Nap, Hold, csillagok

Tihamér, az egér ücsörgött a kesztyűje ajtaja előtt kényelmesen hátradőlve a hintaszékben, s mivel kissé hűvös volt már, sőt, egyenesen hidegnek mondható az idő, egész testét becsomagolta – a’la Hans Castorp – meleg gyapjútakaróba, kezében szivar és szívében rőzse dalok. Mert elcsöndesült a ház és az udvar is, nehéz virágszag ült meg mindent, és lassabban telt az idő. Még Tibi úr is, aki, mint emlékezhetünk, Horváthné lakásába költözött, még Tibi úr is visszavett a tempójából, és nem a saját üteme szerint élte most az életét, hanem konvenciók szerint, még az udvarra sem járt pisálni. S ha ivott is, magának ivott, mintegy befelé volt részeg, utat keresve a saját végtelenjébe, de, hogy ott mit talált, az a saját titka maradt.

Horváthné, szegény Horváthné, merengett el Tihamér, amikor idáig jutott a bámészkodásban, mert a magányos özvegy szinte a karjai közt halt meg egy éve tán. És most, bár eddig nem vallotta be, de fel kellett fedeznie, hogy luk van a szívében Horváthné helyén, egy bozontos üreg, amit Tibi úr nem tudott betölteni, mert hogy is lett volna képes erre. És pláne még az öreg, rövidlátó hangya minapi halála, meg a ház virágszaga, a csöndek, a ködök, kezében a szivar, gyapjútakaró a teste körül, és a csontjaiból áradó melankólia mind arra hívták, hogy gondolkozzon el élet és halál dolgai felől. De nem azért, mert ennek volt a napja, hanem, mert voltaképp egyfolytában ezen gondolkozott, de most minden adott volt ahhoz, hogy teljesen átadja magát a kétségbeesésnek vagy a megvilágosodásnak gusztus szerint.

Ült a hintaszékében fejét hátra hajtva, nézte a csillagokat, mert a teremtő – vagy a széljárás – kitisztította neki az eget, utat nyitva a végtelen felé a fönti színjátékon keresztül, ahogy vibráltak ott a fényes pontok. A Holdat rézsút, alulról-oldalról világította meg a Nap, így mutatva meg minden dolgok eredetét az ősi időkben, amikor egy ilyen kis pötty szétrobbant a világ peremén, és szerte spricklota a szenet, vasat és a többit, hogy ide elérve aztán Horváthnévá és Tihamérrá sűrűsödjenek össze véletlenek és törvényszerűségek alapján. Életté, ami illékony és törékeny, mert, ha a Planck állandó egy csöppet változna, máris nem lenne, ahogyan Nap nélkül, Hold nélkül, ózon nélkül, mágneses mező nélkül sem lenne. Hogy minden épp a határán billeg, hogy legyen, és valami különös ok folytán mégis azt hisszük, hogy örök.

Már Tihamér is félig emlékként ült a takarója alatt, Horváthné meg már egészen az volt, s mivel senki más nem gondolt rá, a valahai özvegy immár csak Tihamér fejében létezett, s addig él csak az emléke is, amíg Tihamér. De végleg elveszik az időben és a térben aztán, pedig lehet, már benne van a fűszálban Tihamér lába mellett. Így hát, gondolta Tihamér, emlékezni kell és szükséges, mert ez a feltétele, hogy ne érje el Isten gyermekét a halálban meglévő másik halál, a feledés, ahogyan azt igen bölcsen Marquez bácsi megállapította és írásba is fektette okulásul mindenki számára. Mert ki tud már akármely jobbágyról kétszáz évvel ezelőttről, mintha soha nem is élt volna, s innen érthető a hatalmasok piramis építési kedve, legyen az akár stadion, hogy abban megmaradjanak legalább, ha másban nem is.

Emlékezni ezért kötelesség, jött rá Tihamér, és emlékezett is Horváthnéra becsülettel, de rá kellett jönnie, hogy emlékei hiányosak, pár évre terjednek csupán, amíg ismerhette. Így hát a néhai özvegy többi ideje, gyerekkora, szerelmei már elvesztek, ahogyan például a valahai Horváth úr, akinek nevét viselte Horváthné, már nincsen is ekképp, senki nem tudja ki volt, mi volt, mintha nem is lett volna sohasem. És Tihamér hiába is gondolt erősen néhai szomszédjára, már néhány gesztus maradt csak neki, a színtelen hangja meg az elgyötört arca, és a fénykép egyre csak fakult. Hozzá képest az öreg, rövidlátó hangya friss emléke maga volt az eleven élet a még mindig óbégató rokonsággal, ha ez ellent is mond a józan észnek. De olyannal meg ki él ebben a tébolydában.

Ezzel nyugtatgatta magát Tihamér, és hamisan. Mert hát, ő is hogyan csapja be magát minduntalan úgy téve, mintha értelme lenne annak, aminek értelme nincs, az egyetlen kötelesség emberként – egérként – végig csinálni az egészet, de ez sem kevés. És arra jött rá, hogy a halál iszonyata elől az egyetlen menedék, ha az örökkévalóság módján gondolunk rá, belenyugodva az örök éjben iramló kivilágított nappalok igazába, hogy belátjuk, káprázat az egész, és csak egy az örök és változtathatatlan, a matematika, bármely kijózanító is ez egy melankolikus lélek számára. És ezért a zene a mindenek felett álló, mert az vegytiszta matematika, ezért rejlik benne egy futamban a végtelenség érzete és a feloldozásé is egyben. A halálhoz pedig csak egy hangszer méltó – vélte Tihamér -, a klarinét. Föltett egy kis Benny Goodmant tehát, és fölismerte benne Horváthné arcát. Így lett jó minden hirtelen és váratlan máma végül is.

Csak a szex, csak a szipu

Wittinghof Tamást, Budaörs jelenlegi és leendő polgármesterét szexvideóval zsarolta, majd eredmény híján ezt közzétette, és a közösség figyelmét felhívta az elérhetőségre a fideszcsürhe. Kezdjük érteni, Semjén főkeresztény miért szorgalmazza a médiatörvény abbéli átalakítását, hogy a nagy, országos tévéadók is sugározhassanak pornót. Mivel biztos, hogy ő maga abban fel nem tűnhet, potenciális zsarolófelület lehet a bujálkodó politikai ellenfelek lehetséges sakkban tartására és vélt lejáratására.

Wittinghof úgy járt. Ha valakiről ilyen felvételt készül, az biztos, hogy előbb-utóbb felbukkan valahol, ez szinte törvényszerű. A narancsbanda azonban ott fogott mellé, hogy azt hiszi, mindenki úgy gondolkodik, mint ők, amely eltorzult tudatban a szexualitás bűnként jelenik meg. Lám, mire nem képes a keresztényi neveltetés. Dolgos népünk azonban józanabb, mint ezek, az ügy kipattanása után ugyanis nézegettem a kommenteket a tudósítások alatt, összegezve annyi volt a publikum véleménye, hogy egészségére a polgármester úrnak.

Mint amikor a Lewinski botrány kirobbant a nagy vízen túl, és afelé terelték a népeket, hogy Clinton elnök egy perverz állat. A kedvenc kocsmám nyugdíjas korú csapos nénije viszont úgy összegezte az ügyet: na, legalább az amerikaiak büszkék lehetnek, hogy kemény farkú elnökük van. Mert leleményes és bölcs ez a mi népünk, ha akarja és odafigyel, s főleg, ha hagyják. Nos, a mostani időben ezt a naturális egyszerűséget venné el pártunk és kormányunk, amikor tömjén szagúvá óhajtja tenni a szeretkezést.

Jó vége az ilyennek soha nincs, de most ne azt nézzük, hogyan torzítja el a nagyközönség tudatát a szaporodási célú kefélés, hanem, hogy ki az, aki így óhajtja megszervezni a társadalmat. Úgy általában, aki úgy vélekedik, hogy a szexussal zsarolni lehet, mert az valami szégyellni való, amúgy büntetendő, de mégis szükségszerű rossz dolog, általában véve, kiindulási alapként betegnek minősíthető, másodlagosan tapló kis pöcsnek, összegezve fideszesnek, kereszténydemokratának.

Marquez tudta, hogyan kell kezelni az ilyesmit, és csodát is tett szokás szerint legnagyobb gyönyörűségünkre és okulásunkra a Száz év magányban, mintha a semjének ideálja állna előttünk teljes szépségében és hazugságában. De inkább vigyorogjunk együtt Második Aureliano boldogtalan nyomorúságán a papok által nevelt friss feleségével:

“…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében…Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján. Második Aurelianóból ellenállhatatlanul kitört a nevetés…”

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, a NER szexusának foglalata CSOK-kal és családi autóval elegyest. Azzal a toldással még, hogy a NER kanjai úgy általában házi főzésű kisüstit böfögve, vak komondor segedelmével képzelik mindezt, miután a kedves nejük elmosogatott, és kimosta a szaros gatyájukat. Összességében is, a NER-ben koravén alattvalókat óhajtanak nevelni, akik olyanok lesznek, mint Brian anyukája a csak a szex, csak a szipu vernyákolásával, mert nem érti a körülötte zajló világot.

Ami ebben a budaörsi történetben a leghangsúlyosabb mégis, az az aljasság és következetlenség sajátos elegye. A melegfelvonulást azzal utasítja el a csürhe, hogy őket nem zavarja, csak a négy fal között csinálják. S lám, ha valami a négy fal között történik, azt meg a nagyvilág elé tárják. A legnagyobb gond mégis az a tudat, ami szerint ilyesmivel ártani lehet embereknek és sakkban lehet tartani őket. Nem jártak ezek Woodstockban, de még normális házibuliban sem.

Ezen túl az is kitetszik, hogy a szexszel zsarolók, az eltakart arccal motorcsónakázók, és mind az összes, a Fidesz ifjú háttércsapata elsősorban is egydimenziós manusok, akik a célért, minél előrébb taposni magukat a sorban a fazék közelébe, minden aljasságra képesek. Ez nem nagy újság, viszont, hogy erkölcseikben, örömeikben és bánataikban egy száz éves bigott remete lakik bennük, az a nóvum, és egyben lehangoló felfedezés. Elkorcsosult egy generáció, az hétszentség.

Kicsi bolt, kicsi színház, kicsi ember

Bezár Győrben a Menház Színpad, mert erre nem jár majd a TAO, csak a meccsre. Sok ilyen hír van mostanában reggel, délben meg este, azért példálózok ezzel épp, mert ez a legfrissebb, a tegnapi. Oda lesz évi százhúsz előadás, elúszik ötven színész itteni munkája és tízezer néző szórakozása. Huszonötmillió forint hiánya okozza majd mindezt, és élvhajhász dolog azt mondani most, hogy ennyit Mészáros stróman fél nap alatt megkeres, de legyünk máma akkor ilyen olcsójánosok.

Megy gajra az ország, elveszik belőle az, ami miatt lakni lehetne benne. A kisboltok már lehúzták a rolót a vasárnapi boltzár miatt, most a kis színházak zárják be a kaput. Aztán később a kicsi emberek is, akik majd évi ötven napnyit túlórázhatnak, mert a NER nem akar törvényi gátja lenni a munkába való beledöglésnek. Fizetni, azt ráér a munkaadó, amikor a panelproli már belerokkant az örömökbe és el is temették. Bözsit se kaphat, csak olyan utalványt, amellyel futballt lehet bámulni.

Érdemes lesz, ezek a labdarúgók félmilliárd pénzig alig fognak adózni, amitől javul a légstpojuk meg a felhőfejesük, a fülükön pörgetik a labdát és két tüdejük nő. Vannak fontossági sorrendek az életben. J. A. szerint “ehess, ihass, ölelhess, alhass”, O. V. meglátásában: dolgozhass, meccsre járhass. Neki több nincs a ládafiában. Faék szegény, és így kultúrharcol, mert a győri színház is ennek az áldozata végül is. A TAO pénzekből ki tudja, milyen ellenőrizetlen előadásokkal mételyezik a szavazópolgárt, beszántani tehát, sóval meghinteni. Ilyen egyszerű ez.

Mindeközben a nemzet onkológusa, tehát Kásler fősámán Belgrádban tárgyalt a kollégájával, ahol megállapodtak, hogy a gyarmatosítás jegyében Neria növeli kulturális jelenlétét nemcsak a Vajdaságban, hanem Szerbia délebbi részein is. Például színházakkal. Most mutassak rá, emeljem ki, húzzam alá, szögezzem le, mint a tudósítások, hogy mit gondolok erről? Inkább nem. Csak jusson eszünkbe a győri színház, meg a többi is, természetesen, amelyek mennek a levesbe vagy a lecsóba, gusztus szerint, Szerbia déli részei egyébként Macedóniával határosak. Ez csak úgy eszembe jutott.

Hogy jobb lett volna, ha ez a Kásler maradt volna inkább a sugárterápiánál, az is mutatja, belgrádi látogatása során gyermeki lélekkel örült annak, hogy megjelent egy szerb-magyar középszótár. Mint kifejtette, ettől majd több szerb könyv magyar fordítása jelenhet meg, én pedig hozzáteszem, bizonyára és csakis. Majd bánatos szívvel gondolok arra, Kásler ezt megbeszélhetné Csuka Zoltánnal, aki fordította a Híd a Drinán-t Ivo Andrictól, hogy neki milyen jól jött volna neki egy ilyen középszótár. Bár abban a regényben is sok a multikulti, ez az onkológus biztosan ezért nem emlékszik rá.

Érdekes dolog ez a műfordítás egyébként. Volt egy köztársasági elnökünk valaha, aki ebből élt a börtön után, ez a mostani ez csak pecázik. Igaz, már köztársaság sincsen. De ez csak mellékszál, nem is tudom mért ez ugrott be épp, amikor sokkal beszédesebb, hogy Székács Vera fordította például a Szerelem a kolera idején-t, a Száz év magányt Marquez bácsitól, amivel és akivel Orbán most kurválkodik. A legjobb, és röhögnék rajta, ha nem sírnék éppen, hogy a fordító asszony munkáját a Soros Alapítvány támogatta. Végig gondolva, Orbán Soros nélkül még hülyeségeket sem tudna beszélni.

Ez delikát életérzés, viszont nem sokra megy vele az ember, attól még zavarok nélkül cseszik szét az életét. Mert nézzük csak, miről beszélgettünk máma kisebb kitérőkkel. Színházak zárnak be, mert elszedik a pénzüket, megszívatják a keményen dolgozó kisembert a túlórákkal, a focistáknak mindent lehet, neked viszont semmit sem. Kásler egy bigott, tudatlan, zsinóron rángatott bábu, akinek fingja sincs arról, aminek a főnöke. Orbán viszont, nos, rá már jelzőm nincs, elkoptak az évek alatt, nem is fárasztom magam a kereséssel.

Ellenben, hogy meglegyen a katarzis, iderakom a Száz év magány első fél mondatát, ha már a köpcös annyira szereti, bár fingja sincs róla mégse: “Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt…” – Így kezdi a nagy utazást Marquez bácsi, és most mindenki arra gondol, amire csak akar, és ami momentán jól esik neki. Lehet pajkos is, áthallásos is, énnekem tök mindegy.

Eurázsia, nyilván

Orbán Viktor Mihály olykor-olykor – úgy mindig – annyira pajkosan meggondolatlan bír lenni, amikor beszél mindenféle zöldségeket. Könnyű neki, mondhatnánk és persze, hiszen nem köti semmi a józansághoz, mióta elmesélte működésének kulcsát, hogyaszongya, ne azt nézze a bávatag tömeg, amit mond, hanem, amit csinál. Mintha Rodolfó volna, aki, mint emlékezhetünk, a kezére hívta fel a figyelmet, hogy csal, hogy figyeljünk arra, és mégis mindig sikerült neki a móka meg a trükk.

Orbán Viktor Mihálynak is mindig összejött minden mutatványa, egy lányregény a taknyos élete, és még csak nem is tudjuk, ámde mégis teljes a bizonyságunk arról, mivel csal ő, tehát: szóval, tettel és hallgatással is, és még csak nem is meaculpázik miatta, mert nincsen neki ahhoz lelke. És most, hogy tisztán látjuk már ezt a mi saját bejáratú Cipollánkat, azért muszáj lesz mégis reflektálni arra, amit mond, mert nem hallgat sohasem, be nem áll neki a szája.

Ezúttal jegybankosokat oktatott ki, elibük öntötte lelkének éjfekete tartalmát pénteken, midőn Eurázsia építéséről mesélt, pedig nem is földrajz órát tartott. Sok mindent épített már Orbán Viktor Mihály, most épp a kerítéseken belül kereszténydemokráciának csúfolt fasiszta kommunizmust gányol, olyan középkorias boltozattal a tetején. Ez az Eurázsia arról tanúskodik, hogy a tébolyt ki akarja terjeszteni a horizontig, kies hazánkat pedig betagolná az Urálon túli világba.

Minden jel erre utal, a jenben kibocsátott kötvények ideája, a türkökhöz, tatárokhoz és mindenféle sztyeppi népekhez való dörgölőzése Putyin hóna alól. – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak, így korholta Marqueznél Ursula a száguldó képzeletű José Arcadio Buendiát, aki aztán később egy fához kikötözve végezte, mint emlékezhetünk. OVM is dédelget túlvilági ábrándokat, és ideje volna őt is hasonképp megfékezni, mint Macondo alapítóját.

Ilyen tehetségünk azonban nekünk egészen sajnálatos módon nincsen. Így most védtelenül hallgathatjuk, hogy egyetlenünk egy gazdasági tengelyről ábrándozik, amelynek íve Pornóapátitól Vlagyivosztokig terjed pekingi ficakkal, így akarva megszabadulni az Unió béklyóitól. Viszont valaki elmesélhetné neki, hogy még Felcsút is Európában van, nem pediglen Kamcsatkán, bár ebben már magam is kezdek erősen kételkedni.

Ugyanakkor nem tagadható, hogy ettől az Eurázsiától fölfordul az ember gyomra, s nem egyéb miatt, mert eszébe jut tőle az 1984 decens világa, ahol, mint azt tudjuk, a háborúba ájult világ egyik hadban álló szuperhatalmát nevezte el így a mókás kedvű Orwell. S ha kicsi kis esze volna Orbán Viktor Mihálynak, akkor gondolhatna arra, ilyenek is eszébe jutnak néhány alattvalójának, akiknek nem a verbunkon jár egyfolytában az agya.

Mert még az ott meglévő mitikus ellenség, Emmanuel Goldstein is megvan nekünk Soros képében, akit Csaba László szíves közlése nyomán úgy kaptunk meg, hogy állítólag Gulyás Gergely megkérdezte, minek nekünk az öreg zsidó, és vezérünk így válaszolt volna rá: semmi nem jutott eszünkbe, marad Soros. Hogy ez igaz vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre hihető, így az ellenállók imája szólhat ezután így: csak Orbánnak ne jussak az eszébe, ámen.

Mindenesetre az kitetszik, hogy OVM átkozott működése nyomán hol 1984-ben, hol a Harmadik Birodalomban, hol pedig valami sámánista törzs közepén érezheti magát az ember, ehhez képest egy kis sztyeppei lovaglás nem oszt és nem szoroz. Ugyanígy érezzük Óceánia jelszavait – A háború: béke, A szabadság: szolgaság, A tudatlanság: erő – a bőrünkön, sőt, meg is tapasztaljuk. Ma ugyanis időközi választást tartanak a XVI. kerületben.

Itt a Párt színeiben egy Horváth Ádám nevű fiatalember igyekszik lenyűgözni a választópolgárokat, engemet például már hanyatt is lökött. Még régebben arról értekezett ez a szerencsétlen, hogy „a szabadkőművesség a zsidókkal és a bolsevizmussal összeesküdve gyakorolja a világhatalmat”, s most, hogy ezt a fejére olvasták, a maga módján védi a nyüves mundérját, amit érdemes betűhíven megvizsgálni, íme:

“Lehet, hogy durvan fogalmaztam. De ahol meg annak idejen olvastam a szabadkoműveserol ott igy lett megfogalmazva. Nem allt szándékomba (sic!) antiszemitanak feltunni nem vagyok az. Ezt remelem mindenki tudja. Konzervativ kereszteny ember vagyok. Ha antiszenita lennek akkor nem itt lennek az ikszben hanem mas ifjusagi szervezetben.” – És, amikor bekerül a testületbe, ezzel a munícióval megy majd neki Esterházynak a direktívák szerint.

Nos, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim – vagy hogyan szokta mondani a köpcös -, remélem, máma is jól szórakoztak. Mert a tébolynak az a foka, amely kies hazánkat jellemzi, csak itt fogható. Itt sugározzák szünet nélkül, és ott tartunk, hogy ebbe már az is belefér, ha vezérünk Eurázsiáról álmodozik, és senkinek még csak föl sem tűnik. És ez már szint, ez egy nívó, amit tíz év állhatatos munkájával elértünk, ám még korántsincs meg a homokóra alja. Vigaggyunk!

Anyókák

Különös menet haladt az úton a falu határában a dombok alatt, még csak a port sem verték fel, lábuk sem dobogott, csupán mindig előrébb voltak kicsit valahogy, mint egy szélfútta pamacs a vadnyugati filmek ivója előtt, úgy hengergőztek. Aranka volt az, a bozontos a macska, Tádé, a bicegős tacskó és Katica, a bogár. Arankának szerelmi bánata volt, világgá akart menni mindenáron, a bamba Tádé pedig ment utána kacsázva és ringatózva, mert minden után ment, ilyen egyszerű tacskó volt ő. Katica pedig ült Tádé fején, mint hajón viharos tengeren, úgy utazott, őneki meg az volt a baja, hogy otthon mindenkit Katicának hívtak, a fiúkat is, a lányokat, az apját, az anyját, sőt a nagynénjét is, és nem akart egyfolytában Katica lenni, kereste önmagát.

Ezt egy könyvben olvasta ez a Katica, a bogár, ezt az önmagát keresős hadova-hülyeséget, mert megvolt az az előnye például a legyekkel szemben, hogy pöttyös volt a háta, ezért nem akarták mindenáron agyoncsapni, mint azokat. Olvasott és művelt volt ez a bogár, ez a Katica, kedvére rohangászhatott ugyanis könyvek lapjain, számítógépek monitorján, még csak el sem kergették, sőt, csörfös kislányok meglátván őt mindig fölsikítottak, hogy jé, katica. És Katica nem tudta, honnan ismerik őt. Olyan helyre vágyott, ahol udvariasan bemutatkozhat megemelve a kalapját, ezért ült Tádé fejére, és ringott rajta, hogy majdnem tengeribeteg lett, de csak majdnem. Így haladtak tehát ők hárman, mint nagyszobában a porcica, vagy ha nem, hát kisnyúl.

Vonultukban megláttak egy nénit, aki ott ült egy aprócska domb mellett, amelynek a tetején keresztben fák voltak rakva, a dombon virág, meg gyertya lángja, és nézte őt Aranka is, Tádé is, hogy ki ez és mit csinál, de a tudálékos Katica meg sem várta, hogy kérdezzék, anélkül mondta, ő itt Anyóka. Mért Anyóka, mért? – Így suttogott Aranka feledve már a szerelmi bánatát, és Tádé persze, hogy rákontrázott – Mért, na mért? – Katica pedig mint a szenvtelen felfedező, mondta el poros szagú ismereteit, hogy ezek itt sírok, a néni köztük van és sírogat, tehát ő Anyóka. Ez olyan biztos, hogy ne legyen Katica a neve, bár, mint tudjuk, épp azért kelt hosszú és veszélyes útra, hogy ne legyen az. Bár sem Tádé, sem Aranka semmit sem értett, jobb híján elfogadták, hogy a néni Anyóka, és bicegtek, hullámoztak tovább.

Alig tettek meg pár lépést, megint ott volt egy néni, előtte domb, rajta a fák keresztben, gyertyák meg a virág. – Ő is Anyóka? – kérdezte Tádé, mert bár egyszerű tacskó volt, de megvolt azért a magához való esze, ha kevés is. – Biztosan. – mondta Katica, de bizonytalanul mégis, mert elillant a fene nagy öntudata, cseszhette az öntudatát magunk közt szólván. Főleg azért, mert Aranka is megszólalt a másik irányba nézve, hogy ott is van egy, meg rajta túl is. Tele volt Anyókákkal minden, sőt, némelyiknek bajsza volt és nadrágja, amitől a hármak teljesen megzavarodtak. Katica vakarta a fejét az egyik középső lábával meg hümmögött, készült épp felsülni, amit viszont nem akart egyáltalán, és körülnézek kiáltással fölszállt a levegőégbe, kémrepülni.

Csodát látott Katica, a bogár, ilyet még sohasem, rezegtek alatta a fények, ameddig a szeme ellátott, és mind sír volt, virágokkal, és tele volt Anyókákkal minden, amikor rádöbbent, hogy ezt is olvasta valahol, és lekiáltott a másik kettőnek a magasból, hogy mindenszentek, halottak napja, mécses, krizantémum. Így kiabált, hogy krizantémum, a ráismerés teljes bizonyosságával. – Mi van? – nyávogta neki Aranka sürgetően, és Katica rátelepedett Tádé fejére, elmesélve mind az összes tudását a mai napról, halottakról meg sírogatásról, amitől Aranka, a bozontos macska, meg Tádé, a bicegős tacskó is elszégyellte magát, hogy mit keresnek itt, hová is mennek, menekülnek, amikor nekik is ott vannak a halottaik a kert végiben, a kerítés tövében.

– Menjünk haza. – vakkantott Tádé, és ebben megegyeztek. Hullámoztak tehát elfele, maguk mögött hagyva a fénytől ringó világot, út közben pedig Aranka a tóparton magához vett egy buzogányt és egy lapulevelet, de senki nem tudta miért, de nem is kérdezte senki sem. Megérkeztek a kerítés tövébe a sírjaikhoz, Aranka meggyújtotta a buzogányt, kendőként a fejére kötötte a lapulevelet, és elégedetten nézett a másik kettőre, hogy nna, nna? – De azok nem értették. – Anyóka vagyok – jelentette ki Aranka, de Katica kontrázott – Akkor sírdogálj! – Aranka erőlködött, majd kiugrott a csipás szeme neki, de nem sikerült sehogyan sem sírnia. – Macskák nem tudnak sírni. – ezzel vigasztalgatta őt Katica.

S amikor Aranka mégis bánatosan fölnyávogott, hogy aptya, aptya, mancsával ütögetve a kerítés alját, igazgatva lapulevél kendőjét, Tádé pedig úgy nézett, mint aki már semmit nem ért, mert tényleg nem is értett, Katica előhúzgálta bogár-tudatának minden bölcsességét, amit poros könyvek lapjaiból és villódzó képernyők mocskaiból benne megtelepedtek, tehát előbogarászta mintegy, s így szólt kicsit tévesen ugyan, mégis megnyugtatón. – Tudjátok, ahogyan Marquez, a nagy költő mondta, nincs addig baj a halottaddal, míg el nem éri őt a halálban meglévő másik halál, a feledés. Nem kell sírnod, csak gondolj rá. – Ezt mondta Katica, a bogár, és Aranka megnyugodott, csak Tádé nem értett semmit, sőt, ezt mondta: – Pisilni kell. – Aranka fölszisszent, hogy nebassz, de azért gondolt. Erősen gondolt.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Mit hoz neked a búvár?

Az EMMI boszorkánykonyhájában már megint kotyvasztanak, szülnek valamit, és esetleg fogvájó lesz belőle, ha el nem basszák. Nyakunkon az új tanév, amely reám nézve olyan következményekkel jár, hogy újra várható csivitelő gyerekhordák elvonulása az ablakom alatt, előtt, de hogy ezekkel a kölkekkel és kölkekből mi lesz, azt senki sem tudja. Talán söprögető közmunkás, ha nagyon odafigyelnek.

Van nekünk ez a friss és ropogós Káslerminiszterünk, aki szügyig merült az okkultizmusba, s így nem elég, hogy nem szép, még csak nem is okos, és ezzel a felszereltséggel, de hatalmas lendülettel mégis készülődik tönkrevágni néhány korosztály életét. Akár egy visszafogott lobotómiát is végezhetne rajtuk, az sem lenne lehangolóbb eredményű, mint az iskolája, amit kifundált bele, ám még titkolja.

De milyen szép is lesz az, amikor a központi tanévnyitón fölvázolja az új Nemzeti Alaptanterv főbb vonásait, és kiderül az a kormányzati igyekezet, hogy az az iskolarendszer, amely – tisztesség ne essék szólván – ma is ontja magából a félhülye analfabétákat, ebbéli minőségében még jobban megizmosodjon Másra nincsen is szüksége a nemzetnek: képes legyen megfogni az a gyerek a kapa végit, ezen kívül elég annyi, hogy tudja, hová kell tenni az ikszet.

Mint a küszöbök alatt kiszivárgott, az új Nemzeti Alaptanterv azt tartalmazza majd, és ezt jelenti be a tízparancsolatos, hogy a hetedik-nyolcadik osztályban összevonják a biológiát, kémiát és fizikát természettudományok tantárgy néven. Ötödikben és hatodikban már úgyis természetismeretet tanulnak, meg a szakképzésben is, így csak a hülyeség ívét tennék teljessé mintegy.

Nem lenne ez ördögtől való, ha nem lenne Káslertől eredő. Mivelhogy a kajla világban minden mindennel összefügg, így egy almát, azon kívül, hogy jó-e az íze, meg lehet vizsgálni a szempontból, hogy miért jó, mitől jó, milyen anyagokból áll, miért esik a fejünkre, miért piros a színe, és miért borogatják a gazdák a trágyadombra. Egy almában benne van az egész világ Newtontól Radnótiig. Sőt, még Isten arcát is felfedezhetjük benne, ha jól odafigyelünk.

Csak nem minálunk. Már most látszik, hogy nincs ahhoz elég reneszánsz ember ebben az országban, hogy ilyen csudálatosan ismertesse meg az Univerzum titkait a hitoktatással leszedált, testneveléssel és lövöldözéssel idomított, danászással uniformizált felnövekvő nemzedékkel, főleg olyan iskolákban, ahol párttitkárok ücsörögnek az iskolák élén.

Így, egészen sajnálatos módon nem csak azt nem fogják tudni – pedig tudhatnák akár -, hogy az örök anyag milyen törvények alapján létezik a szűnni nem akaró időben, s lesz belőle ennek megfelelően egyik alkalommal kiskutya, máskor meg gőzmozdony. Hanem egyáltalán semmit sem fognak tudni, még a kétszer kettő józanságát sem, ahogyan az kinéz.

Ilyenkor, amikor rohadtul plasztikus óhajtok lenni, és rájövök arra, hogy közlendőmet más már sokkal jobban előadta egyszer, akkor idézek, mint most is Marquezt. Ő ugyan az alváshiány következményeit mutatta be, de következtetései bízvást megállnak, ha a NER oktatásának kimenetelét vizsgáljuk, íme:

“…De az indián lány megmagyarázta, hogy az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, amikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed…”

Kezdődik hát az új tanév, s ha már elandalított ez a Gabriel Garcia, tovább zuhanok Kosztolányiig, hogy vele mutassam meg, hová jutottunk most épp oktatásilag: “Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból.” – Ez annyira klafa, hogy magam sem mondhattam volna szebben. Kirielejszon.

Az audiencia elmarad

Orbán Viktor Mihály, akárha kiskutya az ugatásba, annyira belemelegedett a rongyrázásba, hogy már hétköznapi halandóval szóba nem is áll, csakis királyokkal, hercegekkel meg grófokkal. Néhány szultán, és ismeretlen okból ilyen köztársaságis államfő-muki még belefér, és röpköd is hozzájuk, mint valami megszédült veréb a “Hungarian Air Force” nevű kicsi gépével. Már csak a “One” fölirat hibádzik, és máris olyan mókás frizurája lenne, mint a másik baromnak, ennek a Trumpnak.

A mi egyetlenünk azonban inkább a rogyasztott gatyájával kápráztatja el a világot, azt sugallva tán, ez van, ezt kell szeretni. De nékem ez a magyar légierő ez bassza a csőrömet, hogy három helikopter meg két Gripen az van-e olyan klafa, mint a Luftwaffe. Igaz, O. V. M. külseje már hasonlatos a feledhetetlen marsalléhoz, a Göringéhez, akkora a gyomra legalább, de a régebbi nácinak volt olyan tamburmajoros botja is, amivel szaladgált, és vadászni is imádott. Ő volt az ősapja a Semjénnek, és ezek szerint akár Orbánnak is.

Hogy miként nem áll szóba senkivel sem ez a mi zsebcirkálónk, az is már toposz, őstörténet úgymond. Hiszen Marquez, aki mindent tudott az életről és az egész univerzumról, így személyesen ismerte O. V. M.-et, és meg is írta már ötven éve. Mint azt tudhatjuk, Aureliano Buendia ezredes is beleőrült a hatalomba, és uralkodásának ormain botjával egy három méter sugarú kört húzott a tyúkszaros udvar porába, amibe emberfia be nem léphetett. Még Ursula sem, ahogy ismeretes.

Varga-Damm Andrea, a Jobbik színeiben pompázó képviselő asszony sem közelítheti meg a királyt, sőt, választ sem kap a kérdéseire, amelyeket látszólag a panelprolik érdekében tett föl kilakoltatásokról és ápolási díjakról. Ámde a mogult olyannyira nem érdekli a népek kínja, hogy le sem szarja magunk közt szólván, ebből fakadólag nem válaszol még ennek a Varga-Dammnak sem. Ő pedig vagy felháborodott, vagy csak szereti a cirkuszt, ezért a vezér dolgozójának ajtaja elé telepedett.

O. V. M. udvarias embernek szimulálja magát, így, midőn átlépett rajta, köszönt neki, és úgy távozott. Ez a Varga-Damm Andrea azóta kisebb kitérőkkel ott táborozik. Azt mondja, míg választ nem kap, szerintem meg, amíg Kövér fogdmegjei a hajánál fogva el nem cibálják az ajtó elől. Nem osztottak lapot ennek az Andreának, nem rendelték oda ad audiendum verbum negrum, magyarán, az audiencia elmarad, Varga-Damm le van szarva egyszerűbben szólván.

Mint ahogyan a hvg.hu is – így legfőképpen annak olvasói -, amely orgánum munkatársa szintén kérdéssel illette a fényes tekintetűt, ami illetlen dolog. Még jól is jött ki a buliból, hogy azt vágta a képibe a magyarok istene, gyűjtögesse a hülyeségeit egész évben, s majd karácsonykor választ kap rájuk – vagy nem -. Mindezzel ez a mi egyetlenünk azt az üzenetet manifesztizálta, miszerint mindenki bekaphatja, és azt csinálok, amit csak akarok.

A hvg-s jóember még örülhet is, hogy nem hurcolták el a fogdmegek a királyi tömlöcbe, ahogyan ez a feudalizmusban szokásban van, mert például Simicska már menekül. Egyik reggel bizonyosan véres lófejet talált a dunnája alatt, amitől megvilágosodva minden birtokát és javát kékszegélyű kistányéron rakta az ura elé, majd mindjárt elindul világot látni, hogy vissza se forduljon. De tudjuk, hogy már csak egy nagy falu a mi bazi nagy sárgolyónk, így, hogy biztonságban érezhesse magát az esőerdőben, még letétbe helyezett valami videót is.

Szegény, nem tudja, hogy a videó őrizőjét is meg lehet venni, mint ahogyan mindent ezen a világon annak, akinek hatalma és pénze végtelen, mint most már O. V. M.-nek is. Ember nem áll meg előtte, max Putyin és Erdogan anító és atyamesterek, de még ez sem egészen biztos. Mert, ahogyan példáink is mutatják, itt, minálunk, Neriában a feudalizmus keveredik a mindenható maffiával, s ha ez a két sötétség elegyet alkot, az már tényleg az éji homály.

A fiúknak fütyijük van

Márfi Gyula érsek bácsi jó elvtárs, és egy Novák Katalin, államtitkár néni-elvtársnő által rendezett ördögűző szeánszon, a kaposvári református templomban egyszer csak előjött belőle az a nagy tudás, ami benne rejtezik. Hosszú vívódás, valamint lelki tusa végén, mintha azt nyilatkoztatta volna ki, hogy a Föld lapos, mint a száraz tehénlepény, elmondta az egy igazat: „A fiú más, mint a lány, ez pozitív másság, ma ezt el akarják törölni.”

Ezen – miután azért nyugtáztuk, hogy ez nem az Ovizsaru, Márfi Gyula pedig nem kancsal, taknyos orrú kiskölök, aki Schwarzenegger bácsinak mondja el, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk – azért gondolkozzunk el egy csöppet legalább jelentéstanilag, hogy mit is akart mondani a költő. Hogy a retkes francba lehet eltörölni a fiúk és lányok pozitív másságát, ezt kifejthetné bővebben is az érsek bácsi elvtárs, meg pláne, hogy ki akar itt törölni bármit is, hacsak nem a Spongyabob.

Ha ennyi van a ládafiában, az nem baj, csupán szomorú. Viszont erősen sajnáljuk azokat a fiatal párokat, akik esküvőjük előtt homályos, dohos plébániákon kénytelenek részt venni bizonytalan nemi identitású csuhások tanácsadásain, akik tán szívük szerint a fiatal arák bokáig érő hálóingjén a megfelelő helyen ejtenének egy hasítékot, hogy a toszás istennek tetsző legyen és ne bűnös fertő. Szakirodalom: Marquez Száz év magány című műve, abban is Fernanda del Carpio és az ő tömjénszaga.

Ellenben, ha érsek bácsi jó elvtárs a baksisért ment le kutyába, az már baj. Akkor el kell számolnia majd az Istenével, ha van neki olyanja, és minden bizonnyal megkapja tőle a kokit meg a sallert, mint ahogyan a földi helytartótól is megkapná, ha visszahúzná a nyelvét a szájába. Ördögi kör ez. Most azonban már mindent lehet, hiszen az ilyes kultúra védelme – vagy mi a lófütty – már benne van az alapszarban, ilyképp lehet, ezért most nekem vágják le a bűnös kezeimet, vagy csupán megpörkölnek, mint egy rossz kávét.

Érsek bácsi jó elvtárs kinyilatkoztatása azonban csak a záró aktusa volt Novák elvtársnő ámokfutásának, aki elaléló óvás köntösébe csomagolta az aljas uszítást. Erre mondják a Habony műveknél, ügyes (cukrot ér), és a nemzet Bélái meg Jolánjai csattogtatják is a protkójukat tőle, valamint élesítik-fényesítik az esernyőket is, mert közelít a csata. Mindjárt itt a Pride, ami előtt nem árt a homofób hülyéket hitükben megerősíteni, és persze némi gyűlöletmagot is elvetni, hogy alkalmas időben szárba szökkenhessen.

Mi más lehetett volna az aljas szándéka Novák elvtársnőnek az olyan dumával, hogy:„Amikor egy maroknyi kisebbség jogaiért harcolnak egyesek, elfeledkezünk a többségről. Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét, pedig a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi.” – Ezt már ismerjük, ez az alapszarban is benne van, újólagos fölemlegetése és hangsúlyozása csakis ordas és uszító szándékkal történhetett, de ezen csodálkozni már nincs is mit.

A legalpáribb ebben az egészben az, hogy az átlagos magyar hallgatóság szellemi kapacitásához igazítva, ülteti el a veszély érzetét: “Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét.”, és ennyi elég is, elhangzott a vezényszó, “szentség” – lehet ugrani, mintha arra dresszíroznák a kutyát, hogy az ölj, egyszerű vezényszóra harapja át a delikvens torkát. Itt is pavlovi reflexeket ültetnek el az imbecillis polgártársakban, és lesz az országból jellegében Gyalog galoppos bolondokháza, de ez a kisebbik rossz.

Az ordenáré ganajság az, hogy a történet úgy adódik elő, ha a melegeknek megadnák az őket megillető jogokat, akkor, mint egy rossz egyenlet másik oldalában, annyit el is kellene venni a hetero pároktól. Így rögzül ez az olvasni is alig tudó alattvalóban, csoda, ha kiskanalat keres, hogy abba fojtsa bele az összes másfajtát? Egyáltalán nem, csak a NER által beléépített kémiának engedelmeskedik. Így sakkozik a minimalizált tudatú polgártársak ingó érzelmeivel a hatalom, amihöz mindig talál új kutyákat, most épp Novák elvtársnőt és Márfi érsek bácsi elvtársat. Viszont ezeket is megítéli majd az Úr az utolsó napon.

Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.