Kategória: hit

Mi van itt?

Olyan ábrázattal óhajtotta kitépni Hadházy kezéből az őt ekéző táblát Orbán miniszterügynök tegnap, mint egy dagadt óvodás a középső csoportból, aki a műanyag dömperjéért harcol, vagy a vödréért a homokozóban. Ez a kép Magyarország maga, a tükre, lenyomata, karikatúrája és tragédiája egyben. Orbán miniszterügynök aztán a szuszogós küzdelem után azt nyilatkozta, hogy nem ülnek fel mindenféle provokációknak. Dehogynem. Nemzeti lobogóval takarják el a nemzeti mocskot a nemzeti parlamentben. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Orbán miniszterügynök idegzete cafatokban laffog, ép ésszel föl nem fogható, erkölcsileg meg nem magyarázható, az ország érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket hoz, és retteg. Távoli sztyeppéken, ismeretlen és értelmezhetetlen emberek előtt kipcsakozik, itthon a nemzeti ünnepen nem mer a nyilvánosság elé állni, zárt körben beszél, most már teljesen mindegy, hogy mit. Méltósága, ha volt valaha egyáltalán, elillant, becsülete, ha ismert ilyet valamikor, elpárolgott, méltatlanná vált a hivatalra, amihez oly görcsösen ragaszkodik.

Indokolatlan a létezése, káros az országnak, a pártjának, a szerencsétlen családjának, már csak a baj van vele, mint az inkontinenciás, jellemtelen és rikácsoló nagypapával. Orbán miniszterügynök kiesett az időből, valahol a feudalizmus, fasizmus, kommunizmus és inkvizíció elegye fölött lebeg, nem csoda, hogy a pártját ki akarják vágni a Néppártból, de hová mennie már nincs. Pár emberrel – ilyen Salvini félékkel – közösen éltetik egymást, te rohadt nagy vagy én is az vagyok? – alapon, ami még cirkusznak is unalmas, a türköknek elmegy, de nekik is csak szódával.

A Zeneakadémián lesz beszéd holnap, kiválasztott, gondosan megszűrt, ellenőrzött, átvilágított és lefizetett közönség előtt. Orbán miniszterügynök is tudja, a közönség is tudja, mindenki tisztában van vele, hogy ez színjáték, egy szaros lufi, amely bármikor kilukadhat a hermetikusan lezárt falakon kívül, mint az tegnap is kiderült. Egy nappal előtte mondta a miniszterügynök minisztere, bizonyos Gulyás Gergely, hogy az európai kereszténység és az európai demokrácia nehéz időket él. Csak rá kell nézni Orbán miniszterügynökre, és látható, Gulyás miniszternek ezúttal lehet, igaza van.

A baj pedig ők, Orbán miniszterügynökkel az élen. Gulyás miniszter és a hasonszőrűek lesznek ott a Zeneakadémián, ahol majd kórusban üvöltik a kereszténységet az iszlám, Erdogan és a szíriai vérengzés jóváhagyólagos támogatásával, hogy szakadnának bele. Ilyenek beszélnek nekünk, és, ha megnézzük Gulyás miniszter nehéz idős panaszkodásával párhuzamosan kifejtett nézeteit, ami ezeknek az eszmei alapja, meglátjuk, alsó hangon is fél év zárt osztály járna azért, ami miatt dicsőséget várnak, és tiszteletet.

“A kereszténység kultúrája az igazság keresésének és kimondásának kultúrája.” – Mondta még Gulyás miniszter, és nekünk eszünkbe jut a kép, midőn Orbán miniszterügynök cibálja azt a nyüves táblát, és hangosan fölnyerítünk a boldogságtól. Továbbá azt is mondta még ez a csinovnyik, hogy a hit helyébe az ideológia lép, meg az igazságot felváltja a narratíva. Az ő istene majd biztosan megbocsát neki, hogy hülyeségeket beszél, én viszont nem vagyok ilyen mindenható, sőt, egyenesen gonosz vagyok az ész nevében a saját nyomorúságomra ugyan, de az ő gyalázatára.

Teljesen helytelen, sőt, egyenesen röhejes a hitet és az igazságot egy lapon említeni, már csak szemantikailag is. A hit, az valami bizonytalanhoz való érzelmi kötődés, benne van a nevében, a hittel az ismeretlenre bízzuk a sorsunkat, míg ellenben a fény sebessége az egyetlen fix állandó az Univerzumban. Ez utóbbi bizonyítottan igaz, míg a lapos Föld meg nem. Az a hit maga. Az ilyen gulyási dumák óvodás hittan órán elmennek, egy állam vezetésében kétséges eredménnyel járnak, mint az sorsunkon, a saját bőrünkön erősen tapasztalható. Mindez a katyvasz, ami ezeknek a fejében van, tragédia.

Mert Gulyás miniszter szerint azok akik “a kereszténység nemzetmegtartó szerepét hirdetik és képviselik, jó úton járnak a közéletben, ez azonban önmagában nem garancia a személyes tisztességre, hitre, sőt, még a becsületre sem”. Már itt is járunk a hit, igazság, erkölcs és becsület sajátos, bűzös elegyénél, miszerint elég csak a kereszténységet pofázni, hogy különben szaralak az ember, az másodlagos. Íme, hölgyeim és uraim, a Fidesz-KDNP szellemi és morális foglalata. Ilyenekről és ilyeneknek fog beszédet tartani holnap Orbán miniszterügynök, és hangosan éljenzik majd. Tapsolnak neki, ő pedig eltelten mosolyog. Ez van itt. Ez van nekünk erősen sajnosan.

Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

Kereszteslovag Csepelről

Nem is a mi Szilárdunk lenne ez a Németh, ha egy rongálás miatt nem vizionálna világvégét, és ne könyörögne akasztásért lihegve, guvadt szemekkel, persze. Egyedüli példányunk ő minekünk, s egyben archetípus, amely organizmus az elemi ösztönök és a kimódolt gonoszság együttes burjánzását példázza, s ilyképp hasonlatos az IÁ harcosaihoz, és semmivel sem jobb azoknál. Csak lefejezéskor nem azt visítja, hogy Allah, hanem, hogy Jézus-Jézus.

Csepelen, ahol a népek már többször kijelentették szavazatukkal – mindenféle velős pacal ellenére -, hogy nem kérnek a helyi zsírtáltosból, ám őt ennek ellenére mindig ott eszi a rosseb, megrongálták a Tamariska-dombon lévő Kálváriát, mégpedig pünkösd napján, ami hallatlan és égbe kiáltó. Logikája is van a helyi Szilárdnak valamint Borbély polgármesternek, és ezek ketten arra jutottak, hogy “a tett mozgatórugója aljas provokáció és/vagy a kereszténység elleni vak gyűlölet lehetett”.

Akár az is, vagy pediglen kisnyúl. A magyar nemzet díszes példányai sok mindent rongálnak. Kukákat, polgári szobrokat, autókat, úgy általában azt, ami a kezük ügyébe akad. Mégsem gondoljuk úgy, hogy a köztisztasági vállalat elleni vak gyűlölet tobzódik az elkövetőben, hanem csöndesen megállapítjuk, hogy ezek ilyenek, bunkók tehát. A két hittérítő viszont, holott még azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda volt a bűnös, bízik az igazságszolgáltatásban, és ”példás büntetésben” reménykedik.

Érzik a vér szagát, védik a hitet, mint valami hős lovagok, s ha például Fidesz lennék, akkor ordítanék, hogy nyomást helyeztek a bíróságra, ami hallatlan. Viszont még tettes sincs, voltaképp semmi sincs, szomorú tavasz van csupán, ha fölfogja az ember, hogy mi jön most, mi következik, hogy a főpap meghirdette a keresztény állam építését. Sok-sok „példás büntetés” a hitetleneknek, amiért úgy nyüszít majd a csökött agyú népezet, mint annak idején a leharcolt Irén hótt mákon a Dongó kocsmában, hogy férfit akarok.

Nékem elég sok bajom van ezekkel a totemekkel és tabukkal, amelyeket egyre inkább vezénylő irányelvként akarnak az ember nyakába sózni, hogy sivatagos legyen tőle az agya egyrészt, másrészt pedig, hogy manipulálható legyen a választópolgár. Dupla drog ez így, viszont röhejes, ha belegondol az ember, amit ki más, mint Füst Milán fog elmesélni nekünk megint, és nemcsak azért, mert így akarom, hanem mert ért is hozzá az öreg, amikor így elmélkedik:

„…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt. Olyan ez, mint mikor egy uralkodó törvényt hoz és maga kezd el legjobban reszketni saját törvényétől. Olyan ez, mint mikor emírré emeli fel a kufárt s attólfogva az emírt tiszteli benne. De én jól megértem ezt a beduint is. A látható isten mindig jobban hat képzeletünkre, mint a kiagyalt, láthatatlan istenség, minthogy miránk a kép mindenkor erősebben hat, mint az elvont fogalom…”

Ha ez így bonyolult lenne, akkor másképp magyarázom. Sheldon is lefektette, hogy a nyüves lakótársi szerződése szent irat, s amikor Leonard jogos dühében belecseszte a szemetesbe, akkor visított ugyan, mint a vett malac, hogy a lakótársi szerződés, akár a nemzeti lobogó, nem érintheti a földet, mégsem szakadt le a plafon, és még ki is lett röhögve a lökött fizikus. Még profánabbul: én magam is kijelenthetem, hogy a szobám sarka szent hely, s ha a szomszéd Józsi ferdén néz rá, akkor istenkáromlást követ el, ezért tökön rúgandó.

Ezekkel a példákkal nem csak azt akartam megmutatni, hogy a XXI. században keresztény államot építeni meglehetősen anakronisztikus, hanem azt is, ez a mi Szilárdunk egy degenerált óvodás szintjén van a visongásával, hogy báncsák a keresztényeket Csepelen. Mert ez az egész amellett, hogy pállott, középkori inkvizíció szaga van, azt is jelzi, hogy nem tréfadolog, ami alakul a kerítések mögött. Itt nincs az az Isten, amelyik a bigott butaságtól megvédene, és tényleg óriási erőfeszítéseket követel, hogy az embernek ne menjen el a maradék esze is. Ez lesz a feladat az elkövetkező években.