Kategória: szent ágoston

Háromszázadik napja van

Tihamér, az egér ücsörgött az egyujjas kesztyűje ajtajában, kis sámlin lógázta a lábát, és most nem Clasht hallgatott, hogy kiszakadjon a plafon is, hanem méla meditációs muzsikát szitárok prüntyögésével és halkan, mert az ötujjas kesztyű gyászban volt, meghalt a rövidlátó hangya ugyanis. Tele volt gyászoló hangyákkal az udvar, terített asztal lett volna egy hangyászsünnek, de ilyenek nem éltek ezen a tájon. Csak Tibi úr ott szemben, aki az elhunyt Horváthné lakásába költözött, büdös volt és hangos is ezen kívül. Olykor részegségében telepisálta az udvart, csak úgy zubogott a húgy, mint nyári zápor az öt meg az egyujjas kesztyűkre is, mert nem könnyű az élet az emberi faj mellett, pláne, ha bunkó az a bizonyos egyed, mint például Tibi úr.

De lakótelepen ne panaszkodjon az ember, viselje a többit is el. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, vár a szigeti London vagy a néptelen falvak, úgyhogy Tihamér inkább maradt, nézte az óbégató hangyákat, meg a csupasz csízeket a körtefán, akik karácsony első napján vackoltak be és itt ragadtak, ahogy az összes többi is, akik jöttek sorban, a veréb zenészek, rézkakaskák, meg ki tudja még hányféle szerzet. Ott bazseváltak a körtefán most is, hangyhalál nem érdekelte őket, mint ahogyan más evilági dolgok sem, mert kitalációk voltak, mondókaalakok, vagy húrelméletileg hologramok a mindenség peremén, amin túl vár a Nirvana, Pokol vagy a Paradicsom gusztus szerint. És Tihamér el is gondolkozott, merre járhat most a rövidlátó hangya vajon.

Hogy ott ül-e az Atyának jobbján Horváthnéval együtt, vagy más-más hely jár nekik a végtelenben, esetleg semmi sem, és mindkettő már csak réz, szén, cink meg ilyenek, ahogyan milliárd évvel ezelőtt egy szupernovában megszülettek. De ez már a hit és józanság dichotómiájának kitüremkedése volt, így Tihamér hagyta is a fenébe, inkább azt számolgatta apró kis ujjain és bajszának billegésén, mikor is érkezett ez a díszes kompánia a körtefára, mióta bazseválnak már, és arra jutott, hogy háromszáz. Karácsony háromszázadik napja van, röhögött fel nem öblösen, cincogva inkább, esetleg sikítva, hogy a rosseb, hogy telik az idő, vagy az nem is, hanem mi telünk benne esetleg. Omlunk szét.

Ennek még utánanéz Hideggernél vagy Bergsonnál, így nyugtatta magát, esetleg Szent Ágostonnál, görög-rómaiul Augustinus velős pacallal a feje búbján. És elrémült Tihamér, hogy megint itt van mindjárt is a szeretetszutyok, a Föld mindjárt körbe ér, hacsak nem repül el nyílegyenesen a csillagközi térbe, ki tudja, egy kis hiba a rendszerben, és máris vége van. Erre utal Borkai polgármester esete is a kurvákkal, kokóval tuctuccal. Mert Tibi úr például azt tesz, amit akar, széthugyozza az udvart esetleg, túrja az orrát és lengeti a farkát, attól ő még hasznos összeszerelő jó segédmunkás-ember, működteti az ipart, hogy Borkai polgármesternek meg a többinek legyen mit lopnia, viszont cserébe legalább viselkednie illenék. De az se megy.

Így történt, hogy száguldottak Tihamér gondolatai, és hiába is határozta el, hogyha már ilyen kerek nap van, hogy akkor mérleget von, mi is történt ezalatt, de kész is volt a leltár akárhogyan is. A háromszáz nap krónikája, hogy Tibi úr iszik és dolgozik, a többiek lopnak, Horváthné és a rövidlátó hangya meghalt, meleg nyarunk volt és még melegebb ősz, amiben itt óbégatnak a hangyák a nagy veszteségen, ami érte a túl népes famíliát. Hasogatott Tihamér térde erősen, ami arra utalt, hogy hó lesz, tavaszi zápor, vagy pedig, hogy beverte a kanapé szélébe, amikor sok volt a hűsi, és a haverokkal úgy táncoltak, mintha tudtak volna, s mintha lehetne egyáltalán táncolni hiphopra, de a jelek szerint igen. Csak és csupán veszélyes, mint kiderült.

Mégis, már csak hatvanöt nap, elmélkedett Tihamér, és a görög-római kultúrában elhozzák Jézuska fáját a halkan szálló angyalok, aminél nagyobb hülyeséget elképzelni sem tudott. És elmélázott, milyen hazugságokra is épül az ember illékony élete és boldogsága, hogy milyen képtelen meséket talál ki, hogy szembe tudjon nézni a halál iszonyatával. Hogy ilyen káprázat az egész, hazugság, ahogyan Horváthné és a rövidlátó hangya esete is mutatja. De hát, bassza meg, egér vagyok, sóhajtott fel Tihamér, és nem a düh, netán elkeseredés hangján sóhajtott, hogy emiatt négerként kell élnie az életét, hanem épp ellenkezőleg. A különbség minden szabadságával. Ollé! Szaladt ki a száján az elégedettség és a végtelenség kéjes kiáltása. Ollé! Mondta már nyomatékosabban végül is.

Igen, nem

Azt mondta újévi intelmeiben Áder álamelnök elvtárs: “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” – És ezzel magára szabadította a poklot, mert ezen én elgondolkozok, és tudományos alapossággal bebizonyítom, hogy szaralak, meg a cimborái is, tehát elűzhetők, sőt, muszáj is lesz. Mondhatnád, nyájas olvasó, hogy ne szórakozzak, te ezt már magadtól is tudod. Ez igaz lehet, ámde mennyire örömteli meg hasznos, ha nem csak az érzéseinkre és ösztöneinkre hagyatkozva jelentjük ki, hanem filozófusok és egyházatyák gondolataival támasztjuk meg állításunkat, ugye.

Elsőként a szóhasználatról, hogy álemelnök úr mért egy l-es elnök, és mért nem kettő, mint más, normális országokban. Ezért, mert országunk nem normális, hanem ilyen különleges hely a Föld nevű bolygón, ilyen félfeudális, egészen fasiszta, malomalja, fokos hely. Csak itt érthetik meg az alattvalók az alaptörvény asztalának iszonyatát, s csak mimagyarok tudjuk, mi az a nemzeti konzultáció, ilyen a végtelen Univerzumban máshol nincs. Így, midőn a NER hajnalán az előző államelnök önmagát egy l-el írta be a történelembe, azóta ez így maradt, és így is lesz, míg a NER és még két nap.

Áder álamelnök elvtárs tehát csak egy kicsit nem a snecikre gondolt, meg a pontyokra, és máris belekeverte magát – pedig nem is óhajtotta – a szabad akarat, a liberum arbiturum igazából megoldhatatlan problémakörébe. Ez voltaképp azt vizsgálja, hogy Isten is gonosz-e, vagy ez a félresikerült teremtménye, az ember önszántából az, és nem eleve elrendelve. Nem mindegy ugyanis. A természettudományok és Sheldon felől közelítve azt tudjuk mondani a lökött fizikussal, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, mégis van szabad akarat. Szükséges – mint ő mondta – táplálék bevitele az organizmusba, levegő meg víz ezek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése, minden más választható.

Szellemi síkon nem ilyen egyértelmű a dolog, mert az okosok mindig mindent túlbonyolítanak. Ám meg kell hagyni, némelyik elképzelés feloldozást ad a hülyeségre, a gonoszságra viszont egyik sem. Arisztotelész szerint például a tudatlanságból elkövetett cselekvést nem az akarat irányítja, mert ebben az esetben az értelem nem figyelmeztet arra, hogy valamit tegyen vagy ne tegyen a delikvens. Ez esetünkben a fideszes választók szemszögéből mérvadó, mert már Jézus is bocsánatot kért azok számára, akik nem tudják, mit cselekszenek. Áderilag előre nem jutottunk a görög segítségével azonban, nézzünk hát máshol körül.

Itt van nekünk mindjárt Hippói Szent Ágoston, aki szerint az emberi akarat szabad, innen ered a világban levő rossz is: az embernek szabadságában áll, hogy ne a jót cselekedje. Tanítása szerint a bűnbeesés után az emberi lélek önállósult, vak akarások színtere lett, így, ha az emberben nem volna meg a választás képessége, akkor nem létezne számára különbség a jó és a rossz között. A jóra való szabadság azonban nem minden embernek jutott osztályrészül. – Mondja Ágoston, és elborzadva látjuk, hogy kies hazánkat kizárólag olyanok irányítják, akik nem részesültek ebben a kegyelemben.

Ezzel szemben David Hume arra tanít, hogy az én létezése mellett nem tudunk meghatározó érveket felhozni, tehát nem beszélhetünk szabad akaratról. Az ész sem előidézni sem megakadályozni nem képes semmiféle cselekedetet; erre csak a személyek képesek. S mivel az ész a szenvedélyek fölött nem gyakorol befolyást, így a cselekvés erkölcsi szabályozása nem származhat az észből. Ilyesmit hadovál Schopenhauer is, amikor azt állítja, az ember, akárcsak a természet dolgai, a természettörvényeknek van alávetve. Cselekvéseink nem szabadok, az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer.

Mivel azonban mi keresztény, magyar középosztálybeli úriemberek vagyunk, nézzük, mit mond erről az egész kuplerájról a katolicizmus. Hát ezt: Ha Isten úgy döntött volna, hogy minden az ő akarata szerint álljon fenn változatlanul, akkor teljesült volna a terve, és a világ máig is teljes lenne szeretettel és békével. Mivel azonban szabad akaratot adott az embernek, az ember döntése által beléphetett a bűn a világba. Ha Isten előre eltervezte és akarta a bűnt, ez teljesen összeegyezhetetlen az ő jóságával, tehát nem állja meg a helyét, ellentmondást szül, mert így Isten lenne a bűn okozója.

Efelől nézvést tehát, amikor Orbán, Áder – meg a többi – elhatározta, hogy gazember lesz, az nem eleve elrendelt isteni sors volt, hanem jól megfontolt döntés. Továbbá – mondja álamelnök elvtárs – “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” Következésképp és az ő olvasatában arra kell igent mondanunk, ami az ő álamelnöksége szempontjából helyes. Ez pedig a NER igazsága, ami azonban antagonisztikus ellentétben áll az isteni jósággal és az általános emberivel, mert az kizárólag neki, a gazdájának és a csürhéjüknek szép és igaz.

Mielőtt azonban tovább haladnánk a szépség és igazság etikai és esztétikai boncolgatása felé, torpanjunk meg egészen. Hiszen, ha Orbán, Áder meg az egész csürhe szabad akaratából gonosz, akkor az alattvalónak is van arra szabad akarata, sőt, kötelessége is, hogy ezt a gonoszt kiűzze. Álamelnök úr szerint rajtunk múlik, mire mondunk nemet. Például rá és a bandájára, amit egyébként a gazdája is jogosnak érzett, amikor ő akarta a hatalmat. Ő is mondta, hogy a rosszul kormányzó erőt a népnek joga van elűzni. Ez például etikailag, esztétikailag és történelmi szempontból is annyira igaz, hogy be is fog teljesülni rajta. Innen nézvést Áder elvtárs a lázadásra szólított fel tehát.

Hallgassunk rá ez egyszer.