Víruskonzultáció

Mint tudjuk, mert ezt mondta egy államtitkár, mindjárt kezdődik a konzultáció a nemzettel, mert állítólag március közepén indul útjára a gyönyör, ez pedig vészesen közelít. Mindjárt kopog az ajtón. Azt is tudjuk, mert azt is mondták, hogy azért van égető szükség erre – és innen szó szerint –, mert „a kormány álláspontja határozott ezekben a kérdésekben, de szüksége van a társadalom támogatására ahhoz, hogy a meggyőződését képviselhesse hazai ellenzéki vagy nemzetközi szereplők, bírói fórumok, EU-s intézmények részéről érkező esetleges támadás esetén”.

Lefordítom, rád hivatkozva hazudoznak, magyarán, hogy Orbán is értse – akinek a nyelve egyre inkább egy zupás őrmesterére hajaz –, a te farkaddal verik a csalánt nyájas olvasó és egyben bávatag szavazópolgár. Ez a metódus, amennyire aljas, annyira frappáns is, azt mondanak, amit csak akarnak ugyanis, voltaképp a konzultáció el sem indult, de már ismerjük az eredményt. Ilyképp – ha nem tudnánk a fenti elvetemült indokokat – fel is tehetnénk a kérdést, mi az anyám valagának van szükség erre, fölösleges demokráciásat játszani, amikor tudjuk, olyan nincs ezen a vidéken.

Ha csak ennyi volna a gondolkodni való, írni sem kellene róla. De ez a vírus, és az általa kialakított fennforgás azért teremtett egy új, eddig nem tapasztalt helyzetet, amire a megszokottól eltérő választ kellene adni. Azt netán, hogy van olyan dolog széles e világon, ami felülírja az aljas, átlátszó, önigazoló színjátékot és gyűlöletgerjesztő szeánszot egyben. Hogy fontosabb netán a nemzet tényleges léte, amikor valóban fenyegeti valami, vagy ezt is felülírja a hatalomvágy. Ez fog eldőlni a hét végéig, amikor is eljön a hónap közepe, és startolnia kell a cipollai matinénak.

Az októberi önkormányzati választás előtt tudtuk meg, hogy a névjegyzékben egészen pontosan 8 millió 25 ezer 372 választópolgár szerepel, ennyivel kell konzultálni, ami ennyi – tehát kurva sok – levelet jelent. Ezekkel a levelekkel rohadt sok ember kerül kapcsolatba, akik rakosgatják, nyálazzák, címzik, szállítják, postáskisasszonyok, vasutasok, hivatalnokok meg a kismaci kunkori farka. S bár orvos nem, infektológus meg pláne nem vagyok, és még azt sem tudjuk pontosan, ez a bájos vírus hogyan képes terjedni, azért nem kéne kísérteni az Istent. (Így sem.)

Tegnap Orbán Viktor Mihály a maga zamatos és suttyó nyelvén a vírus okán kijelentette országunk gazdasági hatalmasságai előtt, hogy a vírus miatt a turizmusnak kampó. Arról majd később elmélkedek, hogy miként áll egy miniszterelnöknek az argó, jassz vagy akármilyen rétegnyelv, de maffiáéknál ez elmegy. Sőt, ahol a legnagyobb gazdasági hatalmasság egy Mészáros Lölő, ott mindegy, illetve lehet, követelmény, de mondom, erről majd máskor. Most arra volnék kíváncsi, miniszterügynök elvtárs mikor közli velünk, hogy a vírus miatt a konzultációnak kampó.

Fogja vagy nem fogja, meri vagy nem meri, ez itt a kérdés. Mert túl azon, hogy ugyan nem tudhatjuk, de még az is lehet, hogy a nyolcmillió levelével nyolcmillió helyre juttatja el a vírust. De, ha még ez nem is lenne így, azt a rohadt sok milliárdot, amit erre költ, fordíthatná mondjuk oxigénre, hogy a fertőzött beteg ne fulladjon meg. Vagy annyi hasznosabb dolog volna, mint bélyegre költeni ezekben a vészterhes időkben, amikor az apokalipszis közelít. Legalábbis a választópolgár úgy érzi, és akkor kopogtat a postás a vírusos levéllel, hogy utáljuk-e a romákat.

Ez valahogyan nem elegáns, bár miniszterügynök elvtárs trottyos gatyája sem az egyáltalán. De voltaképp nem is az eleganciáról volna szó, hanem úgy általában az alkalmasságról, hogy a NER hatalmasságai képesek-e egy ország vezetésére, vagy csak pofázni tudnak. Ilyen választóvonalas manapság az élet, aminek csak az egyik eleme, hogy így is konzultálunk vagy sem, a másik az lesz, hogy amikor a vírus elszabadul – mert el fog –, hogy akkor mi lesz. Kampó vagy netán kampec dolores, mely utóbbi azt jelenti, ha valaki nem tudná, hogy vége van a fájdalmaknak, de teljesen.

Rétvári nemzeti konzultációja

Közel húszezren vettek részt abban a nemzeti konzultációban, amelyet Rétvári krumplihuszár indított útjára a Facebookon, és amely Hadházy lófaszos pörformanszát volt hivatott értékelni. A választási lehetőségek, amelyet a krumplihuszár fölkínált a jómunkásemberek számára a következő voltak: a.) Ez így rendben van b.) Adja vissza a mandátumát (magyarán, monnyon le). – Úgymint Hadházy.

19951-en fejthették ki véleményüket, és 67 százalékuk egyetértett Hadházy mondandójával miniszterügynök elvtárssal kapcsolatban, miszerint, emlékezhetünk: “A lónak a faszát”. Ezen a ponton, mivel a szívének kellemetlen, a NER számára kínos végeredmény látszott kibontakozni, a krumplihuszár beszüntette a konzultációt, és eltüntette az oldaláról a kínokat. Mert nincs tisztában ő sem a net természetrajzával és végtelen hatalmával.

Ez pedig az, hogyha egyszer arra valami oda felkerül, az ott is marad, legyen az tuctuccos toszás, ilyen konzultáció, szaros pelenka hajigálása, akármi. A könyveket el lehet égetni, a netet bajos, sőt, ha alaposabban utána gondolunk, belátható, hogy a szingularitás nyomán az emberiség kollektív tudatának része lesz minden titok, így az ő hamvába holt nemzeti konzultációja is. Bár félbeszakította, mielőtt rászakadt volna a mennybolt, azonban és végül is, már cseszheti.

A diktatúrák, NER-ek állandó vágya, hogy tudják, az alattvalók mit gondolnak róluk, aztán elborzadnak, ha tényleg kiderül. Mert az alattvalóknak olykor egészen illetlen gondolatai bírnak lenni, hogy jobb lenne nem is tudni róla. A mostani szavazás eredménye is mutatja, az emberek szívéből szólt Hadházy, amikor lófaszozott. Ilyképp nem trágár és szégyellni való elfajzott fiú, hanem igazi népmesei hős, aki a szegénylegények nyelvén beszél. Ha tetszik ez a kényes ízlésű emberkéknek, ha nem.

Gyurcsány – mint emlékezhetünk – lárifári miniszerelnök urazott a tévében, s bár akkor ott győzött – állítólag – később föl lett falva, mert a szembenálló fél nem tartott be semmilyen írott vagy íratlan szabályt. S aki most arról beszél rebegő szempillákkal, hogy lófaszozni nem illő, gondoljon erre akkor is, amikor mondjuk az, akinek most a méltóságát védi, az ő kedves lányát kurvázza le. Háborúban nincs jó modor.

Lovagiasság is csak ideig-óráig volt, és a középkorral oda is veszett. Ahogyan az emberiség halad előre a civilizáció semmibe vezető útján, ezzel párhuzamosan aljasul is el, Hadházy lófaszozása csak rózsaszínű lányregény, és még főként akkor, amikor az, akit illetlen szavakkal illet, ugyanilyen stílusért lovagkeresztet osztogat. És máris ott vagyunk a vesszőparipámnál, hogy tankok ellen nem lehet rigófüttyel harcolni.

S most, hogy így tisztába tettük a tényállás egyik felét, arra is legyünk figyelemmel, hogy mikét viszonyul, a NER, esetünkben Rétvári krumplihuszár a valósághoz. Mivelhogy ő annak a bimbaja, benne testesül meg, amit Rétvári tesz, azt teszi a NER is, mert ez egy jól szervezett hadsereg, hogy a talpaik is egymásra lépnek, a pacaljuk is közösen rottyan, hogy a burjánzó pitypangokról már szó se essék.

Azt látjuk, ha így egyben nézzük az egész hóbelevancot, hogy a valóság ezeket egyáltalán nem érdekli. Azt eddig is tudtuk, hogy létrehoztak egy alternatív világot, amit a rajongók, hívők felé közvetítenek, az azonban most derült ki, odáig jutottak, már azt sem engedik, hogy az igazságnak még csak a szele is megérintse őket, ha az nem egyezik azzal a delíriummal, amiben élnek. Rétvári eltünteti a szavazást, ha az kezd kellemetlenné válni, mint valami óvodás a sarokban.

Én nem látok senkit, engem se lát senki, ez is egy létforma, csak kontraproduktív és veszélyes bír lenni. Mert például addig lehet ringani egy álomvilágban, míg azt nem tapasztalja, hogy a zsák krumpliját, amit osztogat, a fejéhez vágják egyszer csak, s amit most Hadházy mutogat, hogy “A lónak a faszát”, neki okádják a képibe, amikor a mennyiség (19951) átcsap minőségbe, és menekülni kell. Mindez azt mutatja, hogy el lehet takarni idei-óráig a valóságot, de az előbb-utóbb pofán csap. Csak szólok.

Neria perverz bája

Államtitkárból és ezek helyetteséből mostanában már annyi van, mint hercegkisasszony a Burgban, hogy Svejk számolási módszertanát alkalmazzuk. Konkrétabban: százasával szaladgálnak ilyenek szerte a NER épületeiben, és akkor tudunk róluk valamit, ha sajtótajtékoznak mindenféle rózsaszínű és hagymázas őrületet, vagy azt, hogy Soros. Illetve, ha fölemelik a fizetésüket, mint most is, havi háromszázezerrel.

Ez épp annyi, mint amennyi az átlagfizetés a statisztikák szerint, amivel élő ember még nem találkozott az én környékemen, csak álmodozik róla. Viszont kijön esetleg, ha figyelembe vesszük, hogy van nekünk is felső tízezrünk, és ebbe hipp-hopp, be lehet kerülni, ha az embernek van háromszáz-háromszázötven millió körüli vagyona. Ezen túl egy felmérés szerint kábé kétszáz olyan család lehet az országban, amelyeknek nyolcmilliárdnál is több van a párnacihában, és további kétezerötszáznak meg csak szaros egymilliárdja.

Viszont így is rohadt sokan vannak a gazdagok és szépek egy fingnyi országban, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy rohamosan növekszik a dolgozói szegénység, azaz, az olyan proletár, aki nyolc órában dolgozik, és mégis nélkülöznie kell. Ilyenkor az ember eszébe jut a Heaven Street Seven, hogy aszondja, “Fiam, maga kifogta Dél- Amerikát”, és valóban. Szétszakadt elátkozott nemzetünk, atomjaira hullott, és Isten nincs, aki összeragassza, de senki nem is akarja igazán. Főleg nem a köpcös, az olyan liberális volna.

Illenék most itt és ezen a ponton elsiratni az éhezőket, a hajléktalanokat, a kilakoltatottakat és minden megalázottat és megnyomorítottat, ilyet viszont nem teszek. Mert egyrészt már százszor megvolt ez a kajla örömöm, másrészt pediglen értelme sincsen, mert nem az hallja meg, akinek kellene, Ez nem egy forradalmi álláspont, viszont realista, ráadásul máma nem is a sajnálkozás és a fölhorgadás volt a fogalmazás célja, hanem Neria végtelen aljas-sunyiságának leföstése trombitaszóra.

Nem is dramaturgiailag, mintegy a drámai hatás növelése miatt térek vissza még egy csöppet a magyar gazdagokra, csak úgy miheztartás végett, hogy ezt is tudjuk. Mint már említettem, olyan háromszáz millió kell a mi elit körünkbe jutáshoz, amihez éves harminc-harmincöt milliós jövedelem passzol. Ez az alsó határ, állítólag a felső plafon ismeretlen, ezerszeres eltérések is lehetnek a klubban, csak, hogy jó legyen nekünk.

Nem akarok én populista lázító lenni, csak eszembe jutnak a röpcsik, és Vajnáné homokos segge valamelyik szigeten ilyenkor, amikor az őshazában csendben hull a hó. Ilyen felgondolások közt ugrik be a legújabb konzultáció a nagy nemzeti toszásról, aminek a végeredménye úgyis ismeretes – mármint a levelezésé -, és úgysem az lesz, hogy a milliomosoknak eszük ágában sincs szaporodni, a panelproli meg, ha kedve lenne is hozzá, azért nem fog, mert nem futja rá.

Nem kell ehhez levelezni, most viszont, mint győzelmi jelentés, és a NER odafordulása a népekhez, úgy olvasható, hogy megteremtik a lehetőségét annak, a vakok és gyengénlátók is konzultálhassanak, akik több, mint nyolcvanezren élnek Neriában, és ezt Nyitrai Zsolt miniszteri meghízott közölte, mint Orbán Viktor humánumának bizonyítékát. Csak hát, eszükbe sem jutott alapesetben, állítólag úgy kérték tőlük, hogy ők is, ők is.

Mindebből az derül ki, hogy Neriában úgy különben egészen egyszerűen megfeledkeznek a társadalom egy rétegéről, mintha nem is lennének, és föl kell tenni a kezüket kiabálva, hogy, hé, én is itt vagyok. A mindennapokban meg is mutatkozik ez az odafigyelő gondoskodás, úgy általában le vannak szarva a vakok és gyengénlátók – is -, most pedig a pofánkba dörgölik a szívbéli jóságukat, hogy majd pótlólag legyártják a braille írásos leveleket nekik. Hogy örüljenek, azé’.

Én, ha vak és gyengénlátó lennék, akkor szolidan, csendben de nagyon határozottan mondanám, hogy elmentek ti a picsába. Mert az államtitkárok fizetésemelése evidencia volt, de, hogy rajtuk kívül más is él ebben a retek országban, arra külön figyelmeztetni kell őket. S ha ehhez hozzáveszem a perverzül gazdagok pénzét, ami arra alkalmas, hogy kilegyen az átlag, és úgy tűnjön, az éhező is kalácsot zabál, akkor végleg tele lesz a tököm az egésszel. Dél-Amerika, igen, de ott nem hazudják szét az ember agyát. Meg még meleg is van.

A levél

V. Károly és b. neje, V. Károlyné, Ibolyka néni, szöszmögtek a kockaköves konyhán. Ibolyka kontya alá ütött a gőz, mert káposztát főzött, kavargatta a rántást, amíg az ura szódát sprickolt a borába, hogy ezzel járuljon hozzá a házi munkálatokhoz. Így szoktak ezek ketten együtt dolgozgatni a konyhában, a szobában meg az udvaron, ahol Kuksi, a vak komondor is besegített a söprögetésbe a lompos farkával, amíg V. Károly oldalba nem rúgta mindig, hogy ne legyen láb alatt. Meg, hogy az Ibolyka véletlenül el ne botoljon benne, azért.

Totális volt az idill, életük minden percét áthatotta a boldogság, úgy éltek ők, mint a rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Most is sütött a nap, a madarak csácsogtak odakünn, és a szomszédok is hasonképp, mint ezek ketten, beleájultak a permanens és fokozhatatlan örömökbe. Építették a magyarságot, hallani lehetett a Tízparancsolat kántáló sorait jobbról, mert az Etelt elkapta valami nátha, meghűlés. Jobbról Pista bácsi elemezte a migráncshelyzetet és a futballcsapat esélyeit, kifejtve, amióta ez a rulettes mezük van, nem bírnak veszíteni az új stadionjukban. Igaz, csak embé hármasok – így mondta, tényleg – de a miénkek, a mi fiaink.

Így szépült a haza, amikor hallani lehetett a Karcsi postás fütyölését, ahogy leveleket rakosgat a tartóba. A druszám, szokta ordítani V. Károly, amikor a nyugdíját hozta neki. Ilyenkor egy-egy kávéra, felesre be is hívta a kockaköves konyhába, ahol megbeszélték az aktualitásokat, ki halt meg az utcában, kit erőszakoltak meg aznap és ilyen fontos dolgok. Lapogatták a másik hátát és egymás talpára léptek, Karcsi postásnak mindig volt egy jó vicce bunkó libsikről vagy komcsikról. Olyan szép volt a világ, hogy V. Károly nem is akarta odahagyni, titokban az örök életről ábrándozott. Ezt el is mesélte József atyának, aki azonban imádkozásra intette őt, miközben egy kis elsőáldozó kisfiú fejét simogatta furcsa szemekkel, és lerúgta egy hajléktalan veséjét.

Karcsi postás fütyölése távolodott az utcában, Ibolyka néni pedig a kontyából füstölgő gőzzel kiszaladt, hogy megnézze, mit hozott ez a Karcsi. És V. Károly csak egy elhaló sikolyt hallott, meg Istenem, Istenem kárálást, hogy nem tudta, mi lehet, de Ibolyka néni már benn is volt a kockaköves konyhán, korát meghazudtolva, mint egy szétkokszolt jamaicai sprinter. És visított már, hogy Károly, nézd, Károly, és úgy mutatta azt a nyüves levelet, úgy emelte a magasba, mint József atya Isten testét a misén, úgy, két kézzel és ájtatos, fönnakadt szemekkel, mielőtt fölzabálta volna.

– Írt nekünk. – ennyit mondott, többet nem bírt kinyögni, elakadt a szava és remegett a keze, reszketett teljes valójában.

– Ki írt? – érdeklődött V. Károly.

– Ő. – csak ennyit bírt kinyögni Ibolyka néni, de V. Károly már tudta ki írt, és ő is reszketett, a sapkáját akarta levenni, de épp nem volt rajta, így csak a koszos, ősz haját tépkedte kérlelhetetlenül, de mégis benne bukkant föl először a józanság, és suttogva intette élete párját.

– Óvatosan bontsd föl, hátha utalvány van benne. – ezt mondta, és ebből is látszott, hogy azért nincsen teljesen az eszénél.

Ibolyka néni egy késsel óvatosan felnyiszatolta a kincsét, és kivette a tartalmát. Reszkető kezekkel az orrára illesztette a szemüvegét, és olvasni kezdett annyira erőlködve, hogy közben hangtalanul mozogtak az ajkai.

– Mit ír? Mit ír? – türelmetlenkedett V. Károly.

– A családról kérdez, hogy fontos-e nekünk, hogy mit tartunk annak, meg a nemzet szaporodásáról. – ezt mondta Ibolyka néni, és itt, a végénél el is pirult, elöntötte őt a kamaszlányok színe, és elhallgatott nagyon. Nem volt ő szokva ilyen beszédhez, hogy a szaporodás szóba kerüljön, viszont V. Károly belelkesedett, tovább tépkedte a haját, úgy érezte magát, mint egy kocsmai szemináriumon és diktálni kezdett.

– Írjad – mondta határozottan – írjad! – ám Ibolyka néni közbeszólt.

– Még tollam sincs. – ezt rebegte, de már kotorászott a fiókban, meglelte a készséget, és várakozóan az urára nézett, hogy mit írjon akkor. V. Károly, mint aki megtalálta a bölcsek kövét, diktálni kezdett.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve. Végső célja a gyermekáldás, hogy nemzetünk gyarapodjon és sokasodjon, annyit toszunk, amennyit a párt elrendel és előír, Isten engem úgy segéljen. – ezt kimondta egyszerre, és úgy nézett, mint valami hadvezér a győztes csata után, Ibolyka néni azonban nem írt semmit.

– Én ilyen mocskot el nem küldök, ilyenhez a nevemet nem adom. – vált tőle szokatlanul határozottá, és bár ne tette volna. V. Károly elordította magát, hogy Kuksi, behívta a kockaköves konyhába a kutyát, és csak akkor vágta nyakon Ibolyka nénit.

Módszeresen ütötte, miközben monotonul mondta neki, hogy leírja, amit kell, amit a Párt és pláne Ő kíván, mert rend lesz itt. Ibolyka néni hüppögve mondogatta, amit írt.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve…

– Ugye, hogy megy ez. – mondta V. Károly, belerúgott a kutyába, mert az már elvégezte a dolgát, bort töltött még, és visszaszólt az átkiáltó szomszédnak, aki érdeklődött, nincs-e valami baj.

– Nincs. – ordított vissza V. Károly – csak meghűlt kicsit az Iboly. – ezt felelte, és a szomszéd a falon át mondta el a receptet.

– Mondjon el két Miatyánkot, jobban lesz.

– Már mondja, már mondja. – válaszolt V. Károly, és jóságosan, megengedően tarkón vágta a feleségét.

– Azt a toszást is leírod. – így biztatgatta.

– Le, le. – válaszolt Ibolyka néni kezesen – Az “i” betűre rajzolhatok szívecskét? – ezt kérdezte még, mert a női lelket nem lehet kiismerni. Meg a madarak is csácsogtak, ezt el ne feledjük.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Gatyamadzag

Mennyire megnyugtató már, hogy a világ ilyen egyszerű. Szavakkal, akarattal és szavazós gombokkal az összes gond elintézhető, minden más csak káprázat: a korgó gyomor, a lukas gatya, meg a lefagyott lábujj is. Ez főleg. Ebben a képeskönyvben, az üveghegy sötét oldalán, a kurta farkú kismalac rogyadozó óljában, a ganyészagban egy biztos, fix pont akad, amellyel ki lehet mozdítani a Földet, ami beleragadt Isten tenyerébe, s ez a Fidesz, csakis.

Hová is lennénk nélküle, amikor egyetlenünk gyámsága hiányában vak komondorként kóborolnánk a kereszténység nélküli sivatagban, kultúra, Németh Szilárd megnyugtató bölcsessége és Kásler professzor megtartó ereje nélkül. Ha most azt hiszed, hogy szórakozok, akkor tévedni tetszel. Úgy vagyok, mint valahai keresztapám malaca, aki, miután elvágták a torkát, csak vonaglott, és az a böszme azzal vigasztalt, most sír a legjobban, én meg néztem négyéves, könnyes szemekkel.

Ez száz éve volt, a Fidesz viszont most van. Tegnap a szavazógombbal betiltatott a hajléktalanság, és az huss, az éjszaka folyamán, de szerencsésebb helyeken már napnyugta előtt meg is szűnt. Ilyen egyszerű a világ, amely a fasizmus szögletes, fekete-fehér, lőporszagú és lábdobogástól hangos alakját öltötte épp fel, ritmikus tapsok közepette. Ez a formula, mint az tudvalévő, szereti rendben tudni a dolgokat, katonásan, ütemre.

Amikor tegnap bizonyossá vált, hogy a hajléktalanság száműzése mellett ki is jelölték törvényileg az üldözendő magyar polgártársakat, mindközönségesen akárkit, aki más, mint ők, vagy csak a házmesternek nem szimpatikus, nos, ebben a tisztítótűzben már föl sem tűnt, hogy Pártunk, Kormányunk és a kedves vezető ezzel párhuzamosan mintegy azt is tudatta, hogy a férfiakkal is nemzeti konzultálni fog gyerekgyártásilag. Úgy vélik, hogy nem elég kemény tökű a jódógos jómunkás, jómagyar ember.

Mindenféle embertelen rendszer szereti tudni, mit csinál az alattvaló, és azt is nagyon, hogy mit gondol róla. Ezen túl óhatatlan vágya megmondani azt, mit tegyen a szavazógép, mert ő nem tudja, mi a jó neki, ellenben a hivatal az meg igen. Eleddig a nők bugyogójában matattak soha el nem múló buzgalommal, most már a férfiak gatyamadzagját is megoldják, megemelik a tökeiket, és lágyan birizgálják, hogy jó magyar spermát termeljen.

Erről megkérdezhették volna szakértő Simicskát, de ő egyelőre még a sarokban térdepel, viszont nézeget hátra, a főnéni felé, és várja jutalomfalatot, mert már okos kisfiú ő. Visszatérve erre a mi dolgunkra azonban, az elkövetkezendő nemzeti konzultációban a kormány a férfiakat is megkérdezi, milyen kihívásokat éltek meg úgy családilag, mert szeretnék bevonni őket a családalapításról, gyermekvállalásról és a gyermeknevelésről szóló döntésekbe.

Innentől csak eldobom az agyam, és már indulok is. Fölmerül bennem ugyanis az a kósza kényszerképzet, hogy ebben a nyüves országban hány-, és miféle döntésbe vontak be a vezénylő tábornok hagymázas képzeletén kívül akárkit is. De hiába töröm darabokra a fejem, ilyet én nem lelek se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’ (kösz, K. D.). Viszont, ha én tökös magyar legény lennék, akkor erősen visítanék, hogy hagyjanak békiben családilag, gyereknemzésileg, nevelésileg meg pláne.

Kicsit túltolják a fiúk a biciglit, hogy a már el is feledett Balog tiszteletes örökzöldjével éljünk. Orbán et. pedig a mérhetetlen bölcsességével kefélési tanácsokat osztogat, és a szülőszobában is ott van, mutatja a vajúdó nőnek, miként lélegezzen, vele együtt sóhajt és fogja a kezét. A kisdedet pedig rögtön, miután felsírt, kiképző táborba viszi.

Ilyen ideák gomolyognak a légben, ezt fölösleges ragozni. Ő katonákat nevelne szíve szerint, akik megtartó ereje a keresztény hazafiság, a sportban megnyilvánuló hazaszeretet, meg, hogy barackszedés közben egymás talpára lépnek. Ezzel szemben az a magyar férfi, akit ő irtani akar, ezért elveszi a szivárványát neki, akkor készít gyereket, ha óhatatlan vágya támad rá, nem, ha a Párt arra utasítja.

Ezen felül a nevelésben a Modern család Jay-jének álláspontjára helyezkedik, aki azt mondta, az apaság az, hogy az ember ott van. Ennél tömörebben és bölcsebben nem lehet leírni a dolgot, de ilyet Fidesz-es meg nem ért. Ő úgy szereti, ha pontokba szedve leírják neki, mikor simogassa és mikor üsse a gyereket, hogyan terelje a labdarúgás felé, és melyik böcsületes szakmát adja a kezébe, hogy a rendszer hű alattvalója lehessen. Hát, lófaszt, mama.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

2 301 463, avagy atomvillanás jobbról

Fárasztó már az én ízületeimmel még egyszer lepötyögni, tehát, polgártársak, a címbéli mennyiséget – nem többet és nem kevesebbet egy darabbal sem – konzultálta elhivatott nemzetünk a Soros patáiról. Ezt bizonyos Hidvégi Balázs tegnapi szíves közléséből lehet tudni, aki nem sajnálta a miseidőt, hogy az örömhírt közölje az erre szomjazó alattvalókkal, hogy még ünnepibb legyen Advent első, elcseszett, jeges napja.

Most már csak két dolgot kell tudnunk, hogy ezt a duci kis ujjain számolta-e ki, vagy a füle csattogtatásával, valamint, hogy ki a rosseb az a Hidvégi Balázs. Azt írja az újság, hogy a kormánypárt kommunikációs igazgatója, de mi tudjuk, hogy nálunk párt, kormány és frakció egylényegű, akárha Szentháromság, ezért marhára bizonytalan a dolog, de ki nem szarja le magunk közt szólván. Hidvégi urat csak úgy, mint a konzultációját is neki, amelyik egyébként világcsúcs.

Persze, hogy az, ilyen versenyszámot ugyanis sehol máshol a végtelen univerzumban nem ismernek, csakis itt. Sőt, megengedem, olyan sincs sehol máshol, az Üveghegyen túl se, hogy az ilyen habverést a demokrácia diadalának állítsanak be, mint tette azt nem a Hidvégi, hanem valamely másik csinovnyik az erről szóló permanens böfögés közepette, és, láss csodát, akkor sem érdekel ez engemet egyáltalán.

Sőt, a maradék 7 698 537 pöttyös seggűt sem, ha épp 10 000 000 ilyen organizmus van Nemesmedvestől Záhonyig bezárólag, és ennyire belemerültünk a számokba, ami érdekes egy dolog, ellenben teljesen érdektelen. Annyit mondanak, amennyit csak akarnak. Egy hete még 1 754 128 volt a nyerő Hadházy 400 000-es saccával szemben, amiből pör lesz, hogy folytatódjék a cirkuszi mutatvány, bár ez még annak is lapos.

Hogy itt dobálóztam a csodás számjegyekkel, annak egy, jól megfogható hátsó szándéka volt, hogy érzékletesen tudjam demonstrálni az értelmetlenséget, mert mondhatnánk számot a nullától a végtelenig bezárólag az egyenesen akárhol. Az sem számítana semmit, mert csak úgy nem lenne igaz, mint kiinduló tételünk, a 2 301 463. Mert itt nem a mennyiség a lényeg, hanem a kretén romlottság ideája, amit a népekre zúdítanak egészen jövő tavaszig már, ez teljesen biztos.

A tamtam elől csakúgy nincsen menekvés, mint az atomvillanás jobbról felkiáltás után a megdögölés elől, ahogyan annak idején Kádár sameszei oktatták polgári védelemből a népeket. Ami szintén nem azt a célt szolgálta, hogy a jómunkásember tudja menteni a redves irháját, hanem, hogy a reszkető gyűlölet őbenne kicsírázzon a dagadt kapitalista ellen, aki akkor még nem Soros volt, ellenben volt neki jenki zászlós cilinderje.

A módszertan és a nívó ugyanaz, ebből is látszik Orbán korai vallomásának igaza: nem az a baj, hogy diktatúra van, hanem, hogy más működteti. A számok azonban beszédesek, hiszen tegnap, vasárnap lévén, ami nap minálunk az örömök és diadalok közlésének ideje, azt is megtudhattuk, hogy a végéhez közelít a nyugdíjasok 2 700 000 utalványának gyártása, s ha csak ezt odatesszük a bűvös 2 301 463 szám mellé, akkor egyből kiderül, még ők sem küldték vissza mind a soros-cetlit. Hálátlan népség.

Kicsire viszont minálunk nem adnak, úgyhogy felejtsük el ezt is. Foglaljuk össze úgy a tegnapot, hogy a fidesz már megint észvesztő sikereket aratott, csak apróbb gikszerek csúsztak be. Ugyanis Uhrinyi Tamás, az Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt. logisztikai igazgatója azt is mesélte ujját a magasba emelve, hogy a mohó nyugdíjasok a borítékjuk felbontásának fejedelmi pillanatában legyenek óvatosak „a sérülések elkerülése érdekében”.

Arról nem ejtett szót, hogy mért. Hogy bomba van abban a levélben, vagy a Soros ugrik-e ki belőle, ez egyáltalán nem tudható. Viszont, hogy valami egyértelműen örömteli közléssel fejezzem be az első adventi nap krónikáját, kiderült, hogy Balog Zoltán, aki szintén boldogságokat jelentett be tegnap matinéra, kérdésre válaszolva kifejtette, hogy miniszterként is fenntartja lelkészi jellegét. Ezt én eddig nem tudtam, viszont most már, ilyen ismeretek birtokában teljesen elnyugodok.