Egy házasság története

Az ifjú férjről, mielőtt a frigy megköttetett volna, sok mindent beszélt a rokonság, hogy eléggé szabados a múltja, fékezhetetlen és zabolázhatatlan, voltak olyan hangok, hogy hazudós, istentelen, s ne adj Isten, hozományvadász is. Őszintén szólva volt alapja a híreszteléseknek, és a mélyen keresztény családban sokan rossz szemmel nézték, hogy régebben ilyen szabad szellemű társaságnak volt a hangadója a férjjelölt, szidtak mindenkit, minden tekintélyt, szemberöhögték a hagyományokat, de volt ennél is rosszabb.

A leendő apósnak névtelenül érkezett egy videókazetta, amelyen a családba bebocsátást kérő ifjú nagy hangon kijelentette, hogy térdre csuhások, és egyéb kellemetlen dolgok is kiderültek róla. Például, hogy ifjúkommunista volt, meg esetleg besúgó. Amit látott, azt az ifjúság bolondságának tartotta a jámbor – és a jelek szerint – ostoba apósjelölt, aminek meg csak a hírét hallotta, azt az irigy rokonság áskálódásának vélte, így áldását adta a házasságra. A fiatalember tagja lett hát a nagy hagyományú, tiszteletre méltó, kissé avas szagú és ütődött családnak.

Úgy tűnt, hogy szereti a lányt, régi énjét mintha odahagyta volna, megborotválkozott és öltönyben járt, igaz, késsel-villával enni még mindig nem tudott, sőt, azt a rossz szokását is megőrizte, hogy azt hitte, mindent mindenkinél jobban tud, így tele szájjal ordibált a családi ebédeken, de úgy vélték, majd csak levetkőzi ezt az énjét, de tévedtek. Mégis elnézték, mert úgy tűnt, a felesége szereti, és a család, de legfőképp az após volt annyira ostoba, hogy ezt fontosnak tartsa. Tévedett.

Egyszer csak kezdtek eltünedezni a családi ezüst darabjai, s miközben a vő buzgón vetette a keresztet, a személyzetre fogta a lopásokat, látták, ahogyan belerúg egy koldusba, meghízott és lompos lett, kezdte átvenni az irányítást a vacsoraasztalnál egészen furcsa nézetekkel. Látszott rajta, hogy iszik, de ezt még a felesége is titkolta, ahogyan, amikor egy monoklival jelent meg a család előtt, akkor is azt mondta, megbotlott, pedig mindenki sejtette, hogy veri az ura.

Senki nem tudta, hogyan, senki nem tudta, mikor, de egyszer csak azt vették észre, hogy kimaradozik, a hírek szerint sötét alakokkal találkozik, igaz, titkolni sem akarta. Sőt, meghívta volna a családi asztalhoz őket, de engedélyt erre nem kapott, így csak azért is egyre sűrűbben találkozott velük. Mind kétesebb figurák társaságában mutatkozott, átvette a habitusukat, a szófordulataikat, és azt kezdte követelni, hogy a család is tegye ezt vele együtt, és senki nem tudta, honnan vette a bátorságot ehhez.

Innen látszott, hogy ez a család már nem tud mit kezdeni vele, de, hogy látványosan elzavarják, nem volt sem bátorságuk, sem erejük, meg a lány boldogságára is gondoltak, aki a jelek szerint még mindig nem ábrándult ki belőle, amit senki nem is értett. Pedig már kurvázott az ura, a hírek szerint rablóbanda élére állt, és azt hirdette, ő az igazi keresztény, ezeket pedig lekommunistázta, hitetlenezte, miközben a családi ezüst teljesen elfogyott. Mégis, valami rossz szemérem miatt tűrték.

Ha olykor még együtt reggeliztek, próbáltak a lelkére beszélni. Az apósa megfenyegette, hogy kirúgja, amire ő pökhendien képen röhögte, és azt mondta neki, majd ő dönti el, mikor megy. Így együtt élni már nem lehetett, már haza sem járt, csak a hírek jöttek a részeg tivornyáiról, kurvákról és jachtokról, miközben pópákkal fotózkodott, Krisztus nevében parolázott keresztényevő muszlimokkal, sőt, már a családi házat árulta a Jófogáson, és mégis mindenki tehetetlen volt.

A szolgák közt akadt néhány józan és a családhoz végletekig hűséges ember, aki csendben mondta, végleg ki kellene tenni a szűrét, de még bíztak valamiben, de nem tudták, miben. Eközben a vő a kuplerájból üzengetett, hányta magára a keresztet vedelés közben, felesége lefogyott és összetört, apósa pedig tehetetlenül toporgott volt élete romjai közt. Még mindig nem tudta, hol hibázta el, és még mindig nem hitt a veje elzüllésében, pedig Geraszim, a szolga évek óta mondta neki, hogy kígyót melenget a szőrös kebelén.

Végjáték

Vasárnap reggelre mindenkinek egyszerre ment el az esze az utcában. Piros, önmagukba visszatérő karikák pörögtek az emberek szeme helyén, és lekonyult a napsugár. Józsi, a leghangosabb, és a legnagyobb hívő egy disznófejjel a hóna alatt battyogott haza a közelben lévő piacról, ahol meggyőződéseit fröccsökkel tette megingathatatlanná, és valami miatt a szokásosnál is harsányabb volt.

Köréje gyűltek a népek, és hallgatták a híreket, amelyek úgy folytak elő belőle, mint Sokolból a vízállásjelentés. Józsi előadta, hogy a Kerengőben – így nevezték a törzshelyét – a Pista elmesélte, hogy mit hallott a tévében a szomszédja anyjának a szeretője, vagy a húgának a lánya, ez lényegtelen. De így volt, mert képeket is mutattak, ezt mesélte a Józsinak a Pista a tiszta forrásból.

– Mit hát? Mit? – Várta az igazat az összes az utcából. – Hogy ezek a migráncsok embert esznek. Embert. – Nyomta meg Józsi, pedig nem is tanult színészetet vagy mi a rossebet, de ment neki ösztönből. – Neeem is. – Állt ellen az örök kétkedő a Jenő, de Józsi nem hagyta magát.

– Azt mondta a Pistának a szomszédja anyjának a szeretője, vagy a húgának a lánya. – Kezdte megint, de a tömeg fölhorkant. – Tök mindegy, ki mondta, mit mondott? – Így sürgetőztek, és Józsi elmesélte a tutit, hogy miként jön a világvége most épp az országra. – Azt mondták a tévében, hogy ezek a migráncsok embert esznek. Mutatták is a tévében, hogy ott ülnek az üst mellett, kontyos emberek, kavargatják a pörküttet, orrukban csonttal.

– Hülye vagy te, Józsi. – Próbált ellenállni a hipnózisnak az egyik, de elkésett. – Azt is mondták – folytatta a hírnök – hogy erősebb a harapásuk, mint a krokodilé, mutatták a lukat a kerítésen, ahol átrágták magukat, meg, hogy az egyik határmenti faluban emberi csontokat találtak ganajozás közben. Meg mutattak repülőt, hogy azzal szállították utánuk a nagy üstöket, meg receptet is találtak.

– Receptet? – Hitetlenkedtek a népek már megint. – Receptet. Az állt benne, hogy végy két kiló szűzlánycombot, miután megerőszakoltad. Pácold be bazsalikomos babavérbe. Kockázd föl, sózd, borsozd. Üvegesíts meg egy nagy fej vereshagymát, egy gerezd fokhagymával bolondítsd, paprikázd, és két óráig főzd. Mielőtt teljesen kész, tegyél bele két marok rizsát, azzal párold készre. Félhold alakú tányéron tálald.

– Rizsát. – Kezdete megint a kilengést ez a Jenő. – Rizsát. – Emelte fel a hangját Józsi, és tovább érvelt. – Ezek olyan muszlimákok vagy mohamedikusok, tudja a rosseb a gusztusukat. – De ez a Jenő csak nem hagyta – És magyarul volt a recept. – Józsi nem ingott meg. – Magyarul, magyarul, a Soros fordította le, nem mindegy?

– Hülye vagy te, Józsi. – Mondta megint ez a Jenő, de a Józsi fölháborodott nagyon. – Lehet, hogy hülye vagyok, de egyvalami biztosan nem vagyok, mégpedig hülye, az nem vagyok. Mit gondolsz, mért vettem disznófejet? Na, mért? – Így állt neki feljebb. – Mert hülye vagy. – Ezt mondta neki ez a Jenő, de Józsi nem ingott meg

– Ezek muszlimákok, és rettegnek a disznótól. Ha idejönnek az utcába, csak a fejemre húzom, és azt mondom, huss. Rohannak is elfele. – Ezt mondta, és a fejére illesztette a disznóét, amely ekkor jól láthatóan elmosolyodott. – A fokhagymafüzér nem elég? – Kérdezte reszkető hangon Rózsi néni a harminckettőből. – Az nem, csak a disznó. – Így zárta le a vitát Józsi.

A népek ott álltak a flaszteron egy nagy, kerek kupacban és tanakodtak nagyon. Aztán a kupac megnyúlt, mint valami kígyó, és a piac felé vette az irányt disznófejért. Ott ment a mamuszos, a fogatlan, a kopasz meg a tetkós. Ja, meg Jolánka is pongyolában, őt el ne feledjük, mert ő mindenhová ment, ahogy fújta a szél. Józsi pedig a disznófejből gardírozta őket: – Előre, polgártársak.

Hát a Jenő? – Kérdezhetnéd. Nos, ő káromkodott meg fütyörészett.

Ölni

Manapság felettébb divatos foglalatosság különféle géperejű járművekkel emberek közé hajtani. Jó is az, érezni a csont ropogását, a hallani hús puffanását és az andalító halálsikolyokat, mint tegnap is, Londonban megint. Az ilyesmi sokkal intimebb, mint személytelen bombákat robbantani, már majdnem olyan, mint a kést markolatig az áldozat beleibe döfni, abban érzékileg forgatni, hogy fröcsögjön a vér meg a szar, és kéjesen, közelről nézni, amint az áldozat szemeiben lassan kihuny a fény, és akkor jó, nagyon.

Hülye krimikben félművelt nyomozók adják elő rendszerint, hogy az ember három okból gyilkolászik, úgymint pénz, szerelem és nyomok eltüntetése. Kifelejtik belőle a leggyakoribbat, amely manapság mindent visz, hogy mert csak, önként, kéjjel és nem csak parancsra. Pedig ez fajunk legfőbb ismertetőjegye, amely minden más organizmustól alapvetően különböztet meg minket. A medve, az oroszlán és a többi rajzfilmfigura is csak azért harapja át állattársa torkát, mert éhes, és nem azért, mert utálja.

Néhány saját fajú kölyök kiirtása még belefér, de ezt meg az ösztöntől ihletett genetika duruzsolja szőrös füleikbe, és nem a képzeletekben élő és teremtett ördög, jerlik vagy Wotan. Bár ő kilóg a sorból, hiszen Margaritát és a Mestert különösen kedvelte, szemben ugye Berliozzal, akit Annuska olajával fejeztet le. Ez a mese az igazságról és boldogságról szól, míg az ember története már Káin óta az ölésről, sőt, ha belegondolunk, az egész történelem gyilkosságok végtelen sorozata, a dicső forradalmak csak úgy, mint a hódító háborúk, minden más csupán díszlet.

A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.

Isten, ha van, odaadta a szabad akaratot, és az elveszett faj így él vele. A drága, csillogó szemű, ártatlan rövidnadrágos óvodások nagyítóval égetik szénné a hangyákat, a nagyobbacskák kutyákat nyúznak, a kiválasztottak pedig kadétiskolában tanulják az ölés tudományát. Akad néhány mutáns filozopter, akik meg poros könyvtárak mélyén várják a hordákat, hogy tarkón lőjék vagy agyonverjék őket a vezér, az eszme, Allah vagy Jézus nevében, de legfőképpen azért, mert ez olyan jó móka.

Nincs menedék. És mentség sincsen, főleg nem jelenleg regnáló kormányunk számára, amely a tegnapi furgonos pörformansz után is Brüsszelt és migránsokat kiált. A hülyéknek szánt útmutatóban szó sem esik arról, hogy miközben tövig nyomta a gázt, ez a homo azt ordította: „Meg akarok ölni minden muszlimot.”, ezen kívül Darren Osborne-nak hívják, és négy gyermekével Somersetben él. Vasárnaponként bizonyára a templomban dicséri az urat, mármint az övét.

Ilyen urakból, istenekből is annyi van, mint égen a csillag, csak ez a kereszténységet óvó államtitkárságból nem látszik. Onnan annyi dereng elő a mocsokból csupán, hogy minden nyomort és minden szart a muszlimokra kenünk, ezzel erősítve a degenerált haza védelmét, hogy az amúgy is pattanásig feszített idegek elpattanjanak, és végül aztán előkerüljön a vasvella meg fröcsögjön a vér. De mondom, ez egyáltalán nem újság, az emberiség, mint Isten alakjára megalkotott állatfajta arra született, hogy elpusztítsa végül önmagát és a Földet is. Így lesz, efölött nem nyitok vitát, csak türelmesen ki kell várni.