Háromszázadik napja van

Tihamér, az egér ücsörgött az egyujjas kesztyűje ajtajában, kis sámlin lógázta a lábát, és most nem Clasht hallgatott, hogy kiszakadjon a plafon is, hanem méla meditációs muzsikát szitárok prüntyögésével és halkan, mert az ötujjas kesztyű gyászban volt, meghalt a rövidlátó hangya ugyanis. Tele volt gyászoló hangyákkal az udvar, terített asztal lett volna egy hangyászsünnek, de ilyenek nem éltek ezen a tájon. Csak Tibi úr ott szemben, aki az elhunyt Horváthné lakásába költözött, büdös volt és hangos is ezen kívül. Olykor részegségében telepisálta az udvart, csak úgy zubogott a húgy, mint nyári zápor az öt meg az egyujjas kesztyűkre is, mert nem könnyű az élet az emberi faj mellett, pláne, ha bunkó az a bizonyos egyed, mint például Tibi úr.

De lakótelepen ne panaszkodjon az ember, viselje a többit is el. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, vár a szigeti London vagy a néptelen falvak, úgyhogy Tihamér inkább maradt, nézte az óbégató hangyákat, meg a csupasz csízeket a körtefán, akik karácsony első napján vackoltak be és itt ragadtak, ahogy az összes többi is, akik jöttek sorban, a veréb zenészek, rézkakaskák, meg ki tudja még hányféle szerzet. Ott bazseváltak a körtefán most is, hangyhalál nem érdekelte őket, mint ahogyan más evilági dolgok sem, mert kitalációk voltak, mondókaalakok, vagy húrelméletileg hologramok a mindenség peremén, amin túl vár a Nirvana, Pokol vagy a Paradicsom gusztus szerint. És Tihamér el is gondolkozott, merre járhat most a rövidlátó hangya vajon.

Hogy ott ül-e az Atyának jobbján Horváthnéval együtt, vagy más-más hely jár nekik a végtelenben, esetleg semmi sem, és mindkettő már csak réz, szén, cink meg ilyenek, ahogyan milliárd évvel ezelőtt egy szupernovában megszülettek. De ez már a hit és józanság dichotómiájának kitüremkedése volt, így Tihamér hagyta is a fenébe, inkább azt számolgatta apró kis ujjain és bajszának billegésén, mikor is érkezett ez a díszes kompánia a körtefára, mióta bazseválnak már, és arra jutott, hogy háromszáz. Karácsony háromszázadik napja van, röhögött fel nem öblösen, cincogva inkább, esetleg sikítva, hogy a rosseb, hogy telik az idő, vagy az nem is, hanem mi telünk benne esetleg. Omlunk szét.

Ennek még utánanéz Hideggernél vagy Bergsonnál, így nyugtatta magát, esetleg Szent Ágostonnál, görög-rómaiul Augustinus velős pacallal a feje búbján. És elrémült Tihamér, hogy megint itt van mindjárt is a szeretetszutyok, a Föld mindjárt körbe ér, hacsak nem repül el nyílegyenesen a csillagközi térbe, ki tudja, egy kis hiba a rendszerben, és máris vége van. Erre utal Borkai polgármester esete is a kurvákkal, kokóval tuctuccal. Mert Tibi úr például azt tesz, amit akar, széthugyozza az udvart esetleg, túrja az orrát és lengeti a farkát, attól ő még hasznos összeszerelő jó segédmunkás-ember, működteti az ipart, hogy Borkai polgármesternek meg a többinek legyen mit lopnia, viszont cserébe legalább viselkednie illenék. De az se megy.

Így történt, hogy száguldottak Tihamér gondolatai, és hiába is határozta el, hogyha már ilyen kerek nap van, hogy akkor mérleget von, mi is történt ezalatt, de kész is volt a leltár akárhogyan is. A háromszáz nap krónikája, hogy Tibi úr iszik és dolgozik, a többiek lopnak, Horváthné és a rövidlátó hangya meghalt, meleg nyarunk volt és még melegebb ősz, amiben itt óbégatnak a hangyák a nagy veszteségen, ami érte a túl népes famíliát. Hasogatott Tihamér térde erősen, ami arra utalt, hogy hó lesz, tavaszi zápor, vagy pedig, hogy beverte a kanapé szélébe, amikor sok volt a hűsi, és a haverokkal úgy táncoltak, mintha tudtak volna, s mintha lehetne egyáltalán táncolni hiphopra, de a jelek szerint igen. Csak és csupán veszélyes, mint kiderült.

Mégis, már csak hatvanöt nap, elmélkedett Tihamér, és a görög-római kultúrában elhozzák Jézuska fáját a halkan szálló angyalok, aminél nagyobb hülyeséget elképzelni sem tudott. És elmélázott, milyen hazugságokra is épül az ember illékony élete és boldogsága, hogy milyen képtelen meséket talál ki, hogy szembe tudjon nézni a halál iszonyatával. Hogy ilyen káprázat az egész, hazugság, ahogyan Horváthné és a rövidlátó hangya esete is mutatja. De hát, bassza meg, egér vagyok, sóhajtott fel Tihamér, és nem a düh, netán elkeseredés hangján sóhajtott, hogy emiatt négerként kell élnie az életét, hanem épp ellenkezőleg. A különbség minden szabadságával. Ollé! Szaladt ki a száján az elégedettség és a végtelenség kéjes kiáltása. Ollé! Mondta már nyomatékosabban végül is.

Elvonók népe

A magyar proletárok háromnegyede támogatja az alapjövedelem intézményét egy felmérés szerint, Kósa Lajos pedig nem. Ebbéli álláspontját megerősítendő kijelentette, hogy az alattvalók szívének ez a kósza vágya „abból a tőből fakad, hogy legyen ingyen a sör, a pálinka, legyen minden ingyen, és ne is kelljen dolgozni semmit se, sőt még annál is kevesebbet”.

Ezen a ponton táborozzunk le egy csöppet, és tekintsük át ennek a mondatnak a jelentését, elemezzük mintegy a táblánál. Lajosunk nem kevesebbet állít, minthogy a magyar népek dologtalan piások, akárhogyan is forgatom én ezt az egészet. Lehet, hogy akad majd, aki fölhorgad ezen, aminek az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Volt itt már mindenki komcsi, buzi, meg még ki tudja, mi a rosseb nem, attól függően, mit kívánt meg a Fideszbe csomagolt haza érdeke, miközben ők egyfolytában helikopterek, mert a „segükbe is felyük” van. Le vagyunk nézve? Perszehogy, de ez csak megerősíti szívünknek azt a kósza vágyát, hogy elhúzhatnának már a redvásba, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magamat.

Nem állok én itt neki számba venni, felsorolni, hogy hányszor-sokszor volt a nép bánatos légyszarnak nézve általuk, ellenben ezt az egészet egy másik aspektusból sem árt megvizsgálni, és egészen érdekes dolgok derülhetnek ki. Olyanok leginkább: rendszerint halovány fingjuk sincsen arról, hogy miket hadoválnak össze.

Vegyük például Szijjártó futsalügyest, aki heti rendszerességgel és visító fejhangon követel az egész univerzumtól több tiszteletet a magyar népnek, amikor pedig a világ sorosai kelettől nyugatig csakis őket hajtják el a maci vérveres orra végibe, mint arra bizonyára emlékezni tetszenek az annalesekből, valamint a napi sajtóból.

Ha most összevetjük Kósa helikopter állítását – hogy a magyar nép egy alkoholista állatállomány – ezzel a tiszteletet követelő mantrával, máris látható, hogy a kettő sehogyan sem passzol össze. Mert mit tiszteljen a sok liberálkommunista mibennünk? Az elvonók népét? A csikósch-gulyásch-piásch triumvirátust?

Ugyehogy nem állnak össze a dolgok. Viszont emlékezzünk a kupakokra, amelyek Kósa Lajos szájából folytak elő búvópatakként, kijelölve Pártunk szellemi horizontját valahol Heidegger és Felcsút között. Olyan alapvetés volt az, amelyet tanítani fognak a pártiskolán, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Idézzük ide szellemét!

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Két folyomány fakad csupán ebből. Az egyik, hogy amikor ezt így sikerült megfogalmaznia, maga is kokellós volt, és akkor sírva követeljük a turmix titkát. Én a sör-unikum kombóra szavazok, de akkor ne pofázzon. A másik meg, hogy neki ennyire futja, és ez a valószínűbb. Viszont akkor mi legyünk indiánok, aki népek tisztelték a lelki szegényeket. Ez lesz a keresztényi hozzáállás.