Kampec dolores LXXIV. – Iglu

Ott állt tehát Béla a hóesésben azzal a cáfolhatatlan igazsággal, hogy már a bakelit „B” oldalát koptatja, sőt, a tű is ugrál, de egyáltalán nem zavarta ez, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy a sapkáját, amely hóból képződve takarta a fejét, megőrizze valahogyan az utókornak. Summázva hát, gyerek lett újra, csak a fűzfasípját nem találta már megint, mint ahogyan sohasem. Viszont két perc alatt lett óvoda a kocsma udvara, ahogyan vigasztalhatatlanul szakadt a hó, mégsem látott neki nyüszögni senki, hogy énédesistenem, mi lesz velünk nagymama, mert azt hitték, karácsony van, a bolondok.

A rigók, akik nyáron a falról csorgó hőség és a bugyborékoló Nap zsarolása elől ugráltak fejest a vödör pállott vizébe, de jó volt úgy is, most sorban álltak ugyanott, hogy a sunyi fehérségben merüljenek el. Még azzal sem törődtek, hogy a macska, aki két napja gyilkolta le egyiküket, és alvadt vér barnállott a bajsza szélén, hogy ez a macska is ott ólálkodik, mert ki nem szarja le, ha esik a hó. Igazuk is volt persze, hiszen a bűnös képeslappá változott, és olyan jámborul prüszkölt, mintha valami családi kedvenc lenne, pedig soha nem volt az. Sőt, egy csavargó tróger volt magunk közt szólván, de nem tehetett róla, az anyja ivott, az apja meg állandóan meccsre járt, és zabálta a pirított tücsköt. Nem volt gyerekszobája, na.

De azért döbörgött a vigalom, és az idill azzal lett teljes, hogy a sarokból apró, kósza füst szállt fel egy kesztyűből, amely ott hevert már időtlen idők óta, de senki nem figyelt rá, mert minek. Most viszont a rigók azt suttogták, hogy valami sün és egy rövidlátó hangya lakik benne, meg még hárman mások, de arról nem tudtak, kik lehetnek a betolakodók. Sunyiban költöztek be ugyanis, átkelve minden drótakadályon. A leghülyébb rigó azt sutyorogta, hogy azok ott a kesztyűben elveszik a munkáját, és megerőszakolják a ropogós rigólányokat, de a többség „hülye vagy te vazze” fölkiáltással hallgattatta el. Erre ő megsértődött, és a fal felé fordulva duzzogott, de senki nem foglalkozott vele, ott sikongott az összes rigó a vödör körül.

És csak hullt a hó, amikor Béla arra döbbent rá, hogy már öt éve esik szünet nélkül. A falut, a templomot, a közmunkásokat, a bádogbánost, az összes duplagyűrűst, minden olajos hajút és bánatos szemű asszonyaikat rég belepte már, és ahol régebben nyugdíjasok döcögtek, most hóemberek vették át a helyüket pirosló orral, és szénszemükben is csak annyi volt az élet, mint azokéban. Sőt, olyik a göcsörtös piszkakezében utalványokat szorongatott, amit már sehol nem lehetett beváltani. Így, ebben a hószakadásban azt sem lehetett tudni, hogy a nyugdíjasok változtak hóemberré, hogy meg ne fagyjanak, vagy már megtörtént minden, és az egész falunak ez volt a karmája, hogy fehér gömbhasúként élje a nyüves életét, míg el nem jön a második halál, a tavasz.

Abadonna azonban, aki még a rigógyilkosság idején vette le a szemüvegét, és nézett bele az egyik cingár lábú szemébe, hogy a macska át tudja harapni a torkát, most fenséges lustaságában úgy vélte, hogy egyben és egyszerre nyuvasztja meg az egész mocskos mindenséget, mert elvesztette a humorérzékét. Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és nem Isten háromszögletű szeme nyílt meg satírozott sugarakkal, hanem fagyból álló harang indult meg a mennyekből, hogy beborítsa a világot. Csikorogva ereszkedett alá, és még annyi hallatszott a kocsmából, hogy a telekép orrhangon zümmögi: „sarkvidéki hideg…”, de többet nem lehetett már hallani, a búra alászállt teljesen, az oldaláról a „v” betű visszapattant, és lándzsaként szúródott a hóba.

Ott belül azonban, a harang gyomrában elszabadult a pokol. Nem kénköves, hanem jégcsapos módon, a rigók lába úgy megmerevedett, hogy vigyázzlépésben tudtak csak közlekedni, mint valami hadsereg, Béla orrát pedig belülről szúrta a belefagyott takony, és úgy érezte magát, mintha újságot hordana Sztálingrádnál. Hogy közelít a kegyes fagyhalál, onnan is lehetett tudni, hogy Béla már strandlabdák pufogását hallotta meg bikinis lányok visítozását, a rigók túlérett cseresznyéket láttak a hólepte fán, a macska pedig odagömbölyödött a vödör mellé, és dorombolt, mert halotta a tűz pattogását. Így, kajlán mosolyogva merevedtek volna bele a nemlétbe, amikor fölborult a vödör, és mögötte ott állt a tettes szürkén, piszmogó orral, és csak ennyit mondott: – Barmok.

Egy patkány volt az, aki nem azért volt képes az örökös túlélésre, mert annyit bámulta a natgeót, hanem, mert évezredes tudás volt a génjeiben. Hogy mért érkezett most, mint felmentő sereg, azt senki nem tudta. Voltaképp nem is azért, hogy jó sajtója legyen, hanem, mert igazából patkányságos volt ő, és ahol tudott, segített. Megigazította a vörös nyakkendőjét, majd harsányan kijelentette, mintha duplagyűrűs lenne, hogy a télnek nincs szép ruhája. Az egész udvar csörömpölve tért vissza az életbe, ahogyan leszakadt róluk a jégburok, de csak Bélában volt annyi visszatérő lélek, hogy megkérdezze a havat szeletelő és fűrészelő patkányt, mi a francot csinál, amire ő elég nagyképűen a bajsza hegyéről csak annyit felelt: – Iglu, elvtársam, iglu.

Teljesen megbambult mindenki, a halálból visszatérő rigók, a macska és Béla is, míg a patkány akkurátusan dolgozott, és közben előadást tartott az ük-ük-ük-ükapjáról, aki halszagú vikingekkel jutott el az eszkimók földjére, és ott szerezte meg a tudást, hogy visszatérve az utódokra hagyományozza. Ezek pedig oly jól megőrizték, hogy túléltek minden jégkorszakot, s míg a teremtés koronája alig is élte túl a fagyokat, ők sokasodtak és szaporodtak. Innen volt a nagy arca, már ott tartott épp, hogy az egész mesét őrzik a holt pincebeli tekercsek, amikor a kert sarkában szuszogva feltűnt egy mahomet jegesmedve szimatolva, és a patkány ordítozott, hogy befelé elvtársak. Ott ültek hát az igluban mind. Béla, a rigók, a macska és a jótét lélek patkány.

Ekkor nyikorogva kinyílt a kocsma ajtaja, előtűnt belőle a fröccsök ura, akinek képzelőereje csökevényes volt, ezért nem látta sem az iglut, sem a rigókat, sem a patkányt, de még a macskát sem, a jegesmedvét meg pláne. A kocsmáros csak annyit látott, hogy a barátja ott gubbaszt a cseresznyefa alatt, már majdnem teljesen belepi a hó, és fehér sapkája alól a jóltáplált óvodások bizakodásával néz ki a fejéből. Meg kellett kérdeznie tehát, hogy mi a jó francot csinál ott, amire Béla őszinte, csodálkozó felháborodással felelt: – Mit, mit. Várom a tavaszt. – És ennyi volt az egész.

Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Kampec dolores LXIV. – Paplan

Amíg Béla mindenféle messzi hidakról és a világ megkövült ostobaságáról ábrándozott, felidézve hajdanvolt ifjúságát és elsiratva előre a kiismerhetetlen jövőt, arra kellett riadnia, hogy odakint éktelen sivalkodás vette kezdetét, mintha vándorcirkusz érkezett volna a faluba, hirdetve az olcsó feledkezés ígéretét, pedig csak megeredt a hó.

Visítottak a műanyag dömperesek, ugráltak és rohangásztak, véget nem érő lamentálásba kezdtek a duplagyűrűsök, és a bádogbános úgy dicsérte az urat a templom kapujában a kavargó pelyhek között, mintha a különös módon fagyott víz a teremtés egyetlen bizonyítéka volna. Mégis, sokkal inkább abban reménykedett, hogy fehér lesz a karácsonya neki, mert havas tájképpel a háttérben az ilyenkor szokásos hókuszpókok is jobban mutatnak.

Ezt hitte a kénköves térítő, mert a fehérség csendjében a nyáj összeterelésének okát és lehetőségét látta, és nem azt a veszélyt, hogy néhány hajdanvolt traktorista, aki ma már a hamut is mamunak mondja, ott fagy meg a kihűlt sparherdje mellett, és nem azért, mert nincs ereje behozni a tűzifát az udvarról, hanem, mert nincsen mit.

A bádogbánost egyáltalán nem érdekelte az evolúciónak ez a modern változata, amikor a gyöngék nem azért hullanak el, mert nincs már erejük mamutok után futkározni, hanem, mert végleg és visszavonhatatlanul magukra maradtak egy olyan világban, ahol az olajos hajúak és fáradt szemű, melegítős asszonyaik hóembert vakarásznak a kölkeiknek tőlük pár méterre, és azt sem látják, hogy mellettük nem füstöl a kémény, nem táncolnak a hópihék fölötte, hanem úgy imbolyognak bele, mint tömjénfüst a frissen ásott sírgödörbe.

Ahogy tehát megeredt a hó, volt, aki táncot járt talmi boldogságában, és volt, aki reszketni kezdett, mert ugyan nem tudta, de megtanulhatta, hogy ez nem a Varázshegy, ahol akkor kezdenek melegedni a csövek, amikor hull a téli áldás vagy átok. Itt a kályha akkor duruzsol hamis illúziókat, ha befűtenek bele, feltéve, ha van mivel. Ha nincs, lehet bámulni lázas szemekkel a fehér gyilkost, ahogyan kavarog a koszos ablak előtt.

És, ahogyan a karácsony előtti karnevál megülte a falut, Béla is bűnbe esett. A torkosságéba, mert csuklyás szemei pillája mögött alámerült a mérhetetlen csöndbe, amit csak a hó adhatott kimerült hajnalokon, amikor mindenki belefáradt már a vég nélküli ünnepbe, és az összes nyüves bárány paplanok alatt szuszogott bambán és sután. Kivételes helyzetek voltak ezek, és tökéletes pillanatok, amelyeket csak a kiválasztottak élhettek meg, akiknek volt erejük kivárni az elnyugodást.

Ilyenkor teljesen egy volt a világ. Az elsőéves rigók és mókusok bámuló szemekkel néztek, fejükön hósapka, a cseresznyefa ágai pengtek és recsegtek a súlyok alatt, hogy olykor halk puffanású hópamacsokat küldjenek a földre lassított felvétellel, és még az örök józan és bölcs varjak, akik már száz ilyet láttak, károgása is csak a némaságot foglalta keretbe, de megzavarni nem tudta azt.

Ez a képeslap annyira megülte Béla tüskékkel borított lelkét, hogy engedett az ördög csábításának megint, és gyerek lett újra az összes telekkel, hangokkal és illatokkal, a csatakos kutya szagával, és észre sem vette, de az udvaron bóklászott. A hósapkás rigók őt nézték csodálkozva, és nem ismerték meg benne azt, aki, amikor nyáron mindenhová lefolyt a Nap, szomszédjuk volt a fa tetején, mert a tél más árnyakat adott az életnek, mint a cseresznyefa virága, pedig az is fehér volt.

Élénk káromkodás zaja oszlatta szét az idillt, amikor Béla megcsúszott és seggre ült. Egy pillanat alatt mállott szét minden a szózuhatagtól, ami nem az elesésnek szólt, hanem a leselkedő halálnak, mert Bélának abban a pillanatban jutott eszébe az anyja, aki egy halk sikollyal és Béla nevének sóhajtásával esett el nem is az udvaron, hanem a konyha kövén.

S ahogyan Béla talpra ráncigálta, egyből látta, hogy egyik lába csípőből megrövidült, mintha petyhüdt melle alá csúszott volna, és a mentősök is csak hümmögtek, hogy ez bizony az. Nem mondták ki a halálos ítéletet, viszont Béla három hét múlva temette a combnyaktörött asszonyt.

A káromkodás ennek az emléknek szólt, és nem azért, mert Béla ódzkodott volna a Styxen túli látogatástól, hanem, mert nem akart tehetetlenül maga alá vizelni, mint volt módja ezt tapasztalni a kiszolgáltatottságban. A szegfűszeg és fahéj illatát így váltotta fel a szenvedés és elmúlás bűze, és az együgyű rigók és csalfa mókusok voltaképp ettől riadtak meg, és nem is Béla kurvaanyázásától. Viszont az egész téli rege hangos csörömpöléssel tört össze egy pillanat alatt.

Béla visszatért a kocsmába, szelíden ébresztgette a bóbiskoló fröccsök urát, hűsit méretett magának, és a légyszaros ablakon keresztül bámulta az elnyugodott falut. Hóval födött templomot látott, hósipkás Szentháromság szobrot, amely mellett ott ácsorogtak a közmunkások árnyképei örökre odaragasztva, és látta a vígan pöfékelő kéményű paplakot is, és látta a falakon túl horkolni a bádogbánost izzadva és lerúgott paplannal.

Aztán jobbra nézett, és nézte hosszan, ahogy a téren túl, a szemközti házban a redőnyökön keresztül derengő fény rajzol csíkokat a hóra, és azt is észrevette, hogy a hideg kéményen bagoly ücsörög, és mellette szivárog alá a fagy, be a konyhába, be a szobába, és látta, hogy éppen egy öregember csontjait készül belülről szétfeszíteni.

Nem gondolkodott. Zsíros kenyereket kenetett a fröccsök urával, üveget töltetett meg vérszínű borral, szenet lapátolt egy vödörbe, gyújtóst meg gyufát kért, és ezzel a pakkal csúszkált át a túloldalra, ami mutatványt a kocsmáros megnémulva figyelt, felkészülve minden tragédiára, de nem történt baj semmi sem. Bement a házba, és amint már a kocsmából is látta, ott ücsörgött az öreg, takarója lecsúszva, miközben jégvirágok kezdtek átkúszni az ablaküvegről az orrára.

Világított a szeme a sötétben, lobogott benne az álmatlanság tüze, és ahogyan Béla befűtött, ráteregette bütykeire a paplant, és a keze ügyébe igazgatta a kenyeret meg a bort, a jámbor öreg valami távoli tájon kószált közben, és csak azt kérdezgette: Te vagy az, Irén? – De Béla nem felelt, csak visszaiszkolt az ivóba csöndesen. Így lehetett az, hogy amikor egy rohadt kakas szétordította a varázslatot, a halálra ítélt látta, hogy kapott még egy kis haladékot, és dicsérni kezdte az Urat, aki, ím, csodát tett megint. És élénken vetette a keresztet a szerencsétlen.

Kampec dolores LIX. – Sztriptíz

Ott ült tehát Béla kezében a centijével, amellyel az árnyékokat vizsgálta, és erősen zajlott benne az élet. Igaza lett, hiába aranylottak a levelek, és fölöslegesen bágyadozott a Nap, mintha valami szúnyogháló mögül szemlélte volna a világot, annyi erő még most is volt benne, mielőtt jégcsapok nőttek volna rajta, hogy a rigókat jobb kedvre derítse. Igaz, hogy ők nyári napokon pirkadat előtt egy órával szoktak fülsiketítő koncerteket celebrálni, hogy előkészítsék a terepet a fénynek, most ugyanazzal a buzgósággal ordibáltak, és nem lehetett tudni, mit köszöntenek, pedig csak boldogok voltak, hogy van még pár percük, mielőtt lefagyna a lábuk, és éhen halnának, mint arra jónéhány falusi lakos is felkészült. Hogy az eljövendő télbe vagy beledöglik, vagy pedig nem.

Novembertől február végéig űzték ezt a társasjátékot páran, duplagyűrűsök, akiket otthagyott az uruk, hogy egyedül görgessék az időt, fogatlan hajdani traktoristák, akik korán megözvegyültek, és férfi létük minden eszenciájával voltak annyira szerencsétlenek, hogy már az is csoda volt, ha elporlott feleségük nélkül képesek voltak a levest kikanalazni a tálból. Megmutatkozott a teremtés álságossága, hogy míg a nők, alighogy elsiratták gyűlölt férjüket, máris talpra álltak, mint valami világháborús őrmesterek, a teremtés koronái meg annak is örültek, ha magányukban egyáltalán életben maradtak. Abban viszont közös volt a sorsuk, hogy a temetések után, ami minden pénzüket fölemésztette, megkezdődött a nyomorgás fenséges időtöltése, ami nagyon jó móka, fejleszti az életösztönöket, és megedzi a lelket.

Béla forgatta a kezében a mérőszalagját, melankolikusan bámult ki a poros, légyszaros ablakon, és ámulva látta, hogy a halálra ítéltek a tél közelítvén milyen élénkülésbe kezdtek, mint a medve, aki a téli álom előtt még egyszer egy nagyot akar zabálni, hogy kihúzza tavaszig. A falu vén bocsait Isten nem áldotta meg a hibernáció kegyével, olyanok voltak ők, mint a rigók, és a bágyadt napsütésben ugyanaz járt a fejükben, mint a madaraknak, hogy vajon mikor fagy majd le a bütykük. És bár minden nyomorukért voltaképp az istenük volt a felelős, aki hűvös távolsággal szemlélte, hogy bárányai hogyan hullanak el a vérzivatarban, ezek a szerencsétlenek még mindig dicsérték őt, mert nem tudták, mit cselekszenek. Őszbe fordulva a templomban egyre hangosabbak lettek a zsoltárok és egyre hamisabbak is, a sunyi bádogbános pedig malacszemeivel örült, hogy újra hatalma van a falu felett.

Ennyiből állt a szolgálata, s amíg ő túlfűtött szobájában ürühúst zabálva imádta az Istent, és elsősorban azért, mert neki megkegyelmezett, gondolata sem volt arról, hogy drága hívei milyen küzdelmet folytatnak, hogy életben maradjanak, és befizessék neki a tizedet. Látta ezt Béla már régóta, most is ezen gondolkozott, és ugyanezzel a lendülettel meg is nyugtatta magát, hogy az élénk utálat, amit a bádogbános és intézménye iránt érez, jogos, és szükségszerű. Másképpen nem lehet. Így telt el három nap, hogy Béla az ablakhoz tapadt, a fröccsök ura pedig csodálkozott a nagy szótlanságon, és azon is, hogy semmilyen mutatványt nem adott elő a barátja, nem lebegett a szék fölött, nem mozizott a falon, és verseket sem szavalt Olyan komolyság költözött belé, mintha napkeleti bölcs volna.

A kocsmáros meg is kérdezte tőle: – Beteg vagy? – De Béla még csak meg sem szólalt, csupán a fejét rázta, meg az ujjaival dobolt a viaszon, mintha várt volna valamire, ami aztán egyszer csak el is jött. Alkonyodott, vagy nem is, de az árnyékok elnyúltak, a templom tornya is ott ringatózott a kocsma kövén, amikor az egyik fogatlan a Szentháromság szobor mellett haladt el éktelen zajokkal, ahogyan a lapos biciklijét tolta, a csomagtartón átkötözve egy adag gally. A közmunkások, akik már teljesen belebambultak a vakarászásba, csak nézték a debilitás szelídségével, az öreg szuszogott meg imbolygott, jól láthatóan erősen igyekezett, hogy kincseit biztonságban tudhassa, amikor, mint valami hatalmas uszály, rendőrautó fékezett mellette, de senki sem tudta, honnan és hogyan került oda. Megállították ezt a fogatlant, és faggatni kezdték.

Béla, akiben dolgozott az igazság maligánnal vegyítve, nos, Béla fölhorkantott, mint valami versenyló, és a fröccsök ura semmi jóra nem számított már, mert ezt a hangot ismerte. – Basztatják ezt a szerencsétlent. – Ennyit mormogott a foga között, amitől párás lett az ablak, és lukat kellett rajta törölni, hogy láthassa a filmet. – Adj egy vodkát! – Így adott parancsot a kocsmárosnak, aki a hosszú évek tapasztalatai alapján tudta, hogy történés lesz, de azt még ő sem sejtette, milyen. Béla leslukkolta az erőset, megrázkódott tőle, de erő is költözött belé, és ott, az ablak mellett módszeresen vetkőzni kezdett, mint az előre kifizetett ribanc. Olyan is volt. Hatvan év alatt viaszossá fehéredett, megereszkedett bőrrel, pöttyökkel és foltokkal, amelyek a halál közelségét mutatták.

A fröccsök ura megnémulva nézte a sztriptízt, és tudta, hogy nem lesz ennek jó vége, de képtelen volt megszólalni. Béla hajigálta a ruháit, amelyek fönnakadtak kilincseken, székek támláin, csak a cipőjét hagyta magán, és kirontott a várból, rá a janicsár-rendőrökre. Ott ugrált a Szentháromság szobor mellett, férfiassága lafogott, az árnyéka pedig szörnyű túlvilági alakká vált. Hangot is adott ki magából, valami ilyesmit, hogy trullulullu, majd futni kezdett a kukoricás felé, a zsandárok meg utána. Hamar elérték, a földre vitték, és bilincset is kapott, persze. A kocsmáros most értette meg a forradalmat, és a tátott szájjal bámuló biciklis öregre kiáltott: – Menj már, öreg! – A fogatlan észbe kapott, és eltűnt a kapu mögött az életet adó rőzséivel. Béla pedig, ahogyan a rendőrautóba tuszkolták, még odakiáltott a barátjának: – Holnap jövök. – Öt perc volt az egész matiné.

Télbe zárva, időszaki kiállítás a Dési iskolában

Óvodások és kisiskolások munkáiból nyílt tárlat a Szombathelyen a Dési Huber István Általános iskola aulájában. 

Télbe zárva – ezt a címet viseli az az időszaki kiállítás, mely március elejéig tekinthető meg. A kiállított pályaművek annak a kétfordulós megmérettetésnek a gyöngyszemei, melyet ezúttal is az óvodás és kisiskolás korosztály számára hirdetett meg az intézmény.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A kis alkotókat a verseny első fordulójára az intézménybe várták a szervezők, ahol adott idő alatt meseillusztrációt készíthettek. A decemberi, helyszíni alkotást követően aztán a második forduló részeként farsangi álarcokat, maszkokat vártak a szervezők, melyet az óvodában, vagy akár otthon is elkészíthettek a versenyzők.

Az apró kezek munkájából a zsűrizést követően végül február 2-án nyílt tárlat a Dési Huber István Általános Iskolában.

A megnyitón Kiss Péter, az intézmény igazgatója és Márkus Kornélia, a verseny megálmodója köszöntötte a gyerekeket, majd három kategóriában, mintegy harminc díjazott óvodás és kisiskolás vehette át jutalmát.

Az immár hagyományos rendezvényt Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlésének Oktatási és Szociális Bizottsága támogatta.

A meseillusztrációkat, ötletes farsangi álarcokat felvonultató tárlat március 3-ig tekinthető meg a Dési iskola aulájában.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A 2017-es év első havas pillanatai

Eljött 2017-ben is az első olyan reggel, amikor szép csendesen mindent beterített a hófehér téli takaró.

Hajnalra már alaposan kifehérítve a várost, utakat, tereket, parkokat, fákat, padokat, autókat, háztetőket és mindent amit csak el tudott érni.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A látvány lenyűgöző számomra amíg a takarítása el nem kezdődik. Az érintetlen fehérség hatalmas területeken mindig megfogja tekintetem.

Mivel ez a különös reggel éppen vasárnapra esett, így sokaknak csinált kedvet kis családi kimozdulásra.

Sétára, szánkózásra kirándulásra, vagy bár mire csak a szabadban lehessenek.

Nos ezzel magam is így voltam és szánkó híján egy fényképező géppel jártam körbe a várost és készítettem egy kis téli hangulatot idéző képgalériát.

A képekre kattintva láthatók  havas fotóim.