Egy óvodás naplója (8.) – Gusztushusz

Örütt nagyona zibojnéni, mer ujraláthatott minket anyár után, véget értaszünet. Seholse vótam ezalatt, a zanyu vigyázott otthol miránk, a szobába jácottunk sokatmeg nésztük a tévét is mindig. A zapuva is, fociztak is benne, apu káromkodot meg ittaa sört. Néha átjött a pityu a szünetalat, ugyanaszt csináta, minda zoviba, hüjéskedet mindigmeg gunyuta a minielnök bácsit.

Tavassza vóta zoviba a minielnökbácsi még, labdát hozot meg kiskapukat, azza a bácsiva, akive régen vótunk migráncsnézőbe, csakmost televót a zovi napszemüveges bácsikka, alig fértekel, annyivót. A minielnök bácsi fölemet, puha vóta a kezeneki, meg kolbászos szagais vót, leis fényképeztek minket. Anyu az nemörűt ennek, de asztán megin visszajött, deakkor nem hozott labdátmá, csak úgy vigyorgott fétemismá tőle. De ement.

A szünet alatt apityu apukája kiföstöttea zovit, örűtis a kisböske neki, hogy mijenjó szaga vana falnak. A kiböske ojan mintvót. átlátnia fülein megmindig esirjamagát. A zibojnéni aszonta, hogymá nagyok vagyunkés ezé ebbea zévbemer jövőre mármegyünk a ziskolába, szóva ebbea zévbe mánemmindig kell aludni ebédután, hanem majdmesél nekünk sokat.

Monta is a zibojnéni, miket, csupa szencségeket, szentisván, szentmargit, ijeneketmeg katonásat sokat, aszonta, jólessz nagyon. Kiis próbátuk, aszonta a zibojnéni, hogymingyá gusztushusz, kérdeszte, tuggyuke miaz, de senkise tutta, emeséte, hogy szentistván mega zállam, meghogy keresztényesség, mega zisten. Montam nekihogy énesztudom, mer a zapu is szokta emlegetni a zistent amikó nézia meccset.

Kesztem emondanihogy miket monda a zapu, de a zibojnéni mérgeslett, hogy fogjambea szájamat mer beállitta a sarokba, a pityu meg röhögöt, a kisbözske megmegin elsirta magát, pedig nemis vele kiabát a zibojnéni. Befogtama szájamat, mermonta a zibojnéni hogy ünnepűni fogunk, és asztmajd gyakorojjuk sokat.

Kérdeszte, hogytuggyuke mi azahaza, meg szerettyüke. A pityu monta, hogyő igen, és aszonta, hogy a haza aza szobájaneki a macijáva, mer ha aszongya a zanyukájahogy mennek haza, akkó mindig odamennek a macihoz. A zibojnéni aszonta, hogy a pityuaz hüje, és a sarokba álittota, nemtom mér, dea pityunakmindeggy, csak vihogot a sarokba mostis.

Aszontaaz ibojnéni, hogy ittvana bácsi, akive ementünk migráncsnézőbe, az beszélmajd a hazáró, meghogy hogykell szeretni aszt, hát, nemtudom, mitakar mondania a pityu macijáró, de mindeggy. Nekiát ezis beszéni a szentekrő meg a zállamról. Aszt tudom, mi az, a mútkóis leestem a biciglirő és betörött a zállam, csak úgy vérzettis, anyu sikongatott, hogy szüzanyám.

Eza bácsiis a zállamról mesétmeg, szentistvánró mega szűzanyáró. Mindent értettem, a haza az, amikor leesünka biciklirő és azanyu sikongat, esetleg a pityu macija. Dehogy eszt mérünnepejjük gusztushuszadikán, aszt nemtudom, megis kérdesztem, de az ibojnéni eszörnyett és kérteaz elnézést a neveletlenségér. A bácsi is szítta afogát és kérdezte, hogyhívják a zanyut, montam, anyu.

Lilaletta bácsifeje, a zibojnéni is fehér, a pityu röhögöt, a kisböskemeg esírta magát, deaz mindig sir, énmeg unatkosztam. A dadus kacsintotta zajtóból, meg mutatta a hüvejkujját, eszt nemtudom mitjelent, de bátorlettem tölle, és döntöttemhogy megyekmer váradömperem. Fütyűteka madarakiss nagyon. Megsütött anap. Montam, vára dömperemmegyek, és mentemhaza.

Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Anya vagy Mikulás? Gyanúsak vagytok!

mikulas-2Érdekes a gyermeki gondolkodás – mesélek a férjemnek az ovis ünnepségről – hogy a fenében nem rakja össze, hogy eléggé lehetetlen egy nap 3 Mikulással is találkozni. Ráadásul ugyebár mindegyik másként néz ki, ki sikerültebben, ki egészen gázul. És mégsem merül fel a kérdés jó néhány évig, hogy akkor melyik is az igazi. Mondjuk a négyéves a különbségekre már felfigyelt: „az egyik alacsonyabb volt anya, akkor ugye az még nem olyan öreg…” de egyelőre össze még nem zavarodott. A lényeget, hogy jó fej ez a Mikulás, csomagbontogatás közben summázta is.

Néhány év múlva már – a nagyobbik lányomnál legalábbis így volt – kezd valamit nem érteni. Mert ugye más Mikulás osztogatja a szaloncukrot a Fő téren délelőtt, meg egy másik délután. Aztán ott van a boltban, az oviban, biciklizik, hintó húzza végig a falun stb, stb, stb. A szülő azért még szeretné ezt a kis illúziót megőrizni, mert olyan jó még neki is mesehőssé változni. (Mondjuk utána aztán dühöng, amikor csak nem akar kiürülni a sok zacskó…)

mikulasAz ovis elég élethű, nem?

Akkor tehát jön a magyarázat, hogy ugyebár vannak vicces bácsik, akik szeretnek jelmezbe bújni és ajándékot osztogatni, de az igazit, aki éjjel suhan a rénszarvas húzta szánon, na, őt sohasem fogjuk látni. Igazából nem is tudunk róla semmit – hogy hol lakik, meg hol veszi az ajándékot és számos zavarba ejtő kérdés hangzik el ilyenkor, ugye? – nagyon titokzatos a Télapó. És akkor a gyerek tovább hisz, és ez olyan jó.

Aztán megnő, iskolás lesz és kimondja az ítéletet: „gyanúsak vagytok, ugye igazából ti vagytok a Mikulás?” Hát igen. „És akkor nyuszi sincs, ugye?” Hát nincs. Aztán felvilágosítják egymást a suliban is és vége egy mesének L. Bár szerintem a vágy bennük tovább él, nem véletlenül színlelt idén éjszaka alvást a nagylány, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy mi zörgünk a zacskókkal. Mert megígérte a barátnőnek, hogy ellenőrzi az igazságot. Szóval kicsit még mindig benne volt valami ebből az álomvilágból? :)

Szerencsére van még egy kisebbik, akivel lehet néhány évig játszadozni, és szerencsére a nagy is partner ebben. Szóval lehetek még kicsit mesebeli lény, egy igazi szupermanó a Mikulás mellett. Aki természetesen létezik, csak épp sosem látjuk. :)