Végül

Az ember végül egyedül marad. Fekszik kiterítve, izzadságtól csatakosan, égő tüdeje zihál, csövek lógnak az orrából, füle lekonyul, és állhat mellette a hazudós kántor meg a főnöke, a pajkos plébános a tömjénjével, zokoghat elfordulva a sarokban egyetlen drága gyermeke, főorvos úr hümmöghet az ágy végiben, csak ő látja meg a fényt, és, mint Ivan Iljics jó tanítványa, csak neki kell kimondani a varázsmondatot: „Bocsáss el!”. Vagy más gusztus szerint: „Naranaja”.

Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, vagy gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, hanem félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. A lengyel tezsvírek is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.

Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

Pletykastop

A Fővárosi Törvényszék gazdasági hivatalához új igazgatóhelyettes érkezett, és, mint a NER túlérett gyümölcse, egyből bele is tenyerelt a lecsóba, mert azt hiszi a drága, hogy ő szarta a spanyolviaszkot. (Ez olyan plasztikusan zavaros kép, hogy levédetem.) Kiadott egy befehlt az alábbi dumával: „Nem kívánatos, kerülendő, sőt tilos a pletykálás, a kéretlen véleményalkotás, a híresztelés, a munkahelyi közösség széthúzása, uszítása, az ügyeskedésekkel remélt előnyszerzésre irányuló magatartás és egyéb, hasonló jelenségek.”

Az ökörség mellett, ami süt ebből a dumából, az tűnik ki leginkább, hogy beosztottjainak nyelvét akarná megzabolázni a hatalmába beleájult hivatalnok, ami törekvés egyáltalán nem újdonság a rezsim életében. Félnek a szabad beszédtől, és joggal. Nem tudják, csak sejtik, hogy a nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az emberi létnek az egyik legmeghatározóbb eszköze.

A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré, ez az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek. A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van, Babits szerint „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.” Szükséges hát korlátok közé szorítani a féktelen dumálást, erre minden diktatúra kínosan ügyel.

Human rights A

Nem is oly rég az emberminisztérium gondoskodott arról, hogy csinovnyikjai ne azt mondják, amire gondolnak. Emlékezhetünk, ekkor született meg a stadion helyett a „fedett sportlétesítmény”, mint a fideszes nyelvújítás igazi gyöngyszeme. De tiltólistára tettek olyan szavakat is, mint rokkant, fogyatékos, terhes, szegény, szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység, esélyegyenlőség, ápoló és gondozó.

Értem én, hogy az a törekvés, minden katona egyformán beszéljen, és ha ezt sokáig teszik, a likacsos, gömbölyded agyuk is egyen-kockaformájúvá válik, ami nagyon hasznos egy jelszavakkal operáló társadalom számára. Csak hát, nem erről volt szó, amikor állítólag elzavarták a komcsikat és a ruszkikat, hogy kiviruljon a kikelet. Ma ott tartunk, hogy visszatér az aparátcsik nyelv, hűen tükrözve a hatalom monolit jelegét, hogy ilyen virágnyelven mutassam be, ami itt van.

De, hogy még pletykálni is tilos, az már sok a többnél, hogy Peresztegi tanár úr örökzöldjével fössem le az abszurdot. Kitetszik, hogy az új igazgatóhelyettesnek fingja sincs a kulturális antropológiáról, amely kutatások során bizonyos Gluckman arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka a csoporthatáron belül forog, azaz a csoporttagokról szól, és a csoporttagok terjesztik, funkciója pedig a társadalmi szabályok újból és újból történő rögzítése a csoportnormák mentén. Ennek megfelelően a pletyka bizonyos értékítéletet hordoz, ezáltal erősíti meg a normatív rendet és a társadalmi kohéziót.

Ilyenekről fingja sincs sem az új seprőnek a hivatalban, sem amúgy a rezsimnek. Ők csak annyit észlelnek, hogy ezek itt pofáznak és duruzsolnak suttyomban, ki tudja, milyen ellenforradalmi eszmékkel tömik egymás fejét, ezért a zsigeri reflex, hogy betiltjuk a fölösleges dumát, a mágikus szavakat és mondatokat. Csak hát, az a kérdés, hogy így érdemes-e élni. Nem a pletykára gondolok elsősorban, hanem, ha még azt is megszabják, milyen szavakat használhat az ember, és kinek mondhatja azokat.

Öröm azonban a homokos, vizes síkon, hogy az ilyesmi a kéretlen hatalom végóráit szokta jelezni. Nem azt mutatja, hogy milyen erős a rezsim, hanem, hogy mennyire be van szarva. Viszont azt is sajnálatos opcióként kell figyelembe venni, hogy a friss igazgatóhelyettes egészen egyszerűen csak egy vadbarom. Kár lenne érte, olyan szépen levezettem, hogy mindjárt vége lesz a delírnek, és a végén még csalódnom kell. Ezért aggódva figyelem, mi lesz ebből az egészből, ordas eszmék, vagy hullaszag.