Varga Miklós így szereti

Van, aki forrón, mások meg sunyin, ez gusztus és filozófiai beállítottság dolga. A mi véneurópánk a jelek szerint Kossuth-díjra hajt, vagy csak szügyig szervilis, ez is világlátás kérdése. A végeredmény azonban nem, miszerint, ahelyett, hogy csöndben elvisongana magában, a kétfarkúakat basztatja, és pszichológust vizionál a számukra.

Kaposvár határában történt, hogy egy leendő laktanya elleni tiltakozásul az MKKP városi elnöke a fűre festette pártja emblémáját, ami miatt öt rendőr, egy alezredessel az élen zúdult a nyakába, hogy vegzálja őt. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, Szita tekéntetes ugyanis városszerte kiszögezte a „Wanted!” táblákat, rajtuk a nagyszemű blöki képével.

Ez a fűre festés ez egyáltalán nem nóvum azonban. Még Kádár apánk idejében, amikor magas rangú elöljáró érkezett a laktanyába, akkor Trináttal pingálták zöldre a kopott gyöpöt a bakák, hogy megfeleljen a vezénylő tábornok kényes ízlésének az összkép, ha büdös is volt kicsit. Így lett a lehető világok legjobbika a zsíroskenyér ízű barakk.

Vezénylő tábornokunk most is van, bizonyítva azt a tételt, hogy az idő körben forog, ő azonban nem szereti sem a flaszter, sem a fű festék általi megjobbítását. Mert amíg a laktanya talajának kizöldítése az akkori hatalom szilárdságát mutatta, a kétfarkúak szivárványos pörformanszai, bármennyire jámborak, ezét az újét ássák alá. Ezért üldözik is.

Rendőrségünknek amúgy sincsen jobb dolga, a minap is megszüntették a nyomozást egy bizonyítottan fideszes tanár ellen, aki három milliót sikkasztott a diákjaitól. Pintér serege szerint viszont csak hazavitte megőrzésre a bankból, mert onnan Woody Allen minden cicó nélkül vihette volna el a faragott szappan-pisztolyával.

Ebből is kitetszik, hogy a mi vidékünkön vannak egyenlőbbek, akik közé Varga et. is tartozni véli magát, kiérdemelve a kiváltságokat a seggéből kilógó Fidesz felirattal. Érhető, ha azt mondja: „Sokkal jobban tetszik ez a rendszer, mint a kétfarkúak által kínált alternatíva.” Ezek szerint nem akar örökké élni, ami dicséretes, de a sört sem szereti.

Egyszer mindennek vége lesz azonban, Orbán királyságának is. A nácikok is kitakarodtak Párizsból ’44-ben, és igen tanulságos volt látni a Natgeón, miként bántak az addig megalázottak és megnyomorítottak a kollaboráns nőkkel. Nullás géppel lenyírt hajjal, homlokukon horogkereszttel, csipkés kombinéban kellett flangálniuk a városban, miközben látványosan nem szerették őket a népek.

Ez nem tudom, miért jutott az eszembe. Arról viszont erős elhatározással emlékezek meg, hogy Varga szerint „kifejezetten elegánsabbnak tűnt ez a rendőri vegzálás, mint a 2006-os októberi a budapesti utcákon.” Érdekes meglátás, csak a premissza rossz, és a konklúzió hányadék.

Az égő autók, a fölszaggatott kockakövek és a tomboló csürhe, amelyik egy államcsínyhez igyekezett asszisztálni, minden bizonnyal buksi-simogatással lett volna megfékezhető. Más szemszögből pedig a pingáló kutyás passzivista veséjét kellett volna leverni gumibottal, hogy helyre álljon a világ rendje. Mindebből viszont az következik, ha Varga nem lenne elvakultan aljas, akkor degeneráltnak lenne mondható.

Ezt tessenek eldönteni, ezen túl azonban segítő tanácsot kérnék annak a fölfejtéséhez, hogy kideríthessem, ha valaki belebújt Orbán valagába, miért érez minduntalan késztetést, hogy onnan ki is szóljon, s ráadásul hülyeségeket. A megoldásokat postagalambbal várom, pénz, mindenféle díjak kiérdemlése nem játszanak az elbírálásnál, ezt minden hülye tudja, még én is. Az ős-okot keresem. Fizetni nem tudok, viszont hömbölög két hangszóró a pincében.

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.

A léggömb elrepül

Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is beleszorultak a fába, valamint minden régi és frissen kikelt politikusfattya elmondta, amit szükségesnek és elégségesnek tartott, a lufik tobzódása után szétnézhetünk a szomorú, füves, vizes síkon, ahová a ringlispíl centripetális ereje röpített valamennyiünket. Okos fejünkkel pedig szétnézünk merengve, biccentünk, nem remélünk.

Fölösleges csalni. Voltaképp a rendszer lebontásának buzgalma célegyenesbe fordult, megszülettek az új megváltók, akiket jövő tavasszal fognak keresztre feszíteni a föltámadás legcsekélyebb reménye nélkül, már leendő miniszterelnökből is van három, és még mennyi lesz majd, akik, ha nem is esnek a másik torkának, híveik majd megteszik azt, mint ma is látszik a szájberbe böfögött kommentárokból.

Az az áldatlan helyzet állott elő, hogy rendszerváltó buzgalmukban a választó proletárok jobban utálják a másik forradalmárt, mint Orbánt, aki úgy fog nyerni egy év múlva, hogy a kisujját sem kell megmozdítania, hacsak nem malmozási céllal. De ne legyenek kétségeink, el fogja indítani az úthengert, amire már most megtette az előkészületeket.

Sok minden más mellett azért sem történt visongás, hogy például a kormány a túl sok plakátra hivatkozva osztaná újra a piacot. Alig egy hónap múlva a helyi önkormányzatok dönthetnek majd arról, kik, hol és mit hirdethetnek. Kaposváron például már járdát föstögetni sem lehet, tessenek elképzelni, ha Szita Károly dönt arról, ki és mit plakátolhat a felségterületén, és Szita Károlyokból annyi van ebben az országban, mint lószaron a légy.

Továbbá a helyi rádiók ledarálása is elkezdődött, így, amikor a permanens választási kampány a finisébe fordul jövő tavasszal, egyetlen józan hang nem lesz fellelhető a piacon. Az én felségterületemen, amely Vas megye volna, már most is csak egy szál internetes portál az, aki ellenáll az országot megülő narancssárga tébolynak, és hiába dicsekszik azzal, hogy hetvenezer kedvelője van, ha a megyében kétszázhetvenezren vegetálnak. A maradék kétszázezer ingó tudata ki van téve a manipulált mocsoknak.

Várom a bíztató jelentéseket, hogy az ország mely eldugott csücskében jobb a helyzet, a végeredmény felől viszont szemernyi kétségem sincsen. Másfelől azt a lehangoló tényt sem árt figyelembe venni, hogy hazánkban az olajtól iszamos kezű Józsik és Bélák egészen egyszerűen szarnak az egészre, a közállapotokról valami halvány derengést a fideszmédiából nyernek, és az is alig érdekli őket.

Nem lehet őket kézen fogni egyenként, nincs az az elhivatott mozgalom, amely erre képes, ez a monolit massza, ha szavaz is egyáltalán, arra fog, akinek a neve úgy halványan földereng a mindennapjaiból, és ez a tapasztalatok szerint nem a Momentum lesz, se nem a Kétfarkúak, a Gyurcsányt és a többi “kommunistát” meg a beléjük nevelt zsigerből utálják, mert csak. És amikor ezek majd együtt jelennek meg egy kilométeres szavazólapon, akkor leblokkol a panelproli tudata, mert nincs ekkora étlaphoz szokva. Elég neki a pörkütt. ubi, nokedli biztos szentháromsága.

Mindezeket egyébiránt nem valami überokos vátesz íratja velem, hanem a végtelen, kiábrándult szomorúság, amikor végignézek házam és utcám lakóin, amely organizmusokat négyzetre kell emelni, és kész az újabb Fidesz kétharmad, de ne legyen igazam. Ilyen körülmények között az új forradalmárok oktogonos happeningjei, bár a szabadság friss szellőjét hozzák az áporodott légbe, ahhoz kevésnek mutatkoznak, hogy kereszthuzat legyen a tömjén-, és rothadásszagú kriptában. A majálisi lufik is elrepültek, gazdáik pedig ott maradtak a lócitromos anyaföldön. Ez van.

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Színek és évek

Momentán ott tart lángoktól ölelt kis országunk, mint Ildi néni középső csoportja a sarki óvodában szuszogós szivárvány-rajzolás közben, miszerint a színek tobzódása határozza meg a mindennapokat, sőt, már a világnézetet is.

Az egyik fél a csukaszürkére esküszik, amin csodálkozni nincs mit, hiszen, mint tábornokunktól tudjuk, permanens a háború, az ellenállás egyre szélesülő körei viszont a prizma csodás hatásában bíznak, és lehet, hogy igazuk van.

Ez az a jószág, amely, amint azt Newton bácsitól tudjuk, szétbontja a mafla fénysugarat cuki kis csíkokká. Viszont itt és most nem fizikai, hanem sokkal inkább néplélektani kísérlet zajlik, hogy az agresszív sötétlő bambaság, vagy a friss tavaszi szellő kerekedik-e felül a Kárpátok alatti ringben, és ez egyáltalán nem mindegy.

A kimenetel hatással van ugyanis a választópolgár testi és lelki egészségére is, egyszerűbben leföstve, vagy megdöglünk az új középkorban, vagy szabad lesz megint lufit eregetni.

Itt vannak mindjárt a jámbor kétfarkúak, akik valami isteni sugallattól vezérelve a járdákat föstögetik szerte az országban, amitől olyan elviselhető lesz az áporodott magyar ájer, hogy egyből kivirul a kikelet, meg leveles lesz a liget.

Orbán mindenféle helytartói, meg a házmesterek ezt pedig nem szívelhetik, tenni ellene viszont eleddig nemigen tudtak, csak toporzékoltak a kipingált járdák fölött, és súrolták azokat gyökérkefével, ami voltaképp leglényegük, ugye.

Szita Károly, aki pincsiként Kaposvár életét keseríti meg időtlen évek óta, viszont semmit sem bíz a véletlenre. Kihasználja, hogy a rábízott várossal csakúgy megtehet bármit, mint a nagytestvér az országgal, így rendeletben tiltaná meg a járdafestést.

“Aki járda, vagy közút felületén, valamint a közterületen elhelyezett eszközökön, dísztárgyakon a tulajdonos vagy vagyonkezelő hozzájárulása nélkül festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más anyaggal létrehozott képi, grafikus, vagy szöveges, nem vízoldékony felületbevonatot hoz létre, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges, közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el.”

Így szól a tervezet, és ki nem szarja le az egészet, viszont az indokolás, hogy a járda kifestő könyvnek való használata megsérti a közösségi együttélés alapvető szabályait, az már delikát.

Legalább annyira, mint amikor Gulyás Mártont és b. társát azért ítélték közmunkára, mert, amikor a Sándor-palotát vették célba festékes flakonbombákkal, akkor riadalmat keltettek a tüntető tömegben – legalábbis a csinovnyik bíró szerint -, holott az egybegyűltek szívük szerint a bajuszos patkány nyakát tekerték volna ki.

Ilyen színes ricsajok vannak ma kies hazánkban, amit akár fél évvel ezelőtt sejteni sem lehetett. Hogy a rendszer eresztékei nem füst-, hanem festékbombák miatt kezdenek el recsegni és ropogni, és végül is, van benne valami. Hiszen, ha az ország kiszínezése hatványozódik, bedugul a mechanizmus, mert lehetetlen mindenkit közmunkára ítélni. Nincs annyi gereblye az országban.

Így a magam részéről üdvözlöm a paintball által halálba indulókat, hiszen ők száz év múlva leporolhatják a drága Kaffka Margit – akitől a címet einstandoltam – látomását, mert Pórtelky Magda őnála arra a következtetésre jut, hogy ennek az anakronisztikus, az ember kibontakozását gátló feudális dzsentrivilágnak pusztulnia kell! Körbeértünk, polgártársak.