Kategória: adolf hitler

Kimondani vagy kimondatni

Hitler nem ölt meg senkit. Még csak nyoma sincs annak, hogy valaha is olyat ejtett volna ki a száján, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni, mégis tudjuk, mi lett, hogy mi is történt. Mint hosszas vizsgálódás után kiderült, Hende Csaba sem mondta ki a saját szájával Szombathelyen, hogy dr. Nemény András, az ellenérdekelt oldal polgármester-jelöltje hazaáruló, csak a közönségével mondatta ki, és ismételtette el velük mind hangosabban, hogy beléjük vésődjön, rögzüljön mintegy a stigma, hogy ki az, akinek a veséjét le kell rúgni, ha szembejön az utcán.

Ezen megy most a cirkusz: mondta vagy nem mondta, csak mutatta vagy sugallta, mintha nem lenne teljességgel mindegy. Hende Csaba ott állt a színpadon, mögötte kivetítőn dr. Nemény képe terroristákkal elegyest, a tömeg megbabonázva skandálta, hogy hazaáruló, Hende gaulaiter pedig elégedetten vigyorgott, hogy teljesítette a gazda óhajait. Életben maradhat még kicsit politikai ámokfutásában, amely MDF, polgári körök, gukkeros miniszterség után most a szombathelyi helytartóságnál tart. Innen lejjebb út már nincsen, csak a nagybüdös semmi politikai értelemben. S aki ennek adta el a lelkét, annak ez egyszersmind a halál is.

Ezek nem pátoszos szavak. Ahogyan a háborúból hazatérő katona is alkalmatlan a normális civil életre, mindenféle post szindrómái és traumái vannak, ugyanígy, aki mást sem csinált egész életében, mint valakit szolgálva politizált, ha ezt elveszik tőle, szembe találja magát a nihillel. Az a kérdés, meddig megy el, hogy a neki kedvező status quot fenntartsa, mire képes ennek érdekében. Hende Csaba egy egész várossal szórakozik, üt, vág, kaszabol, aki nincs vele az ellene van, röpködnek a forgácsok és fortyog a szagos massza. Mindez az ő saját bejáratú nyomora, de jól láthatóan a szombathelyi ellenérdekelt fél képtelen ezzel akármit is kezdeni.

Tegnap, az utolsó közgyűlésen ebben a ciklusban, elfogadtak egy határozatot, miszerint Hende szaralak. Ezt persze becsomagolták sztaniolba, mert úriemberek: „Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlése kinyilvánítja, hogy a politikai gyűlöletkeltés és uszítás valamennyi formáját, így különösen a Dr. Hende Csaba által 2019. szeptember 23. napján elmondott beszédben foglaltakat elutasítja, egyben tagjai kinyilvánítják arra irányuló szándékukat, hogy a városi közéletben egymás méltóságának, valamint az alapvető emberi értékek tiszteletben tartása mellett kívánnak politizálni.”

Megsüvegelendő jámbor szándék. Mindezzel egy probléma van azonban és csupán, nem ártana immár évtized múltán fölfogni végre, nem úriemberrel állnak szemben, hanem egy olyan alakkal, aki az életéért küzd, s ezért mindenre képes. Szabályokat nem ismer és nem tart be, úthengerrel halad a porcelánboltban, mint ahogyan a gazdája is. Mindent készek letarolni és eltaposni, és itt meg határozatokat hozogatnak emberi értékekről és méltóságról. Ez így nem megy, ennek jó vége nem lesz, de ez is hidegen hagy. Ez a mi ellenzékünk, amely talmi többséggel rendelkezik, olyan tehetetlen, mint az országban az összes többi.

Hagyják ki a ziccereket, ami bűn. Hende azért hazaárulózta vagy hazaárulóztatta le a bávatagokkal dr. Neményt, mert Brüsszelben járt. Hogy miért, az kontextusunkban mellékes, ámde úgy fordítják – mint ahogyan az egész országban is -, hogyha ő győz, és bárki Fidesz ellenérdekelt akárhol, akkor betelepíti a migráncsokat (Brüsszel). Hende szerint dr. Nemény is ezen buzgólkodik, ám az ellenzéknek sehol – itt sem – eszébe sem jut azt a Hendék képibe vágni, tudatni a bávatag tömegekkel, hogy a migráncsok betelepítéséről a Menekültügyi Hivatal, következésképp Orbán Viktor határoz. Ezért nyaral itt Gruevszki, meg a venezuelaiak.

Így hát, a riogatás kapcsán már megint arról nincs csak szó, amiről kellene, helyette megy az értelmetlen bozótharc. Erre visszatérve még, a szombathelyi közönséggel szajkóztatott hazaárulóra, ha emiatt pár elvadult ember dr. Neményt meglincseli, vagy csak eltöri a bordáit – mert minden lehet -, akkor Hende gauleiter felbujtó vagy nem az? Nürnbergben mivel védekezhet majd, ha annak jön el az ideje, ez egyáltalán nem mindegy. Játszik-e, hogy mondta-e vagy mondatta. S ahogyan már emlegettem, Hitler sem ölt meg senkit sk, mégis kiegyezhetünk abban, hogy maga volt a gonosz. Kérdésem volna: Hende akkor most mi a rosseb? Ezen mélázzunk kicsinyég.

A Lajtai Fal

Lehet, hogy lángoktól öleltünket egyszerre két irányból özönlik el idegen, ellenséges hadak és hordák. Orbán Viktor Mihály ezt annak igazolására hozta elő, hogy Magyarország (nem köztársaság) uszkve hatszázmilliárd forintért vesz fegyvereket a németektől, és ez is csak véletlenül derült ki a német gazdasági minisztérium adataiból. Különben egy szót se szóltak volna erről a bagatell összegről, mert minek. Nos hát, szó szerint azt mondta a kedves vezető: “Magyarországnak képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát, amennyiben két irányból egyszerre támadnák meg.”

Azt nem fejtette ki, honnan fenyeget a dupla veszedelem, horizontálisan, vertikálisan, jobbról, balról, vagy egyszerre zúdulnak ránk a pokol és a menny hadai, esetleg ezek kombinációja, mert minden lehet, még az is, hogy Orbán Viktor Mihálynak elment az esze. Az utóbbi hetek történései miatt a fenyegetés egyik iránya nyugat lesz a propaganda aktuális állása szerint, mert már oktatófilm is készült az imperialisták ellen, abban hangsúlyozva, hogy a Lajtán túl megszűnt a szólásszabadság, tombol a terrorizmus, virágzik a bűnözés meg az antiszemitizmus, és tele van az a vidék nem fehér emberekkel.

Már csak a Coca Cola mámorban fetrengés hiányzik, hogy komplett legyen az ötvenes évek feelingje, valamint a vasfüggöny, bár az délen és befelé szolgálva már van. Ha Orbán atyuska agyában ekkora a baj, másutt is épülhet valami, a fentiek tükrében épp nyugaton, s a nagy előd, Hitler bácsi mintájára ezt nevezhetnénk Lajtai Falnak, és teliraknánk bunkerekkel, lőállásokkal, szögesdróttal, tankcsapdákkal és légelhárító ágyúkkal. Mint ismeretes, a bajuszos piktor és tömeggyilkos 1942 és 1944 között megépítette az Atlanti Falat Norvégiától Spanyolországig kábé tízezer bunkerrel és a fent részletezett készségekkel, aztán a D napon cseszhette az egészet.

Magyarországnak 2215 kilométer határa van, ebből kimondottan nyugati, tehát a labancokkal közös 355 kilométer, ami az Atlanti Fal hosszához képest hangyapöcs vagy bolhafing, lehet ásni a lövészárkokat tehát. Viszont van határszakaszunk szlovák, ukrán, román, szerb, horvát és szlovén fenyegetés felé is. Hogy melyik az a második, amely lerohan minket, és amiről a kedves vezető delirál, azt senki nem tudja, hacsak nem a Németh Szilárd két pacal és három rottyantás között. Viszont Orbán Viktor Mihály nagyon elszántnak tűnik abban az aljasságban, hogy militarizálja az országot.

Erre utal, meg a még nagyobb elbutítás szándékára, hogy a dupla fenyegetés mellett azt is belesóhajtotta tegnap az éterbe, hogy a honvédelmi ismeretek a Nemzeti Alaptanterv része lesz. Ez, elegyítve a hittannal és a naponkénti testneveléssel az elhülyülés biztos receptje, a jövőbe vivő biztos út. Végül majd a Gellért hegy lesz a Tajgetoszunk, ahová a melegeket, satnyákat, élhetetleneket kirakjuk vagy onnan a mélybe taszítjuk gusztus és a központi bizottság döntése szerint. Ez, habár most jól kitetszően szórakozok, egyáltalán nem tréfadolog, hanem valami segélykiáltásféle, hogy legyen valami jövője a gyerekeknek, a nagyiknak és az országnak is, mert ilyesmi ma nem látszik, illetve valami gyászos homály csupán.

Az a nagy és egyetlen kérdés ma már, hogy ki fogja megállítani Arturo Uit, miféle szövetségesek vagy utolsó esélyként egy modern Stauffenberg. Kénytelen az ember ilyenről ábrándolni, hiszen jól kivehetően Orbán Viktor Mihály totális háborút fojtat, ebbe a szakaszba ért, hogy a maga torz képére formálja az országot, ha már a világot nem sikerült, és a kamikazék elszántságával is, olyan vakon és aljasul. Japánt is csak az atom térítette jobb belátásra, és még akkor is, évtizedekig akadt harcos, aki a dzsungelből lődözött kifelé. S amennyire a rajongók elhülyültek, nekünk is kinéznek az ilyenek.

Ebben a stádiumban, ha rám tetszenek hallgatni, felhalmozzák a háborús, túlélő készségeket, úgymint gyufa, gyertya és zsír, mert szükség lesz rájuk. Továbbá, reménykedve a pokol megszűnésében, az arra hivatottak gyűjtsék és jól zárják el a terhelő bizonyítékokat, amelyekre szükség lesz a Felcsúti Perben (nürnbergi mintára), ahol a kedves vezető, magasrangú beosztottjai és minden bűnös elnyeri méltó jutalmát az ország és az emberiség elleni gaztetteiért. Ennek a rémálomnak így kell véget érni, ha van Isten. Az ő léte azonban egyáltalán nem bizonyított, így részemről Micimackóhoz fohászkodok, és leszopom magam kólából/val. Majd fetrengek.

Münchener Post

Ahogyan elnézem miniszterügynök elvtárs bájos-bárgyú képét duci kis kezében a frissen megszentségtelenített Magyar Nemzettel, bizonytalan érzések áradnak szét bennem hányingerrel elegyest. Olyan ez az idill, mint amikor Semjén szarvasa lóg élettelenül a helikopter alatt, vagy égetik el épp a hajléktalan pokrócát, és az a pillanat is, amikor Hadházy röpül a levegőben, vagy egy polgártársunk tagjai gémberednek meg a fagytól, hogy soha ne is egyenesedhessenek ki. Az ilyenekben töményen, mintegy eszenciálisan van benne a gyalázat.

Másrészt pedig miniszterügynök elvtárs bamba tekintete – amellyel a lapot nézi, ámde nem látja mégsem, mert valami fátyol ereszkedett rá – egyszersmind visszaröpít az időben mintegy száz évet, fölfedezve a mesékben a párhuzamosságokat. Így érkezve meg egészen a szép emlékű ám tragikus sorsú Münchener Postig, és éppen abban a pillanatban, amikor az SA keretlegényei pajszerrel verik miszlikre a szerkesztőséget, és égetik el annak archívumát, hogy írmagja se maradjon. Mint ahogyan a Magyar Nemzet előző élete is eltűnt az internet drótjaiból.

Most azonban még egy kicsit nézegessük ezt a Münchener Postot, az amúgy legendássá vált Müncheni Postát, amelyet 1888-ban alapítottak a sorosista szociáldemokraták, s amely nyomdaipari termék kérlelhetetlenül leplezte le Hitler összes gyalázatát, adócsalását, émelyítő nőügyeit az unokahúggal, sajátos viszonyát a melegekkel, és nem utolsó sorban antiszemitizmusát, rasszizmusát és persze alávalóságát, a csürhéjével együtt elkövetett bűncselekményeit is. A müncheni tollforgatók sem jártak sok eredménnyel, mint ahogyan mai magyar kollégáik sem, mert az élet nem lineáris habostorta.

Hitler is hatalomra jutott, Orbán is. Az előző ezer évre, ez a miénk csak harmincra tervezett és tervez, így látomásai csak addig terjednek, míg élni feltételezi magát. Nem jobb és nem rosszabb emiatt az Adolfnál, csak pitiánerebb, ekképp jogos és helytálló őt felcsúti Ramszesznek, s más efféle cukiságnak nevezni, amit csak a népi folklór ez ügyben kifundált, mert még a látomásai is avas szagúak és tyúkszarosak. De most újságokról lenne szó, amelyek sorsa korokat szimbolizál, személyesít meg, és az a mi tragédiánk, hogy olyan környezetben kell meglelnünk korunk hasonmását, mint a véres kezű SA legények tobzódása. Mert semmi sem véletlen.

Szétverték hát a Münchener Post szerkesztőségét, sóval behintették és beszántották, az alkalmatlankodó újságírók lágerekbe, börtönökbe kerültek vagy emigráltak. Hitler bácsi azonban nem töltötte azzal a drága idejét, hogy azt a lapot, amely addig őt gyalázta, leigázza, áthangolja a saját dicséretére, majd fotózkodjon vele, hogy ez is megvan. Bármily furcsa is, de az idegbajos osztrák tájképfestő gálánsabb volt a mi futballistánknál, nagyvonalúbb, mert színpadias bosszút csak egész népek és a történelem ellen forralt, nem egyes lapok ellen, azokat szimplán likvidálta. Ez is elég démoni, de legalább nem gyerekes.

Hitler bácsi megelégedett a Völkischer Beobachterrel, ez volt az ő Magyar Idők-je, de azért nézzük tovább a mesét a múltból, amely egyben a jelen is. A legyalult Münchener Post soha nem éledt újjá, helyette a nácik bukása után a valami isteni csoda folytán életben maradt hajdani újságírója, Edmund Goldschagg megalapította a máig jó egészségnek örvendő Süddeutsche Zeitung-ot. A Völkischer Beobachter viszont megszűnt, amikor 1945 áprilisában önmagát zárta be, felismerve, hogy dicstelen futása véget ért. A karma dolgozott itt is, előle menekvés nincsen. Jó ezt tudni, ha momentán kevés is ez a vigasz.

Ámde, míg a Münchener Post ideje már a megszépítő történelem, ez a miénk pedig az, amelyre száz év után néznek majd vissza fejcsóválva azok, akik a dúlás túlélőinek unokái. Ezzel a képpel tehát, amelyen miniszterügynök elvtárs egy napközis elégedettségével ücsörög, tanúságát adva, hogy szaralak – bár ez nem nóvum -, arra kell ráeszmélnünk, hogy most mi magunk ülünk a történelemmé váló idő közepén, felelősségünk tehát nem kicsi, viszont lehetőségünk annyi csak, mint hajdan Edmund Goldschlaggnak. Átevickélni a vérzivataron, majd utána fölmérve a dúlást megkezdeni a romok eltakarítását és az újjáépítést. De, hogy ezt ki éli meg, s mikor, az ma még nem tudható egyáltalán.

Ha és de

Azt mondta a drága, egyetlen Jean-Claude Juncker, hogy “Orbán Viktornak nincs többé helye az Európai Néppártban”. Ezt aztán a baloldali médiatúlsúly fölkapta, mint valami szakadt zászlót, és elharsogta kelettől nyugatig. Ez volt a címe az összes tudósításnak, a lipsikomcsi magyar polgár pedig sóhajtott nagyot megkönnyebbülve. Aztán elolvasta az egészet, és lekonyult a farka vagy a füle gusztus szerint.

Ott belül az állt ugyanis: “…Hacsak nem szavatolja nekünk, hogy tiszteletben tartja az EPP alapértékeit és választási programját…” – De szavatolni fogja. Mivelhogy a külügyminisztere kijelentette, hogy belülről óhajtják szétrohasztani, s ha ő mondja, akkor úgy is lesz. Innen is látszik, hogy baj van az összetett mondatokkal, mert mindig van egy második részük, amely kezdődhet “ha”-val, “azonban”-nal meg “de”-vel is, vagy esetünkben “hacsak”-kal, ugye, amiből soha nem sül ki semmi jó.

Itt van nekünk például ez a Heinrich Himmler. Ő ígéretes fiatalember volt, jó nevelést is kapott, erre keresztapja is determinálta szinte. A gőgicsélő kisdedet Wittelsbach Henrik bajor herceg tartotta a víz alá, és ő tett ígéretet arra, hogy ellenáll a gonosznak, és a kis Heinrichet is megóvja annak incselkedésétől. Az ifjú szorgalmas volt és éles eszű, kitűnő tanulmányi eredménnyel, sakkozott, zongorázott, bélyeget gyűjtött és kertészkedett.

Miközben tudjuk miket cselekedett és hagyott cselekedni. Még 1943. október 4.-én, midőn a zsidók kiirtásáról először beszélt nagy nyilvánosság, párt-, és álattársai előtt, akkor is meg volt győződve a saját kiválóságáról, kifejtette nagyszerűségét, így: “…Keménnyé tett minket ennek elviselése, hogy ezzel egyidejűleg tisztességes emberek maradtunk – eltekintve az emberi gyengeségek miatti kivételektől -, és ez egy olyan dicsőséges fejezet, amelyről nem beszéltünk és nem is fogunk beszélni…”

Heinrich Himmler kiváló családapa volt, nagyszerű hazafi, azonban… Látjuk a fonákságot, ugye. Előfordulnak ilyen félreértések, amelyek azonban olykor végzetesek.

Egy bizonyos Keno Verseck is foglalkozott Orbán Viktor Mihállyal megrovólag, és kiemelte: Orbán Viktor miniszterelnök “zéró toleranciát rendelt el a zsidógyűlölettel szemben”, de a politikus és pártja ezzel egyidejűleg “bevallottan antiszemita” emberek előtt adózik tisztelettel. – Megint az a rohadt de, ami mindig a lényeget mutatja meg nekünk.

Ez az orbáni zéró tolerancia juttatja eszembe például, hogy mindemellett és ennek dacára miniszterügynök elvtársunk levélben mondott köszönetet az Arany Hajnal nevű görög szélsőjobboldali, sőt, neonáci alakulatnak, mert megvédték őt az Európai Parlamentben ettől a dúvad Sargentinitől. A Le Soir című lap ennek kapcsán idéz egy EPP képviselőt, aki azt mondja: “Nem akarjuk megszabni Orbánnak, hogy kinek írjon és kinek ne, ez legyen az ő problémája, de az biztos, hogy nem kötelességünk szeretni a barátaink minden barátját”.

Már megint ez a megengedő taknyolás. Ennek kapcsán mindig és újra felötlik bennem 1938. szeptember 29., amikor az akkori lipsik Münchenben odadobták Hitlernek Csehszlovákiát, Chamberlain pedig boldogan lobogtatta a papírját, hogy megőrizte a békét. Aztán egy év sem telt el, és lángokban állt a világ.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Orbán egyívású Hitlerrel – dehogynem -, hanem azon a megengedő gondolkodáson busongok, amely mindig megtalálja a “ha”-kat, “azonban”-okat és a “de”-ket, hogy igazolni tudja a saját töketlenségét. Szijjártó – egyetlenünk szája – kijelentette, hogy szét akarják barmolni a Néppártot, ez a Juncker pedig az értékek betartásáról hadovál és ábrándozik. Nevetséges, de emiatt fogunk megdögleni, és ők is

Orbán Viktor Mihályról is az a vélekedés, hogy jó, jó, kicsit meghízott, kicsit gonosz lett, és lop csöppet, de olyan nagy tudású és nagy formátumú világmegváltó mégis. (Megengedő mellékmondat) Hogy Gyurcsányt idézzük, lófaszt, mama. Dagadt, tehetségtelen, törtető bunkó, gonosz zsarnok és beteg elme. Mindenki kiegészítheti a portrét kedve szerint, mindenféle “de” nélkül. Kijár az embereknek, hogy tisztán beszéljenek előttük.

Hogy a maszatolás és szöszmötölés milyen eredményre vezet, azt már három választás is bizonyítja. Én itt éjjel kettőkor felébredvén nem a világot akarom megváltani, hanem csak arra utalok, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba. “A krumplileves legyen krumplileves”, ugye, a gonosz pedig gonosz, akit el kell söpörni. Mindenféle megengedő “de” nélkül.

Központosított szaporodás

Úgy vélhetné az ember nagy jámboran, hogy egyedi korcsosulás vagy perverzió, midőn miniszterügynök úr a magyar lányokkal és asszonyokkal egy zserbó mellett diskurálni óhajt szaporodási szokásaikról és hajlandóságukról. Hogy tangát hordanak-e vagy bundásat, misszionáriusan szeretik vagy orrba-szájba, meg más hasonló cukiságok.

Végül is, ha ő a nemzet „G”-je, akkor csak akként viselkedik, ahogyan erre őtet a teremtő generálta. Csapkod a busa farkával és tolul a mahomet fejével, keresve a megtapadási pontot, de ne legyek ilyen naturalista, Zolának se állt igazán jól. Különben is, a hétvége történései és lengedező hírei arra világítottak rá, hogy a toszás lesz az, amibe belemekkennek eztán még a Soroson kívül. Fasza kilátások, hogy stílszerű legyek.

Itt van mindjárt nekünk valami Novák Katalin, ebből is szülésznő lett, és arról ábrándozott a visegrádi országok nevében, nagyon komoly kérdés, hogy a demográfiai problémákra saját vagy külső erőforrások jelenthetik-e a megoldást. Bővebben nem fejtette ki a néni, mit ért külsőn és, belsőn, hogy tenyészkanokat hozat, vagy viagrát oszt a kókadt farkú magyar legényeknek, ezt nem tudjuk.

Csak annyit, hogy az ország – mármint a magyar – álláspontja ebben a kérdésben nagyon határozott, a belső erőforrásokat kell erősíteni. Ilyeneket szögezett le ez a Novák Katalin a tudósítások szerint, csak azt nem mondták el, honnan van neki kalapácsa. Ám ebből is látható, ha ilyeneket szögez le ez a nő, akkor a napiparancs már megszületett, ezt a tamtamot kell püfölni, felkészül keresztényileg Rétvári.

Addig is azonban van nekünk egy Nézőpont Intézetünk, és benne egy Fodor Csaba nevű elemző. (Ez is, na mindegy) Szóval ez a manus is belekezdett, hogy most meg, és most tessenek jól figyelni: demográfia-központú kormányzás következik. Ilyenkor látja ám az ember, hogy ennek a fele sem tréfa, itt keményen el akarják kapni a legények tökeit, a lányokat nem ábrázolom képileg, mert nekem is van lelkem, csak nem látszik.

Viszont nini, hát nem volt már ilyen a redves történelemben? Dehogynem, polgártársak. Itt van mindjárt nekünk ez a bajuszos festőlegény, az Adolf. Ő is ilyenekről ábrándozott, fajtiszta germánokról, mint ahogyan miniszterügynök úr is az ő homogén nemzetéről. Nincs új a nap alatt. Az őrvezető is a szabályozott szaporodás megszállottja volt, a geci is.

Mutatok valamit: A magabiztos, önálló véleménnyel rendelkező és munkájában sikeres nő mellett a férfi nem tud regenerálódni. A nők a nemzet örök anyjai, a nők a férfiak örök társai, a nők sikere a gyermekszülésben és nevelésben áll. A nőnek megvan a saját harctere. Minden egyes világra hozott gyermekkel a nemzetéért harcol. – Ezek a nemes gondolatok a Mein Kampfból valók, de miniszterügynök úr se mondhatta volna szebben. És akkor még a Lebensborn-programról nem is beszéltem, de nem is akarok igazán. Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem ragozom én ezt az egészet tovább, hiszen, mint mindenre, Füst Milán erre is tudja a megoldást. Illetve nem megoldás ez, csak a probléma költői nyakon ragadása mintegy (Éljen Virág elvtárs!):

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…”

Következő találkozásunkig ezen kéretik elmélkedni. S ha valakinek van rá érkezése, mutassa már meg ennek a degenerált Orbánnak, hogy gondolkozzon el ennek szellemében a szaporodás titkain, és fogja már be végre a pofáját. Köszönöm.

Kiröhögve

A Kr. utáni. 1938-ik év kajla őszén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök Münchenből megérkezvén kiszállt a repülőjéből, és egy gyűrött papírdarabot lobogtatva büszkén jelentette ki ott, mindjárt Hestonban, hogy Németország és Anglia között most már soha a büdös életben nem lehet háború. Egy év múlva potyogtak a bombák Londonra, és semmit sem ért, hogy lenyelték az Anschlusst, de még az sem, hogy Csehszlovákiát odadobták a Sátán karmai közé.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.

Két százas

Van még remény.

„Párizs, 1903. febr. 17.

Igen tisztelt uram

„…Csak néhány nappal ezelőtt ért el hozzám levele. Köszönöm ezt a nagy és jóleső bizalmat. Többet aligha tehetek. Nem boncolgathatom verseinek jellegét, tőlem ugyanis minden bíráló szándék a lehető legtávolabb áll. Közel férkőzni egy műalkotáshoz a kritika szavaival jóformán nem is lehet, ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések adódnak. A dolgokat nem ragadhatjuk meg annyira, s ki sem mondhatjuk úgy, ahogy azt többnyire el szeretnénk hitetni róluk, az események java része elmondhatatlan, olyan térben játszódik le, ahová a szó még soha nem ért el, s mindennél kimondhatatlanabbak a műremekek, e titokzatos tényezők, mert míg a mi életünk elmúlik, az övék maradandó…”

Ezeket egy bizonyos Rainer Maria Rilke íródta, s hogy lágyságát kellőképp megérthessük, el kéne olvasni Musil tulajdonságok nélkülijét is a vonagló monarchiáról Trianonhoz képest. Bár sokat akarok, mert tudvalévő, hogy a bajuszos Adolf is ebbe hülyült bele a Kampfja előtt, a bécsi életbe. Viszont egyáltalán nem erről kívánkozok most mesélni nektek kedves proletárok.

Volt egy nap, amikor összesűrűsödött az élet itt Szombathelyen. Azzal kezdődött el minden a végén, hogy a bejáratott koldusom végre megtalált egészen, és sikerült megvennem tőle a versét, amit már évmilliók óta a pocakjára simítva árul, azt hiszem, reménytelenül.

Egy százast kóstált az alkotás:

„Ha majd egyik nap valaki megkopogtatja szívednek kapuját, s te kitekintve meghallod egy koldus bocsánatkérő alázatát, adjál neki a szeretetből néhány morzsányi szemet, mert lehet, hogy ez a koldus én leszek. Ki asztalt terítesz az égi madárnak, teríts asztalt szegény árvának. Nyújtsd ki atyám, nyújtsd ki jóságos kezedet, adjál a hajléktalanoknak tápláló kenyeret. Ételből, italból bőven legyen részük, gondviselő atyám, könyörögve kérünk.”

Ilyeneket árult ez a jóember, és megvettem, mert mért ne, ugye. Megkaptam a stencilt is hozzá, csak azt nem tudom, ha végleg úgy hozza a zélet, én is kiállhatok-e a bolt elé, hogy ezek a saját verseim, és levesre, kenyérre, meg fröccsre gyűjtök, hogy csináljak ricsajt.

Azonban, hogy kerek legyen a világ, visszairamlok ehhez a Rilkéhez. Ezt a jóembert hajnali ájultamban láttam meg a pénztár előtt, összehányva a selejtes, leértékelt dolgokkal, mint boci csoki és ízfokozó műanyag delikát, ilyenek. Egy százas volt ez is, kemény borítójú, kádárkori darab, csak a gerince nem illik a bőrkötésű sorba.

Szóval, hogy teljesen elmeséljem az életemet, egy nap alatt két darab százasért beszereztem két műalkotást. Az egyikért jobbra kellett mennem, a másikért meg balra. De ezt így szó szerint, ne gondoljunk már mindenbe rezsit meg Sorosot.

Rilke, na, ő már nem sokat húz abból a százasból, amibe került, a szerencsétlenem a koldusom, ha még kettőt elad, egy fröccsöt talán. Ez egy nap volt csupán a nyomorult életemből, és éppen az, amikor képgalériák jelentek meg szerte a szájberben arról, hogy ezüstösen csillogó autókkal érkeznek meg a soksok gecik Velencére, illetve be. Nem akarnék most ujjal mutogatni, de azért mégis.

Sőt, ha még abba is belegondolok, hogy a spicli még az alföldi papucs idején azt vonyította, hogy nála mindig két forint a dal, akkor egyáltalán nincs miről mesélnem. A kétforintos egyébként Orbánnal együtt focizott, egy csapatban. Tudom, játszottam ellenük. Körmenden.

A NER lassan leszivárog

Balog miniszter – illetve a tartótisztje – újólag formában van, ebből fakadóan pedig aláírt egy dokumentumot, amely arról rendelkezik, hogy az évek óta hivatalban lévő kórházigazgatók csak három hónapos próbaidővel folytathatják vezetői munkájukat. Aztán majd keresnek a helyekre Pelikánokat, akiktől egyszer majd kérnek valamit.

Az új szerződésből nem derül ki egyértelműen, pontosan mennyi ideig tölthetik majd be posztjukat az érintett vezetők. A munkaszerződésben az van ugyanis, hogy „a megbízás a főigazgatói pályázatok kiírásának eredményes lezárásáig vagy legfeljebb öt évre” szól. Csakhogy azt senkivel nem közölték, kinek a posztját kívánják megpályáztatni, és kiét nem.

A papír aláírásával pedig lényegében tudomásul veszik, hogy a kórházfenntartó bármikor kiírhat a posztra pályázatot. Az egyik érintett úgy véli: a főigazgatói pályázatok lebegtetése aligha tekinthető másnak, mint a kórházvezetők zsarolásának. „Aki jól viselkedik, maradhat, a többinek mennie kell, aki pedig nem értene a szép szóból, annak három hónapos próbaidőt is szabtak a meghunyászkodásra.”

Úgy tűnik, arra törekszenek, hogy valamennyi főigazgatói és gazdasági igazgatói pozícióra minél hamarabb kiírják a pályázatot. Az egészségügy, amellett, hogy szétrohad, ideológiailag szűz terület lehet, mert nem mindegy a rezsim szerint, hogy az appendictis elleni küzdelemben jobbról vagy balról metsszük-e fel szikével a delikvenst. Valami ilyen lehet a vezérlő eszme, mi más?

Török Gábor, aki hajdan egész jó kapus volt a kispályás focicsapatban, ahogyan megnőtt, hajlamos hülyeségeket beszélni. Most is belenézett a varázsgömbjébe, és kijelentette, hogy a Fidesz nyer ugyan 2018-ban, de a NER megszűnik. Énnekem ezzel igen élénk vitám van, és csak Gyurcsány örökzöldjével tudok reagálni a hóbortos állításra, amely ez: lófaszt mama.

Orbán már nagyon régen, még az őrület felé vezető útjának az elején azt jelentette ki, hogy hatalomra kerülvén első dolga lesz átírni a telefonkönyvet, amivel arra utalt ez a drága, hogy a felsőbb szinteken lecseréli a manusokat, s valóban. Első országlása legelején meg is tette.

Most viszont a második delírium nyolcadik évében ücsörgünk, és mindenütt az ó strómanjai ülnek, iskolák, egyetemek, múzeumok, színházak meg a többi élén. Ezek az üzemi párttitkárok pedig maguk alá a sajátjaikat vitték, leszivárogtatva a NER-t a legalsóbb szintekig, egészen a takarítónőig és a ványadt közmunkásig. Így függ az ország összes polgára áttételeken keresztül – mert mindenre azért ő sem figyelhet – a kedves vezetőtől.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Beállsz a sorba, vagy éhen döglesz. Ezeket a túlélési alternatívákat kínálja a rezsim, ebből fakadóan a NER ott van minden kilométerkőnél és az összes zsigerben. Generációváltás kellene ahhoz, hogy a téboly kimosódjon az idegpályákról, ebből fakadóan, ha valami csoda folytán nyerne is az ellenzék, a rossz szellem akkor is itt marad. Ki van ez találva nagyon.

Hitleri időszámítás szerint most 1940-ben vagyunk, Európa térden, az ellenség épp a csatornán át menekül, Sztálingrád meg még sehol. Bármily hazafiatlannak, sőt, egyenesen hazaárulónak tűnhet is, valami ilyesmire lenne szükség, amely a jelenlegi helyzetben egy lehet, valami módon elzáródik az uniós pénzcsap.

Akkor egy szempillantás alatt omlik össze minden, a NER embereiből partizánok lesznek egycsapásra, a patkányok pedig visítva hagyják el a hajót, aranyrudakkal teli bőröndöket húzgálva maguk után. Helyi erőből itt – Botkára nézve fejcsóvál – sosem lesz változás. Viszont a friss levegőt én már nem érem meg, ötvenhat vagyok. Itt hagyom hát nektek a testamentumot: szerettelek titeket.

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

Kampec dolores XLVI. – Aperire versek

Miután Béla a föltámadás alternatív módozatának bemutatásával a templomba üldözte a csoszogó öreget, és emiatt még megvetően utána is szólt szerencsétlennek nevezve őt, és azt is beismerte a fröccsök urának, hogy hülye, mint emlékezhetünk rá, a kétségbeesés zöld tengerébe merült alá, de csalódnia kellett a hívogató mélységben.

Nem tudott szabadon lubickolni a búbánatban, ami pedig most leginkább megfelelt volna, mert mindenféle zöld hínárok, liánok és moszatok, medúzák és polipok állták útját, hogy a múltjában akadály nélkül tempózhasson, és mivel a levegője is fogytán volt, fölbukott az árból, mert rájött, hogy már április van, és ahogyan ez a „fölbukás”, mint menekülési útvonal bevillant megviselt tudatába, még a víz alatt azt bugyborékolta: Attila.

Fölnézett hát, hogy visszatérjen a valóságba, zöld algákat köpdösött ki, zöld kagylókat és csigákat szedett elő a zsebeiből, zöld növényeket törölt odébb vérveres szemei elől, hogy megláthassa immár örökös harcban álló elvarázsolt hazájának tábori szürkéjét, és úgy döntött, hogy nincs bocsánat, és látta azt, hogy nincs értelme semminek sem. S mivelhogy a nemrég előadott evolúcióban csalódnia kellett, eldöntötte, hogy szavakból épít magának új világot.

– Éljen aperire. – Ezt jelentette ki fennhangon, és a kocsmáros, aki már sok elvarázslást tapaszalt barátjánál, idáig már képtelen volt követni őt, és bambán csak annyit tudott kérdezni: – Mi van már megint? – Egy fröccsért megmondom. – Bújt elő a rövidnadrágos óvodás Bélából, vigyorgott erősen, és látszott, hogy a fogai közé zöld algák szorultak, jelezve a helyzet abszurditását, de már nem volt mit tenni. Megkapta az italát, belekortyolt, és föllapozta agyának féltőn óvott lexikonját.

Kinézett a poros térre, ahol a két közmunkás épp a nyiladozó pitypangokat kaszálta a Szentháromság szobor mellett, azt sem tudva, hogy ezzel a forradalmárok közé álltak, mert nem lesz mit megírni. Bélát, akár a hiperaktív élőlényeket, ez a látvány majdnem eltérítette, de Malackához hasonlóan biztatta magát, hogy gondolj, Béla gondolj, így merítve erőt, hogy az elébe tolt kérdésre feleljen, és meg is tette, becsülettel

– Tudod-e drága barátom – kezdte az előadást, és a fröccsök ura tudta ebből, hogy ma megint kemény napja lesz -, tudod-e, hogy a barbár rómaiak ezt a csodás hónapot, amiben épp ücsörgünk, Venusról, Mars kedveséről nevezték el, mert mindig csak a dugással voltak elfoglalva? – A kocsmáros fölsóhajtott. – És? – Tette fel a menekülő kérdést. – Venust Aperirének is hívták, íme uram gyönyörű áprilisunk szűkebb etimológiája. – Így váltott Béla degenerált professzor alakra, s miközben a kocsmáros keserédesen fölsóhajtott, még kiegészítette a tudnivalókat. – A népek Szent György havának nevezik, ebből is látszik, hogy Krisztusban nem volt semmi költészet.

Ekkor érezte úgy a fröccsök ura, hogy most már nem lesz megállás, és úgy is történt. – Három sátán is született áprilisban majdnem ugyanazon a napon. – Mélázott Béla, és el is mondta. – Huszadikán ünnepelhetnénk a jó Adolf, minden zsidók örök barátja világra jövetelét, de ezt inkább ne tegyük. Huszonkettedikén meg a még jobb Vlagyimir Iljics születésnapja van, neki se vigyünk virágot, ha javasolhatnám. – Ennyit mondott Béla és kortyolt egyet.

– És a harmadik? – Vált érdeklődővé a fröccsök ura. – Ki a harmadik? – Ja, huszadikán születetett a bátyám is. – Erről a kocsmáros nem tudott, viszont újólag lehülyézte a barátját, akit ez egyáltalán nem zaklatott fel, mert törés nélkül folytatta tovább. – Viszont az sem biztos, hogy a jeles napokat megérjük, mert baromira közelít az A2014JO25. – Váltott titokzatosra Béla, és már kérdezni sem kellett, úgy ömlött belőle agyának folyékony tartalma.

– Ez egy gusztusos kődarab, egy cuki kisbolygó, és tizenkilencedikén itt, a szomszédban, úgy nagyjából kétmillió kilométerre készül elhaladni a mi drágalátos Földünk mellett, és elég neki, hogy a téridő görbülete csak egy csöppet változzon, és akkor lesz csatt meg bumm, valamint hűha, akkor leszünk az atomkor dínói, és a messze jövendőben háromfejű lények találják meg a kövületeinket. A kreacionistáknak viszont jó lesz, a bádogbánosnak meg a duplagyűrűsöknek is. Az ő lapos Földjüket ez egyáltalán nem fenyegeti. Ülnek majd a peremén, és lógatják a lábukat a semmibe.

A fröccsök ura nem tudott megszólalni, így semmi sem akadályozta meg Bélát, hogy folytassa az áprilisát. – Tudod, hogy tegnap, nyolcadikán volt az emberszeretet világnapja? – Ezt a kérdést tette fel, de egyáltalán nem várt rá választ. – Jó alkalom ez arra, hogy nyájas világunkban csecsemőket fejezzenek le, kiskölkeket irtsanak gázzal, desszertnek pedig cuki kis bombákat hajigáljanak a nyakukba. Kedves fajunk így ünnepelte ezt, hogy más alávalóságokról most ne is essék szó.

Béla elmélázott kicsit, a füléből kivakart még egy kis zöld algát, aztán, mint nagy titkok tudója, csillogó szemmel jelentette ki: – Holnapután meg tizenegyedike. – A kocsmáros ránézett a légyszaros naptárra, és nyugtázta, hogy így van, viszont nem tudta, mi következik ezután, milyen tartalmak és keserűségek bukkannak elő emiatt barátjából, aki csak egy papírt kért, tollat és vodkát, ami óhajokból a fröccsök ura már sejtette, hogy különös dolog fog születni. De nem szakadt le a plafon, mint azt várni lehetett volna, Béla nem emelkedett el a széktől, sem, hanem szuszogva, nyögve írni kezdett a kockás füzetbe, és fél óra meg még két újabb vodka elfogyasztása után a megvilágosultak tiszta szemével szólította fel barátját: – Ezt hallgasd!

És nekikezdett: – Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam. Föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. – A fröccsök ura megértette, de nem volt vége, Béla csak mondta tovább.

– Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. – Béla megpihent, kortyintott egyet, és folytatta.

– Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

Csorogtak már a könnyei, de nem a világot, hanem a szépséget elvesztő módon, és a kocsmáros szívében olyan melegség lett, mint már nagyon régen nem, mert rájött, hogy az egész színjáték mindenféle születésnapokról, a kisbolygóról csak azt szolgálta, hogy Béla fölüthessen a fejében egy régi, porosodó verseskötetet, és előadja annak kivonatolt tartalmát, csak azért, hogy bemutassa, élni ugyan lehet, de enélkül nem érdemes. Ekkor megkondult a rohadt templom elcseszett harangja, és letarolta a születőben lévő csodát. – A rohadt életbe. – Konstatálta Béla a valóságot. – A rohadt, mocskos, kurva életbe. – Tette hozzá, és újólag elmerült, ám ezúttal a lét elviselhetetlen könnyűségébe.