, hogy miként kellene Istenre gondolva imádkoznia. Úgy kellett volna kezdenie fennhangon, hogy Allahu Akbar! (Allah a leghatalmasabb), ezt azonban nem tehette meg, mert mögötte állt a TEK, aki meg arra van idomítva, hogy az ilyeneket leteperje.

Aztán azt sem tudta ez az Erdogan Szultán, merre vannak Kába tornyai, amelyek felé fordulva tisztelettel és hódolattal úgy kellett volna imádkoznia, mintha maga Allah állt volna előtte. Sőt, el sem végezte az előírt tisztálkodást, s ha még abba is belegondolunk, hogy előtte meg OVM pörküttszaftos kezét szorongatta, akkor már kész is a kárhozat. Ezen túl egy nyamvadt és elcseszett rakát sem végzett el tisztességesen, mert nem akarta, hogy rájuk esteledjen, és úgy járjon, mint amikor felhőkbe hanyatlott a drégeli rom, vagy a Dobó Pista sityakja.

Ez a raka ez cifra dolog, mert az Allahu akbar kurjantás után a szultánnak el kellett volna mondania a Korán első és egy szabadon választott szúráját, aztán csípőből hajlongania, ismét Allahu akbart mondani, majd a földre borulni úgy, hogy a homloka, az orra, a térde, a kezei és a talppárnák viseljék a súlyát. A leborulás után ezt kellett volna mondania az imádkozónak: dicsőség a magasságos Uramnak. Majd felemelkednie, ülőhelyzetben Allahu akbart mondani megint úgy, hogy a bal lábfejét maga alá fordítja és ráül, a jobb lábfej viszont behajlított lábujjakkal áll.

Ilyeneket kellett volna tennie Erdogan szultánnak, ha igazhitű lenne, de nem az. Elkövette azt a főbenjáró bűnt, azért imádkozott, hogy az emberek mondják róla, milyen szépen és jól szereti az urat. A Korán szerint az ilyenek lesznek az elsők a pokolban, viszont Isten azon gondolkozott ezt látván, hogy ez a Mohamed is egy hülye volt, fingja nem volt ugyanis, hogyan mennek a dolgok valójában. Mert ő bárhogyan is vinné mind a kettőt szíve szerint, hatalma az neki sincs fölöttük. Sőt, már senkinek sem.

Mert ránézett arra a másikra is a trottyos gatyájában, aki meg Szűz Mária és Jézus nevében kurválkodik vele, aki egy és ugyanaz, mint a szultán Allahja, hogy nevezték őt már Jahvénak is, sőt, Rának, és Pallasz Athénének, egyáltalán annyi elcseszett neve volt, hogy már azt sem tudja, melyikre hallgasson, így hát nem hallgat egyikre sem. Odahagyta a Föld nevű bolygót, ami úgy is néz ki magunk közt szólván. Viszont most megsértődött itt, a türbében, de rohadtul, és villámot is cikáztatott volna bele, de kiment az égi biztosíték, és nem volt raktáron éppen.

Egyébként azért húzta föl az orrát és jogosan, mert, a trottyos gatyájú sajtója nem számolt be arról, ahogyan a szultán őt Allah formájában imádja. Azért legfőképp, mert a sok böszme magyar, aki a trottyos ténykedése nyomán arról van meggyőződve, az ilyen szultánok azért imádkoznak, hogy azok, akik az Istent Jézus formájában imádják, forduljanak föl, lehetőleg bomba vagy erőszakolás által. Egyáltalán OVM sehogyan sem tudott elszámolni a dologgal, amit összehozott a kerítéssel, migránccsokkal meg a birodalmában imádkozó szultánnal.

Ezek nem passzolnak össze sehogyan sem a rózsaszínű képeslapon. Ezen az látszik, ahogyan épp veszik el OVM keresztény kultúráját, és a szultán csak azért nem gombolja a sliccét a fotós csajra gerjedve, mert mellette áll a neje a csudás kendőjében. Akkora volt itt a katyvasz, úgy megülte az ájert a gonoszság és a hazugság, hogy Isten nemcsak megsértődött, hanem föl is húzta a fenséges orrát, és azt mondta, na, elmennek ezek a picsába. Máskor úgy volt, hogy amint kimondott valamit, úgy is lett, most azonban nem. Ebből látszott, hogy átvette a hatalmat az ürdüng, tehát innentől fogva cseszhetjük az egészet. Viszont ez a kettő ettől még vigyorog, és ezt képtelenség ép ésszel kibírni.

Kövér ezt is tudja

1848, 1849, Arad, a Pilvax, Világos, Bem apó, meg minden egyéb, ami ehhöz tartozik, azt juttatta Kövér László eszébe, hogy ma a magyarság ellen tudatos kultúrharc folyik változó eszközökkel és módszerekkel. Ezt az éleslátó alapvetést kiegészítette még azzal a delikáttal, hogy “akik támadnak, azok önmagukat haladóknak nevezik, akiket támadnak, azokat maradinak titulálják”. – És elkezdett az eső cseperészni.

Ekkor húztam a hokedlit a szélesvásznú elé, megpukkasztottam egy zacskó popcornt, hogy apám, én innen el nem megyek, amíg tart a buli. Föltűnt a képen Orbán is, aki úgy örült az atomkori szultánnak, olyan felhőtlenül boldogan ragyogott, mint az unokája születésekor sem, igaz, most épp biztonságban leledzett a lehegesztett és kiürített utcákon. Sőt, és ráadásul türk testvér ez az Erdogan, így a magyarság gyökerei a valagába nyúlnak. Miheztartás végett, ugye.

Ez csak a Fidesz magyarkultúr-védése okán jutott az eszembe, de már ugorhatunk is, mint Pósalaki bácsi. Visszatérve így a kövéri axiómához – hogy maradinak érzi magát -, amellett, hogy megállapítható, ebben épp igaza van – mert a bigott komcsi máma nem épp menő -, az is egyre inkább látszik a fiatalokon, hogy eluralkodott rajtuk valamiféle kisebbrendűségi érzés. Hogy sejtik, nem bírják a képüket a klubban, és fintorognak a szaguktól.

Mondjuk, ha egyfolytában belehugyoznak a zongorába, akkor ez nem is annyira különös, ám, ez még mindig nem mutatja nekünk, Kövér elvtárs mitől érzi úgy, vagy mért érzi szükségét annak a hazugságnak, hogy az ő kultúráját támadják, amikor az enyémen nem érzek ilyen nyomást, hacsak nem felőlük. Hogy a NER akarja ledózerolni az agyamat és annak összes tartalmát. Most értettem meg, mi ez a nyomás a mellemen, de most nem az én nyamvadt életemről van szó.

Hanem a miénkről így nagy közösen, hogy mibe adatik belepusztulni, amikor itt ilyen kövérek és az összes magyaridőkös folyományaik védik a keresztényi kultúrájukat, amiről máig nem tudható, mi a rosseb lehet, de, amint kitetszik, a támadás már világméretű. Egy komplex összeesküvés ez a redves élet, a sorosista bitangok fölszámolják a hangsúlyos verselést meg a szinkópát, sőt, coca colával öntik le a matyóhímzést. Így valahogy.

Ott vagyunk megint a Szabolcska Mihálynál, meg a Nyugatba írdogáló zsidócska költőknél. Ezeket a mostani renegátokat is élteti a hanyatló nyugat, míg a mai karikás ustorosoknak meg kell elégedniük azzal, ha egymást tüntetik ki, és azt a plecsnit nem a Gyurcsány kezéből kell átvenni. Ám ez mind csak ilyen elefántcsont tornyos cifra nyomorúság, mert őszintén a szívünkre téve a koszos mancsunkat, be kell látni, hogy senkinek a szomszéd Józsiját ilyen dolgok nem érdeklik egyáltalán.

Viszont a gyerekét már érdekelhetné, meg mind az összesét, ámde nem fogja. Göring birodalmi marsall is, midőn meglátogatta a leigázott Ukrajnát, ahol a szőke kalászszedő leányok felszabadítóként járultak elé a frissen sütött kenyérrel, a marsall pedig a valagukat fogdosva csöndesen megjegyezte, elég, ha a nevüket le tudják írni, aztán dolgoznak nekünk, míg föl nem fordulnak. Ez volt az oktatási programjuk a modernkori rabszolgák számára, és akárha a NER-t látnám meg hallanám.

Mert mi mást is jelenthetne Palkovics miniszter azon kijelentése, hogy az ország összes egyetemén a Corvinus módija lesz az iránymutató, mert, mint ismeretes, itt két év múlva már nem indítanak államilag finanszírozott képzést. Nos, ha az egész ország összes felsőoktatási intézménye így működik majd, az nem lesz más, mint újabb, és bővebb Numerus Clausus, csak a pénz mögé bújtatva. Göringi program ez is, lányok, lehet sütni a kenyereket.

Ezt a gyalázatot az a meggyőződés diktálhatja a rezsimnek, amit már nem is tudom, melyik hülyétől hallottam, miszerint a liberálisok nem mások, mint diplomás kommunisták. Ez annyira kurvajó, hogy bár ökörség, de meg kellett örökíteni az utókor számára. És még azért is, mert bármennyire abszurd is, még igaz is lehet. Viszont ne röhögjünk, hanem forradalmi feladatként magyarázza el mindenki a saját szomszéd Józsijának, mit készülnek tenni a kölkével.

És itt érhetünk körbe meg vissza Kövér elvtárs kényszerképzetéhez, a magyar kultúra elleni támadáshoz. Ilyen van. Ők folytatják. Elég csak rájuk nézni, az újságjaik meg a tévéik nyelvezetére, az elitjük makogására kupakostul meg tízparancsolatostul, és máris előttünk áll a merénylet maga, ahogyan a Párt útmutatásai alapján iramlik az ország a dedós, sötét középkorba. Még két lépés, és ott vagyunk a Gyalog galopp közepén, hogy akkor elsüllyed vagy sem. Kövér elvtárs már csak tudja ezt. Illetve és, ezt is tudja.

Törökországi levél

Édes néném!

Hát, nagyon sok viszontagság után, de csak megérkeztünk ide, a messzi Törökországba. Látod, mennyit szidtál, hogy annak idején az én drága barátom, a kedves Recep Tayyip még meg sem nyerte, amit annyira meg akart, a mindent eldöntő választásokat, de én már gratuláltam neki. De mindig kell egy jó barát, mint ahogyan azt a Toystoryban éneklik. Ezt nem tudom, mi a rosseb lehet, csak annak idején az Árpi írta föl nekem, hogy bátran használhatom, kajálni fogják a népek. Eddig nem volt alkalmam ezt a bölcsességemet csillogtatni, látod, te vagy az első, s lehet, az utolsó is, mert fenekestül felfordult a világ, de ezt fölösleges részleteznem.

Annyit azért a szerencsés menekülésről, hogy amikor a söpredék föllázadt, már nem is tudom, milyen apróságon, de tényleg, hiszen annyi jót tettem velük és nekik, szóval, amikor ostromoltak a várban, és a TEK is átállt, s csak a legkipróbáltabbak maradtak mellettem, az alagutakon keresztül sikerült kereket oldani. Dilemma előtt álltam, merre induljak az álruhámban – még neked sem mesélem el, minek öltöztem, hátha szükség lesz rá, de meg kell hagyni, zseniális -, szóval, azt kellett eldönteni, hogy a Vlagyimir felé induljak, vagy más tájak irányába. Azért nem döntöttem az oroszok mellett, holott stadionra néző dácsát ígértek, mert régen is arrafelé iszkolt az összes kommunista, és hogyan vette volna ki magát, ugye, ha én is ott keresek oltalmat.

S mivel a Tayyip is szavát adta, hogy számíthatok rá, meg a rákóczis hagyományok is nemesebbek, a törökök mellett döntöttem. Elvergődtünk valahogyan a horvát tengerpartra, a Lőrinc jachtjáig, s mondhatom, elég viszontagságosan. Szerte az országban a sorosista hordák vették át a hatalmat, és ekkor bántam meg, hogy nem voltam keményebb, és nem zártam börtönbe és táborokba az összeset. Jogom lett volna hozzá, megszavaztattam, de az a kurva Unió visszatartott. Ha nem kellett volna annyira a rohadt pénzük, rég otthagytam volna az egész bagázst, de most már mindegy. Valahogyan csak elvergődtünk az Adriáig, és most itt vagyok. De ez a hajózás is megér egy misét.

Soha nem voltam az a tengeri medve, tudhatod, és a víz is végig háborgott a hosszú úton, kínszenvedés volt az egész. Sőt, már a török partok előtt egyszer beleestem a vízbe, ott kalimpáltam, mint valami migráncs, megalázó volt. Pláne, egyből ott termett egy hajó, hogy majd jól kiment, csak az kellett volna. Leshettem volna, hová visznek, ki fogad be, lehet, hogy már senki sem, ezt az egyet elértem, de most a saját bőrömön tapasztaltam meg. De mégsem bánok semmit, a kapitány utánam dobott egy kacsás úszógumit, azzal elvoltam. Mindegy, a lényeg az, hogy megérkeztem valahogyan azért, s biztonságban tudhatom magam. Bár ezeknek a törököknek is elég migráncsos kinézete van, de kedves emberek mégis.

A barátságról annyit, azt hittem Recep Tayyip fejedelmi fogadtatásban részsít Isztambulban vagy Ankarában, nekem mindegy lett volna. Ehhez képest el sem jött, amikor partra szálltam valami kietlen vidéken, egy kaftános hülye fogadott, semmit sem értettem a hadoválásából. Azt mondták, ő a mahallé kajmakanja, erről sem tudom mi, olyan falusi párttitkár lehet, méltatlan. Kaptam egy házat, stadion sincs az oldalában, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt hajtogatták, Ege bölgesi. Két nap múlva küldtek egy tolmácsot és egy szakácsot. Kiderült, hogy ez az Égei-tengeri régió, az már majdnem Rodostó, ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Úgy tűnik, hosszú távra kell berendezkednem. Ha életben akarok maradni, iszlamizálni kell magam. Ez, mint tudod, egyáltalán nem okoz gondot, most épp müezzinnek tanulok, a magas hangokkal van egy kis gondom, de ha a Gyurcsányra gondolok, egész jól megy az is. A konyhát viszont nehéz megszoknom, sehol egy jó kis szalonna, csak padlizsán, paradicsom meg fokhagyma, és pláne az uborka. Nagyon vágyok egy kis saját töltésű kolbászra, de disznó itt nincs, meg a kisüsti is hiányzik, mindig csak ez a raki, olyan az íze, mint valami szájvíznek. Ilyenkor jut eszembe drága Rasikám, meg a vejem, akivel olyan jól lehetett pálinkázni, nem tudom, mi lehet velük.

Internetet nem adtak, igaz, nem is tudnám kezelni, de mégis, nem tudom, mi történik a nagyvilágban, Gáspár hogyan van az egyházával, mit szólna, ha kaftánban látna, s nem tudom mi lehet Anikóval, dolgoznia kell-e szégyenszemre, s egyáltalán van-e még magyar haza, ahol talpaink egymásra léphetnek. Látta rajtam ez a Juszuf, a mahalle vezetője az elborulást, és elvitt egy futball meccsre, hogy felvidítson, de csak a rosszat tette azzal is. Nem voltam én otthon ilyenhez szokva, az a tömeg, az az ordítás, s nem húzódhattam a Lőrinccel a VIP hűvösébe. Láttam, hogy ezek futballoznak, hogy tele a stadionjuk, és ekkor értettem meg végleg, hogy idegen vagyok itt. Nincs mit szégyellni ezen, kiborultam, úgy kellett a kedves bácsiknak lefogni, de egy szuri után már jobban vagyok.

Így élek most, édes néném, várom soraidat. A híreket, van-e még NER, hol értik az egyazászlót is, vagy minden elveszett? Ölel: Mehmet Vicip Orbagan.