Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Kampec dolores LXXV. – Bélaszattva

Béla olyan kitartóan várta a tavaszt, hogy az meg is érkezett. Nem lopakodott a kertek alján vagy bújt elő a fa odvából, hanem egy darabban lezuhant az égből. A rigók, akik fejükön hókalappal üldögéltek megadóan a vödrük peremén, egy szempillantás alatt lettek olyanok, mintha zuhany alól léptek volna elő. Rájuk olvadt a nagy fehérség, ahogyan lehetett hallani a sercegést is, amint a föld alá tolakodó víz súrlódik a napvilágra igyekvő friss fűszálakkal.

A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.

De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.

Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.

Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.

Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét.

Ezek a mutatványok azonban csak a vodkával lefojtott fröccsök illékony tüneményei voltak, de most annyira csatatérré vált a falu meg az egész világ, hogy komoly, kézzel írott menekvést kellett celebrálnia, hogy lerázza magáról azt a szart, ami most épp virág helyett csöpögött az égből. Tehát komolyan el akart merülni a lelke legsötétebb mélyére, hogy megtaláljon ott valamit, amitől nem kell visszajönnie, és elnyugodhat az a zizgés, amely a falakból, a templom tornyából és mindenhonnan kísértett, hogy csak úgy vibrált tőle az égbolt, és a rigók is csak fészkalódtak, de nem tudták, miért.

Béla tehát nagyon komoly képpel lótuszülésbe merevedett a cseresznyefa tövében, hogy csak úgy nyögött a sajgó térde meg dereka miatt, és fennhangon elmondta a bódhiszattva fogadalmat: – „A szenvedő lények számtalanok,/ fogadom, hogy mindnek segítségére leszek./ A szenvedélyek kötelékei sokfélék,/ fogadom, hogy mindtől megszabadulok./ A tanítások sokrétűek,/ fogadom, hogy mindet megismerem./ A Út a teljesség elérése,/ fogadom, hogy végigjárom.” – A rigók elámultak, de még a fröccsök ura is csak nézett, mi lesz itt, milyen varázslat, de nem történt semmi.

Ücsörgött Béla a fa tövében, és látni akarta az egészet. De csak a poros utca képe jelent meg a lehunyt szemű házakkal, és abban volt suttyó kölök, pattanásos suhanc és csalódott felnőtt. De minden egyszerre történt, mint a hagyma héja, úgy tolongott ott az egész élete, hangokkal, dalokkal és mennydörgéssel, de akármi zajlott, bágyadtan sütött a nap mindig, szállt a por, és az utca üresen ásított örökké, hogy csak úgy dőlt belőle a végtelen magány, miközben állt az idő. Ekkor döbbent rá arra, hogy ez a halál, ami nem rémisztő, de nem is kívánatos, mert nincsen benne semmi.

Nézte, csak nézte a fröccsök ura a barátját, aki hősiesen ücsörgött hunyt szemmel, utazgatott magában borostás arccal és zilált hajjal, és sehogyan sem akart kiülni az arcára a megvilágosodott mindenen túli nyugalma. Szúrt a térde, a langymelegben életre kelt hangyák futkároztak rajta, megakadályozva, hogy megtudja, miért? Rájött, hogy istenné válni nagyon macerás foglalatosság, és nem is lehet. Csak az idő képes rá, a megszépítő messzeség, amely dogmákba rendezi a babonákat, meg képeket rajzol, hogy legyen kinek megalázkodni, Béla azonban nem bírta kivárni, hogy szobor legyen belőle.

Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni. A fröccsök urának kellett kicsomagolni őt szorultságából, és mégsem esett csorba a méltóságán, mert rögtön mesélni kezdett a halál mibenlétéről, amit megtapasztalt.

– Tényleg? – kérdezte a kocsmáros –Tényleg? Két percet ücsörögtél ott összesen. – Béla azonban nem jött zavarba, rátért az idő különös, kettős természetéről szóló előadására, a fröccsök ura pedig megadóan támogatta el a székig, és olyan lágysággal keverte és sprickolta a fröccsét, amitől maga is meglepődött, de nem nagyon. Rájött, hogy most vette észre csak, mennyire öreg.

Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Kampec dolores LXXII. – Fatutaj a folyamon

Ahogyan kajlán és kérlelhetetlenül száguldozott a Föld nevű bolygó a jéghideg űrben, és éppen beért abba a kanyarba, ahol Bélát a tavasz várta huszonhárom nap múlva, ahelyett, hogy az egész falu együtt örült volna a rigókkal, és a duplagyűrűsök hajnalonta tényleg az urat dicsérték volna, úgy, ahogyan a csőrös cseresznyetolvajok is, és nem a bádogbános pléh Krisztusát, akképp látszott az is, hogy hiába lopakodik a tavasz, mégsem a kikelet jön el, hanem a téboly éjlila leple készül elborítani minden leharcolt kockaházat, és az azokban remegő kiszolgáltatott, meggyötört lelkeket.

Ott lógott már a bűzös vászon templom poros tornyán, lengedezett a szélben, csak egy erősebb fuvallat kellett, hogy imbolyogva alászálljon, és betakarjon minden házat, minden kajla fülcimpát, és a zsíros füleken át undorító kígyóként betekergőzzön az agyakba, kitöltve ott a tátongó űrt, amit a Bádogbános, a plakátok és a teleképekből folyó szürkés mocsok hagyott. Ettől a falusiak feje piramis alakú lett, szemeik kiüresedtek, így veszítve el azt a maradék emberformájukat, amit a lassan nyolc éve záporozó srapnelek ütései még meghagytak nekik.

Béla kilépett a dohos templomból, ahová valami ördögi erő terelte be, aminek még nem ismerte az eredőjét, csak azt, hogy hatalma van rajta, olyannyira, hogy meg sem fordult benne a degeneráltakkal való kajánkodás. Tehát nem bocsátott mosolygó Buddhát az oltárra, nem levitált ott nekik, hogy elképessze őket, mert nem is tudott volna. Ez a vonzás, mint valami mágnes uralkodott rajta, és rájött, minden erejére és az összes tudására szükség lesz, hogy megőrizhesse a maradék eszét, amire egy eshetőség volt a tapasztalatok szerint, ha átmenetileg zsebre teszi, és be is gyömte jó mélyre.

Viszont ahogyan ez sikerült, azonmód vált a szeme üvegessé, a feje elkezdett csúcsosodni, és igyekezett a kocsmába, hogy bejusson, amíg még tudja, mire való a kilincs. Tragédia készülődött tehát, mert az a veszély fenyegetett, hogy a nehezen, sok év fáradságos munkájával felépített magánya összeomlik, és ő is bizakodva tekint az előre leharcolt jövőbe, miközben Zámbó Jimmyt hallgat, és menekülteket keres a fás kamrában, a stelázsi mögött meg a falvédő alatt. A világ, amelytől eddig oly kitartóan óvta magát, vigyorogva fogadta a tévelygő bárányt, szívta volna magába, és, ahogyan bambán belépett az ivóba, a fröccsök ura látta a bajt, és barátja megmentésére indult a feledés mangrove erdejébe.

A kocsmárosnak volt már tapasztalata Béla szétcsúszásairól, olyat azonban eddig még nem látott, mint most, hogy úgy néz ki, úgy beszél, és úgy ül a széken, mint akármelyik traktorista, hogy már maga is kezd az egyenmassza részévé válni, olyannyira, hogy a lobotómia halványpiros hege kezdett terjedni a halántékán. Kúszott egyre előre kérlelhetetlenül, amit csak drasztikusan lehetett megállítani, és a gyógymód első lépcsője az volt, hogy egy irtózatos pofont kevert le a barátjának, hátha kitisztul a feje. A piros csík megtorpant, de Béla szeme nem tisztult ki, olyan jámbor-szerencsétlenül nézett a maflás után, hogy a fröccsök ura majdnem elsírta magát, és úgy döntött, addig itatja, míg el nem ájul, attól talán kitisztul, vagy ha nem, legalább tudni lehet, mitől ment el az esze.

Tudta, hogy borokkal itt semmire sem megy, telitöltött hát egy nagy poharat vodkával, hogy barátjába diktálja, mert tudta, ez az a varázsszer, amitől lábra kel a megfeneklett képzelete, és még azt is bátran kockáztatta, hogy mozit rendez neki megint élete cafatjaiból, elképesztő zenéket keres a neten, amitől zokogásban tör ki, mert bennük találkozik gyerek önmagával és porokból újraformálódó nagyapjával, vagy akármivel, amit mostanában a feledés fiókjába zárt, mert akkor majd visszatér beléje az élet, amit a templomban elvettek tőle. – Igyál. – Noszogatta a barátját, aki egy túltáplált, bamba óvodás üres tekintetével meredt a tévére, és még vigyorgott is elmerengve az abból folyó dumákon, és a fröccsök ura ekkor látta meg a baj igazi okát.

Kikapcsolta a dobozt, amitől az asztalokon lévő üres vázákban tavaszi csokrok jelentek meg, a plafonból pedig sárga szirmok szitáltak, mert, amíg a kocsmáros fél percig odavolt, Béla egy hajtásra itta meg a kancsó vodkát, mint az élet vizét, és azonmód fény gyúlt üveges szemében, ahogyan érezte, hogy az ital alászivárog a lábaiba, és felkúszik a fejébe. A heg eltűnt a halántékáról, és a feje is kezdte visszanyerni régvolt alakját, mint amilyen volt, amíg el nem torzította a szutykos világ, amit óvatlanul beleengedett. A fröccsök ura látta, hogy ez így jó, újra töltött hát, hogy Béla feje teljesen kivirágozhasson, és ezek a bokrok nyújtsanak jótékony menedéket az ablakon kopogtató elhülyítő veszedelem elől.

Amikor Béla az udvarra indult, szokásos megvilágosodásai templomába, és elszántságát sem a harangszó, sem a traktoristák sületlenségei, amellyel elkínzott agyuk elképesztő tartalmát osztották meg egymással, és ugyanaz csorgott belőlük, mint a teleképből és a bádogbános villás nyelvei közül, tehát elvesztek az élet számára már teljesen, amikor már ez is úgy pergett le hősünkről, mintha burokban lett volna, akkor a kocsmáros megnyugodott és megpihent, hogy készen van a mű, megmentette a barátját a kárhozattól, és ez akkor vált bizonyossággá, amikor Béla felemelte ujját, és újra szavalni kezdett a rigóknak.

A rend helyreállott. S miközben a traktoristák, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a csorbult protkósok mamuszban, büszkén vagy járókerettel vonszolódva hangyasorként haladtak a kultúr felé, hogy ott rosszul szabott öltönyben dagadozó emberformájú lény sziszegje a fülükbe az újabb méregadagot, Béla csillagokról, göncölökről, mázsás boldogságokról mesélt a rigóknak olyan erővel, hogy még a macska is odaült közönségnek a vödör peremére, és még ő is elfeledkezett a vér ízéről. És amikor a kultúrt beborította a templomtoronyból leereszkedő éjlila vászon, a kocsma udvarát éppen ekkor ülte meg az a nyugalom, ami Béla szájából szivárgott, a fröccsök ura pedig fütyörészni kezdett, mint aki jól végezte a dolgát.

28. Savaria Floriadae virágkötészeti verseny, és kiállítás

A Savaria Floriadae Virágkötészeti Verseny és a Savaria Parcum – Fiatal Park- és Kertépítők Versenye évek óta egybe olvadva kápráztatja el a verseny utáni kiállításon az érdeklődőket.

Előbbi immár 28. utóbbi 4. alkalommal került megrendezésre a Herman Ottó Szakképző Iskolában.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A pénteken bonyolított zártkörű szakmai verseny után, a szombat és vasárnap a látványé minden évben. A szombati délelőtt pedig az ünneplésé, a kiállítás megnyitójáé is. Hiszen itt derül ki melyik munka nyerte el a szakmai zsűri tetszését minden tekintetben legjobban. Az eredményhirdetés, és a műsor pillanatait, a virágcsodákat idén egy galériában mutatom be.

A fiatal park- és kertépítőknek a feladatot az udvaron, kis méretű helyszínen, kézhez kapott terv alapján kellett elvégezniük, és ehhez ráadásul pénteken elég kellemetlen időjárást fogtak ki. Kiadott anyagok felhasználásával kellett egy kisméretű kertet építeniük. A feladatot természetesen sikeresen végrehajtották így is.

A virágköltemények vasárnap 18 óráig tekinthető meg.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Tavaszi Retro Fesztivál az Arénában

2017 Tavaszi zenei szezonját Szombathely egy hatalmas Retro Partyval nyitotta az Aréna Savaria küzdőterén.

A hatalmas sportlétesítmény szinte szippantotta magába március 17-én a korábbi évek zenei stílusát kedvelő, bulizni vágyó fiatalokat.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

És miért is a kifejezés? Mert ide belépve minden korosztály fiatalnak érezhette magát, bár mennyi idős is volt.

És hogy a szippantás is érthető legyen, a beléptetés meglepően rugalmasan gyors ütemben udvariasan történ. A ruhatár, és a büfék is meglepően működtek a hatalmas emberáradat ellenére. A csarnok elejétől a végéig bulizókkal volt tele, és még a kétoldali lelátón is szép számmal voltak kényelmes koncertlátogatók.

De az igazi fesztivál hangulat a színpad közelében mutatkozott meg igazán.

Bizonyítva, hogy Szombathelynek igazán nagy szüksége van az ilyen, és hasonló zenei szórakoztatásra.

A hajnal kettőig folyamatosan, de mégis kényelmesen egymást követő fellépők, a következők voltak: Ámokfutók, Dobrády Ákos – Tnt, Ufo, Groovehouse, Zoltán Erika, Animal Cannibals. Előzenekarként a helyi Art Fusion tolta a lendületes muzsikát. Az est „házigazdája” és egyben a retro muzsika további szolgáltatója, dj. Neczpál György volt.

A Szombathelyi Tavaszi Nagy Retro Fesztivál fotói, a képekre kattintva láthatók.