Gyerekfaragás

Soltész Miklós a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára. Mit lehet ilyenkor mondani? Az embert megbélyegzik, hogy prejudikál, de ennek a manusnak mégis csak a címében van a végzete, hogy szép lehet, de okos és ráadásul jó ember az biztosan nem. És így is lett. Viszont éppen ezért a gyerekekről levehetné azt a mocskos mancsát, mert, ha én érintett szülő lennék – ami nem vagyok, hála a nagy Manitunak -, akkor eltalálnám őtet a lába között.

A kölkek atyjai és anyjai viszont, akiknek az elsőszülöttjét vagy sorban az N-ediket készül most épp megrontani ez a rossz ember, mint a Párt mindenható küldötte, szóval a jelenlegi szülők hallgatnak. Erről a nagy kussolásról majd későbben még ejtek pár szót. Ebben a konstellációban az az érdekes, hogy ez a végzettségét tekintve városgazdász mókus, akinek annyi az érdeme orbánilag, hogy a Regnum Marianum tagja, amely szervezet az ország “újraevangelizálására” esküdött fel, tehát hittérítők, s nem más egyebek, hogy ő készül molesztálni a kisdedeket, oszt kuss van mégis. De még mekkora.

Soltész Miklós ugyanis, meg a csatlósai és csuhás pribékjei, illetve hát, az egész fasiszta berendezkedés el akarja venni a gyerekek lelkét. Csorgó nyálú, fönnakadt szemű, tömjén illatú, ájtatos és pátosztól vonagló alattvalókat óhajt előállítani belőlük, s erővel. Erre utal a címében végzete ember kijelentése, miszerint: “Az iskolának, a pedagógusoknak, az egyháznak és a szülőknek közösen kell egy irányba nevelniük a gyermekeket, közösen kell őket csiszolni és faragni.” – Hát, nem, vazze, mondom kevéssé jámboran, és én kérek elnézést. Köszönöm.

Leginkább a Száz év magány Ursulájának jogos fölhorgadása mutatná meg, mi volna a ideális reakció a szülők részéről ebben a fennforgásban: “…Ha már meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak – kiáltotta. – De a fiaid fejét ne tömd tele azzal a cigánymaszlaggal…” – Ilyenről azonban csak ábrándol az ember, tehát haladjunk sorjában:

Az egyháznak az a szerepe tehát, ha van neki egyáltalán – az én szemüvegemen keresztül minden társadalom rákja az összes, de ott egye rospic -, szóval annyi a funkciója, hogy a segítse a veszett lelkek útját Istenhez. Ebből az is fakad, hogy aki mindezt önerőből képes megtalálni, azt békén hagyja. Megmutat egy metódust, hogy a világot lehet szemlélni így is, de megengedi, hogy szabad úgy is. Mert tudja, hogy determinált világban élünk ugyan, de az embernek mégis van szabad akarata. Sőt, amikor a mindent elárasztó gonoszság miatt megkérdik a csámpás lelkűek, hol az Isten, ezzel a szabad akarattal takarózik épp.

Ordítanék, nyafognék, de most már késő, hogy az egyház egyáltalán ne nevelje az én kölkemet, ne farigcsálja őtet valami torz és gonosz Dzsepettóként, mert jó abból nem származhatik. Legfőképpen azért, mert az a hibás alapvetése van az egyházfiknak, hogy vallás nélkül nincs etika, amire azt felelem, lófaszt, mama. Akkor van csak igazán és szívből, akkor van irgalom és szeretet igazán, nem pedig büntetésektől menekülve, örök gyönyörökben reménykedve, amire jó példa mondjuk a Semjén, aki ugyan – állítólag – vallásos, és mégis milyen gonosz. Az ilyenek a legrosszabbak, a báránybőrös farkasok. Illetve nem farkas ez, inkább mondjuk bűzösborz.

Mindemellett e helyt kell szót emelni a kirekesztés ellen, amit a nem templomjáró népek kénytelenek elszenvedni. Akinek a seggéből fújnak a böjti szelek, visong, hogy az ő vallását kigúnyolják, mégis éppen ő az, aki megvetően tekint, mint alacsonyabb rendű fajra arra az embertársára, aki a pátoszos cirkuszukat kívülről szemléli. S amiatt nézi le a vallásában buzgólkodó az azt leszaró felebarátját, mert az a torz meggyőződése, hogy aki magában hordja az istenét, nem faragott képekben, az jó ember nem lehet. Pedig épp ellenkezőleg. Aki nem presszió, hanem saját belső ereje miatt ember, alaposabban az, mint bármely aprószent.

Ilyesmire hittan nem tanít. Ilyesmire az tanít, ha a kis taknyos magától adja oda a dömperét a másiknak, felezi el a csokiját, mert megérzi ennek a melegét, de már túlragozom, és a liberalizmus megbocsáthatatlan bűnébe esek. Mondom, ha érintett szülő lennék, akkor ilyen megfontolások miatt kikaparnám a hosszúcímű megélhetési misszionárius szép kék szemét, hogy ne az én kölkemet farigcsálja, hanem a petrencerudat, és legyen abból fogvájó, ha el nem bassza. Ennyit akartam mesélni máma, és ja, a kussolásról is ígértem szavakat még. Nos, az van, minden szinten. Akkora kuss van, mint egy kriptában, de ti tudjátok.

Dézsma

Az újabb, és soha véget nem érő kétharmad első buzgalmában mit is tarthatott volna fontosabbnak, mint a kórházaktól visszaszedni a pénzt, ezzel párhuzamosan pedig az egyházaknak biztosítani az apanázst, amelyek ugyan nem Virág elvtársak, de biztosan kérnek valamit. Nem egyszer majd, hanem soha véget nem érőn.

Az adófizető polgártársak idén még előtte állnak az adó egy százaléka fölötti rendelkezésnek, s hogy, hogysem, ha a térdre csuhásoknak adakoznának, a nagyhatalmú NAV lehetővé teszi számukra, hogy a felajánlásuk ne egy alkalomra szóljon, hanem mindhalálig. A homlesszeket pátyolgató sorosisták javára ilyet tenni nem lehet.

A csuhásoknak szóló, sírig tartó adakozás vissza is vonható persze, de jure tehát semmi baj, csak de facto üli meg a lelkeket az iszap. Nem tudható ugyanis, illetve persze igen, hogy mért nyalja Tállai et. az egyházak valagát, és miért igazgatja vissza tündöklő országunkat a digitalizált középkorba. Az egyházuk az a kampányeszköz, amely az üdvözülést Orbán valagához köti, a kampány meg pénzbe kerül.

Kivethetnének tizedet is – magyarul dézsmát – az Isten munkájára való felajánlásként, amit például Aranyszájú Szent János keresztényi kötelességnek tartott. Igaz, még abban az időben, amikor piros pöttyös seggünkkel keleti rónaságokon nyargalásztunk, vagy épp a Szíriuszon volt a haligali. Viszont ez az adófajta minálunk éppen 1848 után szűnt meg, az összes aradi vértanú forog most tehát a sírjában.

Orbán azonban beteges vonzalmat érez a feudalizmushoz, ami berendezkedéshez ebben az országban ölég sokaknak nem fűlik a foga. Fideszék kurválkodnak itt a hittel, amire oly igen érzékenyek, pedig ez, ami itt van, nem nevezhető annak. Hite a totem előtt leboruló pápuának van, a magyar Béla nénik csupán egy félkatonai erőszakszervezet mórikálásának áldozatai.

Elmondhatnám a keresetlen véleményemet az egész ájtatos bagázsról, úgy is, hogy visítva szaladnának ki a világból, és mégis több lenne bennem a transzcendens mint az összes püspökökben együttvéve. De máglyára majd később óhajtok kerülni, most jó lesz a fekete autós fogda is egy időre. Az is eljő majd, ha kiteljesedik a téboly.

Máma azonban nem tartok hittanórát, hanem azon elmélkedek inkább, mire jó az, ha a manus úgy nyilatkozhat, hogy amíg meg nem murdel, a csuhások fixen kapják a lovettáját. Emögött, bár üldözési mániám még nem komplett, bizonyos listák készítésének lehetőségét tételezem. Nyilván lehet tartani, ki a jó keresztény és ki nem az.

A NAV jelen halmazállapotában sok mindenre alkalmas. Czeglédyket lehet vele lesittelni, régebben fideszes cégek lába nyomát eltüntetni, amikor a Lajos még nem világosodott meg geciileg. A NAV-al pokollá lehet tenni a keményen dolgozó kisember életét, nagyobb hatalom akármely perzekútornál.

De megint csapongok csak. Visszatérve a cinizmus bájos ösvényére azonban, arra veszettül kíváncsi volnék, hogy a nemzetvezető rendelkezik-e adójának egy százalékáról, s ha igen, mely felekezet javára. Hiszen, mint tudvalévő, száz gyerekét ezernyiféle első szentségben részesítették, a Gáspár meg most egyenest új egyházat alapít.

Az egész família ilyen ambivalens viszonyban van Istennel, amiben az a ciki, hogy a keményen dolgozó kisember szívja miatta a csöcsöt. Olykor nem mehet boltba vasárnap, máskor a mindenható nevével az ajkain kell teleszülnie a Kárpát-medencét, most meg egy életre nyilatkozni arról, hogy azokat tartja el, akik a templomok ajtaján óvnak az éhező embertársak etetésétől.

És akkor még csodálkoznak, ha az ember ferdén néz rájuk. Egyből eretnek, hitetlen, és nem magyar. Most durva vagyok, ha azt mondom, hogy tele van a tököm az egésszel? Döntsd el te, én nyájasom.