Pléd

Ha lenne bakancslistám, de az sincs, akkor elbicikliznék Karnakba, de nem fogok, és nézném a csodát, hogy a falu, amelyről a templomok halmaza kapta a nevét, bőven elférne azokban, meg persze nézném az oszlopokat is, meg a falakat. Aztán jó lenne nekem. Csak elgondolkodnék – miközben jó lenne -, hogy azért építkeztek itt mindenféle fáraók ezer éveken át, hogy komfortos otthona legyen az isteneknek, meg persze saját maguknak is, akik szintén istenek voltak persze kicsit. Így gondolták, most meg fekszenek kiterítve gyolcsokban, fene se tudja.

Viszont az istenek is hülyék, hiúak és politikusok. Így lehetett, hogy például itt, Karnakban – ahol letámasztva áll a biciklim – a nagy Ramszesz, amikor trónra került, a jó édesapjának, Széthinek a nyomait is el akarta tüntetni, mert még ő sem hallott a relativitáselméletről, Bergson szubjektív idejéről meg pláne nem. Így hát, cseszheti a buzgalmát, az apja sem, de ő sem fog örökre fönnmaradni. Ám ahogyan az isteneknek jó volt itt, a papjaiknak meg még jobb, mert kiderült, hogy a templomokban élők hatvan évig is elélhettek, míg odakint, a faluban meg, akik eltartották ezeket, csak harminc nyüves évre számíthattak a megmurdelás előtt.

A világ soha nem volt igazságos, és most sem az, de aztán, nevezzük akár karmának vagy gondviselésnek, végül minden kiegyenesedik és a helyére kerül. Ha már elbicikliztem idáig, akkor beszéljünk arról is – mert van benne tanulság számunkra is -, hogy egy fáraó, akire alig is emlékszünk, bizonyos Ehnaton, vagy IV. Amenhotep, gusztus szerint, szóval ez a félisten a régi egyiptomiak fejére a sok-sok, megszokott és jól bejáratott istene helyett csupáncsak egyet, Atont akarta ültetni. Ebbe pedig úgy beleremegett a birodalom, hogy Ehnaton halála után eltüntették őt a történelemből, tiszta mázli, hogy azért nyoma maradt.

Ez a kereszténydemokrácia erőltetett építése miatt jutott az eszembe, mint ahogyan meg azért bicikliztem el Karnakba elmélkedni – bármily hihetetlen is -, mert kiderült, hogy a csepeli mentőállomáson nincs elég pléd, amivel betakarják a betegeket, és most a Facebookon koldulnak. Röhej, miközben így karácsony közeledvén, még a ködökben is ki lehet ülni forralt borra, teára a menőbb kerthelyiségekben, amelyekben plédeket rendszeresítettek, hogy a jól szituált polgár csülkei ne fagyjanak le. És a meccsek VIP páholyaiban is van ilyen készség, míg a fűtött gyöpön szaladgálnak a botlábúak, a rajongók betakaróznak, hogy kibírják a látványt. Csepelen meg a betegek is reszkethetnek.

Ilyen gyalázatokból annyi van Neriában, mint égen a fénylő csillag, és ekkor jutott eszembe Spengler a kultúrköreivel, ezért bicikliztem Karnakba, hogy tanulmányozzam kies hazánkat testközelből, mert tele van párhuzamosságokkal a világ. Milliók egy miatt – így sóhajtott fel Madách Az ember tragédiájában még abban a bocsánatos tévedésben leledzve, hogy a piramisokat rabszolgák építették. Ezzel szemben, ha eltekintünk Schmidt Mária történelemszemléletétől, amelynek a következő fejezete az lesz, hogy a piramisokat nem más, mint a magyarok húzták fel varázspálcával, megpihenve a Szíriusztól a Kárpát-medencéig tartó kimerítő út során. Nos, ezen túllépve azért az az igaz, hogy bérmunkások robotolták össze leginkább, mint nálunk az Audikat és Mercedeseket szintén.

Ebből is kitetszik, hogy az idő körben forog, és minden volt már egyszer. Négyezer éve is dolgoztak már napi tizenkét órákat, mint az nálunk is kinéz az új törvény alapján. Akkor is rá akartak erőltetni egy vallást a népekre, máma is. Karnak is épül, csak Felcsútnak hívják, és itt is be akar kerülni az örökkévalóságba egy degenerált manus. Lengyel László írt a Magyar alakok című könyvében három emberről, akik korszakok voltak szerencsétlen hazánk újkori történelmében. Ferenc József, Horthy és Kádár. Most születik a negyedik, kiábrándító szakasz, és nem jó ily módon a történelem sodrában lenni. Számunkra ez csekély vigasz, de ez is elmúlik egyszer. Így, ha aeterno modo szemlélődünk, mindegy is.

Le kellene vonni valami tanulságot, vagy fölcsillantani a csalfa reményt, de ilyennel én nem szolgálhatok. A rabnak sem a szabadulást kell várni, mert abba beleőrül, hanem a takarodót, a látogatót, ilyen apróságokat, amelyek belátható szakaszokra osztják a vég nélküli időt. Visszatérve azért még a letámasztott biciklimhez: minden elvetemült fáraó célja az örökkévalóság volt, amit a legjobban Ehnaton fiacskája, Tutanhamon ért el, s nem azért, mert oly kiváló lett volna, hanem, mert egy földcsuszamlás miatt nem tudták kirabolni a sírját. Így maradt meg sértetlenül, így ismerik az egész világon őt a legtöbben, míg a hatvan évig országló Ramszeszt meg alig is. Innen fakad Örkény igaza, amely ez: Túlélsz pöcök. És ezen gondolkodjunk el azért.

Seggfej

Mocskos egy idő volt tegnap itt, minálunk, a háborúba ájult Neriában, és nem menyhártjenői értelemben, hanem, hogy szitált a köd és ingott a hó. Borús elbeszélésekben ilyenkor szokott a kabát alá fészkalódni a hideg, a kutyák rendszerint keservesen vonyítanak, valamint pipálnak a kémények. Versekben pedig rakás krumplipaprikásként nyújtóznak el a falvak lankás domboldalakon.

A panel az nem ilyen. Itt egyenesek a vonalak és céllal léteznek az emberek, hogy életben maradjanak, azért. Mint minden organizmus a planktontól a fenséges turulmadárig, és az unikornist se feledjük, mert az idők olyanok máma. Minden lehet, az összes csoda, hogy a tízparancsolat segít elűzni a bajt, két nap alatt lesz milliárdos az ember, ha jóban van Istennel, és egy perc alatt kerül az utcára, ha pediglen nem.

Csodaország Alice nélkül, már majdnem Narnia, de azért mégis csak NER. Hullámoztak hát a népek tegnap a panelok tövében, mentek sűrű sorokban ide-oda, hogy tudós szemüvegesek hangyaszerű rendszerezett vonulást láttak volna benne, és megjósolták volna a jövőt. Nem mindenki ilyen felkészült azonban az okkultizmus terén, így én, a magam szerény eszközeivel csupán bámultam, hogy csak lesz valami.

Lett is aztán. A helyi érdekű szupermarket körül hatalmas volt a nyüzsgés, haladtak a népek ha nem is gyorsan, de határozottan, viszont rengetegen ide meg oda, ide is és oda is. Még csak meg sem álltak, mert bizonyára olvasták a hírt ők is, hogy a messzi és bűnös Budapesten, a Déli körül hárman beszélgettek gondtalanul az utcán, aztán szó nélkül vitte el őket a meseautó, és senkise tudta, mért.

Gyülekeztek, véleményt nyilvánítva összejövetelt tartottak talán. Nem is ketten, ami a kritikus tömeg, hanem egyenesen hárman, pláne és sőt, az egyikük még gesztikulált is. Nekem te nem mutogatol, vélhette a fakabát, és zsupsz, már vitték is őket, mint a patkánymérges pogácsát egyperces novellákban. Miheztartás végett, gondolom én, mert aztán nem utalták őket kőbányába tovább – majd, s aztán -, és hazamehettek.

Ilyeneket írt az újság, ilyeneket olvashattak a panelprolik, hogy annyira siettek. Meg sem álltak kalapot emelve: hogy van szomszéd, hogy szolgál a kedves köszvénye, csalja még az a cafat felesége, ilyenek. Ilyen köznapi dolgok, nem ám dzsídípí meg szaporulat, hanem a fröccsök, a csapos lány valaga és csöcsei, az élet nagy kérdései tehát, mert jönnek az ünnepek és fába szorulnak a férgek.

Így teltek a percek a ködökben tegnap, és az ásítozó hóesésben, ezt el ne feledjük, mikor is hirtelen és váratlan ingatag polgártárs bukkant fel a színpad szélén jelenésre várva és végszó nélkül. Ellenben láthatólag bevizelve, küzdve erősen a gravitációval, az elboruló panelekkel és a világ ostobaságával, miszerint illik állva maradni a dzsungelben, mert eldőlve fölfalják a hiénák és keselyűk tépik inait, míg el nem fehérül a száj is.

Segítségére sietett szorult helyzetében egy hirdetőoszlop, rajta nagy vezérünk fényképével, ezt ölelte át emberünk hugyos gatyáját a kép szájához dörgölve és nem forradalmi szándékkal, hogy megdöntse a rencert’, hanem, hogy maga ne boruljon el, azért. Hiába is álmodtunk volna bele egy új Petőfit, vagy Kossuthot akár, pestisrácokat vagy Dózsa Lászlót, itt a talpon maradni minden áron köznapi esete forgott fenn csupán.

Helyt is állt a vérzivatarban böcsülettel, viszont semmi sem örök, még, ha annak is tűnik olykor. A hal sem és Jónás sem, a vezér pláne, és a szájához dörgölt hugyos gatya kéjes érzése még inkább. Elkezdett tehát emberünk menegetni, de, mintha mindegy volna, meg is állt. Sajátosan nagyon, nem is tudom, hogy mondjam, hogy is magyarázzam, te ismered a lázam.

Két lépés után hát szíveskedett előre hajolni örkényileg, hogy még jobban abszurdnak lássa a kajla világot, mint amennyire determináltan az. Szóval előrehajolt, két kezével a földön támaszkodott kitartóan, és bár imbolygott, mégsem esett el. Viszont egy új lény született, midőn a gatyája ebben a pozitúrában a bokájáig csúszott az alsó kellékkel együtt, így hát a valaga, mint egy nagy, kerek fej, hosszú, elmélyülő orral szemlélte a világot. Szó szerint lett seggfej.

Nézte ez a segg a házakat, a szürke eget, szállingózott bele a hó, így mosolygott, és talpon maradt, hosszan, kitartóan és embertelenül. A népek körötte még csak föl sem horkantak, nem sóhajtoztak, hogy teremtő Krisztusom, mosolyogtak csak, és egy pajkos kedvű fiatal szelfizett vele, teljes volt a boldogság, mígnem aztán a talpára állították, leültették, gatyáját is fölhúzták, hogy szorult helyzetén enyhítsenek.

Így lett teljessé az anziksz, a kis üdvözletünk Neriából, aminek semmi kézzel fogható haszna, és semmi hátsó jelentése nincsen, egyszerűen csak van. S hogy mégis mért melengetett meg, ez a nagy kérdés. Hogy milyen szimbolika rejtőzött ebben a seggben, az élet milyen nagy kérdései bújtak meg benne, azon még elmélkednem kell, tanulmányozva a fekete lukak mibenlétét. Kezdetnek tán annyit: jobb volt látni, mint OVM ábrázatját. – Felemelőbb mindenesetre.

Cövektelenítés

A Magyar Nemzet munka és hon nélkül maradt újságírói, miután saját pénzen szamizdatban kiadták az elbúcsúzó számot, az erre szánt összeg maradékát, négyszázhuszonötezer forintot el akarják jótékonykodni. Viszont nem olyan egyszerű ez, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ha az ember leprás a hatalom szemében. Ilyenkor a pénze sem kell.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Szíveskedjenek előrehajolni

Tállai András sajátságos NER-evolúciója során kiskirállyá alakult, amire utaló testi jelek – toka, méretes gyomor, ahogyan szocreál történelem tankönyvekben rajzolták annak idején – már régóta mutatkoztak rajta, a minőségi ugrás azonban hirtelen volt és váratlan.

A NAV-elnök és államtitkár eleddig falunapokon hadonászott ollókkal és nemzeti színű pántlikákkal, mindent fölavatott, ami elébe került, még a kiskutya lekonyuló farkát is. Ezen kívül idegenvezetőként fungált, földijeit vezette csudát látni a Parlamentben, bemutatva, melyek azok a falak, amelyek csakis a jómunkás kisemberért remegnek, s amelyek között Tállai szíve csak érettük dobog, mondhatni, ahol ő csak néépéének éél.

Mezőkövesd viszont messze van a pártközponttól, a falvak népének szervezett tanulmányi kirándulások sokba fájtak, mert drága volt a benzin. A jó király ilyenkor odahat. Tállai is rácuppant a „K” vonalra, egyeztetett, amely diskurzus nyomán, míg a birodalom más, elfelejtett szegleteiben az üzemanyag piaci alapon október vége óta háromszor is drágult, a NAV elnök fatornyosában viszont csökkent az ára.

Czeglédy Csaba immár közel fél éve ücsörög előzetesben azóta sem bizonyított költségvetési csalásra hivatkozva, vele szemben Tállai épp most fonja az aranyglóriát fenségtelen, zsíros feje fölé saját kézzel, s azzal, hogy esküjét megszegve látványosan károsítja meg az államot.

A magam részéről soha nem voltam NAV elnök, így azt sem tudhatom, részleteiben mi egy ilyen tótumfaktum munkaköri leírása, de, mint a nép egyszerű gyermeke, annyi azért kapisgál bennem, hogy az adók vaskézzel való behajtása volna. Ezt egyébként számtalan honfitársunk tapasztalhatja is, aki pár ezer forinttal tartozik, s emiatt a tökeit szorongatják, elveszik az ebédjét meg a tetőt a feje fölül, és mehet a büdösbe a kedves családjával együtt.

Ha én NER volnék, akkor kockás papíron számolnám ki, Tállai et. látványos akciója hány millió/milliárddal károsította meg az államot, s így a magyar népet, és raportra rendelném, hogy elbeszélgessek a busa fejével. Ha meg tökös NER, akkor emiatt szorítós karperecet is adnék rá.

Viszont rendszerünk egyáltalán nem tökös, hanem inkább egy megfoghatatlan valami. Nevezték már társadalomtudósok autokráciának, diktatúrának, maffiaállamnak, de be kell látnunk, annyira sajátos képződmény, hogy ilyen kategóriákkal nem írható le. Inkább kesze-kusza, autodidakta műalkotás, amelyet csak részeges bölcsészek tudnak értelmezni az esztétika és a filozófia segedelmével.

Erre utaló törekvések már megjelentek a kommentelők körében, amikor kies hazánk államformáját, hatalmi és pénzügyi berendezkedését az abszurdban vélték megtalálni, lásd: abszurdisztán, amely megnevezés közkeletű a facebookos szakirodalomban.

Tévednek azonban a tisztelt kollégák, hiszen az ilyen tállais csínytevések után nem tudjuk, sírjunk, vagy röhögjünk, és ez az ambivalens állapot sokkal inkább a groteszk hatásmechanizmusára hajaz. Azt mondja a kézikönyv, hogy a groteszk összetett ábrázolásmód, a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Lényege az ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenléte.

Tállai, amilyen röhejes, annyira félelmetes is egyben. Engemet is seperc alatt kicsinálhatna a hivatalán keresztül, ha lenne tőlem mit elvenni, de nincs. Mások azonban nem élnek az érinthetetlenség (lásd hinduizmus) ilyen óvó és kegyes állapotában. Nagyon is van mit veszíteniük, következésképp nekik az államtitkár és a rendelkezésére álló eszközök – amelyek végtelenségéről csak Simicska tudna mesélni, mint aki hatalmának csúcsán adta, most meg kapja – valós fenyegetést jelentenek.

Ők igazán megérthetik Wolfgang Kayser groteszkről való állításait, amely szerint ez nem más, mint az otthoniasság látszata mögül hirtelen fölbukkanó elidegenedettség, a világ széttöredezettsége, a lét szakadékaiból föltörni kész démoni erő, amelynek azért nem lehet harmonikus ábrázolása, mert akkor az emberi világrend teljes jogú tagjává tennők az apokalipszist.

Örkény mindezt göcögősebben fösti le (Arról, hogy mi a groteszk):

„..Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után! Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog. A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki…”

Kitetszik, drága polgártársak, megvan a recept, hogyan lehet túlélni a körülöttünk eluralkodó tébolyt. Ö. I. csak tudta a hadifogságból hazatérve, és éppen a Rákosi rendszerébe csöppenve bele. Az a mi mai tragédiánk, hogy szertenézve a hazában alig is látjuk másnak a mai tébolyt, amelyen Tállai csak imbolygó hab a sörön, és lefelé. De terpeszállásból hátrafelé nézegetni sem lehet a végtelenségig, mert az ember fejébe száll a vér, és esetleg megborul.

Viszont ha kiegyenesedünk, akkor a hegeli dialektika a fejéről a talpára áll, mint azt Marx papa tanítja, s ennek következtében már valós fényében látjuk ezt a Tállait is – meg az összes cimboráját -, jókedvünk odalesz, és A. E. Bizottság módján adjuk meg a delikát választ a világra, amely ez: „Köpni kell”. És az a tragédia, hogy csak ennyire futja.

Fagyállós kockacukor

Egy ismeretlen, elvetemült organizmus, amely emberszabású lehetett – lévén az ufonauták humánusabbak, illetve rivális kutyabandák leszámolási akciójáról sem lehet szó – több mint ötven, fagyállóval átitatott kockacukrot rejtett el egy békéscsabai kertben, feltehetően kutya-, oder macskagyilkossági szándékkal.

A rendőrség negyvenhetet le is foglalt a cuccosból, a többi sorsa ismeretlen. Csak reménykedhetünk , hogy valaki nem örült meg annyira a váratlan édességnek, hogy későbbi fogyasztásra zsebre rakta, legyen elég ideidézni okulásul Örkény „Végzet” című egypercesét:

„Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát. Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek. Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság meg a közeli és távolabbi szomszédok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszolgatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak. A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort. Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek. És most viszi!”

Viszont most nem a kajánkodásnak van itt az ideje, mert ez nem irodalom, hanem a nagybüdös magyar élet. A fagyálló nem játék, és nagyon alattomos, tisztára nemzeti eledel.

Az etilénglikol az alkoholokra jellemző bódító hatást fejt ki, az első tünetek a részeg ember aldehides fázisához hasonlóak, a kedvenc állatoknál is a mozgás összerendezetlensége, dülöngélés, tudatzavar, hányás, gyengeség, görcsök fordulnak elő, gyakran a végtagok is lebénulnak. Ezek a tünetek nagyon gyorsan, a méreg felvételét követően fél-hat órán belül feltűnhetnek. Ezt követően huszonnégy-harminchat órán belül már jelentkezik a súlyos anyagcserezavar, a vese,- és az agy károsodására utaló rángógörcsök, aztán a blöki vagy macsek megmurdel.

Mint ahogyan az emberek is. Ők is szoktak fagyállót szopogatni, vagy véletlenül, mert eredendően finom édes az anyag, vagy direkt, egészen nem keresztényi módon öngyilkolási szándékkal. Ez a ritkább, viszont hatásos módi.

Pártunk is rendszeresen, naponta több alkalommal akar rángógörcsöket okozni alattvalóinak, s ehhez a fagyállós kockacukra a sorosozás. Nem is kertek mélyén rejti el, hanem plakátokon harsogja, levélbombában küldi, nyomdaipari termékeken át és az éteren keresztül teríti a mérget meglehetős nagy hatásfokkal, ha az utóbbi napok megvadult magyar szántóvetőire gondolunk, valamint esernyővel kardozó nyugdíjasokra.

A méreg lassan, de biztosan hat. Ez a kormány a saját népe ellen intéz permanens dezinformációs támadás-sorozatot, háborút vív a saját népe ellen, pszichoterrort folytat, hamis félelmet kelt, riogat, veszéllyel fenyeget, így taszítva pánikba és rettegésbe a polgártársakat.

Ennek nagyon látványos és legújabb eleme, hogy a hét végén ott tartottunk: “Soros szervezete terroristákat pénzel”. Ezt az MTI adta ki további szíves felhasználásra a 888.hu-ra hivatkozva, aki aljanépek meg a Daily Caller, köztudottan álhíroldalként fungáló seggpiszoktól vették át mindenféle skrupulus nélkül és dalolva. Ezt hajnaltájt vakerászom a gépre máma (hétfő), és teljesen biztos vagyok benne, hogy mire a magyar proletár felébred, hogy munkába induljon, mindenhonnan ez folyik majd.

Így készül a mai kockacukor, ha már ebbe a metaforába ragadtam bele. Pártunk fagyállója pedig ez: Akit átvernek, akivel elhitetik, hogy félnie kell, aki retteg, az nem a maga ura. A félelem beszűkíti a tudatot, lebénítja a gondolkodást, felfalja a lelket, és ezáltal a hatalom számára dróton rángatható, irányítható bábbá válnak a félelem-propaganda áldozatai. Pont ez a célja Orbánnak, a fideszes félelem-gyártóknak, akik így tesznek tönkre magyarokat.

És nincsen több mesélni valóm mára.

Méhednek gyümölcse

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében…Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Ráhangolásként ennyi elég is Marqueztől, és akkor azt még el sem mesélem, hogy Nicanor atya is fölsült, mert hiába adta elő a magánszámát, amellyel a forró csokoládétól elemelkedett a földtől, így próbálva meg bizonyítani Isten létezését, a macondóiak csak körberöhögték.

Veres püspöknek sem jósolok fényes jövendőt a szülészet-nőgyógyászat területén, és még úgy is járhat, mint a különleges tudakozó Örkénynél, akinek feltették a kérdést, hogy volt-e Szűz Máriának menstruációja a szeplőtelen fogantatás után, és ettől csupán zakatolni meg sípolni tudott.

Veres püspök csak veri ezt a szaporodási tamtamot, kezdve a kiátkozott mesterséges megtermékenyítéssel, most meg egy bizonyos NaProTechnológiát ajánlgatva a meddő párok számára, mintha értene hozzá, és lenne a leghaloványabb köze is a hitvesi ágyban történő dolgokhoz. De mindenképp gyertyát akar tartani, úgy tűnik.

A NaProTechnológia lényege, hogy a nő megtanulja megfigyelni a saját termékenységi/menstruációs ciklusát, nem a testhőmérséklete, hanem egyéb jelek alapján. Termékenységi oktatók tanítják meg erre a jelentkezőt, és ha megvan a helyesen végzett háromciklusnyi napló, akkor találkozhat az orvossal, aki ezekből az adatokból sokszor egyből tudja, milyen probléma áll a háttérben.

A megtermékenyítés már természetes úton történik(het) meg. Azok az orvosok, akik ismerik, úgy érvelnek a módszer ellen, hogy a “termékenység figyelgetésével” nem sokra megy, akinek például petevezeték vagy petefészek hiánya miatt nem lehet gyereke. Az egyik termékenységi klinika vezetője pedig azt mondta: pácienseik nagy részének nagyjából annyit használna a NaPro, mint amit az egyház ugyancsak erősen ajánl híveinek: az imádkozás.

Veres püspök azonban köti az ebet a karóhoz, azt képzelve, hogy jogában áll a hívek bugyogójában és boxerében turkálni, csakis a jóisten nevében. Ez a habitus olyan középkorias, midőn máglyák fénye ragyogta be az esti égboltot, amelyeken hitetlen vagy vétkes polgártársak sültek ropogósra, mint például Giordano Bruno, akinek az volt a vétke, hogy azt vallotta, a Föld nem a világ közepe, vagy esetleg nem lapos.

Ám ez itten a huszonegyedik század, sokan bármennyire is visszaálmodják magukat a távoli és fényes múltba, ahol a papság mindenható volt, és tanácsokat osztott a helyes toszási technikákról – lásd Fernanda – és a rántás helyes keveréséről is.

Ez a mai az a kor, amelyben Ferenc pápa is, aki pedig igazán közel állhat az Úrhoz, mert ő a közvetlen főnöke neki, még ő is, amikor háborgott a lelke, pszichiáterhez járt, és nem a sekrestyébe. Igaz, hogy ő libsibolsi ganaj a mai Magyarországon, nem úgy, mint Veres püspök, aki abba is beleüti az orrát, amihez semmi köze nincs, és nem is ért hozzá. Az ő jelenkori hatalma azonban csupán evilági, a földi főnöke milliárdjainak köszönhető, és ennek megfelelően véges is.

Addig tart, míg a NER tébolya, s ha a hit a piacon méretődik meg majd, és nem politikai katyvaszként, akkor keservesek lesznek a csalódások, NaPro ide vagy oda.

Gerincbetegség

A CEU-t néhány hete még tankkal és anyahajókkal óhajtotta eltávolítani a nemzet testéből Pártunk (és kormányunk), tüzet is okádtak, meg minden, most meg a háttérben olyan megállapodásra készülnek New York Állammal, amelyben kifejezetten előzékenyek és engedékenyek a korábban elüldözni kívánt egyetemmel.

A folyamatos ordítás után pedig minderről olyan nagy a kuss, mintha kamalduliak volnának, és az összes sajtójuk is. Ez a szelektált némaság a jellemző az egész bagázsra, már nem először, és nem véletlenül. Rendszerszintű, mondhatni, aminek több oka is van, a taktikaiakkal most nem foglalkozok, hiszen az egész nyüves életük a szavazatszerzésről szól.

Több megállapítás is született már róluk, hogy meg lehessen határozni őket a Brehmben, ezek közül megáll, hogy maffia-alakulat, hogy szalon-, oder komplett nácikok. Hogy lopnak, az meg olyan evidens, hogy máma már szót sem érdemel, olyan, mint az egyszeregy.

Hanem, hogy ez egy galeri, vagy sokkal inkább egy neveletlen és aljas kamasz-horda, az is igaz. Kitetszik, hogy nagy hangon kiáll a csürhe, élén a bandavezérrel, ha gyöngébbet lát, einstandol mindent, üveggolyót, nyugdíjat, meg amit ér. Viszont Orbán nem egy Ács Feri, aki becsülettel tudott veszíteni, és meghajtotta a fejét a grundosok előtt.

Ez a mi egyetlenünk, amikor egy nála erősebbel kerül szembe, akkor fülét, farkát behúzva iszkol a budi mögé, ahol várja őt az ő népe szaros csizmában, és nagy hangon elmeséli nekik, hogy győzött, miközben a kerítésen túl ott csaholnak a kutyák, egyelőre még láncon.

Tudom én, hogy a politika, mint aljadolog, elsősorban a hazugságról szól mindenhol és minden szinten, de ilyen pimasz, következmények nélküli tutulás csak itt van. Orbán Goodfrienddel is izmozott, ordította neki, hogy álljon ki, legyen férfi, amikor tudta, hogy úgysem fog, mert jól körülírt kötelmei vannak.

Ugyanígy erősködött ’89-ben az oroszokkal, és így tutul most nemzeti ünnepeken kordonok mögött lengyel és magyar alja-klakőrökkel, miközben az utca túlfelén folyik a nyugdíjasok esernyős csatája. Ez az ember soha, semmivel szembe nem nézett, egy őszinte mondata nem volt.

Erre a legjobb példám, amit már elmondtam ugyan, de nem lehet elégszer, hogy aljassá válásának kezdetén mélyen belenéztem a szemébe, és föltettem neki a tízezer forintos kérdést, hogy mi a véleménye az ÉS-ben a szőleit firtató írásokról, amire azt válaszolta disznó szemekkel, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi okokból nem olvas.

Van még kérdés? Beszari bandavezér a drága, ha kétszer erősebben megrázzák neki a kapucsöngőt, Moszkváig fut a bélelt mellényében. Így mérleget vonva kétmillió szerencsétlen istenkirályáról, az látszik, hogy ő (vagy ez) egy hazug, tolvaj, gyáva, orálisan fixált alak, más felemelőt mondani róla nem lehet, de nem is érdemes. Az ilyenek látványosan és gyorsan szoktak összeomlani, de addig is nézzük meg Örkénnyel, momentán hol is élünk:

„A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.
Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton meg¬állt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.
Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegel¬tem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meg¬hátráltam.
Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Meg¬vakar¬tam a fülét.
– Korrupt féreg – gondoltam magamban.
– Korrupt féreg – gondolta a puli.”

(Jellempróba)

Viszonylagos diktatúra

Edvin Marton, lánykori nevén Csűry Lajos hegedér Észak-Koreában haknizott, és fölöttébb elégedetten tért vissza az övéihez. Edvin Marton annyira ostoba, hogy hamarosan konzul lesz valahol, a világlátása az megvan hozzá, már csak futsálozni kell megtanulnia, és készen is áll a feladatra.

A messzi vidékről összegezte tapasztalatait, ekképp: „Vannak problémáik, de erről nem tehetnek. Barátságosak és vendégszeretőek, kaszinótól kezdve minden van ott, sőt, nagyobb kaszinószabadság van, mint itthon. Igaz, nem működik az ember telefonja, nincs internet, wifi. A diktátorság nézőpont kérdése, máshogy működnek, de nincs ezzel semmi baj!”

Nem érdemelne ez az egész elmezüllés egy lukas „a” betűt sem, ha nem volna tele kies országunk rengeteg Csűry Lajossal, aminek nagyon rossz vége lehet, mint arra utaló jelek már dögivel vannak. Bár minálunk egyelőre még működik az internet, és fényképezni is lehet, de a mi kedves vezetőnk már rajta van az úton életterekről és etnikai homogenitásról álmodozva.

Azt is be kell látnunk azonban, hogy Csűry prímás nem egyedüli jelenség. Pár éve Dennis Rodmantől volt hangos a világ, a Chicago Bulls hajdani baszketbálosától, aki öröbarija lett Kim Dzsongunnak, őt azonban fölmenti az, hogy amúgy sem volt normális, ezen kívül vagy talajrészeg, ennek hiányában meg be van tépve.

Elég csak elolvasni önéletírását, amely „A féreg” felemelő címet viseli magára utalva. Ebben egészen megkapó az a jelenet, mikor plasztikusan ábrázolja, hogyan ücsörgött a chicagoi éjszakában az autójában dollármilliókkal a zsebében Pearl Jamet hallgatva, és azon morfondírozott, hogy golyót röpítsen-e a saját piercingektől ékes fejébe, avagy sem. Összefoglalva: eleve terhelt a manus, viszont győzött az életösztöne, ami egészen Phenjanig röpítette.

Csűry hegedérnek bizonyára nincsenek ilyen dilemmái, ő csupán egyszerű lélek. És még azt a mentséget is megengedem neki, hogy másra is emlékezek. Például 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

De van más is. Andre Gide például Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalta össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Mindebből kitetszik, hogy nagyon könnyű megtévedni, amire hazai példát is mutatok. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben jártak a Szovjetunióban, amiből az előző megírta az „Oroszország 1934”, az utóbbi pedig a „Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén” névre hallgató úti leírásokat, amelyekben szintén vannak lelkesültségek. Illyés később megérkezik az „Egy mondat a zsarnokságról”-ig, amivel helyre billenti a szellem rendjét.

A hazánkban megbúvó számtalan Edvin Marton azonban soha nem fog eljutni a megvilágosodásig. Gondolataikban ez a világ a lehetők legjobbika, mert kusza ujjaikon számolgatva mutatják, hogy ezt is lehet még itten meg azt is, föl sem fogva azt, hogy már mit nem. S ami miatt minderről elmélkedni kezdtem, az a tagmondat, hogy „a diktátorság nézőpont kérdése”, minden viszonylagos tehát.

Pogány Süttőfia Süttő is, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták, ekképp vélekedett: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Ilyen a magyar választópolgár tudata is. Tegnap Szombathelyen szegődött hozzánk a gyalázat, ahol annak ellenére, hogy a fél világ kiállt Jordán Tamás mellett, s miközben a városháza előtt a nép erősen hallatta a hangját, mégsem választották újra színházigazgatónak, mert a fölsőbb hatalmak így óhajtották. Ez is a az őrület egy apró köröcskéje.

A diktatúra tehát minálunk viszonylagos, hogy filozófiai szakkifejezéssé emeljük a hülye hegedűs kijelentését. Csak az a baj, hogy amíg ő azt sem tudja, mit beszél, mások ennek tartalmával igen alaposan tisztában vannak. Helyzetünk így, ha nem is Barbie-színű, mégis egészen kilátástalan, aminek ábrázolásához újra Örkény Süttőjét hívom segítségül:

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!”

Romain Rolland agyrémére visszatérve, aki Sztálint humanista, felvilágosult bolsevik uralkodónak rajzolta meg, vizsgáljuk meg ezt a miénket. Még ebben az összevetésben is vesztes, mert nem felvilágosult, nem humanista, viszont nagyon bolsevik.