A levél

V. Károly és b. neje, V. Károlyné, Ibolyka néni, szöszmögtek a kockaköves konyhán. Ibolyka kontya alá ütött a gőz, mert káposztát főzött, kavargatta a rántást, amíg az ura szódát sprickolt a borába, hogy ezzel járuljon hozzá a házi munkálatokhoz. Így szoktak ezek ketten együtt dolgozgatni a konyhában, a szobában meg az udvaron, ahol Kuksi, a vak komondor is besegített a söprögetésbe a lompos farkával, amíg V. Károly oldalba nem rúgta mindig, hogy ne legyen láb alatt. Meg, hogy az Ibolyka véletlenül el ne botoljon benne, azért.

Totális volt az idill, életük minden percét áthatotta a boldogság, úgy éltek ők, mint a rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Most is sütött a nap, a madarak csácsogtak odakünn, és a szomszédok is hasonképp, mint ezek ketten, beleájultak a permanens és fokozhatatlan örömökbe. Építették a magyarságot, hallani lehetett a Tízparancsolat kántáló sorait jobbról, mert az Etelt elkapta valami nátha, meghűlés. Jobbról Pista bácsi elemezte a migráncshelyzetet és a futballcsapat esélyeit, kifejtve, amióta ez a rulettes mezük van, nem bírnak veszíteni az új stadionjukban. Igaz, csak embé hármasok – így mondta, tényleg – de a miénkek, a mi fiaink.

Így szépült a haza, amikor hallani lehetett a Karcsi postás fütyölését, ahogy leveleket rakosgat a tartóba. A druszám, szokta ordítani V. Károly, amikor a nyugdíját hozta neki. Ilyenkor egy-egy kávéra, felesre be is hívta a kockaköves konyhába, ahol megbeszélték az aktualitásokat, ki halt meg az utcában, kit erőszakoltak meg aznap és ilyen fontos dolgok. Lapogatták a másik hátát és egymás talpára léptek, Karcsi postásnak mindig volt egy jó vicce bunkó libsikről vagy komcsikról. Olyan szép volt a világ, hogy V. Károly nem is akarta odahagyni, titokban az örök életről ábrándozott. Ezt el is mesélte József atyának, aki azonban imádkozásra intette őt, miközben egy kis elsőáldozó kisfiú fejét simogatta furcsa szemekkel, és lerúgta egy hajléktalan veséjét.

Karcsi postás fütyölése távolodott az utcában, Ibolyka néni pedig a kontyából füstölgő gőzzel kiszaladt, hogy megnézze, mit hozott ez a Karcsi. És V. Károly csak egy elhaló sikolyt hallott, meg Istenem, Istenem kárálást, hogy nem tudta, mi lehet, de Ibolyka néni már benn is volt a kockaköves konyhán, korát meghazudtolva, mint egy szétkokszolt jamaicai sprinter. És visított már, hogy Károly, nézd, Károly, és úgy mutatta azt a nyüves levelet, úgy emelte a magasba, mint József atya Isten testét a misén, úgy, két kézzel és ájtatos, fönnakadt szemekkel, mielőtt fölzabálta volna.

– Írt nekünk. – ennyit mondott, többet nem bírt kinyögni, elakadt a szava és remegett a keze, reszketett teljes valójában.

– Ki írt? – érdeklődött V. Károly.

– Ő. – csak ennyit bírt kinyögni Ibolyka néni, de V. Károly már tudta ki írt, és ő is reszketett, a sapkáját akarta levenni, de épp nem volt rajta, így csak a koszos, ősz haját tépkedte kérlelhetetlenül, de mégis benne bukkant föl először a józanság, és suttogva intette élete párját.

– Óvatosan bontsd föl, hátha utalvány van benne. – ezt mondta, és ebből is látszott, hogy azért nincsen teljesen az eszénél.

Ibolyka néni egy késsel óvatosan felnyiszatolta a kincsét, és kivette a tartalmát. Reszkető kezekkel az orrára illesztette a szemüvegét, és olvasni kezdett annyira erőlködve, hogy közben hangtalanul mozogtak az ajkai.

– Mit ír? Mit ír? – türelmetlenkedett V. Károly.

– A családról kérdez, hogy fontos-e nekünk, hogy mit tartunk annak, meg a nemzet szaporodásáról. – ezt mondta Ibolyka néni, és itt, a végénél el is pirult, elöntötte őt a kamaszlányok színe, és elhallgatott nagyon. Nem volt ő szokva ilyen beszédhez, hogy a szaporodás szóba kerüljön, viszont V. Károly belelkesedett, tovább tépkedte a haját, úgy érezte magát, mint egy kocsmai szemináriumon és diktálni kezdett.

– Írjad – mondta határozottan – írjad! – ám Ibolyka néni közbeszólt.

– Még tollam sincs. – ezt rebegte, de már kotorászott a fiókban, meglelte a készséget, és várakozóan az urára nézett, hogy mit írjon akkor. V. Károly, mint aki megtalálta a bölcsek kövét, diktálni kezdett.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve. Végső célja a gyermekáldás, hogy nemzetünk gyarapodjon és sokasodjon, annyit toszunk, amennyit a párt elrendel és előír, Isten engem úgy segéljen. – ezt kimondta egyszerre, és úgy nézett, mint valami hadvezér a győztes csata után, Ibolyka néni azonban nem írt semmit.

– Én ilyen mocskot el nem küldök, ilyenhez a nevemet nem adom. – vált tőle szokatlanul határozottá, és bár ne tette volna. V. Károly elordította magát, hogy Kuksi, behívta a kockaköves konyhába a kutyát, és csak akkor vágta nyakon Ibolyka nénit.

Módszeresen ütötte, miközben monotonul mondta neki, hogy leírja, amit kell, amit a Párt és pláne Ő kíván, mert rend lesz itt. Ibolyka néni hüppögve mondogatta, amit írt.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve…

– Ugye, hogy megy ez. – mondta V. Károly, belerúgott a kutyába, mert az már elvégezte a dolgát, bort töltött még, és visszaszólt az átkiáltó szomszédnak, aki érdeklődött, nincs-e valami baj.

– Nincs. – ordított vissza V. Károly – csak meghűlt kicsit az Iboly. – ezt felelte, és a szomszéd a falon át mondta el a receptet.

– Mondjon el két Miatyánkot, jobban lesz.

– Már mondja, már mondja. – válaszolt V. Károly, és jóságosan, megengedően tarkón vágta a feleségét.

– Azt a toszást is leírod. – így biztatgatta.

– Le, le. – válaszolt Ibolyka néni kezesen – Az “i” betűre rajzolhatok szívecskét? – ezt kérdezte még, mert a női lelket nem lehet kiismerni. Meg a madarak is csácsogtak, ezt el ne feledjük.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Gatyamadzag

Mennyire megnyugtató már, hogy a világ ilyen egyszerű. Szavakkal, akarattal és szavazós gombokkal az összes gond elintézhető, minden más csak káprázat: a korgó gyomor, a lukas gatya, meg a lefagyott lábujj is. Ez főleg. Ebben a képeskönyvben, az üveghegy sötét oldalán, a kurta farkú kismalac rogyadozó óljában, a ganyészagban egy biztos, fix pont akad, amellyel ki lehet mozdítani a Földet, ami beleragadt Isten tenyerébe, s ez a Fidesz, csakis.

Hová is lennénk nélküle, amikor egyetlenünk gyámsága hiányában vak komondorként kóborolnánk a kereszténység nélküli sivatagban, kultúra, Németh Szilárd megnyugtató bölcsessége és Kásler professzor megtartó ereje nélkül. Ha most azt hiszed, hogy szórakozok, akkor tévedni tetszel. Úgy vagyok, mint valahai keresztapám malaca, aki, miután elvágták a torkát, csak vonaglott, és az a böszme azzal vigasztalt, most sír a legjobban, én meg néztem négyéves, könnyes szemekkel.

Ez száz éve volt, a Fidesz viszont most van. Tegnap a szavazógombbal betiltatott a hajléktalanság, és az huss, az éjszaka folyamán, de szerencsésebb helyeken már napnyugta előtt meg is szűnt. Ilyen egyszerű a világ, amely a fasizmus szögletes, fekete-fehér, lőporszagú és lábdobogástól hangos alakját öltötte épp fel, ritmikus tapsok közepette. Ez a formula, mint az tudvalévő, szereti rendben tudni a dolgokat, katonásan, ütemre.

Amikor tegnap bizonyossá vált, hogy a hajléktalanság száműzése mellett ki is jelölték törvényileg az üldözendő magyar polgártársakat, mindközönségesen akárkit, aki más, mint ők, vagy csak a házmesternek nem szimpatikus, nos, ebben a tisztítótűzben már föl sem tűnt, hogy Pártunk, Kormányunk és a kedves vezető ezzel párhuzamosan mintegy azt is tudatta, hogy a férfiakkal is nemzeti konzultálni fog gyerekgyártásilag. Úgy vélik, hogy nem elég kemény tökű a jódógos jómunkás, jómagyar ember.

Mindenféle embertelen rendszer szereti tudni, mit csinál az alattvaló, és azt is nagyon, hogy mit gondol róla. Ezen túl óhatatlan vágya megmondani azt, mit tegyen a szavazógép, mert ő nem tudja, mi a jó neki, ellenben a hivatal az meg igen. Eleddig a nők bugyogójában matattak soha el nem múló buzgalommal, most már a férfiak gatyamadzagját is megoldják, megemelik a tökeiket, és lágyan birizgálják, hogy jó magyar spermát termeljen.

Erről megkérdezhették volna szakértő Simicskát, de ő egyelőre még a sarokban térdepel, viszont nézeget hátra, a főnéni felé, és várja jutalomfalatot, mert már okos kisfiú ő. Visszatérve erre a mi dolgunkra azonban, az elkövetkezendő nemzeti konzultációban a kormány a férfiakat is megkérdezi, milyen kihívásokat éltek meg úgy családilag, mert szeretnék bevonni őket a családalapításról, gyermekvállalásról és a gyermeknevelésről szóló döntésekbe.

Innentől csak eldobom az agyam, és már indulok is. Fölmerül bennem ugyanis az a kósza kényszerképzet, hogy ebben a nyüves országban hány-, és miféle döntésbe vontak be a vezénylő tábornok hagymázas képzeletén kívül akárkit is. De hiába töröm darabokra a fejem, ilyet én nem lelek se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’ (kösz, K. D.). Viszont, ha én tökös magyar legény lennék, akkor erősen visítanék, hogy hagyjanak békiben családilag, gyereknemzésileg, nevelésileg meg pláne.

Kicsit túltolják a fiúk a biciglit, hogy a már el is feledett Balog tiszteletes örökzöldjével éljünk. Orbán et. pedig a mérhetetlen bölcsességével kefélési tanácsokat osztogat, és a szülőszobában is ott van, mutatja a vajúdó nőnek, miként lélegezzen, vele együtt sóhajt és fogja a kezét. A kisdedet pedig rögtön, miután felsírt, kiképző táborba viszi.

Ilyen ideák gomolyognak a légben, ezt fölösleges ragozni. Ő katonákat nevelne szíve szerint, akik megtartó ereje a keresztény hazafiság, a sportban megnyilvánuló hazaszeretet, meg, hogy barackszedés közben egymás talpára lépnek. Ezzel szemben az a magyar férfi, akit ő irtani akar, ezért elveszi a szivárványát neki, akkor készít gyereket, ha óhatatlan vágya támad rá, nem, ha a Párt arra utasítja.

Ezen felül a nevelésben a Modern család Jay-jének álláspontjára helyezkedik, aki azt mondta, az apaság az, hogy az ember ott van. Ennél tömörebben és bölcsebben nem lehet leírni a dolgot, de ilyet Fidesz-es meg nem ért. Ő úgy szereti, ha pontokba szedve leírják neki, mikor simogassa és mikor üsse a gyereket, hogyan terelje a labdarúgás felé, és melyik böcsületes szakmát adja a kezébe, hogy a rendszer hű alattvalója lehessen. Hát, lófaszt, mama.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

2 301 463, avagy atomvillanás jobbról

Fárasztó már az én ízületeimmel még egyszer lepötyögni, tehát, polgártársak, a címbéli mennyiséget – nem többet és nem kevesebbet egy darabbal sem – konzultálta elhivatott nemzetünk a Soros patáiról. Ezt bizonyos Hidvégi Balázs tegnapi szíves közléséből lehet tudni, aki nem sajnálta a miseidőt, hogy az örömhírt közölje az erre szomjazó alattvalókkal, hogy még ünnepibb legyen Advent első, elcseszett, jeges napja.

Most már csak két dolgot kell tudnunk, hogy ezt a duci kis ujjain számolta-e ki, vagy a füle csattogtatásával, valamint, hogy ki a rosseb az a Hidvégi Balázs. Azt írja az újság, hogy a kormánypárt kommunikációs igazgatója, de mi tudjuk, hogy nálunk párt, kormány és frakció egylényegű, akárha Szentháromság, ezért marhára bizonytalan a dolog, de ki nem szarja le magunk közt szólván. Hidvégi urat csak úgy, mint a konzultációját is neki, amelyik egyébként világcsúcs.

Persze, hogy az, ilyen versenyszámot ugyanis sehol máshol a végtelen univerzumban nem ismernek, csakis itt. Sőt, megengedem, olyan sincs sehol máshol, az Üveghegyen túl se, hogy az ilyen habverést a demokrácia diadalának állítsanak be, mint tette azt nem a Hidvégi, hanem valamely másik csinovnyik az erről szóló permanens böfögés közepette, és, láss csodát, akkor sem érdekel ez engemet egyáltalán.

Sőt, a maradék 7 698 537 pöttyös seggűt sem, ha épp 10 000 000 ilyen organizmus van Nemesmedvestől Záhonyig bezárólag, és ennyire belemerültünk a számokba, ami érdekes egy dolog, ellenben teljesen érdektelen. Annyit mondanak, amennyit csak akarnak. Egy hete még 1 754 128 volt a nyerő Hadházy 400 000-es saccával szemben, amiből pör lesz, hogy folytatódjék a cirkuszi mutatvány, bár ez még annak is lapos.

Hogy itt dobálóztam a csodás számjegyekkel, annak egy, jól megfogható hátsó szándéka volt, hogy érzékletesen tudjam demonstrálni az értelmetlenséget, mert mondhatnánk számot a nullától a végtelenig bezárólag az egyenesen akárhol. Az sem számítana semmit, mert csak úgy nem lenne igaz, mint kiinduló tételünk, a 2 301 463. Mert itt nem a mennyiség a lényeg, hanem a kretén romlottság ideája, amit a népekre zúdítanak egészen jövő tavaszig már, ez teljesen biztos.

A tamtam elől csakúgy nincsen menekvés, mint az atomvillanás jobbról felkiáltás után a megdögölés elől, ahogyan annak idején Kádár sameszei oktatták polgári védelemből a népeket. Ami szintén nem azt a célt szolgálta, hogy a jómunkásember tudja menteni a redves irháját, hanem, hogy a reszkető gyűlölet őbenne kicsírázzon a dagadt kapitalista ellen, aki akkor még nem Soros volt, ellenben volt neki jenki zászlós cilinderje.

A módszertan és a nívó ugyanaz, ebből is látszik Orbán korai vallomásának igaza: nem az a baj, hogy diktatúra van, hanem, hogy más működteti. A számok azonban beszédesek, hiszen tegnap, vasárnap lévén, ami nap minálunk az örömök és diadalok közlésének ideje, azt is megtudhattuk, hogy a végéhez közelít a nyugdíjasok 2 700 000 utalványának gyártása, s ha csak ezt odatesszük a bűvös 2 301 463 szám mellé, akkor egyből kiderül, még ők sem küldték vissza mind a soros-cetlit. Hálátlan népség.

Kicsire viszont minálunk nem adnak, úgyhogy felejtsük el ezt is. Foglaljuk össze úgy a tegnapot, hogy a fidesz már megint észvesztő sikereket aratott, csak apróbb gikszerek csúsztak be. Ugyanis Uhrinyi Tamás, az Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt. logisztikai igazgatója azt is mesélte ujját a magasba emelve, hogy a mohó nyugdíjasok a borítékjuk felbontásának fejedelmi pillanatában legyenek óvatosak „a sérülések elkerülése érdekében”.

Arról nem ejtett szót, hogy mért. Hogy bomba van abban a levélben, vagy a Soros ugrik-e ki belőle, ez egyáltalán nem tudható. Viszont, hogy valami egyértelműen örömteli közléssel fejezzem be az első adventi nap krónikáját, kiderült, hogy Balog Zoltán, aki szintén boldogságokat jelentett be tegnap matinéra, kérdésre válaszolva kifejtette, hogy miniszterként is fenntartja lelkészi jellegét. Ezt én eddig nem tudtam, viszont most már, ilyen ismeretek birtokában teljesen elnyugodok.

Mindennek vége

Hogy valami baj van K. Józseffel, az már régóta látszott, de, hogy ekkora lenne, azt senki nem gondolta volna a házban. Böcsületes magyar panelben volt az otthona, ilyen szélfútta, szélrágta ákombákomban. Még nagyon régen, amikor semmit sem kellett gondolni a világról, mert minden megoldást készen kapott, megrágva és megemésztve, sör és virsli meg a háromhatvanas kenyér formájában, mondta is drága Rózsikájának, egyetlen hitvesének faluról a félelmetes városba költözve, nézd csak, mekkora házat vettem neked, és felhőtlenül göcögtek, mert egy volt a világ.

És gyönyörű is persze.

Aztán Rózsikát elvitte a rák, a gyerekek messze röpültek, maradt magában, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyűben. És olyan felfordulás támadt körülötte, hogy megértette a valahai üzemi párttitkár mondatát, aki szűkölő malacszemekkel mondta annak idején, jön a plurális demokrácia.

Ezt senki nem értette, de olyan félelmetes volt, hogy beleborzongtak. Utólag látszott, jogosan. Két év alatt ment tönkre második és igazi otthona, a gyár. Ilyenek röpködtek a levegőben, hogy csőd és felszámolás, amiből annyit fogott fel, hogy az utcára került szégyenszemre.

Ott is maradt véglegesen, de annyira felgyorsult körülötte a világ, hogy észre sem vette, megöregedett, már nyugdíjas, és ami keveset összekapart, azt is a régi üzemének köszönhette. Már bele is törődött volna, hogy minden szép és jó örökre elveszett, amit még olajtól iszamos kézzel átélt.

Ám hét évvel ezelőtt megérezte ugyanazt a megfoghatatlan vonzást, amit boldogult úrfikorában. Ez a mámor az évek alatt fokozódott, amikor ilyeneket hallott, hogy munka alapú társadalom, teljes foglalkoztatottság meg a család szentsége. Ettől eszébe jutott Rózsikája, az eltűnt ifjúság, és hálát adott a sorsnak, mert úgy érezte, újra lovagol fűzfasípot fújva.

Rászokott a híradóra, híreket hallgatott a rádióban, meccset is csak azért nézett, hogy a szünetben láthassa az egyperceseket, és olyan különös fények gyúltak a szemében, hogy a lépcsőházban elkezdték messzire kerülni. Senki nem értette a lázát, csak ő, mert a kétszer kettő újra négy lett, a krumplileves pedig megint krumplileves.

Leesett róla a gondolkodás zavaros terhe, amitől olyan jámborul boldog és elégedett lett, hogy olykor váratlanul fütyörészett is. Amikor tavaly még utalványokat is kapott, akkor tudta, hogy meglelte a nyájat, amitől senki és semmi el nem szakíthatja már sohasem. Mindent aláírt, minden elérhető gyűlésre elment, tapsolt, és nem kételkedett többé.

Így lubickolt a meglelt boldogságban és bizonyosságban, amiből senki és semmi ki nem zökkenthette, amikor egyszerre minden egész eltörött és minden veszni látszott. Azt mondta neki a tévéje, hogy újra lesz nemzeti konzultáció, a szívének kedves ünnep, elkezdte hát a postást várni, és nem a nyugdíjért, hanem a levélért, de heteken keresztül hiába.

Nem mosdott, nem borotválkozott, meggörnyedt, mint valami kókadó virágszál. A szomszédokat zaklatta, hogy ők már megkapták-e, de azok rávágták az ajtót. Egy nap aztán meglátott a kukában egy levelet, mocskosan, gyűrötten, megszentségtelenítve, és akkor jött rá, hogy őt elfelejtették.

Itt hagyták magára a bizonytalanságban, útmutatás és tanácsok nélkül, mintha Rózsika halt meg volna újra. Keservesen nézte a mocskos ablakon át a panelek végtelen tengerét, ivott erősen, amikor reménysugár kúszott be két légyszar között a lerohadt lakásba.

Azt hallotta a rádióban, hogy maga a miniszter fogja felhívni őt, hogy eldiskuráljon vele az életről. Ez új életre keltette, a telefont a sarokból a dohányzó asztalra tette, és várt. Addig várt, míg valami újra meg nem pattant benne, mert a lépcsőházból hallotta a mobilok csörgését, de az ő vonalasa néma maradt, és így végleg elveszve nekilátott a koszos tányérokat a falhoz csapdosni.

Módszeres volt, nem hagyott ki semmit, hamutartók, poharak fröcsögtek a betonon, és, amikor elborult szemmel egy kalapáccsal látott neki a fazekakat átalakítani, a szomszédok nem bírták tovább, egyszerre hívták a rendőröket és a mentőket. Ajtót nem nyitott a dörömbölésre, rátörték hát, és ott találták a szoba közepén térdelve, szeme a telefonon, igézve, hogy csörögjön, de nem csörgött.

Úgy gondolta, ez a halál, ezért nem is ellenkezett, amikor a jóságos mentős bácsik szurit adtak neki, becsomagolták egy fehér köpenybe, és kivezették a romok közül. – Azt mondták, felhív. – Ilyeneket szüppögött szünet nélkül, és amilyen kegyetlen a sors, az ajtó záródásakor megcsörrent a jószág, csörgött kitartóan, mígnem a kihangosított rögzítő sípja után meg is szólalt: – Jó napot kívánok, Szíjjártó Péter vagyok. – A verebek elrebbentek a párkányról, a mentő pedig szirénázva távozott.

Fajlagos hülyeség

Most már nagyon ideje lesz, hogy vége legyen ennek a konzultációnak, mert rohadtul unalmas. Értem én, hogy hatalmas a siker, hogy a Párt vezérkara állva pisál örömében, de nem kéne az arcunkba veretni a gyönyörüket. Ott tartunk hovatovább, amint beesik egy kósza levél a Központi Bizottsághoz, abban a pillanatban összetrombitálják a sajtót, hogy na, ugye, mintha focimeccs volna az élet, és lehet, hogy az is.

Hogy ezen a hétvégén se maradjunk konzultációs gyönyörök nélkül, arról valami Hidvégi Balázs gondoskodott, aki kommunikációs igazgató volna a Pártnál, vagy mókamester, ez egyelőre képlékeny. Kitűzte a lobogót a hívek agyára, és sehol nem volt egy Dugovics Titusz mélybe rántási céllal, így hát, a hülyeség ott lobog a szélben, hogy ilyen föss képpel, ha zavarossal is érzékeltessem kies hazánk lehengerlő nívóját az Úrban, a búgivúgi klubban.

„Egyegészhattized” millió a bűvös szám, ami rekord állítólag a levelezés történetében, hogy ennyien küldték volna vissza a budipapírt. Ez nagyon szép, de ki a rosseb tud utána járni, senkise, egyrészt, másrészt viszont ezt úgy előadni, hogy mindenki az ő agyamenésüket támogatja, meglehetősen merész matematikára vall, amit viszont a népszavazás óta ismerhetünk. De nem is erről akarnék mesélni most igazán, mert ezt már mindenki unja.

Finiséhez érkezett a személyes úthengerlés is, amiről ez a mókamester szintén azt tudatta, hogy óriási attrakció volt, mint a cirkuszi kikiáltó, hülye, elnyújtott hangon. Az derül ki a számológép kijelzőjéről, hogy az elmúlt négy hétben több mint százharminc településen tartott fórumot a Párt, amelyeken több mint harmincezer emberrel találkoztak. Ilyenkor az ember nekilát fejben fölmérni a diadalt, és arra jut, hogy fajlagosan így meglehetős drága terjeszteni a kórt.

Egy-egy agymosásra jut százötven-kétszáz ember, ami amellett, hogy nem igaz, drága is a maga nemében, terembérlet, benzinpénz, pogácsák, üdítők és még ki tudja milyen költségek csapódnak az ilyen túrákhoz, viszont a személyes találkozás varázsa megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Az elbutításnak ez meglehetősen költséges módja, igaz, a levelezésről sem tudjuk, mit kóstált, de kicsire nem adunk, mert a népek megvilágosodtak, pedig nem is lótuszülésben ültek a szeánszokon.

A mókamester mintegy ráadásként azt rántotta elő a cilinderből, hogy a népek körében az váltotta ki a legnagyobb felháborodást, idézem: „Az Európai Parlament határozatban kérte számon egy terrorizmus vádjával Magyarországon jogerősen elítélt férfi szabadon bocsátását.” Ő a megafonos ember, hogy világos legyen az écca, akiről a fórumok népének halovány fingja sincs, csak Hidvégi et.-nak ezt adták most ukázba, hogy erről is lódítson csöppet.

Egyébiránt a bámuló plebsnek még nagyon sok mindenről nincsen tudomása. Mondhatnám azt is, hogy a setétség honol bennük, mert aki mondjuk önszántából elmegy Németh Szilárdot hallgatni és csodálni, az már végképp menthetetlen, és minden aljasságra képes. Mellesleg a fajlagosan drága hülyeség termékeny talajt talált, ha a „Honfoglalás 2000” és a „Nemzeti Szociáldemokraták” közleményét olvassuk, amit az MTI hozott, mert ezt arra érdemesnek tartotta, míg másokat nem, ha emlékezünk.

Íme, az alkotás egy részlete: „Számba kell vennünk a migránsokat behívó, velük kollaboráló civil vagy leplezett szervezeteket és azoknak tagjait. Fel kell számolni a társadalomellenes csoportokat, meg kell vonni tőlük a nyilvános szereplés – a sajtóban való megjelenés lehetőségét. Be kell tiltani a nyugalmunkat megzavaró, felforgatásra irányuló tüntetéseket. Nem engedhetjük meg, hogy egy nemzetellenes törpe kisebbség közvetve-közvetlenül veszélyeztesse gyermekeink életét, asszonyainkat, jövőnket! Kollektív bűnökre, legyen kollektív büntetés a válasz!”

Ezt az egészet én most inkább nem minősíteném, legyen rajta az Orbán Viktor nevű rágcsáló lelke, mint ahogyan azon is, hogy a megafonos embert terrorizmus miatt elítélik, bizonyos Ramir Safarovot meg, aki baltával fejezett le egy örményt, miniszterelnökünk személyesen kísér ki szinte a reptérre, hogy a nemzeti megdicsőülés útjára bocsássa. Az örmény is bizonyára kollektíven volt bűnös, mint ahogyan most már én is. Mindebből kitetszik, hogy bár a delír terjesztése nagyon rossz ár-érték arányban történik, viszont a jelek szerint minden pénzt megér. A gyűlölet soha nem lehet drága.

Fajlagos hülyeség

Most már nagyon ideje lesz, hogy vége legyen ennek a konzultációnak, mert rohadtul unalmas. Értem én, hogy hatalmas a siker, hogy a Párt vezérkara állva pisál örömében, de nem kéne az arcunkba veretni a gyönyörüket. Ott tartunk hovatovább, amint beesik egy kósza levél a Központi Bizottsághoz, abban a pillanatban összetrombitálják a sajtót, hogy na, ugye, mintha focimeccs volna az élet, és lehet, hogy az is.

Hogy ezen a hétvégén se maradjunk konzultációs gyönyörök nélkül, arról valami Hidvégi Balázs gondoskodott, aki kommunikációs igazgató volna a Pártnál, vagy mókamester, ez egyelőre képlékeny. Kitűzte a lobogót a hívek agyára, és sehol nem volt egy Dugovics Titusz mélybe rántási céllal, így hát, a hülyeség ott lobog a szélben, hogy ilyen föss képpel, ha zavarossal is érzékeltessem kies hazánk lehengerlő nívóját az Úrban, a búgivúgi klubban.

„Egyegészhattized” millió a bűvös szám, ami rekord állítólag a levelezés történetében, hogy ennyien küldték volna vissza a budipapírt. Ez nagyon szép, de ki a rosseb tud utána járni, senkise, egyrészt, másrészt viszont ezt úgy előadni, hogy mindenki az ő agyamenésüket támogatja, meglehetősen merész matematikára vall, amit viszont a népszavazás óta ismerhetünk. De nem is erről akarnék mesélni most igazán, mert ezt már mindenki unja.

Finiséhez érkezett a személyes úthengerlés is, amiről ez a mókamester szintén azt tudatta, hogy óriási attrakció volt, mint a cirkuszi kikiáltó, hülye, elnyújtott hangon. Az derül ki a számológép kijelzőjéről, hogy az elmúlt négy hétben több mint százharminc településen tartott fórumot a Párt, amelyeken több mint harmincezer emberrel találkoztak. Ilyenkor az ember nekilát fejben fölmérni a diadalt, és arra jut, hogy fajlagosan így meglehetős drága terjeszteni a kórt.

Egy-egy agymosásra jut százötven-kétszáz ember, ami amellett, hogy nem igaz, drága is a maga nemében, terembérlet, benzinpénz, pogácsák, üdítők és még ki tudja milyen költségek csapódnak az ilyen túrákhoz, viszont a személyes találkozás varázsa megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Az elbutításnak ez meglehetősen költséges módja, igaz, a levelezésről sem tudjuk, mit kóstált, de kicsire nem adunk, mert a népek megvilágosodtak, pedig nem is lótuszülésben ültek a szeánszokon.

A mókamester mintegy ráadásként azt rántotta elő a cilinderből, hogy a népek körében az váltotta ki a legnagyobb felháborodást, idézem: „Az Európai Parlament határozatban kérte számon egy terrorizmus vádjával Magyarországon jogerősen elítélt férfi szabadon bocsátását.” Ő a megafonos ember, hogy világos legyen az écca, akiről a fórumok népének halovány fingja sincs, csak Hidvégi et.-nak ezt adták most ukázba, hogy erről is lódítson csöppet.

Egyébiránt a bámuló plebsnek még nagyon sok mindenről nincsen tudomása. Mondhatnám azt is, hogy a setétség honol bennük, mert aki mondjuk önszántából elmegy Németh Szilárdot hallgatni és csodálni, az már végképp menthetetlen, és minden aljasságra képes. Mellesleg a fajlagosan drága hülyeség termékeny talajt talált, ha a „Honfoglalás 2000” és a „Nemzeti Szociáldemokraták” közleményét olvassuk, amit az MTI hozott, mert ezt arra érdemesnek tartotta, míg másokat nem, ha emlékezünk.

Íme, az alkotás egy részlete: „Számba kell vennünk a migránsokat behívó, velük kollaboráló civil vagy leplezett szervezeteket és azoknak tagjait. Fel kell számolni a társadalomellenes csoportokat, meg kell vonni tőlük a nyilvános szereplés – a sajtóban való megjelenés lehetőségét. Be kell tiltani a nyugalmunkat megzavaró, felforgatásra irányuló tüntetéseket. Nem engedhetjük meg, hogy egy nemzetellenes törpe kisebbség közvetve-közvetlenül veszélyeztesse gyermekeink életét, asszonyainkat, jövőnket! Kollektív bűnökre, legyen kollektív büntetés a válasz!”

Ezt az egészet én most inkább nem minősíteném, legyen rajta az Orbán Viktor nevű rágcsáló lelke, mint ahogyan azon is, hogy a megafonos embert terrorizmus miatt elítélik, bizonyos Ramir Safarovot meg, aki baltával fejezett le egy örményt, miniszterelnökünk személyesen kísér ki szinte a reptérre, hogy a nemzeti megdicsőülés útjára bocsássa. Az örmény is bizonyára kollektíven volt bűnös, mint ahogyan most már én is. Mindebből kitetszik, hogy bár a delír terjesztése nagyon rossz ár-érték arányban történik, viszont a jelek szerint minden pénzt megér. A gyűlölet soha nem lehet drága.