Ha jól számolom göcsörtös és sajgó ujjaimon, akkor egészen pontosan nyolcvanhármat kell aludni még, hogy az urnákat meglátogathassuk. Ez innen nézve nagyon sok, onnan meg kevés. Viszont, ahogyan föstenek a dolgok, momentán épp arra jutottam, hogy teljesen mindegy és érdektelen, hogy százezer év van még addig, vagy egy kósza pillanat.
Így is, meg úgy is győz a mostani mocsadék újra, és utána egyéni gusztus szerint lehet kardba dőlni, iramodni Londonba mosogatni, vagy csak kiülni a kert végiben álló kacska fa tetejére bámulni a Napot. Az újabb nemzeti tragédia nem csak a Fidesz aljas választási rendszere és tömegpszichózisa, és nem is a választópolgár bárgyúsága okán fog bekövetkezni, hanem ellenzéknek nevezett hülyegyerekek ótvaros töketlensége miatt elsősorban.
Arra ébred az ember egyszer csak – vasárnap -, hogy már megint meg akarja váltani a világot valaki. Most jelesül Szigetvári Viktor tartotta fontosnak, hogy az önéletrajzában majd későbben szerepeljen, hogy volt ő miniszterelnök-jelölt is. Másra ez a móka nem alkalmas, illetve arra igen, hogy még biztosabbá tegye Orbán et. győzelmét.
Bödőcs Tibort, a humoristát megkérdezték, hogy miért támadja sokkal kegyetlenebbül Orbánt, mint annak idején Gyurcsányt, amire elmondta, akkor nem volt élet-halál harc, most meg az van. Ilyen egyszerű, de ezt képtelen felfogni a sok önjelölt megváltó, és sütögeti a saját penészes pecsenyéjét Karácsony, Széll, Vona, meg még ki tudja, hány föl nem bukik még az árból. És ezért mondom azt, hogy el vagyunk veszve, azt hiszem.
És akkor még Thürmerről meg az ő Munkáspártjáról nem is beszéltem például. Őrá is szavaz majd pár ezer becsületes hajdani munkásőr, aki megőrizte a hitét, nem az olyanok, mint Bencsik et., aki voltaképp azt sem tudja, ki is ő valójában. De ezt csak kis színesként említettem meg.
Pártunk, ez az egyetlen, például mázsaszámra veszi a szavazatokat a határon túlról is, és ezt már nem is titkolja. Szintén ezen a hétvégén két és fél milliárdot kivettek a zsebünkből megint, és székelyudvarhelyi véreinknek adták, mint a sajátjukat. Aztán egy Soltész Miklós nevű államtitkárnak öltözött agytörzsi lény hozzátette az ukázt is, ami ez volt: arra kérte a székelyföldieket, hogy vetessék fel magukat a magyarországi választások névjegyzékébe, és döntsék el, melyik politikai közösség segített a legtöbbet, mert az áprilisi választásokon a kormánypártok is segítséget kérnek az erdélyi választóktól.
Virág elvtárstól irigyelhette el, ezt a fordulatot minden bizonnyal.
Ezt toldjuk meg a papjaikkal, akik közül szintén vasárnap a hódmezővásárhelyi mutatta meg, mire lehet számítani tőlük a sajgó ujjaimon kiszámolt elkövetkezendő nyolcvanhárom napon, és a kampány még el sem kezdődött igazán. Ki tudja, milyen cukiságok jönnek még a tavaszig.
Viszont a mi drágalátos ellenzékünk nem fogja fel, hogy ez nem klasszikus választási helyzet, amelyben lufival a kézben és bézs ballonkabátban, mosolyogva megy az ember voksolni a tavaszi szélben, hanem életre-halálra menő kézitusa. Vagy bokszmeccs vagy akármi, s ezek ehhez képest egymással játszanak mexikóit. Ez olyan patthelyzet – a mexikói felállás – a klasszikusok szerint, amelyben egyszerre többen is egymásra fogják a mordályt, és, ha valaki meghúzza a ravaszt, az összes megmurdel.
Hogy ezt mért nem lehet ép ésszel belátni, és közös erővel lőni tökön az ellent, azt én föl nem fogom. Például Komáromi Zoltán sem fogta fel, aki Szigetvári miniszterelnök-jelölti megvilágosodása után az alábbi szavakkal hagyta ott az egész bagázst:
„Az ok viszonylag egyértelmű: nem tudtam azonosulni, nem tudtam egyetérteni azzal a kamikaze mentalitással, amivel Szigetvári Viktor vezetésével az Együtt a túlélése érdekében elindult. Semmi korszakváltás, semmi kormányváltás, semmi együttműködés. Ehelyett a (potenciális) szövetségesek kritizálása és a felelőtlen döntések jellemzik az Együtt párt vezetését. Komikusnak tartom, hogy hatékony tettek helyett vagdalkoznak, az egy százalék határán billegő pártként legfontosabb dolguk volt miniszterelnök-jelöltet választani. Szerencsétlen megoldásnak és öngyilkos stratégiának tartom, hogy egy ilyen kis párt egyetlen számottevő szövetséges nélkül, ötvennégy egyéni választókerületben konfrontálódjon a demokratikus ellenzék pártjaival, és egyben veszélyeztesse ezekben a körzetekben a Fidesz jelöltjének a legyőzését. Vége!”
Magam sem mondhattam volna szebben. S mivelhogy nem akarnám megbántani mimózalelkű politimókusainkat, Svejk nyomán pézsmapocoknak titulálom őket. Az én drága bakám a fogdavagon őrét illette ilyen névvel, miután Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta a szerencsétlen agyát a meséivel. Svejk azért tartotta megfelelő névnek a pézsmapockot, mert úgy vélte, attól nem sértődhet meg a manus.
Úgy is lett. Szóhoz sem jutott az ipse.