Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

Szent László krumplit pucol

Űzött nemzetünk szellemi vezetői mostanában különös vonzódásokat éreznek mindenféle emlékévekhez, most éppen Szent Lászlóban óhajtanak utazni, mert eljött az ideje. Kilencszáznegyven éve lépett trónra, és nyolcszázhuszonöt éve avatták szentté, amely számok semmiféle kerekded évfordulót nem sejtetnek, de, mint tudjuk, a leendő nagyformátumú rendezvényekre nagy a szükség, amelyek során a világ összes magyarja összehajol majd, aztán ez aktus során és miatt dől a lé, és lehet belőle bőséggel meríteni erre is, meg arra is.

A végén még megsárgult dagerrotípiát is találnak, amelyen Dózsa László tűnik fel a szent király jobbján, miközben az oroszokat üldözi hatalmas kardjával. Tudom én, hogy most indultam el a kárhozat útján, és nem vagyok magyar, ám Harrach vigyori kijelentése, miszerint Szent László politikai tevékenységével és magánéletében is példát mutatott, elemi erővel kényszerít szinte, hogy ezen az egészen én alaposan elgondolkozzak. Hogy mikor járt Harrach bácsi a királynál vendégségben, mit vacsorált nála, hogy ennyire ismeri a magánletét és becses családját, ez a kérdés.

Az a baj itt, hogy annak idején, 1192-ben III. Béla saját megfontolásból, viszont pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót, amely aktus a kései utódokat arra predesztinálja, hogy leboruljanak, és a szakralitás olyan bűbáját vonják a király köré, hogy mindenki, aki józan elmével gondolkodik felőle, felség-, és netán istengyalázást is elkövet egyszerre, mint most én is. Pedig ő csak egy középkori alak, aki tán a Gyalog galopp ábrázolásmódjával írható le hitelesen, és nem liturgiákkal. És ha már Monty Python, mentségemül, osztom az ő álláspontjukat, miszerint „Jézus alapjában véve rendes fickó volt”.

Ezt kéretik figyelembe venni, amikor alattam meggyújtják a máglyát, fölnégyelnek, kerékbe törnek, és kiontják a belemet. Viszont addig pofázni fogok. Ez a László egyébként, aki Lengyelországban született, nem sokat szarozott, amikor Salamon ellen kellett a bátyjának, Gézának megszerezni az igen ingoványos trónt, nem volt rest lengyel, cseh és orosz segítséget hívni, hogy flottul menjenek a dolgok. Milyen érdekes, hogy ez az irány ma is mennyire divatos, de ez tényleg csak a véletlen műve lehet, és nem is erről akarok értekezni igazán, hanem a KDNP-ről, mert most ezek vannak itt nekünk.

Kiindulási tételünk, hogy nemzetfelfogásuk a XIX. századi copyja, mindemellett a családról való felfogásuk László király korának felel meg, és a világlátásuk is avíttas. A középkori embernek ugyanis egyáltalán nem volt személyisége, az mintegy feloldódott a rendi közösségben, az egyén egyetlen értéke a lélek önfegyelme volt. Már az ő talpaik is egymásra léptek tehát, és ha Harrach vigyori oly otthon van a király magánéletében, azt is tudhatja, hogy őt krumplit pucolni sohasem láthatta, se porszívózni, mert a középkorban a vak komondoros attak volt divatban, mint ahogyan ma is.

Itthon is vagyunk hát, de ha már magánélet, akkor azt sem árt megjegyezni, hogy királyunk neje Rheifeldi Adelhaid volt, egy lányát ismerjük Árpád-házi Piroska néven, a másik kettőnek még a nevét sem tudjuk, de Harrach bejáratos volt hozzá. Mindez, az egész rizsa, amelyet itt a bamba tömegnek előadnak a magánéletről, arra szolgál, hogy a hitetlen magyart a kereszténység felé tereljék, mert ez az állam feladata Soltész államtitkár szerint, és, hát nem. Voltaképp ezért horgadok én, ne akarjanak már téríteni Lászlóval, csak, mert a Bélának ez volt a heppje, hogy ő szent volna a véres kardjával.

Sokkal érdekesebb lenne magának a KDNP-nek a becses figyelmébe ajánlani László harmadik törvénykönyvét, amely igen tanulságos olvasmány. Ebben a törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt, akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, az mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Mindez nagyban megkönnyíti a mai koncepciós perekben való ítélkezést is.

Ilyen orrlevágós, és más, hasonszőrű cukiságok, voltak akkoriban tehát, de a jó pénzért megrendezett konferenciákon erről bizonyára nem esik majd szó, csöpögni fog az ájtatosság a plafonról, mert ez felel meg a párt eszmeiségének, és nem a jóisten igaz vizsgálata. És ha most arra érezne ellenállhatatlan késztetést bármely hívő honpolgár, hogy engemet elátkozzon, vagy a lelki üdvömért imádkozzon a mindenhatónál, kérem, ne tegye. Gondoljon bele abba, hogy nem az ő hitén élcelődtem, hanem a KDNP sajátos gondolatiságán, ha van neki ilyenje egyáltalán, azzal a kitétellel, hogy természetesen baszódjon meg. És ne nézzen hülyének legfőképpen a mi Lászlónk magánéletével.