Úgy jobb, hogy egyre rosszabb

Miközben Pártunk, kormányunk, s e kettő, következésképp a világmindenség első és egyetlen embere biztosan halad a téboly kitaposott útján – vagy csak tetteti az elmebajt nagy aljasul, ez gusztus kérdése -, fű alatt és a színfalak mögött módszeresen irtja saját népét. Mint a legendás és példa értékű béka, olyanok vagyunk, akit, ahogyan az ismeretes, beletettek egy fazék hideg vízbe, s azt fokozatosan melegítették. Így nem vette észre a jámbor szúnyogzabáló, hogy megfőzik.

Ekképp vagyunk átverve mi itt, s főként az a kétmillió, aki még mindig hisz a boszorkányokban. Ezért, miközben abba merül bele kötésig, ahogyan az ő sárkányölője megvédi őtet, a hazát, Ajrópát meg a bicebóca tornyú templomot, benne a hitével, nagy ámulatában nem marad ideje fölfedezni azt a csodát, hogy adott mennyiségű pénzért tegnap még két csirkelábat kapott, máma viszont csak egyet. A bambaság soha nem vezet semmi jóra.

Épp tegnap bukkantam az internetes gépezet egyik eldugott szegletében arra az érdekességre, hogyan baszik ki velünk a NER. (Azon túl is, hogy fölzabálja a lelkünket, tehát konkrétilag) Ilyeneket csak elvetemült alakok vesznek észre a dzsungelben, mint én is, ám még voltam úttörő, sőt, és emellett elsőáldozó is így egyben, tehát ahol tudok, segítek meg imádkozok, aztán csak kisül valami belőle, mondjuk fogvájó, ha el nem cseszem.

Azt írta a net tegnap suttogva, hogy országunk sokféleképpen nem passzol Ajrópába. A szellemi-lelki sötétség mellett most épp abban, hogy Pártunk és kormányunk fű alatt és sutyiban pár röpke hónap alatt a felére csökkentette a társasági adót. Így óhajtván nyalni az utált multik valagát, hogy tartsák meg még kicsit országunkat az összeszerelő üzem katonás és olajszagú állapotában. Hogy ők ott aztán döngethessék a tyúkmellüket a foglalkoztatásról.

Meg azt is írta ez a net a foga között, hogy ezzel kies hazánk az egész Ajrópai Únijóban a legalacsonyabb tao-rátával rendelkezik. Minálunk amúgy is különös ez a tao, amit így a jelek szerint vagy stadionokra hivatkozva ellopnak, vagy be sem szednek. A költségvetés azonban zéró összegű játszma, s ha – a választónak, hogy legyen neki hite – szidjuk a multit, ámde közben kinyaljuk a valagát, az így elvesztegetett pénzt valahogyan pótolni kell. És ez a te pénztárcád lesz, nyájas olvasó.

Mert a fogyasztási adók meg emelkednek, ez pedig, hogy kevéssé költőien de jól érthetően a tanulmányt idézzem „a legszegényebbeket, (valamint az alapvető fogyasztási cikkekre nyugdíjuk nagy részét elköltő időseket) érinti a legjobban.” Drága nyugdíjasok, ebben a tudatban nézegessétek a Böskéteket, ami júdáspapírt szemfényvesztésként kaptatok. És továbbá, kedves jódógos kismanus, amikor azon csudálkozol, hogy bár nem vettél most se mást, mint eddig, de huszadikán mégsincs pénzed, a magyarázat ez. Te fizeted a kéretlen tánctanárt, mert ez az élet ára a Kárpátok alatt.

Mindig tudtam, hogy ocsmadékok ezek, ezért is kardozok velük olyan kitartóan, de az aljasságnak ez a foka elég ritka a történelemben. Hogy a jobb kezével mutogatja a krémest az ördög maga, a ballal meg a koldus zsebéből szedi ki az utolsó fillérjeit. Sőt, az még tapsol is a mutatványnak, meg isteníti a tolvajt. Ilyen ország még egy nincs. Tudjuk, hogy minden determinált, és adott időben és adott helyen csak az jöhet létre, amit a körülmények és a kiinduló ok megenged. De, hogy nálunk mi volt ez az ősbűn, ami a mostani cifra pokolhoz vezetett, arra képtelen vagyok rájönni.

Orbán sem csak úgy kibimbózott a trágyadomb tetején, valami oka annak is van, hogy ilyen szaralak lett. Ilyennek nem születik az ember csak úgy Isten hírével. Aki kitenyésztette, az a bűnös.

Varázslólekvár

Rövid helyzetrajz:
„Mit látsz, Lacó? Egy nagy segget látok. De lehet, hogy csak hallucinálok.”
(AE Bizottság)

A sors fura fintora, továbbá Isten és Orbán országló szándékai miatt a külügyeket fölzabáló futsalzseni Szijjártó et. most éppen „új világrendről” sző omló álmokat. Mindeme delírt arra alapozza, hogy a nagy vízen túli Trump adminisztráció egyelőre nem rúgott a valagába, de eljön az ideje annak is, mint ahogyan mindennek.

Szijjártó et. annak örül, hogy Donald kacsa nem akarja „importálni a demokráciát”, mint dekadens elődei, pedig nagy üzlet lenne benne meglátásunk szerint. A jólfésült elnök egyelőre saját hazájának szétkúrásával foglalatoskodik, viszont minden diabolikus baromsága mellett megvan az az előnye a mi hülyéinkkel szemben, hogy nem a saját zsebét tömködi.

Emlékezhetünk, még a saját csicsás tornyát is alig akarta odahagyni, pénzügyeinek intézéséről pedig lemondott. Itt, minálunk ezzel szemben éppen a pénzügyek vannak a kormányzásnak mondott ákombákom centrumában, erősen kihegyezve a szerzésre, és ennek törvénybe iktatására. Hosszú volna hét év ganajságait számba venni, imhol azonban két friss, ropogós példa.

A tao-pénzekhez úgy ragaszkodnak, mint vak komondor a csontjához. A bíróság úgy döntött, tizenöt napon belül ki kell adniuk, honnan jön ez a lóvé, és hová vándorol, mert közadat a közpénzek felhasználása. Viszont, mint tudvalévő, a közpénz jelleg el szok’ veszni minálunk, következésképp kellemetlen volna beszámolni róla. Az ítélet a mi fiainkat egyáltalán nem hatja meg, basznak rá, mondhatni, és a Kúriához fordultak, hogy a mocskot rejtegetni tudják.

A másik cukiság az eljövendő szerzéseknek ágyaz meg. Pártunk és kormányunk kitörölte a szankciókról szóló bekezdést a Nemzeti Kommunikációs Hivatalról szóló rendeletéből, emellett létrehoztak egy új, ámbár meglehetősen nehezen körvonalazható kategóriát a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra”. Innentől mindenféle skrupulus nélkül lehet szórni a pénzt, akinek csak akarják. Sőt, azt sem büntetik, ha nem veszik figyelembe a közbeszerzési törvény vonatkozó rendelkezéseit.

Hát nem délibábos rónaság az élet minálunk polgártársak? Lófaszt mama, hogy egy másik klasszikust idézzünk. És mi ezt itt, Hunniában guvadt szemekkel és bamba lélekkel nézzük, panelprolistól, ellenzékestül együtt, aminek nem nagyon lesz jó vége. Ez a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra” kitétel azt takarja, hogy mindjárt itt a kampány, és az a szarmennyiség, amely eddig is hullott bele a pofánkba, hatványozódni fog. Ha már gondolatmenetünket a Bizottság tánczenekar kis színesével nyitottuk, zárjuk is azzal, bemutatva kies jövőnket, íme:

„Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.”