Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Szép, új világ

Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.

Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.

És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.

Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.

Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.

Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.

Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.

Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.

Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.

A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.

Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.

Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis kétsorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Eriggy!

Na, emeld föl a segged a fotelből vagy a székről, és indulj. Nincsen messze az a nyüves szavazóhely, kétszáz lépés, három? Már csak egészségügyi okokból is, tudod, a mozgás. Meg a lelked egyensúlya miatt, hogy aztán négy évig ne kelljen azon tépelődni, mi lett volna, ha lett volna. Még csak ünneplőset sem kell ölteni, csak húzz cipőt, és iramodj! Jó, csoszogj, hallgasd a madarakat, nézz bele a Napba, süttesd magad, ezt vártad már november óta, és tessék, itt van.

Aztán, ahogyan haladsz az utcádban, gondolkozz. Ne erősen, csak úgy csapongva, s miközben a lábad elé nézel, hogy ki ne törd a nyakad a porladozó járdán, elmélkedj arról, kinek köszönheted ezt. Meg, hogy a Jolán néni mért törte el itt a combja nyakát, hogy majdnem belepusztult. Hogy mit panaszkodott a kórházra, jobb nem is belegondolni. Annyi baja volt, hogy el is felejtette már a trafikját, amit elvettek tőle, meg a lakását is, amit emiatt meg majdnem.

Gondolj arra, hogy ez a Jolán néni tényleg egy állatorvosi ló, ha meg nem sérted vele. Nem volt elég a trafikja, odaadta az unszolásra a magánnyugdíját is, ami milyen jól jönne most, de nincs. Szegénynek a fia Londonban van az unokájával, meg – magunk közt suttogom csak – az utált menyével, évek óta nem látta őket, leveleznek. Fényképet szokott mutogatni a gyerekről, és olyankor sírogat.

Egyébként is sokat sírkál, hüppög, egyre többet emlegeti a halott urát, aki rendszeresen leveleket kap a nemzetvezetőtől, hogy szavazna rá. Jolán néninek már ereje sincs fölháborodni, ül a farhátja előtt a konyhában, és nem érti, mi történhetett vele. Csöngess be hozzá, vidd el őt is. Vagy a Józsit a mankójával, akinek fél lábon kellett bizonygatnia a bizottság előtt, hogy tényleg rokkant, de hümmögtek erősen.

Gondolj a kisfiúra, akit minden reggel látsz iskolába iramodni, hogy a táska viszi őt, délután meg támolyogni hazafelé. Emlékezz a homlesszre, aki a verseit árulja a piac kapujában, hogy ehessen, vagy a Tóni bácsira a túloldalról, akit mentő vitt el március közepén, mert készült megfagyni a szobája sarkában. Emeld föl a fejed, és nézz végig a nyüves utcán, végig a megalázottakon és megnyomorítottakon, és, ha magadért nem, hát értük.

Vagy, ha ez már megüli a lelket, gondolj inkább helikopterekre, kastélyokra, , szarvasokra, fácánokra, guccikra, stadionokra, kockakövekre meg ilyenekre. Nézz föl a plakátokra, amelyek csak annyit mondanak már évek óta: stop. Gondolj Németh Szilárdra, brr, idézd ide Kósa fejét, pláne, Kövér eszelős szemeit, jujj, vagy akármelyik felkapaszkodott talpas parasztot, jajj, és legvégül a vezérüket, óistenem. Na, indulsz már?

Mondhatod Kosztolányival, hogy „…nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”, de lehetsz néma indián, aki aztán megszólal, és fölemeli azt a tonnás szart a mosdóban, és belekúrja az ablakba, hogy csak fröcsög, és kigyalogol a szabadságba. Fogd kézen a Jolán nénit, s míg együtt csoszogtok, mesélj neki a csillagokról, galaxisokról, az idő végtelenjéről, hogy lelkében kellően felvértezve azt lássa a fülke-magányban, az élet nem feltétlenül szar, csak, ha azzá teszik neki, és ez ellen tehet is, ha nagyon akar.

Magad pedig, amikor a két rohadt vonalat keresztbe rakod a papíron, csak Semjénre gondoljál, a cinikus képire neki, és nem fogsz tévedni, azt garantálom.

Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Még egy utolsó sóhajtás

Mivelhogy azon a héten, amelynek az utolsó napját tapodjuk ma, tehát ezen, ami most van nekünk, megint történt jó csomó olyan esemény, amely miatt egy normális ország miniszterelnöke, kormánya és pedellusa nem egyszer, hanem százszor lemondott volna, és ezen a megkurtított reggelen még mindig azt olvassa az ember, hogy Orbán így, Orbán úgy, és az egész bandája amúgy, szóval még mindig két pofára verik a nyálukat, amitől az ember gyerekének felfordul a gyomra, tehát emiatt úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

Nem Richárd módján, vértől csöpögő kezekkel, hanem, hogy egy napra feledve hivatásomat, amely ez: üsd, ahol éred, és minden önfényezés nélkül, de azért vállon veregetve mégis, beírom az ellenőrzőmbe, hogy feladatát, ha nem is hibátlanul, de a tőle elvárható szorgalommal végezte el. Mert ez itt drágáim, amióta forradalmárnak álltam, és beköltöztem a lövészárokba, azóta az ezerkétszázötvennyolcadik (azaz: 1258) dolgozat, amely azt a célt szolgálja, hogy szétrúgjam az Orbán valagát, és ez már döfi.

Ha azt veszem, hogy minden írással három órát foglalkoztam (nem ennyit, többet), akkor egyszerű szorzással azt kapom, hogy háromezer hétszáznegyvennégy (azaz: 3744) órát töltöttem az utóbbi években a frontvonalon – kaptam is, még a jó édesanyám is mindent érte, mi kapható -, ez pedig barátok közt is uszkve és kábé százötven nap szünet nélküli Orbánon való gondolkodás – alvás, evés meg cigi nélkül, hát csoda, hogy belefárad az ember? Nem úgy, hogy verejtékező homlokát törölgeti, hogy énédesistenem, elaláélok, hanem hogy jé, tényleg?

És tényleg, a rohadt életbe. Bár nem érdemel ennyi figyelmet ez a ganaj, voltaképp bolhafingnyit sem érdemelne, ha nem ő lenne az, aki szétcsesz egy országot, és pokollá teszi a benne élők napjait. Így kiemelt érdeklődésem, ha érthetetlen is, de legalább megmagyarázható. És az is igaz, hogy annyi trágyát, amennyit ez az alak szolgáltatott, száz istállóban sem lelhetni, és még midig nem fogy ki belőle. Itt, a célegyenesben is mindig újabb mocskok buknak föl az árból, hogy az ember belezavarodik, melyikhez nyúljon, hová kapjon, mert teljes pompájában mutatná be a tündöklő szarkupacot, és ez lehetetlen feladat.

Mondom hát magamban, ahogy felriadtam az éjszaka közepén, ami az állítósdi miatt szinte az eleje volt neki, hogy na, Kázmér, nézz szét a világban, mi örömök történtek benne három óra alatt, amíg te csorgó nyálakkal horkoltál, és semmi se történt benne. Egyetlen új pitypang nem nyílt ki, hogy megénekelhesse a ’zember, ellenben ezidő alatt is osztódással szaporodtak a sajtótájékoztatók, reagálások, nyilatkozatok, hogy tényleg és őszinte szívvel értem meg azon polgártársakat, akiknek nem a kula tanulmányozása a hivatása, hogy legyintenek, és azt mondják félhangosan: haggyámá!

És mégis, az a meglátásom, illetve javasolásom, ha élhetek ilyennel a legyintő polgártársak irányába, hogy tessenek még egy hetet kibírni, ennek leteltével pedig elbattyogni egy fülkébe, ikszelni egy jóízűt, és lehetőleg csakis ne a fideszgenyákra, mert ez a feltétele annak, hogy az elkövetkezendő munkás években, midőn a romjaiból újjá kell építeni az országot, ne sorosvíz folyjon a csapból és migráncs-szellemek lengjék be a levegőeget, hanem mondjuk madárcsicsergés meg vízcsobogás. Ilyet szerettem volna mára magam is, de hajnali ötkor átmásztam a piacra. Hát, nem összeokádták lelkes fiatalok az éj folyamán a bejáratot? Debizony.

Nem lesz egyszerű ez az egész dolog, innen is látszik.

Lakásügyek

Ott ácsorgott szerencsétlenül és teljesen elveszve a városházán papa, mama, gyerekek (kettő, majszos), csupa szív, szeretet, és nem tudtak mit kezdeni magukkal egyik lábukról a másikra álltak, mígnem megszánta őket egy szőke, kontyos kisasszony, és érdeklődött, mit is óhajtanának.

– Kit keresnek? – Kérdezte ez a kontyos.

– A lakásosztályra mennénk. – Volt egészen bátor a keszeg formájú apa, a család feje.

– Harmadik emelet, tízes ajtó, Kovács kartárs. – Ennyit bökött oda a kontyos.

Beszálltak tehát a liftbe ezek négyen, a majszosak, az apjuk meg az anyjuk, és elindultak a nagy utazásra. A harmadikon kilökte őket a lift, és ott ácsorogtak a tízes ajtó előtt, amely áthatolhatatlan akadályként tornyosult előttük, toporogtak, mígnem a keszeg családfő bátorságot nem vett, hogy tegyen valamit.

– Nem kéne kopogni? – Kérdezte bánatos szemű asszonyát, a majszosak meg olyan riadtan néztek, mint a rabságban született gorillakölykök.

– Kopogjál már! – Sutyorogta sürgetőn a bánatos szemű, ezért a család feje reszketegen megkocogtatta az akadályt, hogy alig is lehetett hallani, de odabent mégis észlelték.

– Tessék. – Hallatszott odabentről, mire a keszeg családfő résnyire kinyitotta az ajtót, és négy fej jelent meg Kovács kartárs szemei előtt. Egymás alatt az összes: papa, mama, gyerekek.

– Parancsolnak? – Érdeklődött Kovács kartárs, és nem is volt szigorú, mint más végtelen hatalmú ügyintézők.

– Lakásügyben érdeklődnénk. – Jött ki egy szuszra a családfőből, hogy azonmód meg is könnyebbült tőle.

– Jöjjenek talán be. – Invitálta őket nyájasan Kovács kartárs.

Bejöttek, hunyorogtak a földöntúli fényben, a kölkek szutykosak voltak, a nagyobbak alig is bírtak állni a lábukon, de az asszonka volt inkább észnél, és úgy oldalba bökte az urát, hogy az felszisszent.

– Mondd már! – Így ösztökélte a keszeget, aki el is kezdte, és még hang is jött ki belőle csudálatosan.

– Öt éve adtunk be igénylést – kezdte a keszeg -, érdeklődnénk, hogy van-e kilátás kapni valamit?

– Ne is folytassa. – így kovács kartárs – Momentán nincsen lakásunk.

– De – bátorodott fel a keszeg – a szomszéd tízemeletes panel szinte teljesen üresen áll.

– Meglehet, meglehet. – volt engedékeny Kovács kartárs – de azokat a központ utasítása szerint visszabontjuk, hogy élhetőbb legyen. Legalábbis erről volt szó. Tudja, hat emeleteset faragunk belőle, azt hiszem.

Lekonyultak teljesen a két felnőttek, a majszosak meg csak néztek szemre és fejre, mert semmit sem értettek, mit is értettek volna. Az anya azonban rutinos volt, és elővette az ősi asszonyi trükköt, bőgni kezdett, és az ilyesmit Kovács kartárs nehezen viselte, mert jó ember volt.

– Mondok én maguknak valamit, de jöjjenek közelebb. – Ezt sutyorogta.

A gyerekeket a székekhez terelték, és odahajoltak a kettők, papa meg a mama ehhez a Kovács kartárshoz, egészen a szájához, de ez ennek nem volt elég.

– Közelebb, még a falnak is füle van. – Invitálta őket Kovács kartárs, és leharapta a papa füléből kikonyuló szőrt, aztán úgy szólalt meg, hogy a száját ki sem nyitotta.

– Nyolcadikán szavazzanak az ellenzékre. – Ez jött ki a gyomrából neki.

– Mi van? – értetlenkedett a keszeg – Mit mond? – És Kovács kartárs előadta a nagy titkot.

– Nem néznek maguk tévét, nem olvasnak újságot? – a szülők feje ingott – Hidvégi elvtárs, valami főmufti odafent, tegnap nyilatkozta le, ha Soros György jelöltjei nyernek a választásokon április 8-án, akkor megkezdik a bevándorlók betelepítését az üresen álló lakásokba. Ne legyen semmi kétségünk, hogy ha az ellenzék lehetőséghez jutna, akkor habozás nélkül megkezdenék a betelepítéseket a választásokat követően. Ezt mondta Hidvégi elvtárs.

– És? – Értetlenkedek a szülők.

– Mit nem lehet ezen fölfogni? – jött most már ki a béketűrésből Kovács kartárs – Maguk az ellenzékre szavaznak, azok nyernek, kilencedikén azt mondják, hogy afgánok, tizedikén megvan a lakás. A húsvétot már ott tölthetik.

– Tényleg? – Kérdezte bambán a családfő.

– Tényleg. – Válaszolta Kovács kartárs, és furcsán csillogott a szeme.

Aztán hálálkodtak a négyek, papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet, lesuhantak a lifttel, és a keszeg papa nagy boldogságában mindenkinek fagyit ígért.

– De hát, tél van. – Ellenkezett volna a bánatos szemű asszonyka.

– Tudom, sapka, sál. – Ezt mondta a család feje, és ezen vitatkozva nem látták, hogy Kovács kartársat már mentősök kísérik, és nem tud nekik viszlátot inteni, mert hátul gombolós fehér ing van rajta.

A pezsgő pihen

Hódmezővásárhely után a második rendszerváltásban reménykedő közösség euforikus hangulatba került, ami teljesen érthető, viszont felelőtlen lélekállapot. Elvonja ugyanis a figyelmet arról, hogy az embernek még mindig hasogat a háta. Ezért azt követeli a megfontolás, hogy gyömöszköljük vissza a pezsgő dugaszát, akármilyen kellemesen hangzót pukkant is.

Április messzire van, és már tegnap is feltűnt, hogy az a média, amelyből kies hazánk lakosságának zöme kizárólagosan tájékozódik, milyen sokat mondóan hallgat arról, hogy a gazdája kapott egy méretes maflást. Egészen kora délutánig tartott a kábult állapot, utána viszont maga a megváltó jelölte ki a követendő sormintát, és még több munkát vizionált, ami tudjuk, mit jelent őnála.

Kampány címszó alatt a mi szalonfasisztáink eddig sem voltak másra képesek, mint, hogy gátlástalanul folyt belőlük a takony, ez pedig már nem fog megváltozni a hátralévő néhány hétben. Következésképp a téboly turbó fokozatba kapcsolódik, és a Fidesz-től megszokott gátak nélküli és parttalan őrjöngés bájos ideje jön el.

Több szempontból is kívánatos tehát, hogy a forradalmárok megőrizzék a józan eszüket. Mindjárt az elején például nem ártana egy felmérés, vagy legalább belegondolás abba, hogy a falvakban élő polgártársak legalább hallottak-e arról, hogy Hódmezővásárhelyen esetleg történt is valami, és most egyáltalán nem viccelek. Nem az informálódás restsége miatt, hanem, mert hiányzik hozzá a forrásuk.

Ha mindezt fölmértük, mindjárt nem olyan Barbie-ízű a fagyos keddünk, és az az akadály, ami ez ügyben a rendszerváltók előtt tornyosodik, szinte leküzdhetetlennek tűnik. Sok évnyi munkát nem lehet pár nap alatt pótolni, viszont a baj attól még ott van. Az egész ország, de különösen a kistelepülések környéke megszállt területként funkcionál, és lehet, úgy is kéne kezelni.

Én például arról is álmodtam, mi lenne, ha például röpcsiről röplapokat szórnánk a népek közé. Vagy ilyen cirkuszi hangszórós kocsival is lehetne téríteni a polgárokat. Nem hiszem, hogy akármelyik eszköz is törvénybe ütköző volna, ellenben kellően váratlan és szokatlan ahhoz, hogy hatásos legyen. De most annak ellenére, hogy már biztosan nálam van a bölcsek köve, az ujjam mégis csak belelóg a bilibe.

Közvetlenebb a veszedelem viszont, ha arra figyelmezünk, a CÖF már megint gyalogolni készül. Egyenest bele az ellenzék képibe, és félő, a túlfokozott hangulatban módját ejtik annak, hogy rendkívüli, szükség vagy akármilyen állapotot léptessenek életbe valami inzultus miatt. Mindenre képesek, mint az 2006-ban is kiderült, és ezen kívül is számos veszély mutatkozik, hogy ne legyen ennek jó vége.

Különben sem habostorta az élet, mert ugyan Hódmezővásárhely megmutatta a győzelem egyetlen lehetséges receptjét, és a kezdeti lelkesedésben úgy is tűnt, végre megjön a pártok esze, így együttműködési készség kezdett kirajzolódni, délutánra már megint jöttek a hangok, hogy ki kivel nem és sohasem. Ebből már nem tudunk kikecmeregni sehogy, és itt állunk megint magunkban.

Én kérek elnézést, hogy kekeckedek, de tegnap egész nap ezen morfondíroztam, hogy akkor most jó nekünk, vagy sem. Abból a szempontból mindenképp, hogy valami fény megpislant a végtelen alagút végén. Ámde, amint a szomszéd Józsi egyszerű és jámbor arcába belenéztem, aki megint azzal volt elfoglalva, hogyan teljen neki az aznapi fröccsre, és minden más történés kívül esett a világán, mindjárt előttem volt a valóság. Ez pedig mélyebben szar, mint gondolnánk.

Lesz még rosszabb

Bármennyire lehangoló ezt így belátni, de az a ganyé, amelyben most szügyig ücsörgünk, még nem a legalja. Lesz még rosszabb. Mégis, azt sem árt tudni azért, hogy mindaz, ami velünk megtörtént és történni fog, nem lehetett másként, bár ez csekély vigasz a bajokra. Mert determinisztikus világban élünk, és állítólag a teremtő adott nekünk ugyan szabad akaratot is, de semmire sem mentünk vele. Az mit sem ér ugyanis, ha lepattan a falról.

Sőt, ha alaposabban forgatjuk, belátható, hogy Orbán is szükségszerű termék, akit egyéni ösztönei, az imperialista pszichológia, valamint megalázott és megszomorított nemzetének történelme állított elő. Ez hozta el felemelkedését, és ez okozza majd bukását is, de addig sokat fog szenvedni, és még többet mi, a lenézett és eszköznek használt massza. És nemcsak az ellene lázadók, hanem a birkái is, csak ezt ők még nem tudják. Következésképp nekik lesz rosszabb, nagyobb baj viszont, ha azt is belátjuk, hogy ettől viszont nekünk nem lesz jobb.

Ez csak profán ténymegállapítás, hogy ők fognak pofára esni és nem a magunkfajta homelesszek, amikor a vezér orra bukik, és a faragott kép porba hull, de addig munka van. Mindenekelőtt a túlélésé. A legfőbb lenne viszont, hogy ezen a tavaszon, amikor minden jel szerint az utolsó alkalom mutatkozik arra, hogy a szavazófülke magányában lehet leváltani, és nem csúzlival meg bugylibicskával kell elkergetni a zsarnokot, erre megtegyük a kísérletet. Sajna, egyelőre úgy tűnik, nem fog menni. Pedig lenne mód rá, ha valahogyan föl lehetne ébreszteni az évszázados szalonnazabáló bárgyúságból a népeket.

Viszont azért nem árt fölkészülni arra, ami jön vagy jöhet, amihez a kulcs, ha megnézzük, hogyan jutottunk ide, a trágya közepébe Európa közepén. Az utolsó ihletett pillanat ebben az elátkozott országban a farzsebes-fésűs németek kiengedése és a vasfüggöny szimbolikus átvágása volt, minden, ami utána következett, egy-egy grádics addig a gyalázatig, ami harminc év alatt létrejött, és képtelenség szabadulni tőle már. Az ősbűn megtörtént, amikor a narcisztikus fiatalembert, akinek mása sem volt, csak az egója, tűzközelbe engedték.

A szaroscsizmás suttyó labdarúgni akart, ez tehetség híján nem ment. És számunkra rosszkor volt rossz helyen, hogy ezzel a kvalitással a világmegváltás elcseszett idejében a politikába kavarodott, ugyancsak hasonló tálentummal. Viszont egy bulldog elhivatottságával, és már az indulásnál bevallott céllal, hogy a Kádár-rendszerrel nem az a baj, amilyen, hanem, hogy nem ő ül a közepén. Harminc évnyi rombolás után elérte, hogy az álom valóra váljon, és most ugyanott tartunk, mint amikor elindult, azzal a különbséggel, hogy ő nem fog jószántából félreállni, és ennek az oka a szerzés.

A javak olyan habzsolása, amit az elcseszett gyerekkor magyaráz az indulásnál, ha fölmentést nem is ad. És azt kell belátnunk, ahogyan ez elhatalmasodott rajta, azóta egyenesen járja a diktátorok és diktatúrák jól kikövezett egyed-, és törzsfejlődését, és innentől minden determinált, mert már rég átlépett a Rubikonon. Nem a pénz elvesztése a tét, hanem az élete, mert tisztán látszik, hogy porba hullása után a börtönt nem kerülheti el. Az egész országot úgy behálózta a bűn, amit már nem lehet eltüntetni egy hosszú bájtok éjszakájával, mindent nem lehet ledarálni ugyanis. Egy élő bizonyíték az egész tetves hon a macskaköveivel meg a stadionjaival együtt.

Nem veszíthet tehát, már csak és csupán ezért sem. Ha mégis megtörténne, nem adná át a hatalmat, és képes lenne polgárháborúba lökni az országot. Ha győz, ami viszont egyre biztosabb, akkor szintén a diktatúrák önfejlődésének megfelelően egyre vadabb lesz, ahogyan mind többet veszíthet. Ebből visszaút nincsen, és én kérek elnézést, hogy ilyen kilátásokkal szórakoztatom a nagyérdeműt ahelyett, hogy barbie-rózsaszínbe andalítanám, de ez van, polgártársak. Egyébként ezt is a Gyurcsány cseszte el, amikor 2006-ban nem záratta rács mögé a demokratikus államrend megdöntésének kísérlete vádjával, ami máig megáll amúgy.

Viszont most már cseszhetjük. Mert a demokratikus államrendet ugyanúgy megdöntötte, csak az eltelt nyolc évben nem kellett elővennie a tankját, amit alkalom adtán, ha az irhája úgy kívánja, viszont megint kihoz a garázsból, csak most már nem a csürhe, hanem a TEK segedelmével. Én nagyon sajnálom, hogy ilyenekkel kellett előállnom, csak rohadt hosszú volt az éjszaka, és járt a szutykos agyam. Mindemellett, ha valakinek van valami épkézláb ötlete, hogyan lehet ebből az egészből ép ésszel és ép bőrrel kikecmeregni, akkor azt kitörő örömmel fogadom. Ennyit ígérhetek.