Angyalok és démonok

Aki nem a NER leszedált és pálott szájú katonája, az szaralak. Te is, meg én is. A tébolyultak minden adandó alkalmat ki is használnak, hogy mindezt a világgal tudassák, hogy vannak „értékek”, amelyeket ők hoztak létre, és van aztán a szentségtelen gendersokaság, amelyik meg tagadja azt, és istentelen.

Volt tegnap az Erkel Színházban egy Határtalan Opera névre hallgató rendezvény, ahol hét mókus tett állampolgársági esküt, és ott volt valami megmagyarázhatatlan okból a Soltész Miklós elnevezésű szén alapú élő molekulahalom is, aki jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára formájában kísért.

Egészen érdekes dolgokat mondott a szeánszon, felütésnek azt, hogy: „Vannak olyanok, akik nem hisznek a magyarságban, vagy egyáltalán nem akarják, hogy megmaradjon.” Ez újszerű fejlemény, idáig csak az ő vesztükre tört az a nyolcmillió, aki nincs velük, most már azt is szeretné ezek szerint, ha a magyar eltűnne a Föld színéről.

Ha így veszem, akkor ez fölhívás a szent háborúra, a NER dzsihádjára, mert soltészi értelemben itt életre-halálra mennek a dolgok, és, ha volna annyi spiritusz a CÖF katonákban, amennyi nincs, akkor éleznék a szablyát és raknák a máglyát, hogy az írmagunkat is kiirtsák a Föld színéről, különben megszűnik a szent, magyar haza.

Bármily hülyén hangzik is, Soltész organizmus ezt mondta, de még ő sem tud róla. Csak fölütötte a kiskátét, és előböfögött valamit belőle, amit olyan ünnepélyesnek vélt, olyan emelkedettnek, hogy úgy érezhető – a mi Buendia szemünkkel -, ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak.

Állítása szerint már több mint egymillióan kérték a honosítást, és akik erre vetemedtek, „hitet tettek a magyarság, a kereszténység és a család mellett”. Ezt is mondta a mi Soltészünk. Megkérdezhetném, hogy ezt honnan a jó francból tudja, de ilyennel nem zaklatom, mert nagyon szűkös az a szótár, amiből dolgozni tud. Vagy, mert ennyire futja neki csupán, vagy, mert ezt engedi a tudjukki.

Másfelől nézve viszont azt sem ártana látni, hogy aki nincs a NER-rel, az immár harmadrangú állampolgár itt, minálunk, mert értelemszerűen megelőzi őt az ő fajtájuk, az a kétmillió, és most már ez az egy is, aki a magyarság szentségében részesülhet. Következésképp adjunk hálát a teremtőnek mi, nyolcmilliónyian, hogy – egyelőre még – nem lőnek halomra, mint az harci körülmények között az árulókkal és idegenekkel szokásban van.

Az is kiderült a delirálásból, hogy „ők” értéket teremtettek, ezek közé tartozik a templomok felújítása és építése, és az – sic! -, hogy „a gyermekvállalás nem bűn”, valamint, hogy a „házasság egy férfi és egy nő kapcsolata”. Lefordítanám ezt a homofób dumát, de egyáltalán nincsen értelme. Leginkább úgy foglalható össze a költő eszmei mondanivalója, hogy négy láb jó, két láb rossz.

S hogy ne legyen kétségünk afelől, ez itt már a kampány, a jövő évi választásokról is szó esett, és a mi napkeleti bölcsünk szerint „lesznek olyanok, akik továbbra is az értékek mellett fognak dönteni, és lesznek az értékek rombolása mellett is társaságok”. Örülök, hogy ebben az olvasatban egy társaság tagja lehetek.

Soha nem voltam még társaság tagja, főleg olyané nem, amelyik értékeket akar rombolni, de vénségemre megérem ezt is, amúgy meg egyáltalán nem érdekel. Mármint, hogy minek tartanak ezek engem. Sokkal inkább foglalkoztat ez az ő szent háborújuk, mert fingjuk sincs, ki ellen vívják, csak egy, hogy miért. És ez a mammon, ilyen egyszerűen, csak szenteltvízzel meglocsolva.

S ha már a szuszogós szerzés ilyen aljasságokra kényszeríti őket, mint amilyet a föntiekben volt szerencsém fölvázolni, akkor megengedő szívvel, ha már olyan kurva nagy keresztények, így mondok le róluk: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. (Lukács 23,34) Viszont erős a sejtésem, hogy ezt nem értik, mert nincsen ahhoz nekik moslékuk.

Fogy a nyáj, kevés a ceremóniamester

Idén júniusban, amikor annak van a szezonja, a Magyar Katolikus Egyház húsz újmisés pappal gazdagodik az MTI szerint. Az adatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szolgáltatta, arról azonban mindenki mélyen hallgat, hogy a gyarapodás üteme egy évtized alatt feleződött, így az idén megyénként legfeljebb egy-egy új pap állhat szolgálatba.

Az egyház adatai szerint tíz év alatt húsz százalékkal csökkent a papok száma, de az igazi feketeleves még hátra van, a papság vészesen öregedik, egyre nagyobb hányad éri el, vagy már jóval túl is haladja a nyugdíjkorhatárt, a Győri Egyházmegyében például a papság több mint fele már betöltötte a 73. életévét, így az egyháznak hamarosan katasztrofális emberhiánnyal kell szembenézni.

Veres András püspök még januárban egy „önfelszámolási” tervet jelentett be az egyházmegyében, néhány éven belül a mostani közel százról nagyjából felére csökkentik a plébániák számát. A papságnak kell eldöntenie, hogy melyik plébániát zárják be, melyik maradjon, elvéve így sok hívőtől a vasárnapi matinéját.

Kajánul vihoghatnék, de nem teszem, mert hitetlen vagyok ugyan, de jóakaratú, így nekem is fáj, ha Mari nénitől megvonják az ostya szopogatásának örömeit. Igaz, ahogyan a papság, úgy a hívők is fogyatkoznak, hiába büszke az alapizé nemzeti hitvallása a kereszténység nemzetmegtartó erejére, az is csak olyan anakronizmus, mint maga az egyház.

Csak ezt bíborban, bársonyban és csúcsos süvegekben nagyon nehéz belátni. János pápa 1962-ben azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy megújítsa az egyház belső életét, az elszakadt keresztény testvéreket visszahívja az egyházba, és párbeszédet folytasson a mai világgal, ami azóta sem, Magyarországon pedig különösen nem megy.

A baj viszont nem csak Magyarországra jellemző, rendületlenül zajlik az egyház leépülése másutt is. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserbenhagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől.

Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.

Visszatérve kéngőzös hazánk állapotjára, itt, minálunk még a redves politika is az egyház ellen dolgozik, pedig nem is tud róla. Megteremtett egy kirakatot, önti a földi javakat, a súlyos milliárdokat a saját hatalmi játszmája érdekében az egyházba, de a hívő nem teljesen hülye, mint például Somlóvásárhelyen sem, ahol a huszonhat éve szolgáló plébános ellen lázadtak fel a helyiek, és ez nem egyedi jelenség.

Itt Tamás atya szolgálata alatt többször összezördült már a lakossággal, de a politikától sem tartotta magát távol, mise helyett gyakran Orbán igéjét hirdette, ami sok hívének nem tetszett, és elmaradtak. Tavaly decemberben pedig föl is jelentették, miután megütött egy tizenöt éves fiút, ezért petíciót írtak a veszprémi érseknek, aki azt válaszolta nekik: a papokat általában augusztusban helyezik át. Gyönyörű.

Nincs egyedül a hülyeségével a somlóvásárhelyi plébános, s ha még fogyatkoznak is, igaza lesz a Beszélő 1981-es cikkének, amely így fogalmaz: „Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad. És valóban úgy tűnik, hogy a magyar katolikus egyház díszmenetben halad az összeomlás felé. Rohamosan csökken a papok száma, egyre kevesebb fiatal jelentkezik erre a pályára, mégsem hiszem, hogy egyedül a paphiány a magyar katolikus egyház végét jelentené. A nagyobb veszélyt az jelenti, ha az egyházat sikeresen eltérítik feladatától, küldetésétől.”

Majd’ negyven évvel ezelőtt a kommunisták bűnének tartották a roskadozást, és ma be kell látnunk, nem az a rendszer volt a legfőbb baj, hanem maga az egyház, amely kétezer év alatt sok vétkével szép lassan fölzabálja önmagát, s ha, mint Ferenc, egy emberarcú pápa kerül az élére, magában hordozva a nyitás és megújulás igazi lehetőségét, akkor az ortodoxok megfojtanák egy kanál vízben, minálunk pedig lekomcsizzák.

Csoda, ha fogy a nyáj, s vele együtt a ceremóniamesterek is? Soltész Miklós, az EMMI államtitkára például a hívőket basztatja az “Istentől és kereszténységtől, kétezer éves kultúránktól elforduló” mentalitás miatt, de nem azért, hogy a hitért aggódjon, hanem, hogy a muszlim vallást és a vadliberális ideológiát vádolja a havibajáért, de be kell látni, hogy ez így nem megy. Az egyház és az állam beteg szimbiózisa csak végromláshoz vezethet.

A keresztényeket nem kell üldözni, üldözik azok saját magukat módszeresen, és, miközben fecseg a felszín, rohadtul hallgat a mély. Kábé úgy ábrázolhatnánk hatásosan a kialakult magyar helyzetet, hogy festményünkön Semjén lógázza a lábát az általa ismert világ peremén, boltzárról mélázik, miközben a Marsról gukerral nézik a jövő vándorai, ki lehet ez a saját hülyeségébe belekövült bohóc, aki semmit nem tanul, ráadásul mindent el is felejt. Nem egy haligali, ami itt folyik, viszont mégiscsak mosolygok az egészen, mert látom, a saját lelki nyomora fojtja meg ezt az egész kócerájt, nem kell ide semmiféle ördög.