És hasad tovább

Úgy jártak a horvátok, mintha magyarok lettek volna. Lukat fúrtak egy hegybe, hogy alagút legyen belőle, abból meg út, és, hogy ez az egész a végén vezessen valahová is, aztán csak a szakadékba viszi a járatlan és jámbor utast, a semmibe úgymond. Így maradt szégyenben Omis városa, így röhög rajta mindenki, mert, mielőtt elkészült volna a nagy mű, igen, és út meg híd formájában toldás is került volna a luk végibe, elfogyott a pénz.

Nem értik a horvátok, hogy is van ez, pedig csak annyi történt, hogy miniszterügynökünk az egyik elborulásában a mi kutyánk kölkének nevezte a horvátokat, hogy futballilag beszéljen ökörségeket, de ennyi is elég volt, hogy a dalmát vidéket megülje a rontás, és csak nézhetnek a lukuk végiből most kifelé a párás egekre. Pedig akkor még Tusványoson ki sem jelentette, hogy ott is rendet tenne, viszont, mint ebből is kitetszik, már megkezdte.

Ezzel a lendülettel a medvék országában sunyin megrajzolt a képzeletében egy ezer kilométer sugarú kört, mint ahová uralmát kiterjesztené. Abban a pillanatban ezen a vidéken lekonyultak a csillagok, égi jelként a Hold is elbújt kis időre, csak sötét kör volt a helyén, amitől felugattak a kutyák, elsírták magukat a kisdedek, ellenben Mészáros Lőrinc csatakos álma ideje alatt is keresett száz milliót, mert mért ne keresett volna.

Most már tehetetlen ez ellen, a láncreakció elindult, és mindent fölzabál. A horvátok is abban reménykednek, hogy elér a mágia egészen hozzájuk, hogy ott is minden a gázszerelőé legyen. Hallották ugyanis, hogy a környezetében nem érvényesek a newtoni törvények, ő csak annyit mond, legyen, és lesz is minden egyszerre, mint az univerzumot megrengető sportszermárka is világ szégyenére és a magyarok kuncogi örömére egyként, hogy valaki pofátlanságában is ennyire egyszerű, pedig az.

A horvátok alagútja a semmibe vezet, a duplarúle meg hasad. A Mészáros csapatában a Mészáros játékosa a Mészáros mezében borult meg az ő agyában és állíttatta ki magát, mert egy másik Mészáros-mezes eltépte a rulettot. Hogy a mezét sajnálta-e annyira, vagy az élete ilyen nyomorult, azt nem tudni, de a trikójában sértett futballista polgártárs meggyakta a tépkedőt, ezért kiállították. Így telnek Neriában a tusványosi ünnep után a dologtalan hétköznapok.

A mez egyébként fontos dolog, és így volt ez már a NER előtt is. Engemet példádul egy bájos kosárlabda mérkőzésen Sopronban egy amerikai migráncs, aki azonban akkor még osztrák zsoldos volt, úgy könyökölt le, hogy feneketlen kút nyílt az agyam helyén, és bőven okádta magából a vért, hogy tocsogni lehetett benne. A hülye csapatkapitányom meg nem újraélesztett, hanem a fejemet előre toszta, vigyázz a mezedre felszólítással. Két hétig szédültem az ütéstől.

Ha innen nézzük, a rulettes futballista megborulása magyarázatot nyer, de az is lehet, csak felforrt az agya a hőségben. Mert ugyan a pályák fűtése már megoldott a hideg időkre, a hűtésükről még senki nem rendelkezett, de Isten és a Párt segedelmével meglesz az is. Nem mindenki lehet azonban futballista, mint ahogyan Mészáros Lőrinc sem. Ebből fakad, hogy – mint most kiderült – két év alatt kétszázötvenkilenc polgártársunk fagyott meg csak azért, mert rossz helyre született, és éppen ide, meg futballista se volt, hogy fűtsék a valagát.

Itt, minálunk pedig – mint azt megtudtuk a meztépéssel és a horvátok semmibe lukadásával egy időben – a liberális multikulturalizmus elleni harc a legfőbb gond, amely minden lényegest kitölt. J A. kabátja a széken szunnyad és nem hasad tovább, ez az ország azonban úgy megrepedt, hogy, mint a horvátok alagútja, épp kilukadni készül a semmibe. Hogy ez egy hülye kép? Tudom, de mit lehessen tenni, sőt, mondhatnám nagy arccal, hogy ez van, ezt kell szeretni. Aztán mégsem teszem.

Pofájuk, az van

“Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Ez a fölirat virított a színpadon lévő emberek háta megett, akik egy zupás őrmester indulatával és összes intellektusával, illetve az arcukra kiülő gonosz terhével vitatkoztak irodalomról, illetőleg arról, hogy ők mondják meg, kiket és miket olvasson a magyar. Mi a jó irodalom és mi meg nem, és a távolból könyvek égő szaga imbolygott elő. Ez volt Tusványoson, kies hazánk fasiszta szeánszán tegnap. Sütött a Nap, mert mér’ ne sütött volna.

Ilyenkor fölteszi magának a kérdést a kajlafülű magamfajta, hogy ki a faszomok ezek, kinek is képzelik magukat, hogy ítéletet mondjanak élőkön és holtakon. Másrészt meg, hogy mi ez a prófétai és megváltói attitűd, hogy őket azért szarta a világra a teremtő, hogy nekem legyen otthonos, holott nélkülük inkább érzem magam komfortosan a barlangomban, mint a medve is egészen jól elvolt ott, amíg ez a csürhe meg nem szállta a lakhelyét. És őt is elűzték onnan, mint engem is akarnak, meg tégedet szintén, nem bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Meg, hogy kurválkodnak Tamási Áronnal is, elferdítve a városos Ábel szövegét: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – és ez is jellemző, ez a kifacsarás, hogy nem majd én otthon érzem magam, hanem a nyikhajok megmondják, hol és hogyan legyek otthon. Elmennek ezek a langymeleg náthásba. Akik velük szemben ücsörögtek, és itták a szavaikból a mérget, biztosan az édesanyjuk kebelén érezték magukat a gyalázat közepette, amikor Romániában szidták a románokat és azt az irodalmat, amihez szaglásuk nincsen, és fröcsög belőlük emiatt a gyűlöletbe ojtott irigység.

Mégis azért, hagyjuk most a betűket és a Parnasszust valamint elefántcsont-tornyokat, és szőrmentén, csak huszonnégy órára figyelve nézzük, mitől kéne otthon lenni az embernek szerintük. Azért csak ilyen kurta az intervallum, mert az immár majd’ évtizedes dúlást leírni szinte lehetetlen, ha mégis megtennénk, egy ilyen “Tulajdonságok nélküli ember”-féle kétezer oldalas dolgozat kerekedne. Ezt a mutatós szövegtengert viszont fenntartjuk a majdan elkészülő vádiratnak, amely alapján a milliárdokkal kistafírozott irodalmárok, költők és a cimboráik a plafonig bezárólag otthont lehetnek a Naptól óvott hűvös homályban.

A szülész államtitkár asszony, aki az életét tette április óta a nemzeti szaporulatra, a kismamákat szövetkezetbe terelve dolgoztatná a jövőben, biztosan, miután megtáncoltatta őket, hogy ne legyen nekik csontritkulásuk, meg, hogy el ne apadjon a tejük. A nyugdíjasokkal együtt táncolnának és dolgoznának egyébként, és ropja majd és otthon lesz a világukban az a pár család is, akiket ezen a napon, amikor Esterházyt hajtották el a világ végire a színpadon, épp akkor tettek az utcára, hogy majd az ősztől dutyiba rakjanak, hogy abban legyenek otthon. Lesorosoztak egy autista gyerekét sétáltató anyát, Mészáros pedig megvette Kádár üdülőjét.

Az Emmi nevű minisztérium pedig hat méteres világító keresztek állogatását finanszírozza a kézmosást reklámozó plakátok mellett, mert ennyire futja a gondolatiságából a Tízparancsolat mellett. Ezek a fekete levegőeget fehéren beragyogó keresztek fölhorgasztják bennem a lángolók képzetét, amelynek keresztényi tövében csuklyás alakok – szemük helyén két lukkal – védték a fehér übermensch fajt. De lehet, hogy csak nekem ilyen élénk a képzeletem és ennyire csapongó, viszont az már nem az én látomásom, hogy a magyar proletár abba a Romániába jár már dolgozni, mert ott többet fizetnek, amit ezek oly bőszen szidnak, és éppen ott.

Szóval totális a káosz és a téboly, miközben ott virít mögöttük a fölirat: “Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Már csak azzal a toldással kellene kiegészíteni, ki, és hol? A Hair jut eszembe, midőn Berger a keresztény úri középosztály ozsonnás asztalának tetején ropta, s csak ennyi szakadt ki az egyik öltönyösből: pofája, az van. És még biztatásként nyugtázzuk azt is, hogy a fő fogás, egyetlenünk, az univerzum folyását a jövőben kijelölő felszólalása, mint desszert, még hátra is van. Hogy mi lesz, ha ebben a közegben még az ő beteg képzelete is elszabadul, az megjósolhatatlan. Ám ami riasztó, hogy ezt a diliházas színdarabot véresen komolyan is kell venni.

Idáig jutottunk.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.

Totaler Krieg

Akkor hát, harc lesz. Nem lesz, az már megvolt, elbukó Népszabadsággal, ledarált megyei lapokkal, és a sor folytatható, de hát, mindenki ismeri. Nem harc lesz, abban van valami felemelő, nemes, ahogyan a felek egymásnak feszülnek, és győz a jobb, erősebb. Itt más lesz, valami ocsmadék, ganyé spermium lesz, alias Fidesz, a metódust ismerhetjük.

Itt újságírókról fog kiderülni, hogy buzi drogosok, az anyjuk kurva, az apjuk meg komcsi, a kutyájuk pedig kecskéket kefél. Így valahogyan, mert ez a tempó. Egyébként is, a harc nem az irkáló emberek ellen folyik majd, hanem az ellen a nyolcmillió ellen, akiknek az érdekében ez a jobb érzésű maradék plajbászol, igazán nincsen már sok belőlük.

Viszont, hogy a nyolcmillió ellen történik minden, az teljesen egyértelmű a kvóta-népszavazás óta. Ott megvolt a cezúra, és, aki nem ment el, vagy nem nekik tetszően voksolt, az kiírta magát a nemzet beteg testéből. A maradék kétmillió, meg most már a határon túliak pedig másfajta lassú mérgeket szíhatnak, valami ilyet:

“Először… azt kérdezem tőletek: hisztek-e a Vezérben s velünk együtt a német nép végső totális győzelmében? Kérdezem tőletek: el vagytok-e tökélve a Vezért a győzelem kiharcolásában, jóban-rosszban, a legsúlyosabb személyes terhek vállalásával követni? Másodszor kérdezem tőletek: készek vagytok-e a hazának a hadsereg mögött felsorakozó zárt hadrendjeként követve a Vezért, a harcot elszánt határozottsággal és a sors minden rendelésén keresztül tévedhetetlenül folytatni, míg a győzelem a kezünkben lesz? Harmadszor: …Kérdezem tőletek: el vagytok-e szánva ti és a német nép …napi tíz, tizenkét és ha kell, tizennégy és tizenhat órát dolgozni… a győzelemért? Negyedszer: Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Ötödször:…Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ezeket a bájos mondatokat a kacskalábú Goebbels bácsi rikkantotta a légbe 1943-ban, és az egészben az az érdekes, hogy pár apró szót kicserélve benne elhangozhatott volna akár Tusványoson, vagy bármelyik Fidesz-nagygyűlésen is, és ugyanúgy kiáltott volna minden egyes kérdésre igent a bamba tömeg, mint annak idején a bájos náci birodalomban.

Egyébként megtört szívvel be kell vallanom, hogy ezt az egészet nekem úgy diktálják. Tagja vagyok a Soros-maffiának, itt ül velem szemben a keresztapa lukában veres rózsával, és rekedtes hangján, ujjaival taktust verve mondja, én pedig írok, mert az éjjel véres lófejet találtam a párnámon.

És az a röhej, ha olvasná, akkor számos honfitársam el is hinné ezt az egészet, amit pedig az ujjamból szoptam. Így szopogatja a saját mocskos ujjait Orbánpufi is, és így hisznek el neki mindent a lelki szegények. A tragédia pedig, hogy ez ellen képtelenség bármit is tenni.

Nem az, hogy nem mondhatom el, egyelőre még igen, igaz, erősen korlátozott helyeken. Hanem, hogyha a delikvens a két kezével morzsálná, szimatolná és eszegetné a lószart, de a vezére azt mondaná róla, hogy az égi manna, akkor átszellemült arccal majszolná, és csettintene, hogy ilyen jót még soha nem evett. Itt tartunk most éppen.

Ez a duma pedig, hogy most az újságírók kerülnek sorra a csatatéren, csak gumicsont, hogy addig se a Rózsika néni korgó gyomrával foglalkozzon az ember, mint most magam is, aki bekapta a horgot. Bocsánat érte. Annyi mentségem legyen, hogy előre siratom azon kollégákat, akik majd kalodába zárva állnak a tér közepén, a tömeg pedig záptojással és rohadt paradicsommal dobálja őket. Ki kell bírni, aztán majd egyszer jó lesz.

Kaján zárásként és tanulságul azért, jegyezzük meg, hogy Goebbels, a nagy mókamester az idézett duma után ezt írta a naplójába: “Ha azt mondtam volna, hogy ugorjanak le a Columbus-ház harmadik emeletéről, ezt is megtették volna.”

De szép is ez.

Szabad a tánc

Amikor az oroszok vagy a szövetségesek fölszabadítottak egy-egy haláltábort ’45-ben, adtak pár órát a még életben lévő foglyoknak, hogy azt csinálnak kínzóikkal-őrzőikkel, amit csak akarnak. Egy sem maradt életben közülük, és akadt olyan fogoly-túlélő, aki azt mondta, ezért az egyért volt érdemes kibírni a szenvedéseket. Nem voltak rózsaszínű ábrándjai az otthonról meg kedvesről, csakis a husángról, amivel agyon lehet verni a nácit.

Csak az ember képes arra, hogy egyrészt milliókat öljön meg szögesdrótok között, másrészt pedig, ha fordul a kocka, az első gondolata az legyen, hogy kínzójának hogyan verheti szét a fejét, hogy fröcsögjön az agya veleje. Erre a sötét ösztönre bazírozik a mi drága Viktorunk a második világégés után hetven évvel, és úgy tűnik, aljadék terve működik is. Fölmentés ez ügyben nem létezik, hiszen még az oroszlán is van annyira emberséges, bármennyire fura is ez így, hogy előbb gondosan megfojtja az áldozatát, csak aztán kezdi zabálni.

A hiéna az, aki, miközben a gnú kerek szemmel gyönyörködik az afrikai naplementében, de már a fél combját meg a püspökfalatját behalózta a delikvensnek, azaz, elevenen falja fel. Ez gusztus és habitus dolga, viszont bánatosan fedezem fel, hogy fajunk, és különösen a pöttyös seggű magyar változata ilyen hiénás Ez a defekt nem a génekben rejlik, hanem sajátos történelmünkben, amelynek kereke most épp fordult egyet, és valahol a múlt század negyvenes éveinek elején jár. A szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk még lebeg.

Sípolni, fütyölni minálunk mostanában nem egy életbiztosítás. 2016. október 23-án, a Kossuth téren sem volt az, ahol feldühödött, nyugdíjas hiénák találták meg a gyakni való gnúikat. Senki sem állította meg őket, mint ahogyan most Tusványoson sem, ahol tudjuk, mi történt. Pedig ott volt a TEK, és csak lesett, amit így indokolt: A rendezvényen kizárólag a miniszterelnök személyvédelmét érintően láttak el feladatot, a vonatkozó jogszabályok szerint ugyanis a miniszterelnök védelme a külföldi utazásaira is kiterjed, melynek kizárólagos célja a védett személy közvetlen fizikai védelme, életének és testi épségének megóvása, vagyis a rendezvényen a TEK amúgy biztonsági feladatokat nem látott el.

Mindebből az következik, ha a drágalátos TEK orra előtt koncolják fel a nőt, akkor jámboran nézi a horrort, mert őt a nagyseggű bohóc védelmére szerződtették, és miden más le van szarva. Érdekes ez, főleg azóta, amióta Orbán Viktor tenyere viszket. Ez ilyen fordított haláltábori felállás, amelyben a rend őrzésére szakosodott polgártársak jóindulatúan elfordítják a fejüket, amikor a NER harcosai igazságot szolgáltatnak. A Harmadik Birodalomban is társadalmi munkában tett rendet az SA, a hatóságok pedig fütyörészve lesték a kék eget.

Itt, minálunk ez annyival delikátabb, hogy rendőrök vernek biztonsági embereket is, mint a Balaton Soundon. Egy civil ruhás rendőrkapitány, mert az őr nem engedte be, mellbevágta őt, a kollégája megszorongatta a nyakát, és bájosan kilátásba helyezte, hogy le fogja tartóztatni. Bunkó rendőrök mindig voltak, mindig is lesznek, Magyarhonban viszont az a klafa, hogy miközben a pogromot bambán lesik, mert nem arra szerződtek, hogy rend legyen, vélt sérelmek nyomán maguk is vadbarommá válnak. Úgyhogy teljes a káosz, szabad a tánc, meg a csók. Végül is, a zavarosban tényleg könnyű halászni, csakhogy a szép jóság meg a szelíd értelem hová költözött, na, azt én nem tudom.

Székelyek meg kopaszok

Egy nő sípolt vagy sípolni óhajtott a tusványosi szeánszon, ezért őt a hajánál fogva vitték földre. Ellenvéleménynek helye nincs, itt tartunk. Nem székely-magyar, hanem magyar-magyar mókus volt brutálisan bunkó, s mindezt csupán azért kellett rögzíteni, mert a verést már jó előre beígérték az elégedetlenkedőknek.

A Schmidt Mária által lerabolt Figyelőben egy Pindroch Tamás névre hallgató organizmus fenyegetőzött: „A házigazdák szinte rajongásig szeretik Orbánt, és saját kormányfőjükként tekintenek rá. Ne legyen félreértés: Tusnádon ők vannak most is többségben. A fütyülősök jó, ha tudják, a székelyek nem szoktak viccelni, ha a magyarság és kormányfője ellen szervezkedik valaki. Jobb esetben a füttyszóra csak ütni fognak, és nem kérdeznek semmit. A rosszabb esetre ne is gondoljunk, nehogy sírás legyen a vége.”

Gyönyörű, nem? Nem. És nem is igaz. Az egész trutyi valami ál Erdély-romantikából fakad, ilyen székelyhimnuszos szar, nemzeti pántlikával a tetején. Bekóboroltam én azt a tájat, de sehol sem láttam csüngő bajszú, hallgatagon pipázó embereket. Sokkal európaibb az a vidék és azok a népek, mint Pindroch Tamás maga, de nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ezeknek az ábrándjaiban a székelyek az új kopaszok. Hogy nem elég itthon eljátszatni az SA „dicső” munkáját némely alakokkal, odakint is toboroznak ütésre. Már az sem elképzelhetetlen, hogy a Zsil-völgyi bányászok szerepét szánják ezeknek a „székelyeknek”, és meglesz a mi mineriadănk is. Emlékszünk, őket ’90-’91-ben hatszor rendelte Bukarestbe az akkori és ottani hatalom rendet rakni bájos bészból ütőkkel.

Ha nem vigyázunk, most a „székelyek” jönnek Budapestre egyetemistákat oktatni a téren, s bár szándék erre a Fidesz-műhelyben volna, végül is az esély kevés rá. Viszont mutatja a hatalom elvetemültségét, bár ez sem egy nagy újság. De ezeket a „székelyeket”, idegenben rekedt véreinket másképpen is használnák a hatalom fogcsikorgatós megtartásához.

Éppen Tusványoson bukott ki Kósa Lajosból, hogy mire készültek-készülnek a választási rendszer monyákolásával. Azt szerették volna, ha minden tizennyolc év alatti határon túli magyar megakapta volna a szavazati jogot, de a nagykorúságig az édesanyák élhettek volna ezzel. Vagyis egy háromgyerekes anyának lett volna három plusz szavazata.

Ez annyira alávalóan gyönyörű, hogy ehhez például a kékcédulás voksolás is maga a kiskutya fasza. Kábé háromnegyed év van a következő fülkés mókáig, és már most kirajzolódik, mire lehet számítani. Itthon a kopaszok, odakint a „székelyek” bájos noszogatására, csecsemők és halottak voksolására, meg ami még a csövön kifér.

Itt jut eszembe a Momentum lázáros őszi célja a választási rendszer módosításáról, és csak annyi jön elő belőlem, hogy ugyan már, királylány. Ha történelmi képpel óhajtanám lefesteni mostani helyzetünket, akkor 1939. szeptember elsejére utalnék, midőn a Wehrmacht Panzerekkel meg stukákkal sípolt be a lengyel anyaföldre, ahol a hős honvédők lovakkal, kardokkal indultak a csatába, és a végét már tudjuk.

Valami ilyesmi lesz itt a tavaszig, és el vagyunk veszve, azt hiszem. Háborús időkben az első feladat gyertyát, gyufát, zsírt fölhalmozni, így jelen állás szerint egyetlen javaslatom lehet a polgártársak számára, induljatok a piacra, menjetek a TESCO-ba, töltsétek fel a készleteket, mert hosszú lesz a tél. Aztán majd meglátjuk.