Meghalni szépen

Egy esős vasárnapon K. József épülettisztasági menedzser és operátor úgy délután tájt arra lett figyelmes, hogy szúr a tüdeje, zihál, alig kap levegőt, ömlik róla az izzadság, össze-vissza ver a szíve és forró a feje. Közkeletűbben ezt úgy mondják, hogy rohadt szarul volt K. József, de annyira, hogy lelkében épp halni készült, és kalapkúrán gondolkozott, hogy ezt a végső, mindent lezáró megoldást azért még elodázza kicsit.

Ekkor kopogott be hozzá J. Erzsébet, magyarán Bözsi egy kis sóért, mint jó szomszédhoz, de elég volt csak ránéznie K. Józsefre, hogy jöttének okát elfeledje, és előbújjon belőle a gondoskodó anyatigris.

– Maga meg hogy néz ki? – ilyen közvetlenül szegezte neki az érdeklődését K. Józsefnek, mert az tényleg ramaty formában volt. Csapzott hajával, beesett, láztól csillogó és karikás szemeivel, a sípoló légzésével látszott, hogy nem tréfadolog ez ember, és J. Erzsébet, magyarán Bözsi épp ezekkel a szavakkal összegezte, amit látott, állította fel a diagnózist, majd zavarta el egy kosszal K. Józsefet az ügyeletre, és ezzel kezdődött el minden.

Az ügyelet úgy nézett ki, mint a szarrá vert 2. Magyar Hadsereg a Donnál. Sóhajtozó, átvérzett kötésű, felkötött karú, mankós és tolószékes népek töltötték meg a várót, a termet megülte a halál édeskés bűze, ezen kívül izzadság, némi szar-, és fokhagymaszag terjengett. Ez utóbbiról nem lehetett megállapítani, kiből-miből árad, de ott lebegett. K. Józsefnek mázlija volt, és talált ülőhelyet egy leharcolt széken, csak arra kellett vigyáznia, hogy szálka ne menjen a seggébe, egyébként minden rendben lévőnek mutatkozott.

Így telt ez idő, de, hogy mennyi, azt nem lehetett tudni, odakint néhányszor elvirágzott a fa és le is hullott a lombja, K. József mindösszesen háromszor esett ájultan a földre vagy a betegség vagy az éhség miatt, de ez mindegy is volt, mert jótét lelkek mindig visszatuszkolták a székre. Sőt, ki is támasztották jobbról egy húgyszagú torzonborzzal, balról pedig egy szétrúzsozott, dagadt nénivel. Úgy néztek ki, mint a szentháromság, később kicsit, mint a Laokoón csoport, amikor K. József már sorra is került.

– Mi a panasza? – ezt kérdezte a doktor, pedig csak rá kellett volna néznie K. Józsefre, akibe tényleg már csak hálni járt a lélek. Betegünk azonban valami elképesztő lelkierőről téve tanúbizonyságot módszeresen előadta a szúrást, a szívét meg az izzadását. Ezt nem is kellett volna, mert kis tócsa gyűlt össze alatta, sőt, miközben beszélt, úgy sípolt, mint egy gumikacsa a játékos, habos fürdővízben.

– Láza van? – érdeklődött kedvesen a doktor, de most sem nézett rá K. Józsefre, csak a papírjaira, és onnan dirigált.

– Nem tudom. – felelt K. József, mert érezte ugyan, de nem tudta, így válasza megfelelt a formállogika követelményeinek, ez azonban az orvost nem hatotta meg egyáltalán.

– Hozott magával lázmérőt? – ezt tudakolta K. Józseftől, akinek beesett szeme ettől elkerekedett, és sípolt egy nagyot a száján át a mellkasa. Viszont a doktor szenvtelenül folytatta.

– A mi utolsó lázmérőnk két hete törött el, egy részeg vasutas izmozott vele, de, gondolom, ez magát nem érdekli. Viszont anélkül, hogy tudnám, mennyi a láza pontosan, mit kezdjek magával? – idáig jutott az elmélkedésben, amikor a folyosóról futkosás hallatszott, sikítozás, szörnyülködés, egy kéz föltépte az ajtót, és kétségbe esve hívták az orvost, aki kirohant az asszisztenssel együtt, csak egy hosszú légvonatot hagytak maguk után.

A felfordulás elnyugodott aztán, de K. József ugyanolyan rosszul volt, mint eddig, kis idő után nem is bírta tovább, és ájultan fordult le a székről. Arra ébredt, hogy az asszisztens csöcsei az arcába lógnak, és pofozgatja őt ez a jótét lélek, így akarta visszaverni belé az életet, ami aztán sikerült. Közös erővel valahogyan visszamászott K. József a székre, és azt látta, hogy az orvos mosakszik, mert csupa festékfröcsek a keze, az arca, meg mindene.

– Valami hülye megint idefestette a bejárathoz a kisvonatozó Orbánt, tudja, le kellett mázolni, hogyha például maga megy kifelé, el ne vonja a figyelmét a gyógyulástól. Hol is tartottunk? Ja, a lázánál. – megfogta K. József homlokát, de felszisszenve elrántotta.

– Maga éget, nem kell az a hőmérő. Szerintem tüdőgyulladása van, de a bizonyossághoz kellene egy mellkasi röntgen. – Nézegette a papírjait, hümmögött, és írt, majd K. József kezébe nyomta a cetlit.

– Három hét múlva, reggel nyolcra várom, viszontlátásra, de addig csillapítani kellene azt a lázat valahogyan. Gyógyszerünk nincs, legjobb lesz, ha itt, a patakban megmerítkezik egy kicsit. Viszlát, és vigyázzon magára.

Ezzel kipenderítette K. Józsefet, és el is bődült, hogy kéri a következőt. A betegnek erősen pisálnia kellett már, ezért betámolygott a WC-be, s ahogy könnyített magán, úgy rogyott össze, aközben méltatlanul, már lehunyta a szemeit és ott feküdt a földön, de még mindig bugyogott belőle a nafta.

J. Erzsébet, magyarán Bözsi talált rá három nap múlva, mert megint elfelejtett sót venni. Kölcsönkérni indult hát, de K. Józsefet nem találta sehol, és a lakás is ugyanúgy nézett ki, mint amikor elzavarta az ügyeletre. Ezért J. Erzsébet, magyarán Bözsi elindult felkutatni őt feledve megint a sót, és meg is találta ott, az ügyelet WC-jében, ahogy nem lázas volt már, hanem egészen hideg, és meg is szépült. Nézegette volna, ha nem lett volna húgyszaga, így azonban már semmire sem mehetett vele, ilyen holtan. Hívni akart valakit, hogy akkor most mi legyen, de mindenki festékes vödrökkel és korongecsetekkel rohangált, az összes orvos és ápoló, mert az az alak már megint ott vonatozott a falon, zavarva a betegeket a gyógyulásban.

Csak egészség legyen

Bár a TASZ kiperelte, az Emmi nem hajlandó kiadni az adatokat a kies hazánkban szapora halált okozó kórházi fertőzésekről. Első indokként azért, mert a kért információk személyes adatnak minősíthetők – mondják. Az én anyám szintén az ő szíves közreműködésükkel halt meg, és ezt a boncolási jegyzőkönyv is bizonyítja a bájos “szepszis” szóval, amit, ha kifordítok, és ha be, akkor is azt jelenti, hogy elcseszték. És nem hiszem, hogy angyalom erősen tiltakozna holta után, ha a TASZ megtudná, hogy őt is megölték.

Sokkal közelebb áll a valósághoz – bár lányos zavarukban bizonyára nem tudták, mit beszélnek – az az indok, miszerint az adatok kiadása “nem releváns, helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő lenne”. Ez egy csudálatos félmondat, és benne van, hogy az új, okkultista emberminiszter miért javasolja az imát és a tízparancsolatot abban az esetben, ha a magyar szavazópolgár a lerohadt, ámde világszínvonalú egészségügy karmai közé kerül. Ez a négy jelző: helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő, mutatja azt is, hogy az új koncepció legerősebb bástyája miért az utcai plakátokkal való ráolvasás.

Ennyit tudnak. Brüsszelt és Sorost is megállították a papírokkal, bizonyára így lesz a baktériumokkal is, más okot és indokot nem lelek a sámánisztikus elemek használatára. S bár abban a korban, amikor a főpap tánca esőt hozott és eltántorította a gonoszt, az volt az elfogadott halotti jelentés, hogy Isten adta, Isten elvette. Most meg, amikor már megtudhatjuk azt is, hogy a főorvos úr szaros keze volt a bűnös, azt tartaná célravezetőnek az egészségügyi kormányzat, ha mindenki befogná a pofáját, mert, ha kiderülne az igazság, még elborulna a népek agya. Az iránymutatás tehát ennyi: kuss!

Így is lehet, sőt, ez már divat is. Két nappal azelőtt, hogy az Emmi csak semmi pánik felkiáltással tagadta meg az adatok kiadását arról, hogy hány ember hal meg szíves közreműködésükkel, a mi Parlamentünkben a Bangóné névre hallgató komcsi nőstényördög az iránt érdeklődött, hogy a kormányzat miért titkolta a rákkeltő gyógyszerek ügyét. Soltész államtitkár pedig nem magyarázta el tanáros hűvösséggel, hanem odasétált Bangónéhoz, és Csernobilt emlegetve leordította a fejét. Ebből több érdekesség is fakad. Ha ők sunnyognak, akkor már nem csak az eemút nyóc, hanem a hajdani negyven a hibás, valamint, hogy Soltész államtitkár egy kőbunkó organizmus is, de ez nem újság.

Továbbá, s leglényegesebben, hogy a NER-kormányzás lényege, a központi vezérlő eszméje úgymond, ha valami nem illik bele a vaníliaszagú, rózsaszín világba, és nem lehet előtte átvágni a nemzeti színű szalagot, az nincs is. Ha meg igen, az Soros-ármány, de minimum a komcsik bűne. Ők tehát folttalanok, csak az a zavaró az egészben, hogy mindeközben miért kell úgy megnyilvánulni a Parlamentben, mint mondjuk a Stauffenberg-ügy náci vérbírái, akik a kivégzés előtt még megalázni is igyekeztek a kezük közé került áldozatot. Aztán persze henteskampóra is fellógatták a delikvenst, lefilmezték a vonaglását, hogy a Führer zaklatott lelke ettől nyerjen békét.

Ilyen habitusok vannak most Neriában, és a győzelmi jelentések is olyanok, mint amilyeneket a bajuszos Sztálingrád után kapott. A végeredmény ismeretes már. Hogy ez a mi sorsunk hová lukad ki, az még ingoványos, de az már most tudható, hogy a hagyományos nyugdíjas-köszöntés, miszerint “Csak egészség legyen”, soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban. És pláne azért, mert ez most nem a betegség hiányát, hanem a biztos halál karmai közül való menekvést jelenti. Mert, mint az Emmi filozófiája is mutatja, amiről nem beszélünk, az nincs is, a fertőzésekről nyilatkozni pánikhoz vezet, s a vége az lesz, ha igazat szól az ember, akkor sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár válik belőle. Illetve már az is, csak még nem reszket.

Rágjon sokat!

Vajúdott sokat a Kásler nevű hegy, bejelentette, hogy bejelent, aztán hatásszünetet tartott, és előbukott belőle az egy igazság, hogy talán mégsem mindent old meg az ima és a tízparancsolat. Illetve lehet, de az ő lelke és szíve a pogányokért is remegve dobban, így kiderült, ha a hitetlen gyaur képtelen imádkozni, s így nem akar kórházban bájosan benyalt fertőzésben elpusztulni, mert amúgy hullunk ettől, mint a legyek, akkor mosson kezet.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy anyám is azért halt meg ettől, jegyzőkönyvileg igazolva, ámde még annyit sem mondva kórházilag, hogy bocs, redves volt a főorvos úr körme, amikor benne turkált. Sőt, felidézve, amit ugyan nem ismertek el, de apám is azért lehetett holtában olyan sárga, mint a sütőtök, mert beléje is belegyömték a szepszist. És mindketten élhetnének talán, ha már akkor megjelennek azok a plakátok, amelyek most megoldják az összes bajt és gondot.

Mert a Soros ellen oly jól bevált fegyvert vette elő a kormány, és plakátkampányt indított a kórházi fertőzések visszaszorítása érdekében. Ezek a műalkotások nem kékek, hanem bájosan narancssárgák, és ez áll rajtuk: “A megoldás a te kezedben van: előzzük meg közösen az egészségügyi ellátással kapcsolatos fertőzéseket!” – És a plakáton éppen kezet mosnak Semmelweis után kétszáz évvel, ami komoly teljesítmény valamint agybaj.

A többség elalélt itt, hogy na, végre, valami értelmes dolgot plakátoltak ki nagy buzgalmukban, meg, hogy a hirdetős céges havernak is csurranjon. Én meg úgy vélem Gyurcsány után szabadon, hogy lófaszt mama. Annál tényleg felemelőbb, mintha az lenne odasrejbolva, hogy öljünk meg minden rohadékot, de ez itt annyi csupán, mintha egy varázsló állana a papíron és delejezne, hogy múkodj! Értelme annyi csak az egésznek.

Emlékeim szerint ugyanis már az óvodában is tudnak annyit a kiscsávók, hogy szaros kézzel nem turkálunk a saját szájunkban, de vessenek a mókusok elé, ha ez nincs így. Ezen túl, talán – de nem biztosan – az egészségügyben dolgozók is vannak ennyire felvilágosultak, és megsúrolják a mancsukat, feltéve, ha van mivel, ugye. Ilyképp elég lehangoló ez az egész, mert mutatja, mire tartja állampolgárait a hatalom, illetve jelzi, hogy mire véli saját magát is.

A “Cipőt a cipőboltból”, a “Még mindig centrumhétfő” világa ez, illetve, ennek az egészségügyi vonulata idéződik fel megint, hogy “Rágjon sokat, mosson fogat”. És erre hajaz az is, midőn a kórház rothadó falára lehet pöfögő Orbánt pingálni, és itt nem a vezér kisvasutas képe a lényeg, hanem, hogy van penészes kórházi fal, amelyre rákerülhet. Sőt, hogy e falak mögött meg nincs klozettpapír, hogy a beteg kitörölhesse a szaros seggét.

Egyébként, aki kitalálta ezt, a tökeinél ragadta meg a probléma velejét – vagy miket is mond Virág elvtárs -, mert a szaktárca mindettől a plakáttól harminc százalékos csökkenést vár, csak nem tudni, mihez képest. Mert az máig titok, hogy az űrkorszaki magyar egészségügy hány polgártársat gyilkolt meg és gyilkol a mai napig szepszisekkel, s tán sokat, mert azt is felvetették, hogy majd többet költenek fertőtlenítő szerekre.

Igaz, nem ez áll a plakáton, így, ha hülye lennék, akkor azt hinném, hogy például anyám még ma is élhetne, ha a combnyaktörése után megmosatom vele a kezeit, és így adom át őt szíves operációra. Mert most is azt mondják a józanabb szakértők, hogy az irány jó, csak az a kérdés, lesz-e elég szakképzett dolgozó a kórházakban, aki betartja a szigorításokat, és haza is érkeztünk.

Mindemellett, hogy adtak a szarnak egy pofont, nem is ez a leglehangolóbb az egészben. Hanem, hogy idáig jutottunk megint. S bár a szétrohadó egészségügyre kéne gondolnom, mégsem azt teszem, hanem afölött andalodok el, hogy a hanyatlásban visszaértünk a jelszavakig, aminek olyan munkásmozgalmi és ezen kívül náci bukéja van. Az ilyesmitől meg berzenkedik az ember, ha nem egydimenziós, és az a reakciója, hogy inkább dögöljek meg, de ezeknek nem mosom meg a retkes mancsomat.

Bennem ilyenek a fölhorgadások, bár lehet, én vagyok a hülye. Vagy inkább hüje.

Balog miniszter szétnyílt mellkasa

Meghalt egy kislány, akit nyitott mellkassal szállítottak át egyik magyar kórházból a másikba, mert az előbbiben nem volt CT. Ilyenkor az ember elszomorodik, megdöbben, elmélázik, ki-ki habitusa és gusztusa szerint. Tiszteletesek imádkoznak, és mindenfélét kérnek az Úrtól.

Balog miniszter, miután esztergált a Diósgyőri Gépgyárban, teológusnak szegődött, aztán meg Fidesz-es lett. Hogy a lelkét mikor veszítette el, azt csak ő, meg az ő Ura tudhatja, viszont most ebbéli állapotában áll előttünk, nem igazán mondhatnánk, hogy nagy örömünkre, viszont a mostani rendszer díszes példányaként.

A kislány halálára az egyik televízióban ezt bírta mondani: „Lehet, hogy nyitott mellkassal át kell szállítani a beteget egy másik kórházba, hogy CT-vizsgálatot kapjon, de eddig a másik kórházban sem volt CT.” Tehát az ország jobban teljesít. Sőt, talán meg sem halt az a gyerek, hiszen így folytatta: „Álhírekkel támadják a magyar egészségügyet, mert csak azzal foglalkozik mindenki, hogy melyik kórházban nincs CT, miközben kétszer annyiban van, mint korábban volt.”

Ismét mindenki vérmérséklete szabja meg azt, hogy milyen átkot szór a miniszter fejére, vagy, hogy lelkében miképpen verné szét a fején a hokedlit, de nem is ez a lényeges igazán, hanem, hogy Balog miniszter a rendszer eszenciája mintegy, a Fidesz lelke (hm), mert ilyen az összes.

Fingjuk sincsen a magyar valóságról, vagy, ha van is némi tudomásuk róla, akkor gondosan titkolják a hatalom gyakorlásának aljas szándékától vezérelve. Mindeközben pedig nemhogy senkit nem hagynak az út szélén, hanem egyáltalán tudomást sem vesznek az „aljanépről”.

Ugyanebben a műsorban a kórházi várólisták kapcsán merült fel ugyanis, hogy azt némi cash-el meg lehet gyorsítani. Az emberi miniszter szerint: „Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Akinek nincs semmije, az annyit is ér, ugye.

De, hogy ne csak erről a Balogról essék szó, idézzük ide Harrach Péter nem is oly régi esetét a gyermekéhezés kapcsán. Nekiszegezte a szervilis műsorvezető a sugalmazó kérdést-állítást, hogy: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést, melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes.” A mindig vidám keresztény válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése”.

És a Nap vidáman süt a temetéseken. Emlékezhetünk továbbá – hogy visszakanyarodjunk Baloghoz – a hiltoni vacsorára: „Negyven nehéz körülmények között élő gyermeket ajándékoz meg a Református Szeretetszolgálat egy különleges vacsorával, melynek fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere.”

Ezen a libaerőleves után „Nyilas Misi Pakkokat” kaptak a szerencsétlenek, viszont annyira már nem becsülték őket, hogy a nevüket megkérdezzék, pláne megjegyezzék, a csomagokra ugyanis csak annyi volt írva, hogy “6-7 éves fiúnak”; “10-14 éves lánynak”; “5-10 éves fiúnak”.

Ez a lányka, aki Balog szerint meghalt vagy sem, szintén névtelen, de a tiszteletlennek mindegy is. Nincsen, és nem is volt. Te sem létezel, proletár. Hülye pártok ilyenkor teljesen feleslegesen lemondásra szólítanak fel. Minek? Úgysem fog. A magam részéről például a fölháborodáson is túl vagyok. Undorodom csak. Ha akarsz, csatlakozz.

Hagymás kenyér

Polgártársak, véreim, magyar anyák! Ne üljünk fel a sorosista FB incselkedésének, amely nemzetellenes diablo azzal vádolja meg a mi egészségügyünket, amely példát mutat minőségről még a dévaj Brüsszelnek is, hogy nem megfelelően táplálja a hont teleszülő kismamáinkat a János kórházban.

Kép kereng ezen ellenforradalmi fórumon, rajta jófajta magyar kenyér, magyar hagyma, magyar tejszínkrém, és azon élcelődik, hogy mi ilyennel etetjük kismamáinkat, akik teljesítették a Párt felé vállalt legszentebb kötelességüket, és fiút adtak Németh Szilárdnak. Azt sugallják a sátáni képpel, hogy ez nem elég, így vádaskodnak alaptalanul.

Polgártársak! Nem arról van szó, hogy nem tudnánk egyebet is kékszegélyű kistányéron a mi szoptatós kismamáink elé tálalni, nem. Egyszerűen nem akarunk. Több ezer évre visszatekintő, népi táplálkozástudományi megfigyelések alapján, amelyet a „van vöröshagyma a tarisznyába” mutatóval ellátott rigmus is mutat, alaposan átgondolt etetési stratégia ez. A disznóknál is bevált.

Mert nézzük csak, polgártársak! A kenyér, amelyhez a gabnát Szent István aszott jobbjával aratjuk, mily szakralitást is képvisel, mily emelkedettséget, nem véletlenül nevezi azt szíriuszi nyelvünk másként életnek is. Hogy mily verejtékek szükségesek ahhoz, hogy ezt a sajátos kulináriát kismamáink elé tehessük vérrel és izzadsággal, amelyet keményen dolgozó népünk hullat.

Pékjeink fáradságot nem ismerve, s ügyelve, hogy a veknibe patkány, kisegér ne kerüljön, ennen verejtékükkel locsolva hajnal hasadtára elébünk teszik munkájuk eredményét. Az elkészült kincsből pedig, polgártársak, egy egész, nem fél, nem harmad, hanem figyeljetek, egy egész szeletet kap nemzetünk lánya. S mi a köszönet? Az értelmetlen gúny.

Aztán a vereshagyma, polgártársak! És nem is öregen, hanem hamvasan, újkorában, hogy örömmel halljuk képzeletünkben, miként reccsen a húsa kismamáink gyöngy fogsora alatt. Tele e növény jófajta illóolajokkal vitaminokkal, sőt, pektinnel, de még guvertinnel is. Oly erővel, amely féregűzésre, sőt vizelethajtásra is jó.

Hát mi a baja ezzel a hanyatló nyugatnak, hacsaknem az, hogy elirigyli tőlünk. Ezért mondja, a szoptatós anyák kerüljék az erősen hagymás ételek fogyasztását, mert az illóolaj-aromák átmennek a tejbe. Átmennek, és? Egyenest a kisdedek gyomrába, akik így már az első napokban szívják magukba a magyarságot, már öntudatlanul, így válnak bizton igaz hazafikká. Ne higgyetek a Sorosnak, egyetek ti is hagymát hagymával. Ez az egyetlen nemzethez méltó cselekedet.

És hát a tejszín. Nem is csak úgy póriasan, hanem krémmé kavarva. Sőt, bár adhatnánk akár bivaly, kecske, szamár, ló, teve vagy akármi más lábasjószág nedvéből készítve, de mi nem, mi a tehénből csöpögtetjük alá a mennyei folyadékot. Fáradságot nem ismerve dolgozzuk fel krémes eledellé, és nem kenjük meg vele a kenyeret, hanem egy egész tégellyel teszünk a kismamák elé, felkínálva nekik a kenés, mártogatás, tunkolás mérhetetlen szabadságát.

Polgártársak, véreim, magyar anyák! Hát ki tesz, ki tenne meg még ily sokat táplálásotokért? Na, ugyehogy senki más. Látjuk, mily temérdek munka és gyötrelem jár azzal, hogy feltálaljuk e nemes eledeleket, és nem csak kilökjük a kismamát a rétre legelni, hogy zabálj, paraszt! Nem, mi elébe tesszük, s ez a hála. Élcelődnek mirajtunk, támadják vívmányainkat, de mi Isten segedelmével megvédjük ezt is.

Senki, hangsúlyozom, senki nem szólhat bele abba, milyen étket kínálunk nemzetünk frissen szült lányainak. Nem leszünk gyarmat! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Megazisten.

Műtőbe menet

A SOTE I. számú női klinikáján kibocsátottak egy Befehlt a bizonytalanba indulóknak, amely tartalmazza a szokásos magyar utasításokat, hogy mit vigyen magával az ember, ha műtétre készül kivirágos jókedvében. Nincsen benne nagyobb meglepetés. Ahogyan megszokhattuk, akinek fölvágják a hasát, előtte még hozzon magával vizet, poharat, evőeszközt, tisztálkodási dolgokat, bugyogót, intimbetétet, papírzsebkendőt, vécépapírt, gyógyszereket meg törölközőt. Valamint kutyafaszát is a biztonság kedvéért.

Egyetlen úttörő vagy cserkész sem megy felkészületlenül táborozni, és ők, akik soha nem látott merészséggel indulnak a magyar egészségügy koszos karmai közé, ezt már jól tudják. Vagonnyi dolgot cipelnek a kórházba, hogy a csomagok alatt elvész a beteg, de itt, az egyes számún a kívánalmak két darab fáslival gyarapodtak – tíz centissel -, amelyeket a műtőssegéd kezébe kell nyomni, amikor az embert félkómásan tolják a kivégző helyre. A fásli az nem jó, erről búbánatos tapasztalataim vannak.

Ahol fásli van, ott más is van. Az én anyám immár három és fél éve döntött úgy, hogy elhasal az előszobában, miközben sikkant egy aprót, mint amikor a gazellát torkon ragadja az oroszlán. Bal lába a melle alá csúszott, amely mutatványt a kiérkező mentősök élénk hümmögéssel és jó szaki módján kommentáltak, hogy ez bizony az. Hogy eltörött a combja nyakja neki, és az ember akkor, úgy vélte, hogy Isten segedelmével majd megoldjuk ezt is, és aztán nem. A műtét után négy nappal szórták vissza nekem meregetni őt a mocsokból.

Nem küldtem vele fáslit, aztán azzal kaptam vissza mégis. Mint a múmiát tekerték be vele a kopottas szemérméig, és közösen a hasába adogattuk az injekciókat, hogy mért, azt nem tudom. Talán azért, hogy többször elájuljak, miközben ő teljesen elbambult, elment az esze neki, és nagyon sürgősen halt meg. Olyan gyalázatosan, hogy az utolsó emlékem nem megszépítő volt, hanem, hogy a torkán ragadott vad fátyolos szemével csorog vissza a szájából a beléje szuszmakolt joghurt, de az látszott, hogy ízlett, és annak én akkor és ott örültem, hogy jó azért neki egy kicsit.

Aztán teljesen jó lett, és most már a nagy óceánon habos kakaót majszol ő. Nekem viszont akkor lett rossz, amikor a proszektúrán fölnyisztolták, és adtak a műveletről egy papírdarabot, hogy az az organizmus, aki valaha az anyám volt, és a Gabriella nevet kapta a hülye nagyanyámtól, vénségére, miközben vagdosták őt, kapott egy szepszist, ami leállította a veséjét. Utólag megadtam neki a felmentést, hogy nem önszántából lett jámbor idióta, hanem, mert mindenféle mérgek öntötték el az agyát, egészen addig, hogy az ágyról lecsúszva adta elő a végleges szaltó mortálét, és most már por és hamu.

Ilyen kondíciókkal vettem kézbe a fásliról szóló híreket, és a fentebb vázolt tapasztalatokkal vértezve érett módon nem a reflex működött bennem, hogy hány stadion az hány tekerős dolog. Mert most már tudom, a lutri az nem ez, hanem, hogy úgy kapjuk vissza az egészségügy futószalagjára bocsátott szerettünket, hogy nem mászkálnak benne olyan paraziták, amelyek a tusolóban lévő hullákból indultak lehengerlő útjukra. Jobban teljesítünk, az egészen bizonyos.

Mert lássuk be, amikor kórházaink áldásos működése okán többen halnak meg fertőzésben, mint frontális ütközésben Mészáros Lőrinc útjain, akkor nem az az aggodalom oka, hogy egy szelet dohos kenyér mackósajttal az eledel, amit a ketteske kap, se nem, hogy mivel törli a seggét, hanem, hogy élve kerül e ki a darálóból. Miután a vizitdíjat fiatalos lendülettel leszavaztatta az akollal a nemzet jótevője, most már baszhatjuk, és nem a várólista, nem a bunkó nővér kínja, hanem az a nagy büdös kérdés, ha leszedálva nem tudjuk a műtőssegéd kezébe nyomni a fáslit, kettőt, tíz centiset, akkor megdöglünk é, avagy sem. Többnyire igen.