Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Kiszel Tünde forevör

Mindenki el és megnyugodhat végre a vészekkel terhes világban, a megemelkedett, ünnepi napok arra is alkalmasak voltak ugyanis, hogy a mindenható sajtó kiderítse végre, miből is él Kiszel Tünde. Ilyen információk hiányában az ember hülyén halna meg, nem csoda hát, hogy egyből jól tudtam aludni, amint napvilágra került a titok. Annyira, hogy tiszta nyál csordult ki a szájam szélén.

Már az megérte, hogy a médium, amely dalra fakasztotta őtet, sztárnak nevezte, sőt, azt is meg lehetett tudni, hogy hajdan fotómodell volt, és ezt sem sejtettem eddig. Csak ülök itt a kajla birodalmam közepén, mint akinél ott van a bölcsek köve, és akkor a képembe tolják, hogy lószerszámot tisztelt uram. Mentségemre annyit tudok előadni, hogy ilyen szemöldök-kolbászkákkal, amelyekkel hősünk rendelkezik, én ilyen karriert nehezen képzeltem.

Viszont például Tállai et. arcszerkezete sem determinálja őt NAV elnökségre, és, hogy mért ő jutott az eszembe, az is mindjárt kiderül. Elöljáróban mentségemül még elmondom a tekintetes bíróságnak, hogy egyáltalán nem élcelődök és kajánkodok én a mi Tündénken, csupán egyetlen mondat miatt, sőt, egy mellékmondat miatt kattantam rá: „Hívnak sztárvendégnek, háziasszonynak különböző rendezvényekre. Voltam például szépségszalon megnyitóján, én vágtam át a szalagot.”

Hogy ő vágta át azt a nyüves szalagot, ez keltette fel az érdeklődésemet mindent legyűrő módon, hogy még azt az infót is elnyomta, miszerint: „Emellett lesz új falinaptáram, 2018-ban már tizenhetedik alkalommal jelenik meg a híres Kiszel Tünde-naptár. Volt már 3D-s, fekete-fehér, dominás bőrszerelésben és dobermann kutyákkal is.” Tünde tehát sztárvendég, és naptárakat készít. Minden tiszteletem az övé, hogy ebből tartja el a családját. Ehhez is kell egy bizonyos tehetség.

Ő sem más ebben a kontextusban, mint Vajnáné, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy bár neki is csak az a foglalkozása, hogy visszaveri a fényt, igaz, kicsit törten, de mégis, és mégsem az adófizetők pénzén teszi ezt, mint az aranyat zabáló kolléganője, ami nem elhanyagolható különbség. Viszont ez egy ilyen ország, sőt, egy ilyen világ, amelyik tényleg a végóráit éli, de nem orbáni, hanem spengleri, vagy ha úgy tetszik, krausi értelemben. (Ezen tessenek elmerengeni kicsinyég!)

Másrészt pedig, ha jól belegondolunk, például Tállai et. is abból él, hogy szalagokat vagdos, méghozzá ipari mennyiségben. NAV-muftiként maximum a benzinárra hat oda a fatornyos falucskájában, viszont mindkét esetben a más farkával veri a csalánt, Tünde ellenben a saját szemöldökével hódít. Sőt, még a sorsunkba sem pofázik bele, szemben a képviselő hazabölcseivel, akiknek – és nem csak Tállainak – abban nyilvánul meg a népért dobogó szívük, hogy átadnak. Reggel meg este, éjjel és nappal.

Ez egy ilyen átadós ország, amelyben az a teljesítmény, ha szalagot vág át az ember, és olyan is. Addig még nincs veszve teljesen, míg Tállai et. is nem dönt úgy, hogy bikinis falinaptárral örvendezteti meg a nagyérdeműt, bár erre utaló jelek már vannak. Most meg nem mondom melyik, de valamelyik fideszes barom képe már díszített egy keresztrejtvényt. Hogy a megfejtés ő volt-e, azt nem tudom, de végül is, az teljesen mindegy, ha jól belegondolunk az egész szétbarmolt cirkuszba.

Szíveskedjenek előrehajolni

Tállai András sajátságos NER-evolúciója során kiskirállyá alakult, amire utaló testi jelek – toka, méretes gyomor, ahogyan szocreál történelem tankönyvekben rajzolták annak idején – már régóta mutatkoztak rajta, a minőségi ugrás azonban hirtelen volt és váratlan.

A NAV-elnök és államtitkár eleddig falunapokon hadonászott ollókkal és nemzeti színű pántlikákkal, mindent fölavatott, ami elébe került, még a kiskutya lekonyuló farkát is. Ezen kívül idegenvezetőként fungált, földijeit vezette csudát látni a Parlamentben, bemutatva, melyek azok a falak, amelyek csakis a jómunkás kisemberért remegnek, s amelyek között Tállai szíve csak érettük dobog, mondhatni, ahol ő csak néépéének éél.

Mezőkövesd viszont messze van a pártközponttól, a falvak népének szervezett tanulmányi kirándulások sokba fájtak, mert drága volt a benzin. A jó király ilyenkor odahat. Tállai is rácuppant a „K” vonalra, egyeztetett, amely diskurzus nyomán, míg a birodalom más, elfelejtett szegleteiben az üzemanyag piaci alapon október vége óta háromszor is drágult, a NAV elnök fatornyosában viszont csökkent az ára.

Czeglédy Csaba immár közel fél éve ücsörög előzetesben azóta sem bizonyított költségvetési csalásra hivatkozva, vele szemben Tállai épp most fonja az aranyglóriát fenségtelen, zsíros feje fölé saját kézzel, s azzal, hogy esküjét megszegve látványosan károsítja meg az államot.

A magam részéről soha nem voltam NAV elnök, így azt sem tudhatom, részleteiben mi egy ilyen tótumfaktum munkaköri leírása, de, mint a nép egyszerű gyermeke, annyi azért kapisgál bennem, hogy az adók vaskézzel való behajtása volna. Ezt egyébként számtalan honfitársunk tapasztalhatja is, aki pár ezer forinttal tartozik, s emiatt a tökeit szorongatják, elveszik az ebédjét meg a tetőt a feje fölül, és mehet a büdösbe a kedves családjával együtt.

Ha én NER volnék, akkor kockás papíron számolnám ki, Tállai et. látványos akciója hány millió/milliárddal károsította meg az államot, s így a magyar népet, és raportra rendelném, hogy elbeszélgessek a busa fejével. Ha meg tökös NER, akkor emiatt szorítós karperecet is adnék rá.

Viszont rendszerünk egyáltalán nem tökös, hanem inkább egy megfoghatatlan valami. Nevezték már társadalomtudósok autokráciának, diktatúrának, maffiaállamnak, de be kell látnunk, annyira sajátos képződmény, hogy ilyen kategóriákkal nem írható le. Inkább kesze-kusza, autodidakta műalkotás, amelyet csak részeges bölcsészek tudnak értelmezni az esztétika és a filozófia segedelmével.

Erre utaló törekvések már megjelentek a kommentelők körében, amikor kies hazánk államformáját, hatalmi és pénzügyi berendezkedését az abszurdban vélték megtalálni, lásd: abszurdisztán, amely megnevezés közkeletű a facebookos szakirodalomban.

Tévednek azonban a tisztelt kollégák, hiszen az ilyen tállais csínytevések után nem tudjuk, sírjunk, vagy röhögjünk, és ez az ambivalens állapot sokkal inkább a groteszk hatásmechanizmusára hajaz. Azt mondja a kézikönyv, hogy a groteszk összetett ábrázolásmód, a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Lényege az ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenléte.

Tállai, amilyen röhejes, annyira félelmetes is egyben. Engemet is seperc alatt kicsinálhatna a hivatalán keresztül, ha lenne tőlem mit elvenni, de nincs. Mások azonban nem élnek az érinthetetlenség (lásd hinduizmus) ilyen óvó és kegyes állapotában. Nagyon is van mit veszíteniük, következésképp nekik az államtitkár és a rendelkezésére álló eszközök – amelyek végtelenségéről csak Simicska tudna mesélni, mint aki hatalmának csúcsán adta, most meg kapja – valós fenyegetést jelentenek.

Ők igazán megérthetik Wolfgang Kayser groteszkről való állításait, amely szerint ez nem más, mint az otthoniasság látszata mögül hirtelen fölbukkanó elidegenedettség, a világ széttöredezettsége, a lét szakadékaiból föltörni kész démoni erő, amelynek azért nem lehet harmonikus ábrázolása, mert akkor az emberi világrend teljes jogú tagjává tennők az apokalipszist.

Örkény mindezt göcögősebben fösti le (Arról, hogy mi a groteszk):

„..Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után! Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog. A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki…”

Kitetszik, drága polgártársak, megvan a recept, hogyan lehet túlélni a körülöttünk eluralkodó tébolyt. Ö. I. csak tudta a hadifogságból hazatérve, és éppen a Rákosi rendszerébe csöppenve bele. Az a mi mai tragédiánk, hogy szertenézve a hazában alig is látjuk másnak a mai tébolyt, amelyen Tállai csak imbolygó hab a sörön, és lefelé. De terpeszállásból hátrafelé nézegetni sem lehet a végtelenségig, mert az ember fejébe száll a vér, és esetleg megborul.

Viszont ha kiegyenesedünk, akkor a hegeli dialektika a fejéről a talpára áll, mint azt Marx papa tanítja, s ennek következtében már valós fényében látjuk ezt a Tállait is – meg az összes cimboráját -, jókedvünk odalesz, és A. E. Bizottság módján adjuk meg a delikát választ a világra, amely ez: „Köpni kell”. És az a tragédia, hogy csak ennyire futja.