Kampec dolores LXXVI. – Húsüzem

Most, hogy Béla fölsült a prófétasággal, mert rájött, hogy istenné önmagától nem, csak a duplagyűrűsök kántálásától válhat a bádogbános hathatós támogatásával, mert az nem elhatározás, hanem hatalom kérdése, egycsapásra lemondott arról, hogy megváltsa a cseresznyefát és rajta a rigókat, mert a valóság, mint kitűnt, sokkal vadabb, mint amilyet ő a legelázottabb képzeletével is elő bír állítani. Hogy jelenthet csupán, akárha kantáros, dagadt óvodás volna, tehát ugyanazt tette, mint már sok évtizede, az idők homályos kezdete óta, azaz leült a fenekéhez kopott székre, kezére eresztette állát, és hűsit szopogatva, megfigyelő állásba merevedve merengett a világ végeláthatatlan ostobaságán, és jól volt ez így.

Így jött el igazán a tavasz, és nem az általa meghatározott százhúsz nap után, ahogyan ő azt előírta, hanem hetekkel később, amiből az követezett, hogy már a bolygók suhanását sem képes irányítani, azok kedvükre száguldoznak a végtelen űrben, sőt, ez a Föld nevű egyszer azt mondta neki a szelek nyelvén, ha kedve tartaná, venne egy éles kanyart, és elindulna a szomszédba, a Proxima Centaurihoz, és duzzogva akörül kezdene bóklászni, hogy Béla faja, amely valami nagy-nagy jóindulatból kapta az ember nevet, megtapasztalja, hogy egyáltalán nem végtelen a hatalma, meg, hogy az életet csak ráadásul kapta, hogy csörgőzzön vele, de ezeknek beszélhetett. Azon a napon volt, hogy hajnal közeledvén Béla kíváncsian várta, mi lesz?

A kerítés pereme beleveszett a sötétbe, és Béla afelé nézegetett, mert ott szokott eloldódni az égtől a hajnal, mint valami nyúlós, túlfőtt tészta, de ezen a kócos reggelen nem kúszott fölfelé a fény, nem apránként vette birtokba a sötétség helyét, hanem hirtelen, váratlan, egy éles pendüléssel termett az égbolt peremén, hogy a kerítésen ücsörgő rigó ijedtében a földre esett, a haverjai pedig röhögtek rajta. És ekkor vette észre Béla, hogy kedvenc madarai minden hajnali napköszöntő koncertje nem az urat dicséri, meg a fény eljövetelét ünnepli, hanem harsány kacaj az óvatlan társakon, akiket váratlanul vág mellbe a napsugár. De mit is várhatott volna mást a mókás kedvű szárnyasoktól, akik emberebbek voltak minden olajos hajúnál, mert megvolt bennük az áldás, és tudtak nevetni még a világ ostobaságán.

Ahogyan így ez eszébe jutott, fölnyerített ő is, a fröccsök ura meg sem rezzent, mert tudta, hogy a barátja utazik, borongás, ha volt benne, annyi csupán, hogy a felfedezése után, amely arról szólt, öreg már a kocsma szobra, félelem ült el benne arról, hogy egyszer olyan messzire megy, ahonnan már nincsen visszaút, és ettől tartott nagyon, ha nem is vallotta be senkinek. Ott göcögött tehát Béla, minden titkok örökös tudója és bajnoka, aki már százszor megjárta a poklot és a mennyeket, de sehol nem tetszett neki, ezért volt még mindig itt. Feledve a rigókat kinézett hát a térre, át a légyszaros ablakon, és meglátta a két közmunkást, akiknek a szemeiből úgy kígyózott elő a sötétség, mint akiket elnyelt egy fekete lyuk, mert túlléptek a határon, pedig nem is akartak igazán.

Aztán jobbra nézett Béla, az utcára, a hunyt szemű házakra, amelyekből elődübörögtek a tavaszba a műanyag-dömperesek egy évvel idősebben, de változatlanul. Ott csoszogtak a duplagyűrűsök, ténferegtek botjaikkal a protkósok, és nyomukban bánatos szemű, melegítős asszonyaikkal ott meneteltek az olajos hajú traktoristák, és a tudatlanság összes bátorságával viselték az életet. Nézte Béla ezt a szerencsétlen vonulást, és rájött, hogy évek óta nem változott semmi, hogy soha nem változik semmi, a népeket a kultúrban gyártják szakmányban furmányos, öltönyös alakok, a bádogbános pedig finomít rajtuk, így jönnek le végtelen sorban a futószalagról.

És ekkor jött rá arra is, milyen kétségbeesett próbálkozás volt, amikor minden rafinált trükkjét bevetette, levitált, Buddhát eregetett alá a templomban, hogy mindez fölösleges volt, hacsak nem annyi haszonnal, hogy egészen jól szórakozott közben. De aeterno modo tökmindegy végül is, hiszen olyanokra akart hatni, akik épp kijöttek a húsüzemből, még rajtuk volt a szavatosság gúnyos cetlije, ami azt mutatta, hogy semmit föl nem fognak, semmi el nem jut hozzájuk, amire nem programozták őket az öltönyösök. És ez a reménytelen, kilátástalan szürkeség ülte meg az egész falut, ettől szállt a por, és csikorogtak az ablakok zsanérjai. Minden megrekedt az időben, amiből nem mutatkozott szabadulás.

Nem mondható, hogy mindez a felismerés nagyon megrázta volna Bélát, hiszen a gyomra mélyén úgyis tudta az egészet, csupán az éles tavaszi fényben tűnt újságnak, hová jutott minden, de ez is mindegy volt már. Fölhörbölte Bélánk a fröccsét, és nem kért még egyet, mert emberekkel dolga már nem akadt, elindult az udvarra, hogy újólag, és most már reményei szerint végleg tanyát verjen a fa tetején, és, hogy kudarcot ne valljon, mint legutóbb is, odafüttyentett az egyik rigónak, hogy segítsen neki fészket rakni, mert ehhez nem értett. A fröccsök ura csak nézte, hogy miben mesterkedik megint, de ahogyan a templomba vonuló népeket meglátta a tér túloldalán, ahogy kezdenek masszává válni, nem is tiltakozott, mert tudta, hogy ennek így kell lennie, és nem másképp.

Párhuzamos univerzumok

Ezek a fideszmókusok megcsókolhatják Andrej Linde összes kezét, aki a ’80-as évek elején előállt a multiverzum ideájával. Ez az elgondolás azt feltételezi, hogy a mi univerzumunk mellett számos más univerzum is van, s ezek együtt tartalmazzák mindazt, ami létezik és ami létezhet: a teljes világűrt, időt, tömeget, energiát és teret éppúgy, mint a fizika törvényeit és azokat az állandókat, amelyek leírják őket.

A sok-sok világot a multiverzumon belül párhuzamos univerzumoknak is nevezzük, és ebből kettő egészen biztosan itt van a Kárpátok alatt. Minden univerzumnak megvan a maga realitása, a szakértő szerint például létezhet egy univerzum, amiben Donald Trump nem amerikai elnök, hanem csak cicás videókat oszt meg a Twitteren, illetve ebben a világban Orbán Viktor ganyét lapátol, ha van Isten.

De ne ábrándozzunk túlságosan, elégedjünk meg azzal a kettővel, amelyek jól látszanak most is, és még csak másfajta dimenziókat sem kell hozzá felfedezni, elég hozzá nekünk Lipcse. Ezen a különös vidéken járt például Boczkó Gábor, és Kamuti Jenő is, mégpedig egyszerre. A Fidesz-től leszedált Boczkó migráncsok tombolását tapasztalta, amit Kamuti meg nem. Erre nincs más ésszerű magyarázat, mint, hogy ugyanoda indultak el, de máshová érkeztek meg.

A lipcsei pályaudvar közelében van a hidegpont, ami jelen állás szerint az átjáró lehet a másik világba, ebből fakadhat, hogy Boczkó azt hitte, tényleg ott van, ahol a többiek, de végül a húrelmélet csapdájába esett. Ez az az elgondolás, amely szerint az életünk csak egy festett kép, amely a világmindenség héján lebeg. Az övét minden bizonnyal a Viktor pingálta, és most befejezem az ilyen túlvilági elméletekkel való dobálózást, amit nem csak én nem értek igazán, de a nagyfejű fizikusok sem.

De itt van nekünk mindjárt Horthy is, akiről pár napon belül bebizonyosodott, hogy kivételes államférfi, aki olyan országot gründolt magának, amely bűnt követett el a második világháborúban. Ez a két állítás csak az olyan hülyének, mint én, tűnik ellentmondásnak, egy Hollik István mindezeken egy félőrült fizikus szellemi bakugrásával emelkedik felül, mintegy párhuzamos univerzumba emelve a hetven éve történteket is.

Eszerint amit Horthy letett a két világháború közt az asztalra, az a jeles államférfiak közé emeli, ettől függetlenül a kormány és az akkori politikusok bűnt követtek el, mikor nem védték meg a zsidókat. Ők sem egy Magyarországon jártak tehát, az ellentengernagy permanensen tette a jót, és mellette, mintegy élire állítva pakolták tele a vagonokat, és küldtek kétszázezer embert a Donhoz nyaralni. Horthy erről mit sem tudott, nem volt rálátása ugyanis arra a dimenzióra.

Holliknak meg van, mint ahogyan Boczkónak is, ezek ketten nagy titkok tudói tehát, s hogy mindezt fölfejtsük, a két organizmust be kéne dugni a nagy hadronütköztetőbe. Apró veszély, hogy fekete lyukká változhatnak, viszont, ha jól belegondolunk már most is azok, igaz, speciális effektekkel. Az ilyenfajta lukaknak az a legfőbb tulajdonsága, hogy a Pártjuk delirálását teljesen elnyelik, ettől a gravitációs mezejük megsokszorozódik, és beszippantják a kétmillió hívőt is.

Tudjuk, hogy ezekből az objektumokból még a fény sem szabadulhat, így máris előttünk áll a magyarázat az egy a tábor sajátságos állapotára. Mondhatnád, nyájas olvasó, hogy az a veszély fenyeget, ez a fekete lyuk, természetéből fakadóan mindent magába szippant, így tégedet is, de garantálom, hogy ilyentől nem kell tartani. Mint megpendítettem az elején, az egy másik univerzum, az átjárót még nem fedezték fel, és nem is fogják soha. Ugyanott és ugyanakkor a boczkók azt látják, hogy a migráncsok szétkefélik a világot, másnak meg a rigók fütyölnek. Tanulság csak egy van, hogy nagyon szar lehet abban az univerzumban élni, ahonnan az Orbán-böfögés átszűrődik. De hát, ők tudják.

Csillagsors

Létezik egy tanulmány, amelyet Kövér László nem olvasott, esetleg nem értett meg, és úgy emelkedett szólásra a magyar egészségügy kapcsán, kiverve az összes biztosítékot azokban, akik már tényleg láttak magyar kórházat belülről, és nem csak rózsaszínű képeslapokon.

Ez a dokument’ a 2014-es évet vizsgálja, s ha figyelembe vesszük, a helyzet azóta csak exponenciálisan romlott, akkor minden joga megvan a választópolgárnak arra, hogy berúgja a Lendvay utcai kupleráj ajtaját, és a kopaszokat félrelökve keresetlen szavakkal illesse a portást és a vezérigazgatót.

A górcső alá vett évben harminckétezer magyarnak nem kellett volna meghalnia, ha megfelelő ellátást kap, amire esélye sem volt. Az én anyám az előző év őszén kapott egy jófajta szepszist a sebészeten, hogy három héten belül ne kelljen már neki nyugdíjat fizetni.

A szomszéd Józsi combjából narancs nagyságú daganatot operáltak ki alig egy hónapja, három nap múltán emittálták – hogy miket nem tudok -, és két hétig naponta sántikált vissza kötözésre. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt még mindig él, így mutatva fityiszt a maga módján a magyar egészségügynek.

Ez a 2014-es harminckétezres lista egyébként az évi veszteség több mint negyede, ami emberes adat. Van egy rossz hírünk is vezénylő csillagunk számára: ha ez így megy tovább, nem lesz elég a kettőegészegytizedes szaporodási ráta, s mire megvénül, és teljesen elmegy az esze, nem lesz kit etetni a hülyeségeivel.

Kövér házelnök et. akkor állította, hogy világszínvonalú a magyar betegségügy, amikor az is kiderült, hogy a rendszerváltás utáni nyomorban, 1992-ben kies hazánk a GDP hat százalékát költötte gyógyításra, most meg, hogy erős és büszke, már csak négyegészhetet.

További cukiságok még ebben a Barbie-világban, hogy alig van orvos, kétmillió keményen dolgozó panelproli fél órán belül nem jut el sürgősségi osztályra, az esetek ötödében a mentőre negyed óránál többet kell várni, a listához pedig mindenki tegye hozzá a gusztusának és tapasztalatának megfelelő toldást.

Ami viszont engemet a csillagokról való elmélkedésre késztetett, az az egy mondat, miszerint „Az egészségügyre költött pénzek a háztartások egyötöde számára katasztrofális terhet jelentenek.” Mondhatnám, hogy ezen el lehet gondolkodni, de minek, hiszen ilyen, drága polgártársak a kövéri világszínvonal, legalábbis a Gyalog galopphoz képest, ahol kordéval gyűjtötték a megboldogultakat a falu közepén.

Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat, mondá a vásári kikiáltó a filmalkotásban, és tényleg, a tapasztalatot és módszert át is vehetné Balog páter, az erőforrások atyja, aki hullazsukokat küldhetne szerte az országba, és az összegyűjtött szavazni már képtelen állampolgárokat közmunkások vakarhatnák a föld alá.

Nincsen most jó kedvem, sőt, ha belegondolok, egészen szar kedvem van nekem, hiszen azt is be kell látnom, hogy a magyar emberek nagy részének nem csak az egészségre költött pénz jelent katasztrofális terhet, hanem úgy általában az egész létezést bajos finanszíroznia. Hiába, nem lehet mindenki decens Bözsi néni.

Visszatérve még házelnök/mester elvtársra, azt kell megvizsgálnunk, hogy mért hazudja le a csillagokat az égről ő meg a főnöke is, sőt, hogy ebben a kontextusban egyetlenünk álló, avagy hullócsillag-e, ha már itt tartunk. Nincsenek jó híreim egyáltalán.

Állócsillag nincsen, azt csak a Fidesz állítja. A mi Napunk is a Tejútrendszer Perseus-karában kering a középen ücsörgő bazi nagy fekete lyuk körül, úgy hozzávetőlegesen egymillió kilométer perórás sebességgel, és, ami érdekes, még csak a menetszél sem fújja a hajunkat.

S ha már a fekete lyukaknál tartunk, azok halott csillagok, amelyek egy szupernova robbanás után maradtak meg, előtte még azonban az a rohadt csillag mindenféle anyagokat gyártott le, hogy azok szertelökődve a végtelen térben belőlük éppen itt és éppen most Kövér és Orbán képződjön, hogy cseszné meg dartvéder a fénykardjával.

Egyébiránt, ha egy csillag megmurdel, nem válik feltétlenül mindent, még a fényt is felzabáló Orbán/oppardon fekete lyukká, lehet belőle neutroncsillag, pulzár, kvazár, vagy tűzoltó, esetleg katona. A lehetőségek száma végtelen, mint a magyarnak, aki szabadon választhat az egészségügy kínálta halálnemek közül.

A hullócsillagok is, amelyek a világűr szemetjei, légypiszok nagyságú meteoritok, még ezek is becsaphatják a népeket, mintha Finkelsteintől tanultak volna. Képzeljük el drága polgártársak, midőn egy ilyen átsuhan az égen, és csókra ingerli a szerelmeseket.

Rosszabb esetben ez nem egyéb, mint az űrállomásról kilökött, csonttá fagyott szar, amely kulacsomó elhagyva a geostacionárius pályát a légkörbe érve felizzik, a honleány pedig ettől a harmatos fűre hanyatlik, és széttárja a combjait. Tiszta átverés, de nincs ebben semmi nóvum, megszoktuk már.

És abba is gondoljunk bele, hogy drágalátos Napunk a maga észvesztő sebességével is csak kábé kétszázharminc millió év alatt kerüli meg a Tejútrendszer középpontját. Ebből a szempontból, amikor a dínók hatvanmillió évvel ezelőtt végleg megmurdeltek, mert hosszú volt a várólista, akkor még csak a tavasz vége volt a mi csillagunk évében.

Ma június elseje van, éjfél után pár perccel, és egészen biztosan nem érjük meg a kakasszót. Ha erre gondolunk a koszlott várótermek roggyant székein, helyzetünkkel, ha nem is valami rózsás, voltaképp elégedettek lehetünk. Ezt nem azért meséltem el, hogy a házelnököt felmentsem, csak úgy, játszásiból, meg, hogy teljen az idő, míg nem szólítanak.