Semjén pelenkája és más történetek

Úgy alakult az élet, hogy ma ismét Semjén elvtárssal kezdjük az elmélkedést, miután és aztán természetszerűleg egészen máshol érünk partot. Olybá tűnhetne, hogy én pikkelek a pátoszos gyilkosra, pedig dehogy. Csak nézegetem őtet, hallgatom a mérhetetlen bölcsességét neki, ahogy vinnyogva szeretne megfelelni a főnöke hóbortjainak, s ettől mindig beleszalad a kifent rohamkésbe. Nem lehet egyszerű a nyamvadt élete, ahogy huhogva köröz fölötte a rézfaszú bagoly, készen arra, hogy pokolra szálljon vele, mert aki Istent megcsalja, azt elviszi az Ördög.

De ez legyen Semjén gyilkos elvtárs saját bejáratú nyomora, én csak figyelem, ahogy most magyarkodik, szuszog és nekivicsorít a falnak. “Van olyan idő, amikor a fregolin száradó pelenka a nemzeti zászló jelentését is hordozza a magyar élni akarás szimbólumaként.” – Ilyet épeszű ember nem mond. Bár érteni vélem, hogy a költő jelképet akart alkotni, szimbólumot mintegy, amely egyként fejezi ki a nemzet, a haza, a születés, a család, a magyarság szentségét és Orbán valagát is, de ez a kísérlet nem sikerült valami jól, erős híja van benne az értelemnek.

Mondhatni, szarul sikerült, amit érthetünk szó szerint is, midőn a pelenkákat a fényes szellők lengetik és fújják, mint nemzeti lobogót. Ez a vég, azt hiszem, vagy a vég kezdete, és tényleg jobb lenne, ha Semjén elvtárs a puskáját olajozgatná csendben, farkasokkal táncolna, szarvasokkal repkedne, vagy akármi, csak fogná be végre, de erre vajmi kevés az esély. Másrészt meg, ha én Fidesz lennék meg pláne KDNP, és a szívem olyannyira nemzetien lobogna, mint amennyire hazudom, akkor tetemre hívnám Semjén elvtársat erősen.

Mégpedig, hogy ne szórakozzon Magyarország hivatalos állami jelképével, amit Alaptörvénybe foglaltunk – I. cikk (2) -, sőt, még hivatalos ünnepnapot is adtunk neki, március 16.-át – az Országgyűlés 44/2014. (XII. 17.) OGY határozata: “Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt…március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Amit ezentúl a szaros pelenka emléknapjának is nevezhetünk bízvást, vagy tökön rúghatjuk Semjén elvtársat inkább, hogy ne szentségtelenítse meg az éteri jelképet. Az ilyesmi engemet hidegen hagy, mert csak bot és vászon, ám az ő fajtájuk szokott hörögve visítani, ha bármi vélt sérelem éri a szimbólumaikat. A kokárda értelme már rég erodálódott, most meg a zászló szarozódott össze, ahogyan a NER-ben minden elveszíti igazi jelentését párhuzamosan azzal, ahogy kúrják szét az egész országot és növekszik a hasuk.

Viszont arra magyarázatot kérhetnénk Semjén elvtárstól, hogy az emlegetett alapörvényi passzus – I. cikk (2.): “Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”, hogyan manifesztálódik egy pelenkában, annak mely tartalma hordozza az erőt, a hűséget és a reményt, hogy a húgy vagy szarfoltok előtt kell hasra esni, vagy neki ment el teljesen az esze.

Értem én a szuszogós megfelelni akarást, meg, hogy ennyire futja, de akkor az ember ne legyen miniszterelnök-helyettes, vagy ha az, akkor sunyítva hallgasson, mert kiderül, hogy nemcsak ő ostoba, hanem a rendszer is amelynek ilyen ember a második embere. A rendszerben viszont szotyog a keresztény, nemzeti magyariság, amely folyományaként jövőre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a Puskás Ferenc Stadionban nagy, nemzeti elsőáldozást óhajtanak rendezni, és ez az idea sem alávalóbb, mint a szaros pelenka nemzeti lobogóként.

Egybeér ebben kies hazánk két éltető eleme, a két államvallás, a futball és a kereszténység azzal a biztató toldással, hogy utoljára ilyet 1938-ban rendeztek, és máris helyben vagyunk. Más, Orbán által kedvelt diktatúrákban a stadionokat kivégzésre használják, most Kínában tankokat tárolnak bennük, bevetendő a lázongó hongkongiak ellen, nálunk elsőáldoznak, secko jedno, tort ül a gonoszság és az ostobaság. Elalélnak a stadionban, ahogy magukhoz veszik Isten testét, miközben a pelenkák csattognak a tavaszi szélben.

Ilyesmi örömökkel szórakoztatják az alattvalókat, hogy milyen jó nekik, miközben körülöttünk, Ausztriától kezdve Anglián át egészen a messzi USA újságjaiig minden azzal van tele, hogy a Semjén-félék, az Orbán csürhe, a Tiborcz falka meg a többi hogyan lopják szét az országot. Közben meg szaros pelenkákkal és stadionos elsőáldozással kábítják a népet, amely pedig mosolyogva hagyja magát. Meg is érdemli a sorsát. Aki meg akar halni, azt nem lehet visszarángatni az életbe, ahol ilyen Semjén nívójú emberek osztják az észt, az a hely menthetetlen.

Most meg a korona

Pártunk és kormányunk erősen gondolt, pedig nem is Micimackó. E különös erőfeszítés után arra jutott – pártunk és kormányunk -, hogy „Szükségesnek tartja a Szent Korona mint a Magyar Állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklye és a hozzá tartozó magyar királyi koronázási jelvények megismertetését, a nemzet tudatának és közjogi hagyományainak megfelelő erősítését.”

Erre egymilliárd pénzt szánnak jövőre.

Hogy mi lesz belőle, ha el nem cseszik, még nem tudható, fogvájó, vagy ha nem, hát kisnyúl. Balog páter lesz a főnök, és mindenfajta minisztériumok, egyházak és a Szent Korona Testület fog erősen dolgozni a majdan kitalálandó eseményeken. Ebből az fakad, hogy semmi jóra ne számítsunk, igaz, ilyen scifibe illő elvárásai már nagyon régen nincsenek az embernek ebben az országban.

A koronát hogyan lehet ismertetni, azt én nem tudom.

Ha csak a szomszéd Józsiból indulok ki, aki organizmus, ha nem vegetatív szükségletekről esik szó, csak annyit bír mondani, hogy he, és így kerek neki a világ. Ilyen Józsikkal van szügyig tele a NER. Korona, ugyanmá’, fröccs, és ricsaj. Másrészt ez az egymilliárd az semmi, lepkefing, egy Schmidt Maris a kisujját meg nem mozdítja ezért az apróért. De lehet megint mégis pofázni egy évig, hogy szent, független, nemzet, meg ilyenek, amiktől az elrévedést várja el a Viktor, nekem pedig tele van a tököm vele.

Mégpedig a Fidesz ócska és emelkedettnek vélt, amúgy meg avas szagú szimbólumaival, amelyek a középkorba álmodják vissza az országot. Már el is felejtettük nagy jódógunkban, hogy mivel kezdődött a kollektív őrület.

Emlékszünk még az Országimázs Központra? (Csak azért, hogy lássuk, nem most kezdtek lopni.) Nos, az ő szervezésükben 2000. január elsején megúsztatták a koronát, a Dunán vitték a Parlamentbe, hogy ott Habony gondoksága alá kerülhessen később. Lehet, hogy ő mutogatja majd a cuccost a milliárdért. Nem tudom.

A fülkeforradalom után voltak más cukiságok is. Fölidézem, mert nem árt a diagnózisnál, hogy a kórlapra rákerülhessen, nem hirtelen és váratlan ment el a csekélyke eszük, hanem kitartó munka eredményeként. 2010 áprilisában deklaráltan megszületett a NER, amiből lett NENYI is, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely annyira fontos volt, hogy kormányrendeletben tették kötelezővé a kifüggesztését a középületekben. Ezeket dobálták akkoriban tojással a forradalmárok.

Egy évre rá megszületett a gránit szilárdságú, amelyet a nemzet golyóstolla aláírt, természetesen. 2012. január elsején mindenfajta hazai és nemzetközi visítás ellenére hatályba is lépett, és ebből is sikerült cirkuszi mutatványt csinálni. A kormány kötelezővé tette, hogy az összes, mintegy háromezer kétszáz önkormányzatnak külön szobát, asztalt és asztalszolgát, valamint dekorációként virágot kell biztosítaniuk az új alkotmánynak a Magyar Közlönyben megjelent példány olvasásához, illetve a saját példány megrendeléséhez.

Most meg a korona következik, mert a hatalmukat ezek most már Istentől óhajtanák eredeztetni. Vagy köll valakinek egy kis apró.

Mindemellett ócska kis cirkusz csak ez is, mint az összes fölsorolt szarság, amitől sűrű volt az elmúlt hét és fél év, és penészes lett az ország. Arra gondoltam egyébként, hogy ezt az értekezést úgy oldom meg, hogy idemásolom a vikipédia koronás bejegyzését, és nyújtom a mocskos mancsomat a milliárdért, hogy elvégeztem a munkát. Többet más sem fog vele dolgozni, és értelme is csak annyi lesz – semmi -, viszont valaki elteszi a dellát, és az nem én leszek. Különben is rohadt hosszú szöveg van a mi drágalátos koronánkról ebben a vikiben, ember azt el nem olvassa. Viszont van benne egy érdekes mondat:

„A korona egy absztrakt, metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja.”

Aha. Tehát nem a választás lesz az. Helyben agyunk.

Fogy a nyáj, kevés a ceremóniamester

Idén júniusban, amikor annak van a szezonja, a Magyar Katolikus Egyház húsz újmisés pappal gazdagodik az MTI szerint. Az adatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szolgáltatta, arról azonban mindenki mélyen hallgat, hogy a gyarapodás üteme egy évtized alatt feleződött, így az idén megyénként legfeljebb egy-egy új pap állhat szolgálatba.

Az egyház adatai szerint tíz év alatt húsz százalékkal csökkent a papok száma, de az igazi feketeleves még hátra van, a papság vészesen öregedik, egyre nagyobb hányad éri el, vagy már jóval túl is haladja a nyugdíjkorhatárt, a Győri Egyházmegyében például a papság több mint fele már betöltötte a 73. életévét, így az egyháznak hamarosan katasztrofális emberhiánnyal kell szembenézni.

Veres András püspök még januárban egy „önfelszámolási” tervet jelentett be az egyházmegyében, néhány éven belül a mostani közel százról nagyjából felére csökkentik a plébániák számát. A papságnak kell eldöntenie, hogy melyik plébániát zárják be, melyik maradjon, elvéve így sok hívőtől a vasárnapi matinéját.

Kajánul vihoghatnék, de nem teszem, mert hitetlen vagyok ugyan, de jóakaratú, így nekem is fáj, ha Mari nénitől megvonják az ostya szopogatásának örömeit. Igaz, ahogyan a papság, úgy a hívők is fogyatkoznak, hiába büszke az alapizé nemzeti hitvallása a kereszténység nemzetmegtartó erejére, az is csak olyan anakronizmus, mint maga az egyház.

Csak ezt bíborban, bársonyban és csúcsos süvegekben nagyon nehéz belátni. János pápa 1962-ben azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy megújítsa az egyház belső életét, az elszakadt keresztény testvéreket visszahívja az egyházba, és párbeszédet folytasson a mai világgal, ami azóta sem, Magyarországon pedig különösen nem megy.

A baj viszont nem csak Magyarországra jellemző, rendületlenül zajlik az egyház leépülése másutt is. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserbenhagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől.

Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.

Visszatérve kéngőzös hazánk állapotjára, itt, minálunk még a redves politika is az egyház ellen dolgozik, pedig nem is tud róla. Megteremtett egy kirakatot, önti a földi javakat, a súlyos milliárdokat a saját hatalmi játszmája érdekében az egyházba, de a hívő nem teljesen hülye, mint például Somlóvásárhelyen sem, ahol a huszonhat éve szolgáló plébános ellen lázadtak fel a helyiek, és ez nem egyedi jelenség.

Itt Tamás atya szolgálata alatt többször összezördült már a lakossággal, de a politikától sem tartotta magát távol, mise helyett gyakran Orbán igéjét hirdette, ami sok hívének nem tetszett, és elmaradtak. Tavaly decemberben pedig föl is jelentették, miután megütött egy tizenöt éves fiút, ezért petíciót írtak a veszprémi érseknek, aki azt válaszolta nekik: a papokat általában augusztusban helyezik át. Gyönyörű.

Nincs egyedül a hülyeségével a somlóvásárhelyi plébános, s ha még fogyatkoznak is, igaza lesz a Beszélő 1981-es cikkének, amely így fogalmaz: „Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad. És valóban úgy tűnik, hogy a magyar katolikus egyház díszmenetben halad az összeomlás felé. Rohamosan csökken a papok száma, egyre kevesebb fiatal jelentkezik erre a pályára, mégsem hiszem, hogy egyedül a paphiány a magyar katolikus egyház végét jelentené. A nagyobb veszélyt az jelenti, ha az egyházat sikeresen eltérítik feladatától, küldetésétől.”

Majd’ negyven évvel ezelőtt a kommunisták bűnének tartották a roskadozást, és ma be kell látnunk, nem az a rendszer volt a legfőbb baj, hanem maga az egyház, amely kétezer év alatt sok vétkével szép lassan fölzabálja önmagát, s ha, mint Ferenc, egy emberarcú pápa kerül az élére, magában hordozva a nyitás és megújulás igazi lehetőségét, akkor az ortodoxok megfojtanák egy kanál vízben, minálunk pedig lekomcsizzák.

Csoda, ha fogy a nyáj, s vele együtt a ceremóniamesterek is? Soltész Miklós, az EMMI államtitkára például a hívőket basztatja az “Istentől és kereszténységtől, kétezer éves kultúránktól elforduló” mentalitás miatt, de nem azért, hogy a hitért aggódjon, hanem, hogy a muszlim vallást és a vadliberális ideológiát vádolja a havibajáért, de be kell látni, hogy ez így nem megy. Az egyház és az állam beteg szimbiózisa csak végromláshoz vezethet.

A keresztényeket nem kell üldözni, üldözik azok saját magukat módszeresen, és, miközben fecseg a felszín, rohadtul hallgat a mély. Kábé úgy ábrázolhatnánk hatásosan a kialakult magyar helyzetet, hogy festményünkön Semjén lógázza a lábát az általa ismert világ peremén, boltzárról mélázik, miközben a Marsról gukerral nézik a jövő vándorai, ki lehet ez a saját hülyeségébe belekövült bohóc, aki semmit nem tanul, ráadásul mindent el is felejt. Nem egy haligali, ami itt folyik, viszont mégiscsak mosolygok az egészen, mert látom, a saját lelki nyomora fojtja meg ezt az egész kócerájt, nem kell ide semmiféle ördög.