Vén Európa

Már a III/III-as Varga Miklós is vonyítozott a vén Európáról, hogy mindenki elalélt, sőt, állva pisált a gyönyörűségtől, ám nem igazán azért, mert tágabb hazájáról halott csicsás sorokat. Csakis – holott nem is tudott róla – Lukács Gyuri 5. b. osztályos tanuló esztétikájának dőlt be nagy naivan, amely a szántóvető homo számára amúgy érthetetlen, hogy aszondja, a zene meghatározatlan tárgyiasság.

Midőn a proletár andalodott, Európát hallotta, de a sarki kocsma Mici nevű csaposára emlékezett forró felgondolásokkal. Európa már a spion korában sem jelentett sokat, sőt, szinte semmit sem annak a választópolgárnak, aki még hajdan szakszervezeti beutalóval ette a lángost Badacsonyban, máma meg a határbéli kukoricásnál messzebb nem jut, sem a világa. Európai értékek, röhej. Ezzel akar most mindenki választást nyerni a gonosz ellen.

Nem fog menni. Fletó is nyolc hetes kampányt indított „Orbán vagy Európa? Válassz!” címmel, aminek így az ég egy világon semmi értelme nincsen. Józsi bácsi Európát nem tudja megfogni, nézegetni és hallgatni, ellenben Orbánt meg folyományait reggeltől estig. S mivelhogy az ember veleszületett ösztöne az újtól való félelem, persze, hogy a potrohost választja, mert eszméket nem ismer, hacsaknem az Üdvözlégy Máriát, amikor a kántor előénekli neki két migráncsozás között.

A Momentum pedig Európát meg Putyint teszi ellentétpárba, ahol a Vlagyimir egy föss férfi, aki meztelen felsőtesttel nyargalászik a lovon, meg még tankja is van. Különben is, a szovjet megszállásból annyi maradt meg, hogy a Koljákkal milyen jót lehetett seftelni, amikor az ember fiatal volt, és még felállt a farka. A választópolgár úgy van ezzel, mint amit az őrvezető tanított a bakának, hogy meg ne bolonduljon. Nem a leszerelést köll várni. A takarodót köll várni, a reggelit meg az ebédet, aztán egyszer majd eljön az obsit ideje is.

Mindezzel csak arra utalok bánatos szívvel, hogy megint töketlenek vagyunk, és a pesti kávéházak mélyiből előbukkanó megváltók azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, és olyan eszményekről hadoválnak, amelyek a nép egyszerű gyermekét egyáltalán nem érdeklik, sőt, még csak nem is hallottak róla. Sajtószabadság, fékek-ellensúlyok, sőt – horribile dictu – demokrácia. Ezek halott dolgok, a krumpli meg a fröccs viszont megfogható és lenyelhető, az Erzsébet utalvány beváltható, Mészáros Lőrinc pedig egy mesebeli alak, aki nincsen is.

Ha most az a vád érne galádul, hogy lenézem a választópolgárt, akkor protestálnom kell, nem én voltam az, hanem a Viktor. Ő alakította úgy országát és annak népét, hogy csak a végtelenül egyszerű dolgokat értse meg, visszatérve a krumplileves az legyen krumplileves örök igazságához, amelyet mesterétől lesett el, de már túl is tett rajta. Én csak realista volnék, szemben a pártokba ájult álmodozókkal, akik azt hiszik, itt még bárminek is van értelme a kétszer kettő egyszerűségén kívül. Nincsen. Ilyen európázással most alapozzák meg a kétharmadot, és a választás másnapján csatakos hajjal állnak majd a kamerák előtt, és nem értik, mi történhetett. Pedig most történik épp.

Székelyek meg kopaszok

Egy nő sípolt vagy sípolni óhajtott a tusványosi szeánszon, ezért őt a hajánál fogva vitték földre. Ellenvéleménynek helye nincs, itt tartunk. Nem székely-magyar, hanem magyar-magyar mókus volt brutálisan bunkó, s mindezt csupán azért kellett rögzíteni, mert a verést már jó előre beígérték az elégedetlenkedőknek.

A Schmidt Mária által lerabolt Figyelőben egy Pindroch Tamás névre hallgató organizmus fenyegetőzött: „A házigazdák szinte rajongásig szeretik Orbánt, és saját kormányfőjükként tekintenek rá. Ne legyen félreértés: Tusnádon ők vannak most is többségben. A fütyülősök jó, ha tudják, a székelyek nem szoktak viccelni, ha a magyarság és kormányfője ellen szervezkedik valaki. Jobb esetben a füttyszóra csak ütni fognak, és nem kérdeznek semmit. A rosszabb esetre ne is gondoljunk, nehogy sírás legyen a vége.”

Gyönyörű, nem? Nem. És nem is igaz. Az egész trutyi valami ál Erdély-romantikából fakad, ilyen székelyhimnuszos szar, nemzeti pántlikával a tetején. Bekóboroltam én azt a tájat, de sehol sem láttam csüngő bajszú, hallgatagon pipázó embereket. Sokkal európaibb az a vidék és azok a népek, mint Pindroch Tamás maga, de nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ezeknek az ábrándjaiban a székelyek az új kopaszok. Hogy nem elég itthon eljátszatni az SA „dicső” munkáját némely alakokkal, odakint is toboroznak ütésre. Már az sem elképzelhetetlen, hogy a Zsil-völgyi bányászok szerepét szánják ezeknek a „székelyeknek”, és meglesz a mi mineriadănk is. Emlékszünk, őket ’90-’91-ben hatszor rendelte Bukarestbe az akkori és ottani hatalom rendet rakni bájos bészból ütőkkel.

Ha nem vigyázunk, most a „székelyek” jönnek Budapestre egyetemistákat oktatni a téren, s bár szándék erre a Fidesz-műhelyben volna, végül is az esély kevés rá. Viszont mutatja a hatalom elvetemültségét, bár ez sem egy nagy újság. De ezeket a „székelyeket”, idegenben rekedt véreinket másképpen is használnák a hatalom fogcsikorgatós megtartásához.

Éppen Tusványoson bukott ki Kósa Lajosból, hogy mire készültek-készülnek a választási rendszer monyákolásával. Azt szerették volna, ha minden tizennyolc év alatti határon túli magyar megakapta volna a szavazati jogot, de a nagykorúságig az édesanyák élhettek volna ezzel. Vagyis egy háromgyerekes anyának lett volna három plusz szavazata.

Ez annyira alávalóan gyönyörű, hogy ehhez például a kékcédulás voksolás is maga a kiskutya fasza. Kábé háromnegyed év van a következő fülkés mókáig, és már most kirajzolódik, mire lehet számítani. Itthon a kopaszok, odakint a „székelyek” bájos noszogatására, csecsemők és halottak voksolására, meg ami még a csövön kifér.

Itt jut eszembe a Momentum lázáros őszi célja a választási rendszer módosításáról, és csak annyi jön elő belőlem, hogy ugyan már, királylány. Ha történelmi képpel óhajtanám lefesteni mostani helyzetünket, akkor 1939. szeptember elsejére utalnék, midőn a Wehrmacht Panzerekkel meg stukákkal sípolt be a lengyel anyaföldre, ahol a hős honvédők lovakkal, kardokkal indultak a csatába, és a végét már tudjuk.

Valami ilyesmi lesz itt a tavaszig, és el vagyunk veszve, azt hiszem. Háborús időkben az első feladat gyertyát, gyufát, zsírt fölhalmozni, így jelen állás szerint egyetlen javaslatom lehet a polgártársak számára, induljatok a piacra, menjetek a TESCO-ba, töltsétek fel a készleteket, mert hosszú lesz a tél. Aztán majd meglátjuk.

A léggömb elrepül

Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is beleszorultak a fába, valamint minden régi és frissen kikelt politikusfattya elmondta, amit szükségesnek és elégségesnek tartott, a lufik tobzódása után szétnézhetünk a szomorú, füves, vizes síkon, ahová a ringlispíl centripetális ereje röpített valamennyiünket. Okos fejünkkel pedig szétnézünk merengve, biccentünk, nem remélünk.

Fölösleges csalni. Voltaképp a rendszer lebontásának buzgalma célegyenesbe fordult, megszülettek az új megváltók, akiket jövő tavasszal fognak keresztre feszíteni a föltámadás legcsekélyebb reménye nélkül, már leendő miniszterelnökből is van három, és még mennyi lesz majd, akik, ha nem is esnek a másik torkának, híveik majd megteszik azt, mint ma is látszik a szájberbe böfögött kommentárokból.

Az az áldatlan helyzet állott elő, hogy rendszerváltó buzgalmukban a választó proletárok jobban utálják a másik forradalmárt, mint Orbánt, aki úgy fog nyerni egy év múlva, hogy a kisujját sem kell megmozdítania, hacsak nem malmozási céllal. De ne legyenek kétségeink, el fogja indítani az úthengert, amire már most megtette az előkészületeket.

Sok minden más mellett azért sem történt visongás, hogy például a kormány a túl sok plakátra hivatkozva osztaná újra a piacot. Alig egy hónap múlva a helyi önkormányzatok dönthetnek majd arról, kik, hol és mit hirdethetnek. Kaposváron például már járdát föstögetni sem lehet, tessenek elképzelni, ha Szita Károly dönt arról, ki és mit plakátolhat a felségterületén, és Szita Károlyokból annyi van ebben az országban, mint lószaron a légy.

Továbbá a helyi rádiók ledarálása is elkezdődött, így, amikor a permanens választási kampány a finisébe fordul jövő tavasszal, egyetlen józan hang nem lesz fellelhető a piacon. Az én felségterületemen, amely Vas megye volna, már most is csak egy szál internetes portál az, aki ellenáll az országot megülő narancssárga tébolynak, és hiába dicsekszik azzal, hogy hetvenezer kedvelője van, ha a megyében kétszázhetvenezren vegetálnak. A maradék kétszázezer ingó tudata ki van téve a manipulált mocsoknak.

Várom a bíztató jelentéseket, hogy az ország mely eldugott csücskében jobb a helyzet, a végeredmény felől viszont szemernyi kétségem sincsen. Másfelől azt a lehangoló tényt sem árt figyelembe venni, hogy hazánkban az olajtól iszamos kezű Józsik és Bélák egészen egyszerűen szarnak az egészre, a közállapotokról valami halvány derengést a fideszmédiából nyernek, és az is alig érdekli őket.

Nem lehet őket kézen fogni egyenként, nincs az az elhivatott mozgalom, amely erre képes, ez a monolit massza, ha szavaz is egyáltalán, arra fog, akinek a neve úgy halványan földereng a mindennapjaiból, és ez a tapasztalatok szerint nem a Momentum lesz, se nem a Kétfarkúak, a Gyurcsányt és a többi “kommunistát” meg a beléjük nevelt zsigerből utálják, mert csak. És amikor ezek majd együtt jelennek meg egy kilométeres szavazólapon, akkor leblokkol a panelproli tudata, mert nincs ekkora étlaphoz szokva. Elég neki a pörkütt. ubi, nokedli biztos szentháromsága.

Mindezeket egyébiránt nem valami überokos vátesz íratja velem, hanem a végtelen, kiábrándult szomorúság, amikor végignézek házam és utcám lakóin, amely organizmusokat négyzetre kell emelni, és kész az újabb Fidesz kétharmad, de ne legyen igazam. Ilyen körülmények között az új forradalmárok oktogonos happeningjei, bár a szabadság friss szellőjét hozzák az áporodott légbe, ahhoz kevésnek mutatkoznak, hogy kereszthuzat legyen a tömjén-, és rothadásszagú kriptában. A majálisi lufik is elrepültek, gazdáik pedig ott maradtak a lócitromos anyaföldön. Ez van.