Mimézis

Nem is olyan régen Harrach et., vagy Semjén sekrestyés – még vizsgálják az erről szóló, kétszáz évre titkosított iratokat – megteremtette a tányérszerű Földet, rajta az őket dicsérő megszámlálhatatlan élőlénnyel, amelyek közül van, amelyik lop, a többi az üres űrbe lógázza a lábát a kerek, lapos világ peremén.

Némelyik teremtmény valami különös véletlen, vagy az élethez szükséges gonosz fortély miatt az egész univerzumot átveri. Itt van nekünk mindjárt a nagy hangyautánzó pók, a myrmarachne formicaria, aki például belopódzik egy hangyabolyba, és álruhában él az ellenségei között. Hogy elkerülje a leleplezést, megváltoztatja a küllemét és a viselkedését.

Például a hangyának hat lába van, és egy pár csápja, míg a póknak nyolc lába van, és nincsen csápja. A mi pókunk tehát hat lábon szaladgál a hangyaboly környékén, a maradék két lábát pedig úgy helyezi el, mintha azok lennének a csápjai. Ezen kívül a két álcsápját is nagyon élethűen mozgatja, és úgy hadonászik velük, mint a hangyák a csápjukkal.

Ez a pók megpróbál mindent tökéletesen úgy csinálni, mint a hangya, mert a biztonsága érdekében létfontosságú, hogy a hangyaboly lakójának könyveljék el, hiszen a hangyabolyban a pók védelmet élvez a természetes ellenségeitől, például a pókölő darazsaktól. Az énekesmadarak, amelyek ínyencfalatnak tartják ezt a pókot, szintén békén hagyják őt a hangyabolyban.

A hangyautánzó pókok még azokat a pókokat is átejtik a „csápjaikkal”, amelyek más pókokra vadásznak. Ám ha egy madár, gyík vagy valami más élőlény megtámadja a hangyaközösségét, akkor a pók gyorsan visszaváltozik önmagává, és eliszkol. Nappal mindent megtesz, hogy észrevétlen maradjon, éjszaka azonban ugyanabban a hangyabolyban kapja el a hangyákat, amely otthont ad neki. Ha a pók lelepleződik, jó hasznát véve nyolc lábának, elillan.

Most mondja valaki, hogy a myrmarachne formicaria nem egy kiköpött Orbán Viktor. Úgy tesz, mintha közülünk való lenne, de nem az. Jár-kel, billegeti a hamis csápjait, titokban a vérünket szívja, velünk takarózik a pókölő EU elől, és emellett ő is készen áll arra, ha végleg lebukik, villámgyorsan elmeneküljön a svájci bankszámláihoz. Lenyűgöző a hasonlatosság.

Ez a tökéletes mimézis, a valóság utánzása, amelyből Arisztotelész szerint minden művészet ered. Az öreg arról is mesélt, a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza, hiszen ezek határozzák meg elsősorban az emberi magatartást és a társadalomhoz való viszonyt is. Pókunk tökéletesen mutatja be, milyen ember is ez a mi vezérünk, és hogyan viszonyul hozzánk, nyomorultakhoz.

Tulajdonképpen azért meséltem erről a gonosz pókról, hogy megmutassam, nincs új a Nap alatt, és van, aki hangyákat zabál, más meg panelprolit, mivel az élet kegyetlen. Viszont ez a mimézis, ez az utánzó magatartás nem keverendő a mimikrivel, amikor egy élőlény felveszi vagy utánozza egy másik élőlény vagy a környezet mintáját, színét, külalakját, szagát, viselkedését.

Ezt az evolúció mozgatja, de ilyenben mi Mária országában nem hiszünk, mégis, ebben is láthatunk egyetlenünkre utaló mozzanatokat. Ilyen például a Peckham-féle vagy agresszív mimikri, ilyenkor a ragadozó a zsákmány fajtához vagy egy arra veszélytelen előlényfajtához válik hasonlóvá – farkas a báránybőrben -, és ennek segítségével gyilkolja le.

Egy tanulság van végül, hogy nincs menedék. És vagy bennünket zabálnak fel, vagy mi zabálunk. Tessék választani.

Seggtudat

Szégyenszemre itt, életem ormain, a távol közelében Kelemen Annácska filozopter-művésznőtől kell leckéket vennem ontológiából. Gondjai rettentőek, mert erősen szeretné tudni, hogy szép a segge vagy sem, de nem kap olyan visszajelzést, mint a csöcseiről, amely készségekkel igazi sikereit aratta a tudományos körökben.

Egyszerűen – mint mondja – nincs seggtudata, s efölött felettébb sajnálkozik, mert így, mint az általunk is belátható, az életnek semmi értelme sincsen. Hasznos tanácsként azt kapta, minden reggel nézzen bele a tükörbe és ismételgesse, hogy szereti a fenekét. Szakértők ettől a terápiától várják, hogy kialakuljon az oly igen szükséges seggtudat, mint a létezés origója, kezdete és vége, minden tudások eredője, a bölcsek köve.

Seggtudat tehát van, így a lételmélet érdeklődési körébe tartozik, egyszerűen a levéstől. Mert azt, ami van, vagyis ami különbözik a semmitől, filozófiai szakkifejezéssel létnek vagy létezőnek nevezzük, a létezők összességével és alapjával foglalkozó filozófiai tudományt pedig általános lételméletnek. Már Arisztotelész is megállapította: “amit régen is, meg most is és örökké keresnek és kérdeznek, így fogalmazható meg: micsoda a létező?” (Metaphüszika, 1028 b).

Tudta ezt már az AE Bizottság Tánczenekar is, akik az idők, de legalábbis végleges elkurvulásunk kezdetén Putty Putty című örökzöldjükben vetették fel a problémakört, mint azt negyven évvel ezelőtti lázadó alakok ismerhetik, ha felidézik a „Mit látsz Laca? Egy nagy segget látok! De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!” – színpadi ordítást, amellyel a segg, következésképp seggtudat az objektív-, oder szubjektív idealizmus antagonisztikus karmai közé kerül.

Ezt megerősíthetjük azzal is, ha belegondolunk Platonba, aki szerint meg a mindenkori segg nem más, mint árnykép a barlang falán. Viszont, ha szublimáljuk a seggtudatot, hogy kigőzölögve a teljes univerzumot betöltse, és légiessé váljon önmaga és a jelentése is, akkor könnyen belátható, a seggtudat éteri szinten is létezik.

Nem kell ehhez egyebet tennünk, mint fellapozni a Kósa és Németh Szilárd összest, amelyek tömény kivonatát adják a seggtudatnak, amely a NER maga. Köszönetet kell hát mondanunk Kelemen Annácskának, aki gondolati csírájával lehetőséget adott arra, hogy feltáruljon előttünk korunk eszenciája.

A neki adott tanácsok nyomán nekünk sem kell egyebet tennünk, mint reggelente egyetlenünk képét nézegetni, és szuggerálni, hogy szeretjük. Ha ennek ellenére egy méretes valag lebeg a szemünk előtt, az már nem a mi hibánk, hanem eleve elrendelés, determináció mintegy. A titokzatos tudat így jelzi nekünk, mi rejtezik gyomrunk mélyén.