Weltschmerz

Megértük hát ezt is polgártársak, Lázár et. jobbra el. Nem lép le ugyan a színről teljesen, de futása mindenképpen véget ért, pár év múlva azt sem tudják majd a népek, hogy a világon van vagy volt, ették-e vagy itták. Csúszik bele a feledésbe a manus, mivelhogy állócsillagok egyáltalán nincsenek, az csak hamis illúzió és múló káprázat, pláne a Fidesz-univerzumban.

Mondhatnók, hogy a pór eleget ártott már, a pór mehet. Ettől azonban a keze és a szája által megalázottaknak és megnyomorítottaknak egyáltalán nem lesz jobb, csak mindenképp jelez valamit. Azt, hogy kitelt a becsülete a gazdájánál, meg, hogy másfajta dolgok vannak születőben a kerítések között, hogy újabb rácsok vannak épülőben.

Azt, hogy cezúra van a birodalomban, s hogy valami ismeretlen következik. Nem feltétlenül, sőt egészen biztosan nem jobb – mit is képzelhetne az ember -, sőt, ha lehet még ennél lejjebb, akkor a pokol alja, egy szenvtelenebb, gépiesebb daráló, mert a maga módján ez a Lázár egy szórakoztató gyilkos volt tulajdonképpen, egy nyeretlen kétéves, és nem is igazán arcnélküli.

Nem tudható, de szinte teljesen bizonyos, hogy új típusú robot érkezik helyette. Szűkebb, a végletekig lecsupaszított szókészlettel – ötven-száz lexika max. -, kezdetleges mimikával, amelynek az archetípusa a Szijjártó nevű ártány. Ezt fejleszti majd tovább a gazda kiismerhetetlen mélységekig, csahos kutya üzemmódig.

A nyolcadikai maflás óta voltaképp az ember csak néz ki a fejéből, lassan körvonalazódik azonban az elkövetkezendő négy év. Simicska például cseszheti az atombombáit, azok lepattantak a magyar társadalom érzéketlen szövetéről. És abból is kitetszik, milyen alomból jött, hogy mindenféle gecizés ellenére, most egyből föladja.

Látszik, hogy azért állt bele a Jobbikba, hogy az megdöntse neki a gecit, de egyáltalán nem elvi, hanem jól körülírható anyagi megfontolásokból, hogy aztán a Vona csináljon belőle másfajta Mészárost. Nem jött össze, hagyja a francba az egészet, lásd Magyar Nemzet és Hír Tv. Nincs itt éthosz, mocskos kapzsiság van. Pepita Orbán.

Mindegy is. Viszont az ember ilyenkor körülnéz, hogy mi maradt. Hát, nem sok, nagymama. A zene itt a gépben, versek a fejben, cigi a szájban, meg a párod. Ez sem kevés, sőt, mondhatni, ez a minden, csakhát, ott vannak a villanyoszlopokon, a kopott házak falán a cafatokban lógó plakátok, emlékeztetve egy nem is oly rég volt mámoros fél napra.

Ilyenkor az embert kéretlenül elönti a Weltschmerz, amit semmit nem tudó szótárak szívtelenül világfájdalomnak fordítanak, holott sokkal több annál, ez már melankólia, vagy, hogy újólag Sheldont hívjuk segítségül: az idealizált világ és a valóság közti szakadék, és ez már talán megállja a helyét a kényes ízlésemben, ámde azért mégsem egészen.

Mert ahogyan kinézek az ablakon, és látom a reménytelenséget, egy másik nagy gondolkozó, Bud Spencer jut az eszembe, aki, midőn haladtak a kietlen floridai pusztaságon, s emiatt a jó Terence sóhajtozott, ekképp vigasztalta: változik mindjárt, még lepusztultabb lesz. Ilyen rőzse-dalok lengedeznek énbennem is, mert a helyzet ha nem is rózsás, viszont teljesen kilátástalan.

Mert gondolj csak bele drágaságom, a mostani etap végén azok lesznek tizennyolc évesek, akiknek Orbán már hat éves korában kezdte mosni és centrifugálni az agyát. Nincs menedék. Aki még észlelkedni képes, már nincs itt, vagy most menekül, el vagyunk veszve, azt hiszem.

Visszakanyarodva viszont a lökött Sheldonhoz, aki szerint a németek mindig vigaszt nyújtanak, be kell látnunk, hogy igaza van. Gondoljunk csak Schopenhauer agymenésének első mondatára, miszerint: „Die Welt ist meine Vorstellung” – azaz, a világ az én képzetem: s mindjárt jobb is kicsit, persze csak, ha nagyon akarjuk.

Mert azt mondja ezzel, hogy az a szarhalom, aminek momentán a közepében ücsörgünk, voltaképp nem létezik, csak gondoljuk, mélázunk felőle. S hogy a lökött németnek mégsem biztos, hogy igaza van, gondoljunk bele, biztos, hogy nincs a világon nyolcmillió ember egy helyen, aki épp ugyanazt delirálja, pedig ez csak egy rossz álom. Aztán mégsem.

Ecce homo

Manapság a kulináriák mennek, meg az Ottó. A Tóth Ottó. A nemzeth még meg sem emésztette a tücsköket, amelyeket Soros Gyuri bácsi tolt le a torkán, mint a libákat tömni szokás, erőnek erejével, máris itt van neki Németh Szilárd csirkeszárnya.

A rezsi őre, a nemzetbiztonság harcosa, a Szélberniölő momentán fakanállal mutatja a beléje ájult egyedeknek, hogy nem robot ő, hanem húsos, véres organizmus, ugyanúgy megverve az éhség mardosó érzésével valamint a szarás gyönyörével és keservével, mint akármelyik csonthéjú nyugdíjas.

A Csepeli Hírmondó című nyomdaipari termékben, amely fogantatásától a komcsik basztatására és egyetlenünk csodatételeire alapozva írja a sajtótörténet rongyos lapjait, ámde arany pennával, állandó rovata van Németh Szilárdnak, „Így főzök én” címmel.

Az e heti számban csirkeszárnyból varázsol, vonszol elő mintegy elmondhatatlan kéjeket, alapozva arra, hogy ez a madárvégtag a lábával együtt a nyugdíjasok steakje. Ez az ő mannájuk a szürke köznapokon, amikor nem olvashatni és láthatni Németh Szilárdot, bár az ilyenek viszonylag ritkák, sőt, voltaképp nincsenek is.

A mesterséf ott követi el a hibát, hogy libazsírral operál, ezzel buktatva le magát, mert ilyet nyugdíjas sohasem látott, és keveri a gépolajjal. „Mivel a szárny viszonylag zsírtalan és rövid ideig főtt a levesben, libazsírral oldom meg, hogy az ízek, zamatok, vitaminok kioldódjanak.” – így az ínyesmester, és csak csettinthetünk.

Vannak még Michelin csillagos ötletei, már tavaly ősszel is egy füstölt nyelves pacallal vágott vissza a menzareformról kérdező „sznob és cinikus libsi sajtónak”. A pacalról akkor elmondta, „ha még kerül bele egy kis velő, akkor az isteni és mennyei tud lenni, és szerintem egészséges is”.

Ezen lehetne vitatkozni, de az vesse rá az első követ. Ellenben azon merenghetünk csöppet, hogy itt a disznó agyának élvezetére buzdít, amely bizonyos kultúrkörökben legalább annyira bizarr, mint Fazekasnak a szöcske, tehát voltaképp nincs miről beszélni.

Továbbá, ha ezt az egészet a filozófia-fizika-kémia elefántcsont tornyából nézzük, akkor érdektelen is. Még Sheldon, tőle szokatlanul totál máttósan tette fel a kérdést hallgatóságának, hogy mi a világegyetem, és természetesen választ nem várva ritmikusan elkezdte sorolni a periódusos rendszer elemeit, és milyen igaza volt.

Ilyen szupernova robbanások után az űrben szétszóródott anyagból áll minden, az egész nyüves életünk. A rohangászó elemek pedig teljesen váratlan molekulákat adnak ki, az egyikből szöcske lesz például, a másikból meg Németh Szilárd. És ez is érv a kreacionizmus ellen, hiszen a teremtő akkorát nem hibázhatott, hogy ilyet alkosson, hacsaknem sok tablettással hűsítette magát.

Az étrendre visszatérve még: nem véletlen, hogy a rezsidémon rajong a velőért, a rozsomák is ezt teszi. A menyétfélék e legnagyobbikának olyan erős a fogazata és a harapása, hogy a csontot is kettéroppantja, és idevezülten hörböli a velőt, míg például a bamba medvék korgó gyomorral hajkurásszák a jávorszarvasokat.

Más szemszögből azt is tudjuk, hogy az emberré válásban is nagy szerepe volt a másik élőlény agya megzabálásának, hiszen a fehérjében és zsírban gazdag velő segítette a cro magnonit, hogy az ő diónyi agya is növekedjék.

Viszont, ha ebbe belegondolunk, az elkövetkező pár millió évben jó esély mutatkozik arra, hogy a velőzabáló rozsomákból is ember legyen. És lehet, már meg is történt, ahogyan Németh Szilárdra tekintünk, midőn fakanállal a kezében mosolyog. Képüknek ezt a címet is adhatjuk: „Ecce homo”.

És tényleg, a NER által kitermelt organizmusok ilyenek, akik létük lényegét kolbásztöltésben, pálinkázásban, szotyolázásban, gumicsizmában flangálásban, malacólak meglátogatásában vélik megtalálni, így óhajtva demonstrálni, hogy ők is a nép eccerű gyermekei.

Valóban azok, megrekedve az ugaron, a malmok alján. Ilyen tenyeres-talpas manusok ők gyűrött zakóban, akik a magyar néplelket velőzabálással őrizgetik Sorostól, eközben pedig megfeledkeznek arról, hogyan hajigálják a szart a saját propellerjükbe.

Ugyanis, ha emlékezetem nem csal, nemzeti nagylétünket a muszlimoktól óvjuk, akik nemhogy tücsköt-bogarat, még csak mangalicát sem esznek. A csúszómászók és ízeltlábúak élvezete a sárga bőrű, vágott szemű emberek sajátja, velük viszont már csak a seggünkön meglévő piros pötty miatt is egyek vagyunk, ha nem tévedek.

Érti most már ezt az egészet a rosseb.

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

TGM szétment

Tamás Gáspár Miklós a cikkcakkos logikájával – amellyel leginkább Sheldonhoz hasonlít, akit örökös tisztánlátása megakadályoz abban, hogy megértse a világot, legalábbis azt a szeletét, amely emberi viszonyokról szól, tehát a lényeget -, nagyon sokszor meglepi az embert.

Ám, amit most épp az ATV Egyenes Beszédében előadott, bármennyire is fájó ezt így kijelenteni, és mégis meg kell tenni, azt mutatja, fogalma sincs arról, hol is él.

Már csak önvédelmi mechanizmusok miatt is, hogy az egyszerű halandó nehogy abban ringjon, ha tőle érkezik az értelmezés, az feltétlenül helyes, mert ez épp a totális csőd, a helyzet olyan interpretálása, amely még az esetleg pislákoló kormányváltó lángocskára is vízágyúként hat, amikor elnézésre és megértésre int Orbán Viktorral kapcsolatban, és főleg úgy, hogy rossz helyzetértékelésből még rosszabb konklúziókat von le.

TGM szerint az ellenzék csak annyit tud mondani, hogy Orbán takarodj, eközben pedig hiányzik belőle a társadalmi szolidaritás. Az eszébe sem jut, hogy éppen a társadalmi szolidaritás mondatja azt az ellenzékkel, hogy Orbánnak takarodnia kéne.

Ha TGM azt mondaná, hogy az ellenzékből hiányzik a tudás, hogy mit lehetne kezdeni a szétbarmolt országgal, igaza lenne. Ha azt mondaná, csak a kondérhoz akarnak hozzáférni, tán akkor is. De a szolidaritás hiányát fölemlegetni öreg hiba.

Aztán az is az ellenzék bűne – TGM szerint -, hogy gúnyolja Orbánt és ezzel lehetetlenné teszi annak a tragédiának az átérzését, amelyen a magyar nép és a magyar állam ma átesik. Ezt a megállapítást, ha megnyúznak, sem tudom értelmezni. A magyar nép ugyanis a saját fenséges bőrén érzi azt a tragédiát, amelyen naponta átesik, ezen Orbán gúnyolása nem enyhít, és nem teszi semmissé. Sőt, megengedem, Orbán beteges allűrjei, és egész lénye alkalmas a gúnyra, amiről még azt is tudjuk, hogy ölni is képes.

A legnagyobb tragédia, hogy TGM úgy véli, ma ott tartunk, hogy Orbán tesz valami helyeset, és ezt el kell titkolnia, mert szerinte népszerűtlenné teszi a jócselekedet. Szerinte abszurd, hogy szégyellnie kell a kormánynak, hogy befogadott ezerháromszáz menekültet.

Nem, kedves TGM, nem kell szégyellnie. Azt kellene – bár nem fogja -, hogy mindenközben csatatérré változtatta az országot a látens, csak a külvilágnak, de leginkább a táborának celebrált migráns-harccal, tehát hazudott. Akik ezt számon kérik rajta, azokat nem zavar ez az ezerháromszáz ember. Akik meg nem, azokat viszont nagyon. Ezt kell szégyellnie, sőt, jobb helyeken ezért le kéne mondania, de ne álmodozzon az ember.

Azt is hallhattuk, hogy az ellenzéki pártok is hergelnek a külföldiek ellen, például a DK a határon túliak ellen politizál. Ezt maga Orbán sem mondhatta volna szebben, miközben minden józan paraszt tisztában van azzal, hogy a DK nem a határon túliak ellen, hanem a kilóra megvehető szavaztok ellen, s így a Fidesz ellen harcol, és ez talán azért engedtessék meg neki, ha kérhetem.

És a DK például éppen ezzel szolidáris a határon belüliekkel, de nem értem, hogy ezt mért nekem kell elmagyaráznom. Az már csak hab a tortán, hogy TGM szerint se Orbán Viktorral, se másokkal nem lehet lekezelően bánni, ha nem értünk velük egyet. Nem lekezelően bánunk vele, megvetjük, mert arra érdemes.

A zárszó pedig, amely a filozófus szájából elhangzott, minden pénzt megér: „a hazát lehet, nem lehet már megmenteni, de a becsületet talán még igen”. Ez nagyon csinos gondolat, viszont, ha TGM olyan szolidáris lenne a magyar panelprolival, mint azt az ellenzéki pártokon kéri számon, akkor tán igyekezne megmenteni a hazát, hogy lehessen benne élni, és akkor a becsület is csak összejönne valahogy.

És, hogy még sötétebben mutassam meg, mi gomolyog TGM fejében a kristálytisztának tartott logikájával, úgy mellékesen megpöndítem, ki tartotta a becsületet fontosabbnak a hazánál olyannyira, hogy azt mondta, ha nem tudnak győzni, akkor megérdemlik, hogy elpusztuljanak. Kicsi kis bajsza volt a bácsinak, de ez csak véletlen egybeesés lehet.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

TTT…TESCO újság

„És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó.”
(JA)

Pártunk, következésképp kormányunk megint a kiskereskedelmet akarja megrendszabályozni egészen elképesztő módon. Olyképp, mint Sheldon Leonard vécéhasználati szokásait, aki a dresszírozás előtt akkor ment pisálni, amikor csak eszébe jutott, akár az állatok, és nem a napirendnek megfelelően. Aztán megszokta az értelmetlen rendet, a kijelölt időben csorgatott, és a fütyölés szabadságát sem sikerült soha kivívnia.

Sok-sok baromságot tartalmaz a törvénnyé emelni kívánt normaszöveg, egy passzus azonban különösen fölkeltette a figyelmemet, amely arról szól, hogy korlátoznák a reklámköltéseket, és a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek nettó árbevételüknek csak a fél százalékát költhetnék ilyen célra, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Azt is előírná a javaslat, hogy csak sajtótermékben jelenhetne meg szupermarketek reklámja, vagyis betiltanák a külön reklámújságokat.

Ez, amennyire nevetséges, annyira félelmetes is egyben, és nem azért, mert a mindenféle „maszek” kiadványok határoznák meg a napi olvasni valómat, hanem, mert Pártunk megint olyanba készül belepofázni, amihöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Az ilyen terelgetések a diktatúrák bájos jellemzői, előírják, hogy az ember – a bolt – mire költheti a saját pénzét, és mire nem, valamint odahat, hogy az alattvaló mit gondoljon a világról, és ezen belül is róla, a kormányzó erőről. Meg a Sorosról, ezt el ne feledjük.

Ezen túl ez az indoklás is édes, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Jelezném, hogy a magyar társadalom döntő többsége eddig is meglehetősen tudatosan választott, mindent megtett, hogy a lehető legolcsóbb élelmet szerezze be, mert erre predesztinálta őt a sorsa, meg a pénztárcája vékonysága legfőképp. A minap is, a nemzeti COOP-ban állt mellettem egy néni, és elborzadva nézte a tejfölök brutális árát, és amikor megmutattam neki egy viszonylag olcsóbbat, hálálkodva kapta ki a kezemből.

Ennyit a test tudatos táplálásáról, viszont nem csak farháttal él az ember. Sajtótermékekben hirdetni kötelezően, ennek a rezsim számára több hasznos folyománya is lehet. A lappiacon immár jószerivel nincs olyan újság, amire ne tették volna rá a mocskos kezüket, így ez a kötelezvény csak a haveri pénztárcákat gyarapítaná megint csak, hogy Orbán kitalált világát még alaposabban gyömöszkölhessék az alattvalók megtépázott tudatába, és, mielőtt még mindezt bővebben megvizsgálnánk, nézzük meg futólag, mit is kínál a Józsiknak a leigázott média.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve. A polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait, nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Itt tartunk most épp, amikor pedig az utca forrong, ami fölhorgadás elsősorban azért alakult ki, mert a népeknek, akik képesek még rálátni a valós világra, elegük lett a hazugságokból, valamint abból, hogy nem hagyják őket hovatovább gondolkozni sem. A CEU csak a gyutacs volt, minden további történés az egyre inkább orwelli hatalom ellen irányul. Az 1984 szellemében átformált média-világról már meséltem, de nem esett szó az MMA gyalázatos működéséről, amely intézmény meg a harminc éve már elfeledett „TTT” világát hozta vissza.

Újszülöttek és elsőáldozók kedvéért elevenítsük föl ezt a jóravaló mechanizmust. Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika terméke volt, Magyarországon a kifinomult változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól működött.

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. Azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó műveket hoztak létre, legyenek azok képzőművészek, iparművészek, zenészek, előadók, írók, költők, maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a „Tiltott” kategóriába.

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgáló alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek. Ők alkották a „Támogatott” művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen, az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is.

A két szélső pont között helyezkedtek el a „Tűrt” kategóriába tartozó alkotók. Sokan a „Tűrt” és „Tiltott” besorolás között ingáztak, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett. A kádári diktatúra felpuhulása következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszer összeomlásáig megmaradt. És most újra itt van nekünk, midőn Orbán et. zilált tudata visszatért a KISZ-titkári origóhoz.

Legújabb elfajzott hajtása az az ötlet – amiből minden bizonnyal törvény lesz -, hogy a színházak igazgatóit meghívásos alapon neveznék ki. Ehhez újólag fölelevenítem a szombathelyi Weöres Sándor Színház kapcsán nemrégiben lezajlott botrányos eseményeket, amikor is egy Fidesz-es városatya túl nehéznek találta a repertoárt, egy másik pedig arról értekezett, hogy a kormányt bíráló darab miatt kellett idő előtt távoznia a nézőtérről. Nos, a jövőben ők hívják majd meg a nekik tetsző igazgatókat, a jelenkori Aczélok. Ha ebbe az egész delíriumba őszintén belegondolok, nekem kurvára fog hiányozni az a TESCO újság, holott évek óta nem láttam egyet sem. Szar egy hely lett ez a magyar nemköztársaság.

Körbebútorozás

Gaskó István szakszervezeti vezér, aki 2010 előtt oly szorgosan szervezgette a sztrájkokat, a NER-ben ilyen jellegű munka nélkül maradt, érdekeket meg sohasem védett, kénytelen volt tehát mással elütni a drága idejét, ezért lakberendezőnek állott. Ennek folyományaként közel ötven millió pénzért bútorozta be haszontalan irodáját.

Mint volt szíves kifejteni: “Egy országos szintű, jól működő, megfelelő anyagiakkal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező érdekvédelemhez ez dukál. Vasúti vezérigazgató korában a mai osztrák kancellár, Orbán Viktor és különböző miniszterek is megfordultak ott. Nem lehetett olajos padlón járni és napórával fogadni őket.”

Értve vagyunk. Méltóképpen akarta vendégül látni egy teára szeretett vezetőnket, ha arra tévedne. Nincs ebben kivetni való semmi, hiszen a neves vendég, midőn aláereszkedik majd a budavári ködökből, ahol őt a rosseb se tudja már, hány milliárdért veszi majd körbe a mahagóni, és ellátogat Gaskóhoz, még földhöz csapná a hirtelen környezetváltozás, mert meglátná a valóságot, amitől az orvosai viszont eltiltották.

Ilyképp új lakberendezési fogalmat kell bevezetnünk, amely a körbebútorozás volna. Ez kényszerpálya úgymond, hiszen midőn egyik elöljárónk a másikat meglátogatja, arra kell gondosan ügyelniük, hogy a „Magyarország jobban teljesít” életérzés díszletei megmaradjanak, ami tényleg nem lehet olajos padló, pöcegödör azonban sokkal inkább.

Így bútorozta körbe magát Szijjártó et. is a családi kölcsönökből, mert kénytelen volt. Sőt, számára kitartója, akit szintén Orbán Viktornak hívnak, elő is írta szinte, aminek meg is lett a haszna, mert már Putyin külügyminisztere is vacsorált a lakban. Ilyképp, amikor ilyen híreket hall az ember, dagadozik a keble a honfiúi büszkeségtől, mert ezzel az egész szerzéssel csak a mi javunkat szolgálják.

Más szemszögből viszont az én kedves hősömnek, Sheldonnak már megint igaza van. Ő világosított fel arról, hogy a múlt század hetvenes évei óta létezik egy új közgazdaságtani fogalom, az exponenciális javaké. Ez annyit tesz, hogy bizonyos dolgoknak csak attól van értéke, hogy valaki birtokolhatja azokat, más pedig nem. E fogalom hiányában a tulajdonló csak annyit mondhatna: bibí, vagy valami ilyesmit.

Ezek után pedig nyájas olvasóm, hogy szótárunk két új lexikával – körbebútorozás és exponenciális javak – gazdagodott, azt is alázatos szívvel kell belátnunk, hogy ezek egyszerűen nem tehetnek mást, annyira él bennük az éhe a szépnek. Ezért vesz dögivel Matolcsy festményeket, ezért aggatja tele az anyósa stelázsiját Habony szépművészetis cuccokkal.

Sőt, hogy meglássuk bennük a mai kor Medicijeit, értelmet nyer az is, hogy föstetnek. Krisztusban boldogult Torgyán bohóc csak úgy, mint a pitypangos Kerényi. Ám, míg a reneszánsz ember a saját pénzét szórta el Leonardónak, ezek a mostani magyarok a miénket basszák, ami nem elhanyagolható különbség. S miközben ők szuszogva szereznek, a sheldoni szókészlet hiányában csak annyit tudnak mondani, bibí, mi pedig azt teljes szívünkből, hogy: na, elmentek ti a picsába!