Csak egészség legyen

Bár a TASZ kiperelte, az Emmi nem hajlandó kiadni az adatokat a kies hazánkban szapora halált okozó kórházi fertőzésekről. Első indokként azért, mert a kért információk személyes adatnak minősíthetők – mondják. Az én anyám szintén az ő szíves közreműködésükkel halt meg, és ezt a boncolási jegyzőkönyv is bizonyítja a bájos “szepszis” szóval, amit, ha kifordítok, és ha be, akkor is azt jelenti, hogy elcseszték. És nem hiszem, hogy angyalom erősen tiltakozna holta után, ha a TASZ megtudná, hogy őt is megölték.

Sokkal közelebb áll a valósághoz – bár lányos zavarukban bizonyára nem tudták, mit beszélnek – az az indok, miszerint az adatok kiadása “nem releváns, helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő lenne”. Ez egy csudálatos félmondat, és benne van, hogy az új, okkultista emberminiszter miért javasolja az imát és a tízparancsolatot abban az esetben, ha a magyar szavazópolgár a lerohadt, ámde világszínvonalú egészségügy karmai közé kerül. Ez a négy jelző: helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő, mutatja azt is, hogy az új koncepció legerősebb bástyája miért az utcai plakátokkal való ráolvasás.

Ennyit tudnak. Brüsszelt és Sorost is megállították a papírokkal, bizonyára így lesz a baktériumokkal is, más okot és indokot nem lelek a sámánisztikus elemek használatára. S bár abban a korban, amikor a főpap tánca esőt hozott és eltántorította a gonoszt, az volt az elfogadott halotti jelentés, hogy Isten adta, Isten elvette. Most meg, amikor már megtudhatjuk azt is, hogy a főorvos úr szaros keze volt a bűnös, azt tartaná célravezetőnek az egészségügyi kormányzat, ha mindenki befogná a pofáját, mert, ha kiderülne az igazság, még elborulna a népek agya. Az iránymutatás tehát ennyi: kuss!

Így is lehet, sőt, ez már divat is. Két nappal azelőtt, hogy az Emmi csak semmi pánik felkiáltással tagadta meg az adatok kiadását arról, hogy hány ember hal meg szíves közreműködésükkel, a mi Parlamentünkben a Bangóné névre hallgató komcsi nőstényördög az iránt érdeklődött, hogy a kormányzat miért titkolta a rákkeltő gyógyszerek ügyét. Soltész államtitkár pedig nem magyarázta el tanáros hűvösséggel, hanem odasétált Bangónéhoz, és Csernobilt emlegetve leordította a fejét. Ebből több érdekesség is fakad. Ha ők sunnyognak, akkor már nem csak az eemút nyóc, hanem a hajdani negyven a hibás, valamint, hogy Soltész államtitkár egy kőbunkó organizmus is, de ez nem újság.

Továbbá, s leglényegesebben, hogy a NER-kormányzás lényege, a központi vezérlő eszméje úgymond, ha valami nem illik bele a vaníliaszagú, rózsaszín világba, és nem lehet előtte átvágni a nemzeti színű szalagot, az nincs is. Ha meg igen, az Soros-ármány, de minimum a komcsik bűne. Ők tehát folttalanok, csak az a zavaró az egészben, hogy mindeközben miért kell úgy megnyilvánulni a Parlamentben, mint mondjuk a Stauffenberg-ügy náci vérbírái, akik a kivégzés előtt még megalázni is igyekeztek a kezük közé került áldozatot. Aztán persze henteskampóra is fellógatták a delikvenst, lefilmezték a vonaglását, hogy a Führer zaklatott lelke ettől nyerjen békét.

Ilyen habitusok vannak most Neriában, és a győzelmi jelentések is olyanok, mint amilyeneket a bajuszos Sztálingrád után kapott. A végeredmény ismeretes már. Hogy ez a mi sorsunk hová lukad ki, az még ingoványos, de az már most tudható, hogy a hagyományos nyugdíjas-köszöntés, miszerint “Csak egészség legyen”, soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban. És pláne azért, mert ez most nem a betegség hiányát, hanem a biztos halál karmai közül való menekvést jelenti. Mert, mint az Emmi filozófiája is mutatja, amiről nem beszélünk, az nincs is, a fertőzésekről nyilatkozni pánikhoz vezet, s a vége az lesz, ha igazat szól az ember, akkor sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár válik belőle. Illetve már az is, csak még nem reszket.

A cinege cipője

Egy bizonyos Kenton Lee 2007-ben Kenyában járt, és azt látta, hogy egy kislányon kicsike cipő volt, kisebb, mint maga a lába. Volt már ilyen a történelemben, a lökött kínaiak a múlt század elejéig azt tartották, a nő akkor bájos, ha tíz centinél nem nagyobb a csülke, ezért azokat gyerekkorban elkötötték, hogy ne tudjanak nőni. Annak a lánynak, aki nem vetette magát alá ennek a kegyetlen eljárásnak esélye sem volt jól férjhez menni, és persze kizárólag parasztlányoknál volt megengedett ez a hanyagság.

A kenyai kislány nem kínai, ez könnyen belátható, ő férjet mezítláb is találna, maximum a csiklóját vágják ki. Ez a Kenton Lee azonban, mint úgy általában az álságos nyugati világ, kellően farizeus, ebből fakadóan az a nyüves cipő fájt neki, ezért megalkotta a “The Shoe That Grows”-t, azt az olcsó lábbelit, ami ötféle méretre állítható, így évekig használható, hogy a szegény gyerekeknek ne kelljen kinőtt darabokban járniuk.

A tervező oldalán bárki adományozhat és vásárolhat egyébként belőle, hogy még több ilyen cipőt tudjanak készíteni, például a Because International, nevű nonprofit szervezeten keresztül eddig több ezret ajándékoztak belőle fejlődő országbeli gyerekeknek. A tervező így biztosan jól él a papucsában meg a pipájával a szájában, azzal a tudattal, hogy valami jót tett az emberiségért. Végül is igen, többet, mint a nagyhatalmak, amelyek tehetetlenül nézik, mi folyik Szíriában.

Esetleg tevőleg dolgoznak a gyalázaton, csak titokban, miközben alakváltós szandálokat tervezgetnek és küldenek azoknak mondjuk, akiknek menekülniük kell. Ilyenből idén egyébként már majdnem egymillió volt, és mennyi lesz még, például csak Idlíb tartományban két és félmillió embernek nincsen hová menekülnie a saját hazáján belül. Olaszország lezárja a partjait, Orbán meg veri a nyálát mindeközben. Ja, meg szandálokat küldözgetünk. Röhej.

“Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.” (Máté, Újszövetség) – Ez jutott eszembe, midőn Soltész Miklós államtitkár et. nyilatkozata került a kezeim közé arról, hogy ők segítik az üldözött keresztényeket a messzi országokban, és templomokat meg iskolákat építenek nekik.

Ez legalább olyan, mint az alakváltó cipő. Illetve nem egészen. Ez a rózsaszín álomvilágban élő cipőtervező hasonlatos Bob Geldof ezer évvel ezelőtti Live Aid-jéhez, szép, szép, de kitörölheti vele a seggét. Ezek mégis Teréz anyák Pártunkhoz képest, amelyik a sivatagban óvja a hitet a polgárai pénzéből, holott ezen polgárok jó része ugyanúgy rászorulna az alakváltós cipőre, mint a kenyai kislány. Így élünk mi Hunniában.

Egyébként, mint az tudvalévő, minden mindennel összefügg. Pártunk külhoni vallásépítő buzgalma az itteni alattvalók közérzetével is. Mi sem beszédesebb erről, mint a Comedy Centrálon fellépő Musimbe Dávid Dennis, aki magyar ember, csak nem ránézésre, s így szórakozott saját magán: vigyáznia kell, miket beszél, mert könnyen a kerítés túloldalán találja magát, és ezzel a külsővel egyhamar nem is jut vissza.

Ilyen föss, szakállas, kreolos fiatalember volt ez a Dávid, és megnyilatkozásából kitetszett, milyen állapotban van a lelke szétzilált világban, amelynek kies hazánk egy egészen sajátos, zártosztály jellegű szeglete. De a többi része sem piskóta éppen, a jelek arra utalnak, hogy az emberiség éppen a dicstelen végnapjait éli. Ezen semmiféle alakváltós szandál nem segít, hiszen már az infantilis Móra is tudta az igazat:

“…Kapkod fűhöz-fához,/ szalad a vargához,/ fűzfahegyen lakó/ Varjú Varga Pálhoz./ Azt mondja a varga,/ nem ér ő most arra,/ mert ő most a csizmát/ nagyuraknak varrja./ Darunak, gólyának,/ a bölömbikának,/ kár, kár, kár, nem ilyen/ akárki fiának!…” – És azóta semmi nem változott. Illetve igen. Annyi történt, hogy egy rövid kitérő után visszakanyarodtunk a Kincskereső Kisködmön világába, az ájtatos ellentengernagyhoz. Vége van.

Mexikói felállás és pézsmapockok

Ha jól számolom göcsörtös és sajgó ujjaimon, akkor egészen pontosan nyolcvanhármat kell aludni még, hogy az urnákat meglátogathassuk. Ez innen nézve nagyon sok, onnan meg kevés. Viszont, ahogyan föstenek a dolgok, momentán épp arra jutottam, hogy teljesen mindegy és érdektelen, hogy százezer év van még addig, vagy egy kósza pillanat.

Így is, meg úgy is győz a mostani mocsadék újra, és utána egyéni gusztus szerint lehet kardba dőlni, iramodni Londonba mosogatni, vagy csak kiülni a kert végiben álló kacska fa tetejére bámulni a Napot. Az újabb nemzeti tragédia nem csak a Fidesz aljas választási rendszere és tömegpszichózisa, és nem is a választópolgár bárgyúsága okán fog bekövetkezni, hanem ellenzéknek nevezett hülyegyerekek ótvaros töketlensége miatt elsősorban.

Arra ébred az ember egyszer csak – vasárnap -, hogy már megint meg akarja váltani a világot valaki. Most jelesül Szigetvári Viktor tartotta fontosnak, hogy az önéletrajzában majd későbben szerepeljen, hogy volt ő miniszterelnök-jelölt is. Másra ez a móka nem alkalmas, illetve arra igen, hogy még biztosabbá tegye Orbán et. győzelmét.

Bödőcs Tibort, a humoristát megkérdezték, hogy miért támadja sokkal kegyetlenebbül Orbánt, mint annak idején Gyurcsányt, amire elmondta, akkor nem volt élet-halál harc, most meg az van. Ilyen egyszerű, de ezt képtelen felfogni a sok önjelölt megváltó, és sütögeti a saját penészes pecsenyéjét Karácsony, Széll, Vona, meg még ki tudja, hány föl nem bukik még az árból. És ezért mondom azt, hogy el vagyunk veszve, azt hiszem.

És akkor még Thürmerről meg az ő Munkáspártjáról nem is beszéltem például. Őrá is szavaz majd pár ezer becsületes hajdani munkásőr, aki megőrizte a hitét, nem az olyanok, mint Bencsik et., aki voltaképp azt sem tudja, ki is ő valójában. De ezt csak kis színesként említettem meg.

Pártunk, ez az egyetlen, például mázsaszámra veszi a szavazatokat a határon túlról is, és ezt már nem is titkolja. Szintén ezen a hétvégén két és fél milliárdot kivettek a zsebünkből megint, és székelyudvarhelyi véreinknek adták, mint a sajátjukat. Aztán egy Soltész Miklós nevű államtitkárnak öltözött agytörzsi lény hozzátette az ukázt is, ami ez volt: arra kérte a székelyföldieket, hogy vetessék fel magukat a magyarországi választások névjegyzékébe, és döntsék el, melyik politikai közösség segített a legtöbbet, mert az áprilisi választásokon a kormánypártok is segítséget kérnek az erdélyi választóktól.

Virág elvtárstól irigyelhette el, ezt a fordulatot minden bizonnyal.

Ezt toldjuk meg a papjaikkal, akik közül szintén vasárnap a hódmezővásárhelyi mutatta meg, mire lehet számítani tőlük a sajgó ujjaimon kiszámolt elkövetkezendő nyolcvanhárom napon, és a kampány még el sem kezdődött igazán. Ki tudja, milyen cukiságok jönnek még a tavaszig.

Viszont a mi drágalátos ellenzékünk nem fogja fel, hogy ez nem klasszikus választási helyzet, amelyben lufival a kézben és bézs ballonkabátban, mosolyogva megy az ember voksolni a tavaszi szélben, hanem életre-halálra menő kézitusa. Vagy bokszmeccs vagy akármi, s ezek ehhez képest egymással játszanak mexikóit. Ez olyan patthelyzet – a mexikói felállás – a klasszikusok szerint, amelyben egyszerre többen is egymásra fogják a mordályt, és, ha valaki meghúzza a ravaszt, az összes megmurdel.

Hogy ezt mért nem lehet ép ésszel belátni, és közös erővel lőni tökön az ellent, azt én föl nem fogom. Például Komáromi Zoltán sem fogta fel, aki Szigetvári miniszterelnök-jelölti megvilágosodása után az alábbi szavakkal hagyta ott az egész bagázst:

„Az ok viszonylag egyértelmű: nem tudtam azonosulni, nem tudtam egyetérteni azzal a kamikaze mentalitással, amivel Szigetvári Viktor vezetésével az Együtt a túlélése érdekében elindult. Semmi korszakváltás, semmi kormányváltás, semmi együttműködés. Ehelyett a (potenciális) szövetségesek kritizálása és a felelőtlen döntések jellemzik az Együtt párt vezetését. Komikusnak tartom, hogy hatékony tettek helyett vagdalkoznak, az egy százalék határán billegő pártként legfontosabb dolguk volt miniszterelnök-jelöltet választani. Szerencsétlen megoldásnak és öngyilkos stratégiának tartom, hogy egy ilyen kis párt egyetlen számottevő szövetséges nélkül, ötvennégy egyéni választókerületben konfrontálódjon a demokratikus ellenzék pártjaival, és egyben veszélyeztesse ezekben a körzetekben a Fidesz jelöltjének a legyőzését. Vége!”

Magam sem mondhattam volna szebben. S mivelhogy nem akarnám megbántani mimózalelkű politimókusainkat, Svejk nyomán pézsmapocoknak titulálom őket. Az én drága bakám a fogdavagon őrét illette ilyen névvel, miután Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta a szerencsétlen agyát a meséivel. Svejk azért tartotta megfelelő névnek a pézsmapockot, mert úgy vélte, attól nem sértődhet meg a manus.

Úgy is lett. Szóhoz sem jutott az ipse.

Angyalok és démonok

Aki nem a NER leszedált és pálott szájú katonája, az szaralak. Te is, meg én is. A tébolyultak minden adandó alkalmat ki is használnak, hogy mindezt a világgal tudassák, hogy vannak „értékek”, amelyeket ők hoztak létre, és van aztán a szentségtelen gendersokaság, amelyik meg tagadja azt, és istentelen.

Volt tegnap az Erkel Színházban egy Határtalan Opera névre hallgató rendezvény, ahol hét mókus tett állampolgársági esküt, és ott volt valami megmagyarázhatatlan okból a Soltész Miklós elnevezésű szén alapú élő molekulahalom is, aki jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára formájában kísért.

Egészen érdekes dolgokat mondott a szeánszon, felütésnek azt, hogy: „Vannak olyanok, akik nem hisznek a magyarságban, vagy egyáltalán nem akarják, hogy megmaradjon.” Ez újszerű fejlemény, idáig csak az ő vesztükre tört az a nyolcmillió, aki nincs velük, most már azt is szeretné ezek szerint, ha a magyar eltűnne a Föld színéről.

Ha így veszem, akkor ez fölhívás a szent háborúra, a NER dzsihádjára, mert soltészi értelemben itt életre-halálra mennek a dolgok, és, ha volna annyi spiritusz a CÖF katonákban, amennyi nincs, akkor éleznék a szablyát és raknák a máglyát, hogy az írmagunkat is kiirtsák a Föld színéről, különben megszűnik a szent, magyar haza.

Bármily hülyén hangzik is, Soltész organizmus ezt mondta, de még ő sem tud róla. Csak fölütötte a kiskátét, és előböfögött valamit belőle, amit olyan ünnepélyesnek vélt, olyan emelkedettnek, hogy úgy érezhető – a mi Buendia szemünkkel -, ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak.

Állítása szerint már több mint egymillióan kérték a honosítást, és akik erre vetemedtek, „hitet tettek a magyarság, a kereszténység és a család mellett”. Ezt is mondta a mi Soltészünk. Megkérdezhetném, hogy ezt honnan a jó francból tudja, de ilyennel nem zaklatom, mert nagyon szűkös az a szótár, amiből dolgozni tud. Vagy, mert ennyire futja neki csupán, vagy, mert ezt engedi a tudjukki.

Másfelől nézve viszont azt sem ártana látni, hogy aki nincs a NER-rel, az immár harmadrangú állampolgár itt, minálunk, mert értelemszerűen megelőzi őt az ő fajtájuk, az a kétmillió, és most már ez az egy is, aki a magyarság szentségében részesülhet. Következésképp adjunk hálát a teremtőnek mi, nyolcmilliónyian, hogy – egyelőre még – nem lőnek halomra, mint az harci körülmények között az árulókkal és idegenekkel szokásban van.

Az is kiderült a delirálásból, hogy „ők” értéket teremtettek, ezek közé tartozik a templomok felújítása és építése, és az – sic! -, hogy „a gyermekvállalás nem bűn”, valamint, hogy a „házasság egy férfi és egy nő kapcsolata”. Lefordítanám ezt a homofób dumát, de egyáltalán nincsen értelme. Leginkább úgy foglalható össze a költő eszmei mondanivalója, hogy négy láb jó, két láb rossz.

S hogy ne legyen kétségünk afelől, ez itt már a kampány, a jövő évi választásokról is szó esett, és a mi napkeleti bölcsünk szerint „lesznek olyanok, akik továbbra is az értékek mellett fognak dönteni, és lesznek az értékek rombolása mellett is társaságok”. Örülök, hogy ebben az olvasatban egy társaság tagja lehetek.

Soha nem voltam még társaság tagja, főleg olyané nem, amelyik értékeket akar rombolni, de vénségemre megérem ezt is, amúgy meg egyáltalán nem érdekel. Mármint, hogy minek tartanak ezek engem. Sokkal inkább foglalkoztat ez az ő szent háborújuk, mert fingjuk sincs, ki ellen vívják, csak egy, hogy miért. És ez a mammon, ilyen egyszerűen, csak szenteltvízzel meglocsolva.

S ha már a szuszogós szerzés ilyen aljasságokra kényszeríti őket, mint amilyet a föntiekben volt szerencsém fölvázolni, akkor megengedő szívvel, ha már olyan kurva nagy keresztények, így mondok le róluk: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. (Lukács 23,34) Viszont erős a sejtésem, hogy ezt nem értik, mert nincsen ahhoz nekik moslékuk.

Fogy a nyáj, kevés a ceremóniamester

Idén júniusban, amikor annak van a szezonja, a Magyar Katolikus Egyház húsz újmisés pappal gazdagodik az MTI szerint. Az adatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szolgáltatta, arról azonban mindenki mélyen hallgat, hogy a gyarapodás üteme egy évtized alatt feleződött, így az idén megyénként legfeljebb egy-egy új pap állhat szolgálatba.

Az egyház adatai szerint tíz év alatt húsz százalékkal csökkent a papok száma, de az igazi feketeleves még hátra van, a papság vészesen öregedik, egyre nagyobb hányad éri el, vagy már jóval túl is haladja a nyugdíjkorhatárt, a Győri Egyházmegyében például a papság több mint fele már betöltötte a 73. életévét, így az egyháznak hamarosan katasztrofális emberhiánnyal kell szembenézni.

Veres András püspök még januárban egy „önfelszámolási” tervet jelentett be az egyházmegyében, néhány éven belül a mostani közel százról nagyjából felére csökkentik a plébániák számát. A papságnak kell eldöntenie, hogy melyik plébániát zárják be, melyik maradjon, elvéve így sok hívőtől a vasárnapi matinéját.

Kajánul vihoghatnék, de nem teszem, mert hitetlen vagyok ugyan, de jóakaratú, így nekem is fáj, ha Mari nénitől megvonják az ostya szopogatásának örömeit. Igaz, ahogyan a papság, úgy a hívők is fogyatkoznak, hiába büszke az alapizé nemzeti hitvallása a kereszténység nemzetmegtartó erejére, az is csak olyan anakronizmus, mint maga az egyház.

Csak ezt bíborban, bársonyban és csúcsos süvegekben nagyon nehéz belátni. János pápa 1962-ben azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy megújítsa az egyház belső életét, az elszakadt keresztény testvéreket visszahívja az egyházba, és párbeszédet folytasson a mai világgal, ami azóta sem, Magyarországon pedig különösen nem megy.

A baj viszont nem csak Magyarországra jellemző, rendületlenül zajlik az egyház leépülése másutt is. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserbenhagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől.

Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.

Visszatérve kéngőzös hazánk állapotjára, itt, minálunk még a redves politika is az egyház ellen dolgozik, pedig nem is tud róla. Megteremtett egy kirakatot, önti a földi javakat, a súlyos milliárdokat a saját hatalmi játszmája érdekében az egyházba, de a hívő nem teljesen hülye, mint például Somlóvásárhelyen sem, ahol a huszonhat éve szolgáló plébános ellen lázadtak fel a helyiek, és ez nem egyedi jelenség.

Itt Tamás atya szolgálata alatt többször összezördült már a lakossággal, de a politikától sem tartotta magát távol, mise helyett gyakran Orbán igéjét hirdette, ami sok hívének nem tetszett, és elmaradtak. Tavaly decemberben pedig föl is jelentették, miután megütött egy tizenöt éves fiút, ezért petíciót írtak a veszprémi érseknek, aki azt válaszolta nekik: a papokat általában augusztusban helyezik át. Gyönyörű.

Nincs egyedül a hülyeségével a somlóvásárhelyi plébános, s ha még fogyatkoznak is, igaza lesz a Beszélő 1981-es cikkének, amely így fogalmaz: „Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad. És valóban úgy tűnik, hogy a magyar katolikus egyház díszmenetben halad az összeomlás felé. Rohamosan csökken a papok száma, egyre kevesebb fiatal jelentkezik erre a pályára, mégsem hiszem, hogy egyedül a paphiány a magyar katolikus egyház végét jelentené. A nagyobb veszélyt az jelenti, ha az egyházat sikeresen eltérítik feladatától, küldetésétől.”

Majd’ negyven évvel ezelőtt a kommunisták bűnének tartották a roskadozást, és ma be kell látnunk, nem az a rendszer volt a legfőbb baj, hanem maga az egyház, amely kétezer év alatt sok vétkével szép lassan fölzabálja önmagát, s ha, mint Ferenc, egy emberarcú pápa kerül az élére, magában hordozva a nyitás és megújulás igazi lehetőségét, akkor az ortodoxok megfojtanák egy kanál vízben, minálunk pedig lekomcsizzák.

Csoda, ha fogy a nyáj, s vele együtt a ceremóniamesterek is? Soltész Miklós, az EMMI államtitkára például a hívőket basztatja az “Istentől és kereszténységtől, kétezer éves kultúránktól elforduló” mentalitás miatt, de nem azért, hogy a hitért aggódjon, hanem, hogy a muszlim vallást és a vadliberális ideológiát vádolja a havibajáért, de be kell látni, hogy ez így nem megy. Az egyház és az állam beteg szimbiózisa csak végromláshoz vezethet.

A keresztényeket nem kell üldözni, üldözik azok saját magukat módszeresen, és, miközben fecseg a felszín, rohadtul hallgat a mély. Kábé úgy ábrázolhatnánk hatásosan a kialakult magyar helyzetet, hogy festményünkön Semjén lógázza a lábát az általa ismert világ peremén, boltzárról mélázik, miközben a Marsról gukerral nézik a jövő vándorai, ki lehet ez a saját hülyeségébe belekövült bohóc, aki semmit nem tanul, ráadásul mindent el is felejt. Nem egy haligali, ami itt folyik, viszont mégiscsak mosolygok az egészen, mert látom, a saját lelki nyomora fojtja meg ezt az egész kócerájt, nem kell ide semmiféle ördög.