Buszon

K. József, köztisztasági menedzser a hét végén nem tudott eljutni a kertjébe. Többször is próbálkozott, de végül Felcsút meccsen kötött ki, pedig esze ágában sem volt odamenni. Úgy történt, hogy szokás szerint fölkelt a rigókkal, együtt fütyölt velük és énekelt, mert ilyen vidám természetű köztisztasági menedzser volt ő. Amikor az utcát sepregette, akkor is fütyörészett mindig, boltba menet is, fürdés közben is, hogy az agyára ment olykor Arankájának, aki pedig angyali természetű asszonyka volt, de ami sok, az sok.

Hajnal hasadtával K. József kipattant az ágyból, kávét főzött, meghúzta a kisüstis üveget, hogy belerázkódott, kenyeret zsírozott hagymával és folpackba tekerte, egy kétliteres colás üveget megtöltött kétszer hét hármassal, de még előtte ellenőrizte a bor és a szóda minőségét egy laza fröccsel. Öltözött, fütyölt, hogy erőt merítsen még, újólag slukkolt a kisüstiből, és csókot lehelve Arankája álomittas arcára, indult a buszra, amely majd a kertbe röpíti őt, hogy dolgozgasson, fütyörésszen, termelje a répát és a paprikát Arankája konyhájára.

Nem szokott ennyi busz állni ilyenkor az állomáson, és ennyi népek sem soha. Olyan nyüzsgés volt, mint valami piacon, meg hangzavar is. K. József nem tudta mire vélni a tömeget, de fütyörészve nem törődött vele, hanem odabaktatott az ötös számú buszállóhoz, ahogy mindig, fölszállt rá, ahogy mindig, és aztán megdöbbent, ahogyan még semmikor sem. Tömve volt a máskor üres járat, izzadságszag, levegőtlenség ülte meg, hogy K. József, pedig nem volt kényes típus, közel állt ahhoz, hogy rosszul legyen. Aztán mégsem lett, és ettől a szégyentől őt az ámulat mentette meg.

Ezek nem magyarok voltak, nem magyarul beszéltek, hanem oroszul vagy afféle nyelven. Ezek nem kertbe indultak, és K. József nem tudta, hová indulnak ezek, megkérdezte hát a sofőrt, hová megy a járat. És a sofőr is csodálkozott, hogy magyar szót hall, de meg is örült neki, és végtelen meg angyali türelemmel magyarázta el, hogy ezek ukránok, és szavazni viszi őket. Ha akar, jöjjön ő is szavazni – mondta K. Józsefnek – az szavaz itt, aki csak akar, s ha jól tudja, pénz is jár érte. A köztisztasági menedzser azonban paprikát akart kapálni, leszállt tehát.

Keresett másik buszt, talált is, csurig az is. Talán csak sikerül, gondolta, de ezen is bűz, de másfajta, s amint fölszállt, ordításban törtek ki a buszosok, hogy bratanki, dva bratanki, ezt üvöltözték, és ittak, vodkával kínálták a menedzsert, de neki ilyenhez kedve nem volt egyáltalán. Megkérdezte ezt a sofőrt is, hogy mi van itt, és azt a választ kapta, hogy ezek itt lengyelek, és nagygyűlésre mennek. K. Józsefnek már egyáltalán nem volt kedve fütyölni, mert csak Arankája járt a fejében és az elárvult paprikák, akiket a dudva meg a muhar fenyeget.

Új busz után nézett hát megint, talált is hamar, ebben meg gyerekek csivatoltak és tej meg büfiszaguk volt. K. József már meg sem lepődött, amikor kérdésére, hogy hová lesz a menet, azt a választ kapta, ez a járat Felcsútra indul meccsnézőbe, ha akar, tartson velük. A menedzser meghúzta a colás üveget, és megadva magát, de még azért érdeklődött, melyik járat mehet a kertjébe, amire azt a választ kapta, egyik sem. Innen uram – mondta a pilóta – vagy szavazni megy, vagy nagygyűlésre, vagy meccsre. Sehová máshová, mert minden más járatot töröltek. K. József bánatosan gondolt Arankájára, és a meccses buszt választotta, ha már elindult.

Így történt, hogy K. Józsefné, Aranka idén nem tud majd lecsót eltenni, mert a paprikát fölverte a dudva, a muhar meg a gaz. És kacagó szél fütyörészett a palánták fölött.

Biankó hűtőmágnes

Mókás egy hely ez a mi országunk, főleg így választások idején. Ilyenkor összesűrűsödik benne az élet, és kicsapódik az esszenciája, amely a téboly maga, diliház karneváli jelmezben. Lázár János is járta Hódmezővásárhely utcáit, ide-oda becsöngetett, és hűtőmágnest osztogatott a szerencséseknek. Ez két szempontból is delikát. Egyrészt, alapos listája lehetett ennek a Lázárnak, mert biztosan nem kockáztatta, hogy egy morcos polgár a pofájára vágja az ajtót, vagy valami gyalázatosabb dolgot műveljen vele.

Emellett is elég röhejes azonban, hogy, mint kiskölkek húsvéti locsoláskor, járja a várost áldozatokra lesve. Ennél lejjebb nincsen. Azért elsősorban, mert a baráti lakásokba csöngetés nem egy vaszisztdasz, az csak cirkusz, mert teszem azt, ha valami magamfajtához csöngetne be, hogyan járhatna akkor, hogy lekonyulna a füle, és csak annyit is érne. Tehát, röhej az egész, pofon a szarnak, viszont bizonyítéka újólag annak, hogy ilyen országban élni nem nagyon érdemes, hacsak nem egy barlangban vagy fa tetején, hogy békiben hagyják az embert.

Aztán ez a hűtőmágnes is, amelyet megkaptak ugyan, de olyan ígéret fejében, hogy a Fideszre szavaznak. És, ha mondjuk, vasárnap valami csoda és megfontolás miatt mégis másra kerülne az a nyüves iksz, akkor visszavinnék a mágnest Lázárnak, hogy ők nem méltók rá? Mondjuk, mágnest osztogatni biankó módon nem egy nagy kockázat, de nem tudjuk, mi áll azon a mágnesen, ugye. Olvastam, láttam vagy hallottam valahol, hogy a hűtőmágnes a legszemetebb ajándék, amit nyaralásból visszatérve barátainknak adhatunk.

Ez arra figyelmezteti őt szünet nélkül, hogy mi milyen csudás messze vidéken héderezetünk, míg ő viszont itthon rohadt a NER örömei között. Lázár mágnese nem tudom, honnan ered, lehet, Habony hozott sok-sok ibizásat, s azt osztogatja. Ez arra is inti a megajándékozottat, hogy vigyázzon a szájára, míg, ha egyszerűen csak Fidesz logó van rajta, az is alkalmas ugyanerre. Mindenesetre röhejes ajándék vagy szerelmi zálog, de öltek már a történelem során kevesebbért is, lehet, ezért is fognak, mert sajnálatos módon késztetés az van rá.

És amíg Lázár mágneseket osztogatott, Orbán viszont kitartóan hazudott tovább, mint a vízfolyás, éppen úgy. Most jelesül azt, hogy az Unió elveszi a gazdák pénzét, s a migránsoknak adja. Ilyenek jönnek elő belőle teljesen koordinálatlanul, hogy emiatt a magyar gazdáknak nemet kell mondaniuk a bevándorlásra, és ennek is annyi értelme van legalább, mint a hűtőmágnesnek. Se több, se kevesebb. Járják az országot még két napig, ott lesznek minden kilométerkőnél lehetőleg minél nagyobb blődségekkel, hogy kibírni már alig is lehet.

Védekezni úgy lehetne ellene, mint Fülöp úr tette még kölökkoromban, amikor anyámék háza töviben minden éjjel megállás nélkül rakodták a kavicsot baromi hangos gépekkel. Fülöp úr pedig egy szerelmes éjszakán, miután meglocsolta a bátorságát, kiállt a negyedik emeleti ablakba, és beleordította az éjszakába az összes kínját, akárha Frédi vagy Béni, hogy aszongya: a kurva anyátok, alunni akarok! Akkora hangja volt, hogy egyből leálltak a gépek.

Viszont odasétált az egyik markoló kezelője, és csendesen Fülöp úr képébe mondta az igazat: te barom, nagyobb zajt csapsz, mint a gépek. Ekkor lett csend. És a történelmi példabeszéd arra int minket, nem biztos, hogy annak van igaza, aki a leghangosabb. Igaz ez Orbánra, és rám is természetszerűleg. Mert azzal például kezdeni semmit nem tudok, hogy már a győri járási kormányablak mosdójában sem tudják kitörölni a seggüket az ügyfelek, mert nem futja klozettpapírra. Pedig az erre szánt pénzt nem vette el az Unió és nem adta a migránsoknak, és mégis valahol máshol van.

Ez minden biankó mágnesnél jobban mutatja nekünk, kire nem szabad szavazni. De foglalkoznak ilyennel a népek? Egyáltalán nem. Csak örülnek a szaros mágnesüknek, és itt a vége. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a nemlétező köztársaság elnöke akkor, amikor mindenki a választásokon rugózik, egy méhkas az ország, pecázgat csendben, és bávatagon a horgászat fontosságáról értekezik. Ilyen uniós dolgokról szava nincs, Strachéról nem mesél. Itt az élet úgy zajlik, hogy a polgár megkapja a mágnesét, pecázik, Orbán pedig zavartalanul lop tovább. Sok értelme nincs így ennek az egésznek. Mindmegdöglünk tehát.

Kirándulás a kerítéshez

Drága Tecám!

Gondoltam, még a vasárnapi választások előtt beszámolok Neked a nagy élményről, ami ért engemet, hogy te is megerősödhess a hitedben ezekben a vészterhes időkben, amikor gyönyörű hazánk, ez a sokat szenvedett kis ország áll a vérzivatarban, és Miniszterelnök Urunk a gyarmatosító Európa segítsége nélkül, egyedül veri vissza a tengernyi migránsok rohamát, és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik érettünk és unokáink jövőjéért. Hogy áldja meg őtet a Jóisten és a kedves családját is tengernyi örömökkel.

Polgármester Urunk szervezett egy kirándulást a határra, hogy láthassuk, mi mindent tesz érettünk az áldott Orbán Viktor, hogy foglaljuk imába az Ő nevét. Az egész falu jönni akart mind, hiszen a földeken munka nincs, föld sincs, ott támolyognak az utcában, meg a kocsmában támasztják a pultot reggeltől estig. Szóval csak a férfi dalárda jöhetett, meg a hímzőszakkör tagjai, gondolhatod, milyen izgalom töltött el, mert, mióta az Uram, a drága Kálmán itt hagyott engemet, mert fölrobbant a mája, azóta olyan magányos vagyok.

Busszal mentünk, mi, az asszonyok és a férfiak. Nincs messze a határ, de négyszer robbant le a szegény jármű, nem csoda, öregebb lehetett mint én. Olyan fekete füstöt okádott, mint egy egész égő erdő, de nem szólhatunk egy szót sem, Polgármester Urunk saját maga fizette az utat, mert mindig csak ránk gondol. Krumplit is osztott, húsvétkor sonkát, a szerencsétlenebbeknek közmunkát, kinek mire van szüksége. Egy kérése van csak, szavazzunk mindig rá és a Fideszre. Azt mondta, be is jön velünk majd egyesével a fülkébe most vasárnap, meg az ősszel is, és megmutatja, hová kell rajzolni az ikszet.

De messzire szaladtam, drága Tecám, vissza a kiránduláshoz! Nos, készítettem az útra egy kis szendvicset, margarinos zsemlét, meg teát termoszban, nagy igényem nekem már nincsen ugyanis. Hoztam imádságos könyvet és rózsafüzért óhaj vagy baj esetére, a szenteltvizem elfogyott, de gondoltam, arra tán szükség sem lesz a határon, mert a tomboló migránshordákat távol tartja majd a kerítés és hős rendőreink. Úgy képzeltem, mintha állatkertbe mennénk, a rács egyik oldalán mi, a másikon “azok”, és talán még az is ki lesz írva, hogy tilos etetni őket.

Odaértünk nagy izgalommal, olyat éreztem, mint amikor először láttam meg a Balatont drága Kálmánommal még ’57-ben. Mert volt ott kerítés ugyan, fényes, magas, éles, egy rendőr is, de migráns az egy sem. Nem rázták a rácsot, nem vicsorogtak, és nem kiabáltak, hogy allah meg akbár, mert nem voltak sehol. Polgármester Urunk el is mondta, hogy ravaszok nagyon, mert mindig máshol vannak. Ha odamennénk, ahol most vannak, akkor meg itt lennének, ezért lehet őket csak a tévében nézni. Javasolta is, hogy az M1-et figyeljük, talán még a TV2-őt, mert azok hitelesek.

A rendőr mutatta meg nekünk a kerítést, szerencsétlen, mert hiába beszélt arról, milyen hosszú, milyen magas, meg, hogy mennyibe került ez szegény Orbán Viktornak. Arra nem emlékszem, hogy ő is a saját zsebéből építette-e, de arra igen, hogy Európa nem fizeti ki, hogy mi itt védjük őtet. Szoktak-e itt lőni a barbárokra? Ezt kérdezte a Lajos, aki már az úton is azzal dicsekedett a negyedik sör után, hogy ő még a Kádár alatt volt határőr, ott, ha egyet tüsszentett valaki a határon, már cafatokra is lőtték, és az aknák is hasznosak voltak. Ezt mondta, és fitymálta a kerítést.

Polgármester Urunk fel is írta őtet egy kis füzetbe, hogy majd leshet a következő krumpliosztáskor, hogy megjegyzi az ilyen lázító alakokat. De ez a Lajos már részeg volt nagyon, hencegett a határőr múltjával, azt mondta, olyan volt, mint valami Rambo. Ezt nem tudom, ki lehet, de ezt ordibálta. Aztán, egyszer csak egy bokorból előugrott egy nyuszi, és ez a Lajos engemet maga elé rántott pajzsul, mintha lőnének rá. Aztán szégyellte is magát nagyon, de mi jót nevettünk, főleg a rendőr és Polgármester Urunk, aki ezután nem győzte hangsúlyozni, hogy na, ugye.

Ácsorogtunk még egy darabig, hívogattuk a migránsokat, Polgármester Urunk müezzint játszott egy fa tetején, de sehol semmi. Visszaindultunk hát, drága Tecám, de neked bevallom, engemet a kerítés már egyáltalán nem izgatott. Amióta Kálmánom itt hagyott, férfi engemet nem érintett, s ahogy ez a Lajos a nyúl ellen pajzsként emelt maga elé, úgy éreztem magam, mint egy süldőlány, meg is hívtam mellém egy margarinos szendvicsre, de elaludt. Furcsa bizsergést éreztem az ágyékomban, s inkább elmondtam öt miatyánkot.

Hazafelé nem robbant le a busz, így Polgármester Urunk, mint valami idegenvezető, a mikrofonba belemondta Orbán Viktor hét pontját, megénekeltette a dalárdát, és abban a reményben búcsúzott, hogy vasárnap személyesen találkozunk a szavazófülkében, tollat majd ő hoz. Ez a Lajos is felébredt az út végére, s mivel előre letudtam a penitenciát, meghívtam egy kis diólikőrre, és örömmel el is jött, csak kerülővel, hogy meg ne lássa a falu. A többit a képzeletedre bízom, drága Tecám, de most nem is ez a lényeg, hanem a vasárnapi szavazás. Remélem tudod, hová teszed az ikszet, Miniszterelnök Urunkra, csakis.

Ölellek: Erzsó

Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Szép, új világ

Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.

Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.

És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.

Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.

Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.

Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.

Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.

Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.

Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.

A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.

Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.

Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis kétsorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Eriggy!

Na, emeld föl a segged a fotelből vagy a székről, és indulj. Nincsen messze az a nyüves szavazóhely, kétszáz lépés, három? Már csak egészségügyi okokból is, tudod, a mozgás. Meg a lelked egyensúlya miatt, hogy aztán négy évig ne kelljen azon tépelődni, mi lett volna, ha lett volna. Még csak ünneplőset sem kell ölteni, csak húzz cipőt, és iramodj! Jó, csoszogj, hallgasd a madarakat, nézz bele a Napba, süttesd magad, ezt vártad már november óta, és tessék, itt van.

Aztán, ahogyan haladsz az utcádban, gondolkozz. Ne erősen, csak úgy csapongva, s miközben a lábad elé nézel, hogy ki ne törd a nyakad a porladozó járdán, elmélkedj arról, kinek köszönheted ezt. Meg, hogy a Jolán néni mért törte el itt a combja nyakát, hogy majdnem belepusztult. Hogy mit panaszkodott a kórházra, jobb nem is belegondolni. Annyi baja volt, hogy el is felejtette már a trafikját, amit elvettek tőle, meg a lakását is, amit emiatt meg majdnem.

Gondolj arra, hogy ez a Jolán néni tényleg egy állatorvosi ló, ha meg nem sérted vele. Nem volt elég a trafikja, odaadta az unszolásra a magánnyugdíját is, ami milyen jól jönne most, de nincs. Szegénynek a fia Londonban van az unokájával, meg – magunk közt suttogom csak – az utált menyével, évek óta nem látta őket, leveleznek. Fényképet szokott mutogatni a gyerekről, és olyankor sírogat.

Egyébként is sokat sírkál, hüppög, egyre többet emlegeti a halott urát, aki rendszeresen leveleket kap a nemzetvezetőtől, hogy szavazna rá. Jolán néninek már ereje sincs fölháborodni, ül a farhátja előtt a konyhában, és nem érti, mi történhetett vele. Csöngess be hozzá, vidd el őt is. Vagy a Józsit a mankójával, akinek fél lábon kellett bizonygatnia a bizottság előtt, hogy tényleg rokkant, de hümmögtek erősen.

Gondolj a kisfiúra, akit minden reggel látsz iskolába iramodni, hogy a táska viszi őt, délután meg támolyogni hazafelé. Emlékezz a homlesszre, aki a verseit árulja a piac kapujában, hogy ehessen, vagy a Tóni bácsira a túloldalról, akit mentő vitt el március közepén, mert készült megfagyni a szobája sarkában. Emeld föl a fejed, és nézz végig a nyüves utcán, végig a megalázottakon és megnyomorítottakon, és, ha magadért nem, hát értük.

Vagy, ha ez már megüli a lelket, gondolj inkább helikopterekre, kastélyokra, , szarvasokra, fácánokra, guccikra, stadionokra, kockakövekre meg ilyenekre. Nézz föl a plakátokra, amelyek csak annyit mondanak már évek óta: stop. Gondolj Németh Szilárdra, brr, idézd ide Kósa fejét, pláne, Kövér eszelős szemeit, jujj, vagy akármelyik felkapaszkodott talpas parasztot, jajj, és legvégül a vezérüket, óistenem. Na, indulsz már?

Mondhatod Kosztolányival, hogy „…nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”, de lehetsz néma indián, aki aztán megszólal, és fölemeli azt a tonnás szart a mosdóban, és belekúrja az ablakba, hogy csak fröcsög, és kigyalogol a szabadságba. Fogd kézen a Jolán nénit, s míg együtt csoszogtok, mesélj neki a csillagokról, galaxisokról, az idő végtelenjéről, hogy lelkében kellően felvértezve azt lássa a fülke-magányban, az élet nem feltétlenül szar, csak, ha azzá teszik neki, és ez ellen tehet is, ha nagyon akar.

Magad pedig, amikor a két rohadt vonalat keresztbe rakod a papíron, csak Semjénre gondoljál, a cinikus képire neki, és nem fogsz tévedni, azt garantálom.

Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Még egy utolsó sóhajtás

Mivelhogy azon a héten, amelynek az utolsó napját tapodjuk ma, tehát ezen, ami most van nekünk, megint történt jó csomó olyan esemény, amely miatt egy normális ország miniszterelnöke, kormánya és pedellusa nem egyszer, hanem százszor lemondott volna, és ezen a megkurtított reggelen még mindig azt olvassa az ember, hogy Orbán így, Orbán úgy, és az egész bandája amúgy, szóval még mindig két pofára verik a nyálukat, amitől az ember gyerekének felfordul a gyomra, tehát emiatt úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

Nem Richárd módján, vértől csöpögő kezekkel, hanem, hogy egy napra feledve hivatásomat, amely ez: üsd, ahol éred, és minden önfényezés nélkül, de azért vállon veregetve mégis, beírom az ellenőrzőmbe, hogy feladatát, ha nem is hibátlanul, de a tőle elvárható szorgalommal végezte el. Mert ez itt drágáim, amióta forradalmárnak álltam, és beköltöztem a lövészárokba, azóta az ezerkétszázötvennyolcadik (azaz: 1258) dolgozat, amely azt a célt szolgálja, hogy szétrúgjam az Orbán valagát, és ez már döfi.

Ha azt veszem, hogy minden írással három órát foglalkoztam (nem ennyit, többet), akkor egyszerű szorzással azt kapom, hogy háromezer hétszáznegyvennégy (azaz: 3744) órát töltöttem az utóbbi években a frontvonalon – kaptam is, még a jó édesanyám is mindent érte, mi kapható -, ez pedig barátok közt is uszkve és kábé százötven nap szünet nélküli Orbánon való gondolkodás – alvás, evés meg cigi nélkül, hát csoda, hogy belefárad az ember? Nem úgy, hogy verejtékező homlokát törölgeti, hogy énédesistenem, elaláélok, hanem hogy jé, tényleg?

És tényleg, a rohadt életbe. Bár nem érdemel ennyi figyelmet ez a ganaj, voltaképp bolhafingnyit sem érdemelne, ha nem ő lenne az, aki szétcsesz egy országot, és pokollá teszi a benne élők napjait. Így kiemelt érdeklődésem, ha érthetetlen is, de legalább megmagyarázható. És az is igaz, hogy annyi trágyát, amennyit ez az alak szolgáltatott, száz istállóban sem lelhetni, és még midig nem fogy ki belőle. Itt, a célegyenesben is mindig újabb mocskok buknak föl az árból, hogy az ember belezavarodik, melyikhez nyúljon, hová kapjon, mert teljes pompájában mutatná be a tündöklő szarkupacot, és ez lehetetlen feladat.

Mondom hát magamban, ahogy felriadtam az éjszaka közepén, ami az állítósdi miatt szinte az eleje volt neki, hogy na, Kázmér, nézz szét a világban, mi örömök történtek benne három óra alatt, amíg te csorgó nyálakkal horkoltál, és semmi se történt benne. Egyetlen új pitypang nem nyílt ki, hogy megénekelhesse a ’zember, ellenben ezidő alatt is osztódással szaporodtak a sajtótájékoztatók, reagálások, nyilatkozatok, hogy tényleg és őszinte szívvel értem meg azon polgártársakat, akiknek nem a kula tanulmányozása a hivatása, hogy legyintenek, és azt mondják félhangosan: haggyámá!

És mégis, az a meglátásom, illetve javasolásom, ha élhetek ilyennel a legyintő polgártársak irányába, hogy tessenek még egy hetet kibírni, ennek leteltével pedig elbattyogni egy fülkébe, ikszelni egy jóízűt, és lehetőleg csakis ne a fideszgenyákra, mert ez a feltétele annak, hogy az elkövetkezendő munkás években, midőn a romjaiból újjá kell építeni az országot, ne sorosvíz folyjon a csapból és migráncs-szellemek lengjék be a levegőeget, hanem mondjuk madárcsicsergés meg vízcsobogás. Ilyet szerettem volna mára magam is, de hajnali ötkor átmásztam a piacra. Hát, nem összeokádták lelkes fiatalok az éj folyamán a bejáratot? Debizony.

Nem lesz egyszerű ez az egész dolog, innen is látszik.

Lakásügyek

Ott ácsorgott szerencsétlenül és teljesen elveszve a városházán papa, mama, gyerekek (kettő, majszos), csupa szív, szeretet, és nem tudtak mit kezdeni magukkal egyik lábukról a másikra álltak, mígnem megszánta őket egy szőke, kontyos kisasszony, és érdeklődött, mit is óhajtanának.

– Kit keresnek? – Kérdezte ez a kontyos.

– A lakásosztályra mennénk. – Volt egészen bátor a keszeg formájú apa, a család feje.

– Harmadik emelet, tízes ajtó, Kovács kartárs. – Ennyit bökött oda a kontyos.

Beszálltak tehát a liftbe ezek négyen, a majszosak, az apjuk meg az anyjuk, és elindultak a nagy utazásra. A harmadikon kilökte őket a lift, és ott ácsorogtak a tízes ajtó előtt, amely áthatolhatatlan akadályként tornyosult előttük, toporogtak, mígnem a keszeg családfő bátorságot nem vett, hogy tegyen valamit.

– Nem kéne kopogni? – Kérdezte bánatos szemű asszonyát, a majszosak meg olyan riadtan néztek, mint a rabságban született gorillakölykök.

– Kopogjál már! – Sutyorogta sürgetőn a bánatos szemű, ezért a család feje reszketegen megkocogtatta az akadályt, hogy alig is lehetett hallani, de odabent mégis észlelték.

– Tessék. – Hallatszott odabentről, mire a keszeg családfő résnyire kinyitotta az ajtót, és négy fej jelent meg Kovács kartárs szemei előtt. Egymás alatt az összes: papa, mama, gyerekek.

– Parancsolnak? – Érdeklődött Kovács kartárs, és nem is volt szigorú, mint más végtelen hatalmú ügyintézők.

– Lakásügyben érdeklődnénk. – Jött ki egy szuszra a családfőből, hogy azonmód meg is könnyebbült tőle.

– Jöjjenek talán be. – Invitálta őket nyájasan Kovács kartárs.

Bejöttek, hunyorogtak a földöntúli fényben, a kölkek szutykosak voltak, a nagyobbak alig is bírtak állni a lábukon, de az asszonka volt inkább észnél, és úgy oldalba bökte az urát, hogy az felszisszent.

– Mondd már! – Így ösztökélte a keszeget, aki el is kezdte, és még hang is jött ki belőle csudálatosan.

– Öt éve adtunk be igénylést – kezdte a keszeg -, érdeklődnénk, hogy van-e kilátás kapni valamit?

– Ne is folytassa. – így kovács kartárs – Momentán nincsen lakásunk.

– De – bátorodott fel a keszeg – a szomszéd tízemeletes panel szinte teljesen üresen áll.

– Meglehet, meglehet. – volt engedékeny Kovács kartárs – de azokat a központ utasítása szerint visszabontjuk, hogy élhetőbb legyen. Legalábbis erről volt szó. Tudja, hat emeleteset faragunk belőle, azt hiszem.

Lekonyultak teljesen a két felnőttek, a majszosak meg csak néztek szemre és fejre, mert semmit sem értettek, mit is értettek volna. Az anya azonban rutinos volt, és elővette az ősi asszonyi trükköt, bőgni kezdett, és az ilyesmit Kovács kartárs nehezen viselte, mert jó ember volt.

– Mondok én maguknak valamit, de jöjjenek közelebb. – Ezt sutyorogta.

A gyerekeket a székekhez terelték, és odahajoltak a kettők, papa meg a mama ehhez a Kovács kartárshoz, egészen a szájához, de ez ennek nem volt elég.

– Közelebb, még a falnak is füle van. – Invitálta őket Kovács kartárs, és leharapta a papa füléből kikonyuló szőrt, aztán úgy szólalt meg, hogy a száját ki sem nyitotta.

– Nyolcadikán szavazzanak az ellenzékre. – Ez jött ki a gyomrából neki.

– Mi van? – értetlenkedett a keszeg – Mit mond? – És Kovács kartárs előadta a nagy titkot.

– Nem néznek maguk tévét, nem olvasnak újságot? – a szülők feje ingott – Hidvégi elvtárs, valami főmufti odafent, tegnap nyilatkozta le, ha Soros György jelöltjei nyernek a választásokon április 8-án, akkor megkezdik a bevándorlók betelepítését az üresen álló lakásokba. Ne legyen semmi kétségünk, hogy ha az ellenzék lehetőséghez jutna, akkor habozás nélkül megkezdenék a betelepítéseket a választásokat követően. Ezt mondta Hidvégi elvtárs.

– És? – Értetlenkedek a szülők.

– Mit nem lehet ezen fölfogni? – jött most már ki a béketűrésből Kovács kartárs – Maguk az ellenzékre szavaznak, azok nyernek, kilencedikén azt mondják, hogy afgánok, tizedikén megvan a lakás. A húsvétot már ott tölthetik.

– Tényleg? – Kérdezte bambán a családfő.

– Tényleg. – Válaszolta Kovács kartárs, és furcsán csillogott a szeme.

Aztán hálálkodtak a négyek, papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet, lesuhantak a lifttel, és a keszeg papa nagy boldogságában mindenkinek fagyit ígért.

– De hát, tél van. – Ellenkezett volna a bánatos szemű asszonyka.

– Tudom, sapka, sál. – Ezt mondta a család feje, és ezen vitatkozva nem látták, hogy Kovács kartársat már mentősök kísérik, és nem tud nekik viszlátot inteni, mert hátul gombolós fehér ing van rajta.