A levél

V. Károly és b. neje, V. Károlyné, Ibolyka néni, szöszmögtek a kockaköves konyhán. Ibolyka kontya alá ütött a gőz, mert káposztát főzött, kavargatta a rántást, amíg az ura szódát sprickolt a borába, hogy ezzel járuljon hozzá a házi munkálatokhoz. Így szoktak ezek ketten együtt dolgozgatni a konyhában, a szobában meg az udvaron, ahol Kuksi, a vak komondor is besegített a söprögetésbe a lompos farkával, amíg V. Károly oldalba nem rúgta mindig, hogy ne legyen láb alatt. Meg, hogy az Ibolyka véletlenül el ne botoljon benne, azért.

Totális volt az idill, életük minden percét áthatotta a boldogság, úgy éltek ők, mint a rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Most is sütött a nap, a madarak csácsogtak odakünn, és a szomszédok is hasonképp, mint ezek ketten, beleájultak a permanens és fokozhatatlan örömökbe. Építették a magyarságot, hallani lehetett a Tízparancsolat kántáló sorait jobbról, mert az Etelt elkapta valami nátha, meghűlés. Jobbról Pista bácsi elemezte a migráncshelyzetet és a futballcsapat esélyeit, kifejtve, amióta ez a rulettes mezük van, nem bírnak veszíteni az új stadionjukban. Igaz, csak embé hármasok – így mondta, tényleg – de a miénkek, a mi fiaink.

Így szépült a haza, amikor hallani lehetett a Karcsi postás fütyölését, ahogy leveleket rakosgat a tartóba. A druszám, szokta ordítani V. Károly, amikor a nyugdíját hozta neki. Ilyenkor egy-egy kávéra, felesre be is hívta a kockaköves konyhába, ahol megbeszélték az aktualitásokat, ki halt meg az utcában, kit erőszakoltak meg aznap és ilyen fontos dolgok. Lapogatták a másik hátát és egymás talpára léptek, Karcsi postásnak mindig volt egy jó vicce bunkó libsikről vagy komcsikról. Olyan szép volt a világ, hogy V. Károly nem is akarta odahagyni, titokban az örök életről ábrándozott. Ezt el is mesélte József atyának, aki azonban imádkozásra intette őt, miközben egy kis elsőáldozó kisfiú fejét simogatta furcsa szemekkel, és lerúgta egy hajléktalan veséjét.

Karcsi postás fütyölése távolodott az utcában, Ibolyka néni pedig a kontyából füstölgő gőzzel kiszaladt, hogy megnézze, mit hozott ez a Karcsi. És V. Károly csak egy elhaló sikolyt hallott, meg Istenem, Istenem kárálást, hogy nem tudta, mi lehet, de Ibolyka néni már benn is volt a kockaköves konyhán, korát meghazudtolva, mint egy szétkokszolt jamaicai sprinter. És visított már, hogy Károly, nézd, Károly, és úgy mutatta azt a nyüves levelet, úgy emelte a magasba, mint József atya Isten testét a misén, úgy, két kézzel és ájtatos, fönnakadt szemekkel, mielőtt fölzabálta volna.

– Írt nekünk. – ennyit mondott, többet nem bírt kinyögni, elakadt a szava és remegett a keze, reszketett teljes valójában.

– Ki írt? – érdeklődött V. Károly.

– Ő. – csak ennyit bírt kinyögni Ibolyka néni, de V. Károly már tudta ki írt, és ő is reszketett, a sapkáját akarta levenni, de épp nem volt rajta, így csak a koszos, ősz haját tépkedte kérlelhetetlenül, de mégis benne bukkant föl először a józanság, és suttogva intette élete párját.

– Óvatosan bontsd föl, hátha utalvány van benne. – ezt mondta, és ebből is látszott, hogy azért nincsen teljesen az eszénél.

Ibolyka néni egy késsel óvatosan felnyiszatolta a kincsét, és kivette a tartalmát. Reszkető kezekkel az orrára illesztette a szemüvegét, és olvasni kezdett annyira erőlködve, hogy közben hangtalanul mozogtak az ajkai.

– Mit ír? Mit ír? – türelmetlenkedett V. Károly.

– A családról kérdez, hogy fontos-e nekünk, hogy mit tartunk annak, meg a nemzet szaporodásáról. – ezt mondta Ibolyka néni, és itt, a végénél el is pirult, elöntötte őt a kamaszlányok színe, és elhallgatott nagyon. Nem volt ő szokva ilyen beszédhez, hogy a szaporodás szóba kerüljön, viszont V. Károly belelkesedett, tovább tépkedte a haját, úgy érezte magát, mint egy kocsmai szemináriumon és diktálni kezdett.

– Írjad – mondta határozottan – írjad! – ám Ibolyka néni közbeszólt.

– Még tollam sincs. – ezt rebegte, de már kotorászott a fiókban, meglelte a készséget, és várakozóan az urára nézett, hogy mit írjon akkor. V. Károly, mint aki megtalálta a bölcsek kövét, diktálni kezdett.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve. Végső célja a gyermekáldás, hogy nemzetünk gyarapodjon és sokasodjon, annyit toszunk, amennyit a párt elrendel és előír, Isten engem úgy segéljen. – ezt kimondta egyszerre, és úgy nézett, mint valami hadvezér a győztes csata után, Ibolyka néni azonban nem írt semmit.

– Én ilyen mocskot el nem küldök, ilyenhez a nevemet nem adom. – vált tőle szokatlanul határozottá, és bár ne tette volna. V. Károly elordította magát, hogy Kuksi, behívta a kockaköves konyhába a kutyát, és csak akkor vágta nyakon Ibolyka nénit.

Módszeresen ütötte, miközben monotonul mondta neki, hogy leírja, amit kell, amit a Párt és pláne Ő kíván, mert rend lesz itt. Ibolyka néni hüppögve mondogatta, amit írt.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve…

– Ugye, hogy megy ez. – mondta V. Károly, belerúgott a kutyába, mert az már elvégezte a dolgát, bort töltött még, és visszaszólt az átkiáltó szomszédnak, aki érdeklődött, nincs-e valami baj.

– Nincs. – ordított vissza V. Károly – csak meghűlt kicsit az Iboly. – ezt felelte, és a szomszéd a falon át mondta el a receptet.

– Mondjon el két Miatyánkot, jobban lesz.

– Már mondja, már mondja. – válaszolt V. Károly, és jóságosan, megengedően tarkón vágta a feleségét.

– Azt a toszást is leírod. – így biztatgatta.

– Le, le. – válaszolt Ibolyka néni kezesen – Az “i” betűre rajzolhatok szívecskét? – ezt kérdezte még, mert a női lelket nem lehet kiismerni. Meg a madarak is csácsogtak, ezt el ne feledjük.

Angyalok és démonok

Aki nem a NER leszedált és pálott szájú katonája, az szaralak. Te is, meg én is. A tébolyultak minden adandó alkalmat ki is használnak, hogy mindezt a világgal tudassák, hogy vannak „értékek”, amelyeket ők hoztak létre, és van aztán a szentségtelen gendersokaság, amelyik meg tagadja azt, és istentelen.

Volt tegnap az Erkel Színházban egy Határtalan Opera névre hallgató rendezvény, ahol hét mókus tett állampolgársági esküt, és ott volt valami megmagyarázhatatlan okból a Soltész Miklós elnevezésű szén alapú élő molekulahalom is, aki jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára formájában kísért.

Egészen érdekes dolgokat mondott a szeánszon, felütésnek azt, hogy: „Vannak olyanok, akik nem hisznek a magyarságban, vagy egyáltalán nem akarják, hogy megmaradjon.” Ez újszerű fejlemény, idáig csak az ő vesztükre tört az a nyolcmillió, aki nincs velük, most már azt is szeretné ezek szerint, ha a magyar eltűnne a Föld színéről.

Ha így veszem, akkor ez fölhívás a szent háborúra, a NER dzsihádjára, mert soltészi értelemben itt életre-halálra mennek a dolgok, és, ha volna annyi spiritusz a CÖF katonákban, amennyi nincs, akkor éleznék a szablyát és raknák a máglyát, hogy az írmagunkat is kiirtsák a Föld színéről, különben megszűnik a szent, magyar haza.

Bármily hülyén hangzik is, Soltész organizmus ezt mondta, de még ő sem tud róla. Csak fölütötte a kiskátét, és előböfögött valamit belőle, amit olyan ünnepélyesnek vélt, olyan emelkedettnek, hogy úgy érezhető – a mi Buendia szemünkkel -, ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak.

Állítása szerint már több mint egymillióan kérték a honosítást, és akik erre vetemedtek, „hitet tettek a magyarság, a kereszténység és a család mellett”. Ezt is mondta a mi Soltészünk. Megkérdezhetném, hogy ezt honnan a jó francból tudja, de ilyennel nem zaklatom, mert nagyon szűkös az a szótár, amiből dolgozni tud. Vagy, mert ennyire futja neki csupán, vagy, mert ezt engedi a tudjukki.

Másfelől nézve viszont azt sem ártana látni, hogy aki nincs a NER-rel, az immár harmadrangú állampolgár itt, minálunk, mert értelemszerűen megelőzi őt az ő fajtájuk, az a kétmillió, és most már ez az egy is, aki a magyarság szentségében részesülhet. Következésképp adjunk hálát a teremtőnek mi, nyolcmilliónyian, hogy – egyelőre még – nem lőnek halomra, mint az harci körülmények között az árulókkal és idegenekkel szokásban van.

Az is kiderült a delirálásból, hogy „ők” értéket teremtettek, ezek közé tartozik a templomok felújítása és építése, és az – sic! -, hogy „a gyermekvállalás nem bűn”, valamint, hogy a „házasság egy férfi és egy nő kapcsolata”. Lefordítanám ezt a homofób dumát, de egyáltalán nincsen értelme. Leginkább úgy foglalható össze a költő eszmei mondanivalója, hogy négy láb jó, két láb rossz.

S hogy ne legyen kétségünk afelől, ez itt már a kampány, a jövő évi választásokról is szó esett, és a mi napkeleti bölcsünk szerint „lesznek olyanok, akik továbbra is az értékek mellett fognak dönteni, és lesznek az értékek rombolása mellett is társaságok”. Örülök, hogy ebben az olvasatban egy társaság tagja lehetek.

Soha nem voltam még társaság tagja, főleg olyané nem, amelyik értékeket akar rombolni, de vénségemre megérem ezt is, amúgy meg egyáltalán nem érdekel. Mármint, hogy minek tartanak ezek engem. Sokkal inkább foglalkoztat ez az ő szent háborújuk, mert fingjuk sincs, ki ellen vívják, csak egy, hogy miért. És ez a mammon, ilyen egyszerűen, csak szenteltvízzel meglocsolva.

S ha már a szuszogós szerzés ilyen aljasságokra kényszeríti őket, mint amilyet a föntiekben volt szerencsém fölvázolni, akkor megengedő szívvel, ha már olyan kurva nagy keresztények, így mondok le róluk: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. (Lukács 23,34) Viszont erős a sejtésem, hogy ezt nem értik, mert nincsen ahhoz nekik moslékuk.

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

Mit kíván a magyar gyerek?

Tudjátok mi az a kívánságfa? Mert én tegnapig nem tudtam. Amikor az ovis öltözőszekrény tetején egy nagy dunsztosüvegbe állított csokornyi ágat pillantottam meg, kissé tanácstalan voltam, mi a csuda lehet ez.

Aztán jobban megnézve azt láttam papírdarabkák lógnak az ágakon, rajtuk kézírásos szövegek. Idézetek. A gyerekektől. Arról, mi a szívük vágya. Ez az újévi kívánságfa – mondta az óvó néni. Kicsit butának érzetem magam, hogy nem hallottam még erről a népszokásról, de hamar kiderült ez egy friss találmány. Azt hiszem igazából nekünk, szülőknek szereztek vele vidám perceket – kicsit gyerekek lettünk, ahogy kerestük a srácok kívánságait, aztán jókat nevettünk rajtuk.

Hogy mit kíván a mai gyerek, legalábbis mifelénk. Mire tippeltek?

Nem, nem legót, kisautót vagy babát – mint mi annak idején. Nem gazdagságot, gépkocsit, új ruhát – mint mi hajdanán. Utánunk vágynak, a figyelmünkre vágynak, a közös időre, közös játékra vágynak.

Ez a leggyakoribb kérés: „Játsszon velem sokat anyukám, apukám.”, „Legyen időm játszani.” „Sokat tudjak kirakózni, társasozni.”, „Mindennap legyen sok időnk játszani, sokat főzzön anya.”, „Szeretnék sokat játszani együtt a szüleimmel”. Nevettem jót, mindenki csak a szülővel akar játszani, a tesók valahogy fel sem merülnek. Na, jó egy helyütt igen: „Jó gyerekek legyünk, jó étvágya legyen a kistesómnak.” Barátokra viszont többen is vágynak: „sok barátom legyen.” olvasható néhány cédulán. És ami ritka ebben a korban és fejlett szociális érzékenységre utal egy helyütt olvasható ez is: „A gyerekek látogassanak el a gencsi otthonba.”

Szóval: megfontolandó dolog ez. Nehéz persze, munka és háztartás mellett szinte lehetetlen időt szakítani a kicsikre, még ha akarjuk is. Mire a gyerkőc hazaér kora este van, alig néhány óra marad a fekvésig, az meg nekünk is kellene, ugye? Valahogy mégis meg kellene próbálnunk, elvégre ezt kérik az újévre a kölykök. :)

(A fotók forrása: pixabay.com)