Hello, röfi!

Büszke legyen az a légy! – Ezt mondta a karvezető bácsi-elvtárs, midőn a szombathelyi 498-as számú úttörőcsapat – soraiban velem – bamba kóristái nem engedték ki kellően a hangjukat, készülvén a Daloló Ifjúság nevű pörformanszra, amelyen évi rendszerességgel tekintettünk bizakodva a jövőbe.

Azon az esztendőn, amely most eszembe jutott, Fehér Klára néni-elvtársnő „Úttörőinduló” című fergeteges hip-hopjával szerettük volna tudatni az elvtárs-bácsikkal, hogy ránk lehet számítani a munka frontján, ha nagyok leszünk, és az imperializmus elleni küzdelemben is, persze.

“…Büszke név az úttörő. Viharban edzett drága név. Ha hallod a szót: úttörő, nevedre százszor büszke légy!…” – Így szóltak az első taktusok, és a karvezető bácsi-elvtárs erre a mondat végi légyre mondta, hogy legyen büszke. Összehugyozta magát gyönyörűségében, és huncutul kacsintott, milyen kurvára humoros egy bácsi ő.

Tele volt a tököm az egésszel, viszont életkori sajátosságok miatt ezt nem tudtam ilyen karakteresen kifejezni. Csak nyüszögtem magamban annak jeleként, mennyire kontraproduktív a nevelés e sajátos válfaja, meg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne úgy büszkének lenni, hogy az megfeleljen az elvtárs-bácsiknak.

Ellenben a Fidesz tudja a titkot. Kiadták azt a sorvezetőt (is), ha összegyűjtötték a nyüves ötszáz aláírásukat, amely azt bizonyítja, hogy a népek mennyire imádják őket – meg a Viktorot -, akkor arra hogyan kell verni a nyálukat, hogy bizonyítsák a bambáknak: egy az Isten. Meg, hogy cukkolják az ellenséget. Azért.

Nem mindegy azonban, hogyan. A Facebookon kell dicsekedni az alábbi módon: „Vizuális eleme lehet a bejegyzésnek egy kép a képviselőjelöltről, amint gyűjti vagy tartja az aláírásokat, vagy mellette áll csapatával, vagy, hogy épp leadja (büszke hangulat uralkodjon a képen)”. Tisztára a Daloló Ifjúság légköre ez, és legalább annyira infantilis is.

És ezek fognak kormányozni minket. A tragédia azonban, amely megüli Magyarország homokos, vizes partjait, hogy a panelprolit ennyire tartják, és csak még nagyobb, hogy jogosan. Ilyen debil játékokkal férkőznek az egybites népek kajla tudatába, és meg is ragadnak benne visszavonhatatlanul.

Orbán karvezető-elvtárs sem bíz semmit a véletlenre, járja az országot. Tegnap épp Egerben sompolygott a ravaszdi, és ide-oda becsöngetett, mint a postás. Szíve joga, mielőtt nekem ugrana mindenki, hogy a Fletó is csöngethetne, sőt, a Vona is. De még a kiskutya vérveres fasza is rákönyökölhetne a csöngőre (ezt a vásznat levédetem), szóval nem ezért fáj.

Hanem a hülyének nézés. Hogy debil óvodásnak, jobb esetben dagadt úttörő-kóristának nézik az embert, és ebben a szartengerben dagonyáznak. Ugyanúgy nyüszögő-ótvar érzésem van, mint amikor a karvezető-bácsi-elvtárs kacsintott rám, hogy legyek büszke, mint valami leharcolt, pedofil sekrestyés. De hát, kit érdeklek én, és kit érdekel az a pár millió, aki emiatt a színjáték miatt szintén szégyelli magát?

Senkit sem, zakatol a gép. De láthatóan Orbán bácsi-elvtársat sem izgatja, merre jár, ha tudja egyáltalán, hol van. Isteni szerencse, hogy nem ugrik be neki egy emlék, és az ajtót nyitó, jól kiválasztott, leszedált és lobotómián átesett polgártársat nem úgy üdvözli: hello, röfi! Darab-darab, ugye.

Ha én lehetnék az előadás rendezője, akkor spontánul dobnám fel egy jelenettel, amelyben egyetlenünk rátenyerelne a csöngőre, majd a bokorban megbújva kilesné, ahogyan a választópolgár ajtót nyit, és nem a csínytevő gyerekek kurva anyját szidná, hanem elővenné a méhében megbúvó József Attilát, és könnyes szemekkel szavalna:

„…Kinek a szeme omló könnyü,/ elmenni annak ilyen könnyü?/ Mért bántsz? Én nem bántottalak!/ Versed csengése mért pereg?/ Ugy tettél, mint a kisgyerek/ ki becsöngetett s elszaladt…”

Ennek végeztével aztán Viktorunk előugrana rejtekéből, és azt mondaná, buncili, kuccs, mint a játékos kedvű nagyanyám, aki azt hitte, hülye vagyok, és ezzel szórakoztatott, miután elvette a feje elől a párnát, és meglett. Azt a kurva életbe, ha tetszenek érteni, mire is gondolhatok.

A családok éve, ja

Még ki sem hűlt a fideszkdnp képviselő-organizmusok segge, amellyel végighallgatták vezérük náci dumáját, tenyerük még zsibbadt az ütemes tapsolástól, és testük őrizte a szervilizmus soha nem érzett, hatalmas kéjét, de már munkához is láttak, hogy boldogságba és bőségbe lökjék az egész nyüves világot, s benne kiemelten saját magukat.

Reggelig kitartott az évértékelő mámora, és katzenjammer sem mutatkozott a gyomrokban, tehát totális volt a haligali, amikor az AVM (A Város Mindenkié) csoport ideáját lökte eléjük pár nyüves, tetves ellenzéki az ország rothadó házában arról, hogy a kilakoltatástól fenyegetett gyermekes családok elhelyezése legyen kötelessége az önkormányzatoknak, hogy ne az utcán nőjön fel egy nemzedék.

Ez olyan piszok a gépezetben, amire nem érkezett meg a sorminta a pártközpontból egyrészt, másrészt pedig sorosista civilek ajvékolása csupán, akik örüljenek, hogy luk van a seggükön, nem, hogy itt esetleg megfagyó kisdedek miatt verik a nyálukat. Hová vezet ez? Leszavazták a törvénymódosító javaslatot tehát, elsősorban azért, mert nem mutatkozik hozadéka az urnáknál, meg, mert a „Családok éve” van, elsősorban azért.

Most erre a „Családok éve” rigmusra verik a nyálukat. Ennek már saját honlapja is van, amelyről megtudható, hol, mikor rendeznek ennek jegyében zsákban futást, lepényevést, hol lesz hejehuja vigalom, nyenyerészés és Barbie-babák nyalogatása, mint a rózsaszínű magyar családok időtöltésének eszenciája, valamint az ezekre szánt pénzek baráti zsebekbe lapátolása. Ez a vezérlő elv leginkább.

Még az őszön sürgősségivel fogadták el ugyanezek a képviselők, a kilakoltatási moratórium meghosszabbítását április harmincadikáig, hogy a szavazósdi révületét utcán síró maszatos, porontyok meg ne zavarhassák. Ha ez lezajlott, és eldőlt, hogy újabb négy évig dolgozhatnak inuk szakadtáig a népért, akkor már mehet mindenki Isten hírével a picsába. Még azt is megmondják neki, hogyan.

Az ilyen magatartást úri szalonokban cinizmusnak hívják, én, a magam egyszerű, paraszti módján ótvaros ganyéságnak nevezem inkább, de ahogyan tőlük sem várható irgalom, ilyet én sem adok. Lehet itt azon verni a nyálunkat, hogy mit hebegett Orbán vasárnap, totálisan érdektelen, mert ezt meg csinálja. Földönfutóvá tesz családokat, és a füle zsíros cimpáját sem mozgatja érettük.

Persze csodálkozni ezen nincs mit, az ilyen családok annyit is érnek. Nem passzolnak bele a fasiszta ideálba, amely vak komondorok árnyékában szül, anya főz, apa olajtól iszamos kézzel dolgozik, vasárnap pedig nem bótba mennek, hanem templomba, ahol a plébános nemcsak azt mondja el nekik, kire szavazzanak, hanem, hogy mikor lehet toszni, azt is.

Az alapszar 2013-as módosítása úgyis rögzítette, hogy a jólfésült, világos ballonban mosolygó egyedek, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet elegye tekinthető családnak, mindenki más meggebedhet. A fideszkdnp szerint ezen a halmazon belül még azok is, akik rosszul osztják be a közmunkás bért, vagy mert a kósalali szerint elisszák.

Mindenki deviáns, aki kicsit is kilóg a sorból, de így volt ez Berlinben és Rómában is anno, és, amíg a fiúk Sztálingrádnál hűsöltek, a fölnyírt fejű dagadt árja utánpótlás élvezte a Párt jótékonyságát, és önfeledten pancsikolt a langymeleg húgyban. Aztán leszakadt az ég.

Itt minálunk is, aki a Párt előírásai szerint szaporodik, az a vezér kimondhatatlan kegyeit élvezheti. Nem is győzte ezt sorolni Hollik et., aki megkezdte a kampányát az V. kerületben, és máris előre mutató javaslatot tett a helyieknek. Azt kérte a belvárosi önkormányzattól, hogy a kerület megújuló játszótereire tegyenek úgynevezett baba-mama padokat, hogy kulturáltabb körülmények között tehessék tisztába kicsinyeiket az édesanyák.

Ettől viszont – már bocsánat – én szarok be, és nem a kölkek. Itt körbeértünk ugyanis, hiszen ebben a konstellációban nem lehet eldönteni, kire is gondolt a költő. Azokra-e, akik a kilakoltatás után másutt nem is tudnák kimerni a szarból a kisdedet, mert annyit is érnek, vagy a decens esztergályos főnemes elvtársakra (by: Fejes E.). A két halmaz nem találkozik ugyanis, sőt, mondhatni, rohadt messze van egymástól.

Az életre gyenge egyed nem érdemel törődést a keresztény úriemberek szerint, ezért hozzájuk csak egypontos használati útmutató jár: ne szavazz rájuk a világért sem. De télleg.

Kampec dolores LXXII. – Fatutaj a folyamon

Ahogyan kajlán és kérlelhetetlenül száguldozott a Föld nevű bolygó a jéghideg űrben, és éppen beért abba a kanyarba, ahol Bélát a tavasz várta huszonhárom nap múlva, ahelyett, hogy az egész falu együtt örült volna a rigókkal, és a duplagyűrűsök hajnalonta tényleg az urat dicsérték volna, úgy, ahogyan a csőrös cseresznyetolvajok is, és nem a bádogbános pléh Krisztusát, akképp látszott az is, hogy hiába lopakodik a tavasz, mégsem a kikelet jön el, hanem a téboly éjlila leple készül elborítani minden leharcolt kockaházat, és az azokban remegő kiszolgáltatott, meggyötört lelkeket.

Ott lógott már a bűzös vászon templom poros tornyán, lengedezett a szélben, csak egy erősebb fuvallat kellett, hogy imbolyogva alászálljon, és betakarjon minden házat, minden kajla fülcimpát, és a zsíros füleken át undorító kígyóként betekergőzzön az agyakba, kitöltve ott a tátongó űrt, amit a Bádogbános, a plakátok és a teleképekből folyó szürkés mocsok hagyott. Ettől a falusiak feje piramis alakú lett, szemeik kiüresedtek, így veszítve el azt a maradék emberformájukat, amit a lassan nyolc éve záporozó srapnelek ütései még meghagytak nekik.

Béla kilépett a dohos templomból, ahová valami ördögi erő terelte be, aminek még nem ismerte az eredőjét, csak azt, hogy hatalma van rajta, olyannyira, hogy meg sem fordult benne a degeneráltakkal való kajánkodás. Tehát nem bocsátott mosolygó Buddhát az oltárra, nem levitált ott nekik, hogy elképessze őket, mert nem is tudott volna. Ez a vonzás, mint valami mágnes uralkodott rajta, és rájött, minden erejére és az összes tudására szükség lesz, hogy megőrizhesse a maradék eszét, amire egy eshetőség volt a tapasztalatok szerint, ha átmenetileg zsebre teszi, és be is gyömte jó mélyre.

Viszont ahogyan ez sikerült, azonmód vált a szeme üvegessé, a feje elkezdett csúcsosodni, és igyekezett a kocsmába, hogy bejusson, amíg még tudja, mire való a kilincs. Tragédia készülődött tehát, mert az a veszély fenyegetett, hogy a nehezen, sok év fáradságos munkájával felépített magánya összeomlik, és ő is bizakodva tekint az előre leharcolt jövőbe, miközben Zámbó Jimmyt hallgat, és menekülteket keres a fás kamrában, a stelázsi mögött meg a falvédő alatt. A világ, amelytől eddig oly kitartóan óvta magát, vigyorogva fogadta a tévelygő bárányt, szívta volna magába, és, ahogyan bambán belépett az ivóba, a fröccsök ura látta a bajt, és barátja megmentésére indult a feledés mangrove erdejébe.

A kocsmárosnak volt már tapasztalata Béla szétcsúszásairól, olyat azonban eddig még nem látott, mint most, hogy úgy néz ki, úgy beszél, és úgy ül a széken, mint akármelyik traktorista, hogy már maga is kezd az egyenmassza részévé válni, olyannyira, hogy a lobotómia halványpiros hege kezdett terjedni a halántékán. Kúszott egyre előre kérlelhetetlenül, amit csak drasztikusan lehetett megállítani, és a gyógymód első lépcsője az volt, hogy egy irtózatos pofont kevert le a barátjának, hátha kitisztul a feje. A piros csík megtorpant, de Béla szeme nem tisztult ki, olyan jámbor-szerencsétlenül nézett a maflás után, hogy a fröccsök ura majdnem elsírta magát, és úgy döntött, addig itatja, míg el nem ájul, attól talán kitisztul, vagy ha nem, legalább tudni lehet, mitől ment el az esze.

Tudta, hogy borokkal itt semmire sem megy, telitöltött hát egy nagy poharat vodkával, hogy barátjába diktálja, mert tudta, ez az a varázsszer, amitől lábra kel a megfeneklett képzelete, és még azt is bátran kockáztatta, hogy mozit rendez neki megint élete cafatjaiból, elképesztő zenéket keres a neten, amitől zokogásban tör ki, mert bennük találkozik gyerek önmagával és porokból újraformálódó nagyapjával, vagy akármivel, amit mostanában a feledés fiókjába zárt, mert akkor majd visszatér beléje az élet, amit a templomban elvettek tőle. – Igyál. – Noszogatta a barátját, aki egy túltáplált, bamba óvodás üres tekintetével meredt a tévére, és még vigyorgott is elmerengve az abból folyó dumákon, és a fröccsök ura ekkor látta meg a baj igazi okát.

Kikapcsolta a dobozt, amitől az asztalokon lévő üres vázákban tavaszi csokrok jelentek meg, a plafonból pedig sárga szirmok szitáltak, mert, amíg a kocsmáros fél percig odavolt, Béla egy hajtásra itta meg a kancsó vodkát, mint az élet vizét, és azonmód fény gyúlt üveges szemében, ahogyan érezte, hogy az ital alászivárog a lábaiba, és felkúszik a fejébe. A heg eltűnt a halántékáról, és a feje is kezdte visszanyerni régvolt alakját, mint amilyen volt, amíg el nem torzította a szutykos világ, amit óvatlanul beleengedett. A fröccsök ura látta, hogy ez így jó, újra töltött hát, hogy Béla feje teljesen kivirágozhasson, és ezek a bokrok nyújtsanak jótékony menedéket az ablakon kopogtató elhülyítő veszedelem elől.

Amikor Béla az udvarra indult, szokásos megvilágosodásai templomába, és elszántságát sem a harangszó, sem a traktoristák sületlenségei, amellyel elkínzott agyuk elképesztő tartalmát osztották meg egymással, és ugyanaz csorgott belőlük, mint a teleképből és a bádogbános villás nyelvei közül, tehát elvesztek az élet számára már teljesen, amikor már ez is úgy pergett le hősünkről, mintha burokban lett volna, akkor a kocsmáros megnyugodott és megpihent, hogy készen van a mű, megmentette a barátját a kárhozattól, és ez akkor vált bizonyossággá, amikor Béla felemelte ujját, és újra szavalni kezdett a rigóknak.

A rend helyreállott. S miközben a traktoristák, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a csorbult protkósok mamuszban, büszkén vagy járókerettel vonszolódva hangyasorként haladtak a kultúr felé, hogy ott rosszul szabott öltönyben dagadozó emberformájú lény sziszegje a fülükbe az újabb méregadagot, Béla csillagokról, göncölökről, mázsás boldogságokról mesélt a rigóknak olyan erővel, hogy még a macska is odaült közönségnek a vödör peremére, és még ő is elfeledkezett a vér ízéről. És amikor a kultúrt beborította a templomtoronyból leereszkedő éjlila vászon, a kocsma udvarát éppen ekkor ülte meg az a nyugalom, ami Béla szájából szivárgott, a fröccsök ura pedig fütyörészni kezdett, mint aki jól végezte a dolgát.

Kampányok, eszmék, Soros

Hollik István minden bizonnyal egy jóravaló fiatalember, aki olykor leviszi a szemetet, vasárnap, mise után pedig meglátogatja a mamáját. Olykor-olykor (elég gyakran) viszont szól is neki a szája, amit nem kéne annyira erőltetni, mert elrontja a rózsaszínű idillbe hajló összképet.

Az Agymenőkben, amikor Sheldon a saját személyiségéről akart értekezni, Leonard frappánsan állította le a kibontakozni készülő szózuhatagot. Azt mondta a kényszeres fizikusnak, hogy neki nincsen személyisége, csak kedvenc sorozatai vannak.

Hollik keresztényi manusnak sincsen saját arca, ám sorozatai sem, az ő agyát nem a scifi meg a húrelmélet, hanem a párt zabálta föl. Neki kedvenc orbáni hagymázai vannak, amelyeket hirtelen-váratlan a legszokatlanabb helyeken böfög fel, arra ügyelve, hogy legyen a közelben mikrofon.

Nem róhatjuk meg ezért igazán, ilyen az összes. A már nem is tudható hányadik fideszvonal a permanens csatában, akiken távolról szaglik a kontraszelekció. Hol vannak már a pokornik és társaik? Elfújta őket a szél, és eljött a némethszilárdok kora, ami hasonlítással minden magasságot és mélységet sikerrel megmutattam.

És akkor Soros.

Róla annyit kell tudni holliki megközelítésben, hogy be fog lépni a magyar választási kampányba. A bazi sok dollárját ezért utalta a saját alapítványának, amely, s innen szó szerint: „…eddig is bőkezű és intenzív pénzforrása volt azoknak az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek és politikusoknak, akik rendszeresen beavatkoznak a magyar közéletbe, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a magyar kabinetre.”

És még: „…ezek az NGO-nak nevezett, nem kormányzati szervezetek és politikai támogatóik az Orbán-kabinet elleni támadásokhoz is minden eszközt felhasználtak, tüntetéseket szerveztek, Brüsszelbe jártak feljelenteni Magyarországot. Brüsszeli politikusok vannak a zsebükben, akiken keresztül üzengetnek és fenyegetnek.”

Továbbá: „… A kormánnyal szemben ellenséges civil szervezetek időközben országjárásba kezdtek – bevallásuk szerint uniós pénzből –, amit az általuk vallott ideológia terjesztésére igyekeznek felhasználni.” Látjuk, hogy ökörségeket beszél, két fogalom azonban megragadta kalandozó figyelmemet, úgymint kampány és ideológiák.

De először a pénz.

Mai árfolyamon saccperkábé négyezer milliárd forintot csoportosított át Soros, ami a Fidesznek kurvára fáj, de nem tudni miért. Gyuri uraságnak ez a lóvé a sajátja, ha úgy szottyan kedve, még a seggét is kitörölheti vele. Amivel a Fidesz kurválkodik, az viszont nem az övé, hanem közös. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy fölösleges visongani, Pártunknak is van közel ennyije, csak be kell nyúlni a bugyelláris mélyére, és előkotorni a nyugdíjak lerablásából származó háromezer milliárdot – ami valami rejtélyes módon már senkinek sem fáj -, és máris kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Főleg úgy, hogy Soros ezt a dellát nem Magyarország elpusztítására szánja, azt csak úgy képzelik a jól fésült hollikok és más degeneráltak.

Sőt, míg Soros itteni költéseiről semmilyen adat sincsen, az övékéről viszont igen. Ennek az elcseszett 2017-es évnek az első hat hónapjában harminchat milliárdot költött államunk reklámokra, s mint az ismeretes, nem mosóporokat, se nem bontott csirkét népszerűsít ezekkel, hanem a saját hülyeségét.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya ugyan, de a sztori kedvéért lemásolom a hányást: „5,9 milliárdot kapott a TV2 főcsatorna (a teljes csoport 7,9-et), 4 milliárdot a JCDecaux plakátcég – ők a G7 szerint nem egyértelműen kormánypártiak, viszont az Orbán-Simicska szakítás óta az egyetlen választási lehetőséget jelentik a kormányzati plakátkampányokra. 2,1 milliárd ment az Origo-Adnetworknek, 1,45 milliárd a Duna TV-nek, 1 milliárd az M1-nek, 923 milliót kapott a Rádió, 880 milliót a Petőfi Rádió, 870 milliót a Kossuth Rádió, 830 milliót a Lokál Extra, és 650 milliót a Ripost.”

Apróbb tételekkel, amelyek más, az egész univerzumot kitöltő úgynevezett kormányközeli médiumoknál landoltak, most nem foglalkozunk, meg a konzultációkkal sem. Csak miheztartás végett srejboltam ide, hogy a jómunkásember verejtékkel befizetett adóforintjait hogyan basszák el propagandára. Plusz a stadionok, templomok, futballcsapatok meg a többi trágya, ugye.

Ez a közel negyven milliárd egy félév költéseinek summázata, 2010-óta pedig már rohadt sok félév telt el, tessenek osztani és szorozni, majd megdöbbenni, befejezésképp pedig átkozódni, de még nem végeztünk teljesen.

Holliknak fáj, hogy a közelítő választások okán kampányolni fognak, akik a NER megrohasztásában érdekeltek. Érdekes idea ez, főleg, ha figyelembe vesszük azt, Orbán és hordája 2010-óta megszakítás és egy perc szünet nélkül kampányol. Máshoz nem is értenek, tulajdonképpen ez kormányzásuk alfája és omegája, a kampány. Ezért mállik szét az ország.

És itt érkezünk el az eszmékhez és ideológiákhoz, amelyek ezt a kampányolós, pénztől tocsogó felépítményt mozgatják. Sorosnak van ilyenje – mármint víziója a világról -, ami már harminc évvel ezelőtt is kiderült Akkor, amikor ezeket pénzelte, hogy lebontsa a kommunista – jó, szocialista – diktatúra vasfüggönyeit. Az ő bűne az, hogy nem változott, a mi tragédiánk viszont, hogy az idő körbeforogván ma éppen ott tart, mint akkor, és Soros most újra arra cseszi el a saját – hangsúlyozom még egyszer – pénzét, hogy az orbáni sötétséget elűzze.

Soros maradt, aki volt, Orbán nem igazán, így vált ebben az általa egyáltalán meg nem értett világban üldözőből üldözötté. Ez fájdalmas lehet, de mit lehessen tenni. Ez a mi átkunk annyiszor váltott ideológiát, jelszavakat hatalmi tébolyában, hogy mára valami kiismerhetetlen, fortyogó massza lett az ő lelke. Világnézetről, kiérlelt világlátásról, eszményekről esetében nem beszélhetünk, olyanja soha nem is volt, csak a trón akarása.

És bár a degenerált Schopenhauer szerint ez éppen elég, ő is lebuktatta önmagát, mert azt a szöveget, amelyben eljut az akarat diadaláig, azzal kezdi, hogy a világ az ő képzete. Stimmt, most szakítottuk át a célszalagot, most értettük meg Orbán et. zavaros tudatát és látomásait. Mit ne mondjak, nem egy üdítő elegy, de ez látszik a véreres szemein is.

Varázslólekvár

Rövid helyzetrajz:
„Mit látsz, Lacó? Egy nagy segget látok. De lehet, hogy csak hallucinálok.”
(AE Bizottság)

A sors fura fintora, továbbá Isten és Orbán országló szándékai miatt a külügyeket fölzabáló futsalzseni Szijjártó et. most éppen „új világrendről” sző omló álmokat. Mindeme delírt arra alapozza, hogy a nagy vízen túli Trump adminisztráció egyelőre nem rúgott a valagába, de eljön az ideje annak is, mint ahogyan mindennek.

Szijjártó et. annak örül, hogy Donald kacsa nem akarja „importálni a demokráciát”, mint dekadens elődei, pedig nagy üzlet lenne benne meglátásunk szerint. A jólfésült elnök egyelőre saját hazájának szétkúrásával foglalatoskodik, viszont minden diabolikus baromsága mellett megvan az az előnye a mi hülyéinkkel szemben, hogy nem a saját zsebét tömködi.

Emlékezhetünk, még a saját csicsás tornyát is alig akarta odahagyni, pénzügyeinek intézéséről pedig lemondott. Itt, minálunk ezzel szemben éppen a pénzügyek vannak a kormányzásnak mondott ákombákom centrumában, erősen kihegyezve a szerzésre, és ennek törvénybe iktatására. Hosszú volna hét év ganajságait számba venni, imhol azonban két friss, ropogós példa.

A tao-pénzekhez úgy ragaszkodnak, mint vak komondor a csontjához. A bíróság úgy döntött, tizenöt napon belül ki kell adniuk, honnan jön ez a lóvé, és hová vándorol, mert közadat a közpénzek felhasználása. Viszont, mint tudvalévő, a közpénz jelleg el szok’ veszni minálunk, következésképp kellemetlen volna beszámolni róla. Az ítélet a mi fiainkat egyáltalán nem hatja meg, basznak rá, mondhatni, és a Kúriához fordultak, hogy a mocskot rejtegetni tudják.

A másik cukiság az eljövendő szerzéseknek ágyaz meg. Pártunk és kormányunk kitörölte a szankciókról szóló bekezdést a Nemzeti Kommunikációs Hivatalról szóló rendeletéből, emellett létrehoztak egy új, ámbár meglehetősen nehezen körvonalazható kategóriát a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra”. Innentől mindenféle skrupulus nélkül lehet szórni a pénzt, akinek csak akarják. Sőt, azt sem büntetik, ha nem veszik figyelembe a közbeszerzési törvény vonatkozó rendelkezéseit.

Hát nem délibábos rónaság az élet minálunk polgártársak? Lófaszt mama, hogy egy másik klasszikust idézzünk. És mi ezt itt, Hunniában guvadt szemekkel és bamba lélekkel nézzük, panelprolistól, ellenzékestül együtt, aminek nem nagyon lesz jó vége. Ez a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra” kitétel azt takarja, hogy mindjárt itt a kampány, és az a szarmennyiség, amely eddig is hullott bele a pofánkba, hatványozódni fog. Ha már gondolatmenetünket a Bizottság tánczenekar kis színesével nyitottuk, zárjuk is azzal, bemutatva kies jövőnket, íme:

„Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.”