Kategória: schmidt mária

Antiszemitának lenni vagy annak látszani

Szobrot kapott a Fidesztől Kornis Gyula, a Horthy korszak filozófusa, tanára, országgyűlési képviselője, kultúrpolitikusa, akinek munkássága, eszméi eléggé elítélhető módon szennyezettek. Igaz, a háború után az alatta és előtte végzett tevékenységét népbírósági feddéssel megúszta, mai szemmel nézve a keresztény kurzus számára annyi érdeme volt, hogy gyűlölte a szovjetet és a liberálisokat. S mint kitetszik, ennyi a maiaknak elég is egy szoborhoz meg egy látványos avatáshoz papsággal, Schmidt Máriával és Rétvári Bencével együtt.

Ebből persze cirkusz kerekedik. Az MSZP szerint “A Fidesz nem hajlandó leállni a Horthy-kultusz ápolásával és továbbra is folytatja az egykori kormányzót támogató antiszemita politikusok rehabilitálását”, és a Mazsihisz sem boldog, szerintük “Kornis antiszemitizmusa felvállalt és közismert volt. Szobrát társadalmi egyeztetés nélkül állították fel”. A summázat pedig szintén MSZP szemszögből: „A gyűlöletpolitika terjesztésével és Horthy-kultusz ápolásával a Fidesz nemcsak a holokauszt áldozatainak emlékét tiporja sárba, de ismét szégyenbe hozza az egész magyarságot.”

Aztán Rétvári Bence védi a védhetetlent, és beleszalad a késbe, mert ez a terület nem örömhír, aminek az avatott hordozója ő, se nem zsák krumpli, amit osztogatni lehet. Ha Rétvárinak lenne esze, ami nincs, akkor tudná, ahová Schmidt Mária a történelem kapcsán beteszi a lábát, ott hamisság keletkezik óhatatlanul (Dózsa László 1942-). De már az is maga a leleplezés, ahogyan a Mandineren tegnap gyorsan-gyorsan meg is született bizonyos Trombitás Kristóf tollából a dolgozat, amelyben Kornis Orbán szellemi előfutárává válik.

Számos érdemét taglalja a szerző a friss szobornak, van benne munka alapú társadalom, nemzeti és keresztény gondolat, bolsevisták megátkozása, mintha Orbán zsebszótárából dolgozna a szerző. S amikor Kornis érdemeit sorolva Trombitás elvtárs odáig jut, hogy azok olyan megállapítások, amelyeket a jelenlegi kormányerők is jól láttak meg és okosan hasznosítottak. Meg, hogy “Nemzeti, erős, technikailag fejlett, modern tudásokban felvértezett hadsereg kell, amiként erről írtam is pár hete”, akkor ez a Trombitás érdektelenné válik.

Erre futja Kornis érdemeit bizonyítandó, s ha valaki így zárja: “Megtanulhatnák már, hogy nem 2010 előtt élünk, amikor egy Népszava-hasábtól mindenki vigyázzba vágta magát. Azzal is tisztában kéne lenniük, hogy komoly gondolkodók szavait nem az alapján ítéljük meg, hogy azokról miként nyilatkoznak a kommunisták elvi örökösei; és nem vonulunk vissza, ha a réges-rég elkoptatott gyalázkodásokat újra előveszik. Legyünk csak büszkék a magyar szellemiség olyan képviselőire, mint Kornis Gyula.“, azzal nem lehet vitatkozni, mert minek.

Kornis Gyulával nem az a baj, hogy NER szemmel nézve milyen fess magyar férfi, hanem, hogy antiszemita volt. Az MSZP és a Mazsihisz is elfelejti igazolni ezt az állítást, így előadásukban Kornis nem antiszemita, csak annak látszik. Segítek, hogy a kép kiteljesedjen: „A zsidóság Keletről szabadon beözönölve, békésen először elhódította a magyarság anyagi, majd szellemi kultúráját…Fajával veleszületett radikalizmusa és utilitarizmusa egy félszázad alatt a magyarság szellemét megrontotta…Úgyszólván teljesen átengedte egy idegen fajnak, mely aztán így szerzett vagyona és függetlensége alapján a nemzet érdekeivel éppen össze nem hangzó aránytalan hatalomra és kultúrára tett szert.”

Ezt a megszoborolt Kornis Gyula írta “Kultúrpolitikánk irányelvei. Budapest: A magyar középiskolai tanárok nemzeti szövetsége, 1921.” című művében. Innentől lehet mondani akármit is, a bizonyítvány kész. Rétvári hiába vinnyogja, hogy „A balliberális oldal politikája abban merül ki, hogy antiszemitizmust kiáltanak, és nácinak nevezik, aki az erős és szuverén magyar nemzetben hisz”, Trombitás meg mászik bele tövig Orbán seggébe igazolandó Kornis, Orbán, és nem utolsó sorban a saját zsenialitását, a szobor eredetije nem csak antiszemitának látszik, az is volt.

Hogy aztán a jelenlegi rezsim szellemi restségből, számításból, aljas érdekből vagy eszmei közösség okán állít szobrot, az a vizsgálat tárgya, és nem Kornis minősítése. Az már régóta készen van. Persze a többi újólag felmelegített egykori eszementé is, mint Wass Albert vagy Tormay Cécile, például, akik most Takaró Mihállyal manifesztálódnak újra, míg Kornis Schmidt Mária és ilyen Trombitások segítségével. A tendencia – meg ami még látszik belőle – egyértelmű, oda iramlunk, illetve sok tekintetben már ott is tartunk, mint a két háború között, ami rendszert sok mindennek lehet nevezni, csak liberális demokráciának nem. Nem nóvum, kimondatott, hogy nem is azt akarják.

Illiberálisat és keresztényit óhajtanak, azaz, lépünk bele ugyanabba a folyóba megint. És ismét elbukunk.

Wolowitzot is utálom

Dél-Afrikában, a Kruger Nemzeti Parkban egy orvvadászt utolért a karmája, s miközben ott járt, ahol nem kellett volna, egy elefánt agyontaposta, ezt követően pedig egy oroszlán megfrüstökölte őt, mert a természetben semmi nem megy kárba. Az anyag örök körfogásának szentsége és törvénye szerint az orvvadász – akiből egy koponya meg egy tépett gatya maradt csupán – immár csak vas, szén, ilyenek. Olyasmi anyagok, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt egy csillagban keletkeztek, annak fölrobbanása után pedig idesodródtak valahogyan, és egy véletlen folytán orvvadásszá álltak össze.

Rajes Kootrapali szerint a karma newtoni pontosságú törvényszerűség, minden hatásra egy neki megfelelő ellenhatás a válasz. Ő például, ha Sheldonnal elmegy az északi sarkra, ezt követően – mintegy jutalom gyanánt – nagyfarkú milliárdosként születik újjá, aki tud repülni is. Következésképp, aki elefántokat gyilkolászik, általuk vész el, hogy oroszlánok falják fel aztán, az már csak hab a tortán, az élet kiszámíthatatlan, kajla fityisze. Ezzel a karma arra int mindenkit, nem szabad nekünk idegen területeken kurválkodni, vagy más tollával ékeskedni akár.

Például Orbán Viktornak Isten szerint tilos a szószékről kampányolni, terjeszteni a hülyeségét, és mégis megteszi. Ha Isten nevét minduntalan és egyéni haszonszerzés céljából veszi a szájára, voltaképp istentelenségét és hitetlenségét bizonyítja, amiért őt villámnak kell agyonsújtania. Várjuk a zivatarok szezonját tehát, hogy bebizonyosodjék az univerzum spirituális ereje. Ilyen azonban történni nem fog, mert csodák nincsenek, mint ahogyan boszorkányok sem, vagy talán mégis. Schmidt Mária ugyanis szintén ismeretlen vizekre készül, oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne.

Ő történész volna állítólag, de csak ilyen papír alapú historista, hogy cetlije ugyan van róla, de semmi egyéb nem utal ebbéli minőségére. Ő úgy kurválkodik a történelemmel, mint a főnöke az Istennel, különben is, mostanában inkább kiállításszervező és rendező. Jó pénzért mindenre kapható, de, hogy még a futballhoz is ért – illetve ahhoz sem -, az csak most derült ki, midőn újólag kapott pár milliárdot – jelen állapotunkban már mindegy is, mennyit -, hogy állítson elő egy mauzóleumot szerencsétlen Puskás Ferenc számára. Ő, bár létezése, legendája és halála engemet hidegen hagy, de mégis csak jobb sorsra volna érdemes.

Momentán ugyanis arra használják, hogy igazolják vele a rendszer létjogosultságát, mint ahogyan erre szolgálnak a stadionok és a várt, de soha el nem következő jelenbéli futballsikerek is. Természete ez már a diktatúrának, az alattvalóknak cirkuszt kínál, amivel egyszersmind a külvilág felé szeretné igazolni, hogy okkal létezik, és egyszersmind felsőbbrendűségét is mutatni óhajtja. Sehol a világ boldogabbik részén nem fabrikálnak héroszokat csámpás futballistákból és sánta atlétákból, állami szinten legalábbis nem. Meghagyják ezt a jogot az elvadult szurkolóknak, amilyen állatfajta viszont mindenhol akad.

Csak nálunk übermensch azonban a kereplős, sípos, dobos ember, aki himnuszt énekel minden kilométerkőnél, ami gesztustól mindenkinek állva kéne pisálnia, mert ez a hatalom szerint olyan szakralitás, mint a szent jobb, vagy a Dunán úsztatott korona. Már ebből is kitetszik, hogy zavarok vannak az erőben és az értékekben, hogy az alattvalók hitét és rajongását mesterségesen építgetik és terelgetik, amit közkeletűen manipulációnak neveznek. Cipollai játéknak csupán, amitől egy igazi hívő sugárban okádna, s hogy ez nem történik meg, mutatja, hogy országunk csak a képeskönyvekben keresztény, s annyira, mint a veréb a kockakövön.

Most mégis arra gondoljunk elsősorban, hogy mivé lesz a hatalom manipulatív kezében szerencsétlen Puskás öcsiből, akit most majd Schmidt Mária bekap, megcsócsál és Dózsa Lászlóként öklendezik vissza, mint egy cirkuszi lovat. Így veszíti el hamvasságát, így faragnak bálványt belőle, és úgy jár ő is, mint bármi, ami Orbán közelébe kerül kokárdától kereszténységig, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, rosszabb esetben pedig kiköp. Úgy leszünk vele, mint Sheldon, aki egyszer tehetetlenségében, számba véve, ki és mi maradt neki a barátai közül, így kiáltott fel a hűtőhöz lépvén, Wolowitzot is utálom.

Láthatjuk, hogyan kebelez be mindent a hatalom a saját érdekei szerint, hogyan zabálja föl, zülleszti le az országot kampányeszközzé, amitől az embernek elmegy a kedve az élettől. Mert azt veszi észre hirtelen, hogy mindenre ráül a pátoszos köd, a narancsszínű mocsok, hogy nem elég Orbánnak az ország pénze, a lelkét is akarja, hogy innen menekülni kell, ha nem akar robot lenni. Puskás is elveszik, mert szobrot faragnak belőle, bár nem tehet róla, csak egy kicsit. És ez nem gyűlölet, hogy félreértés ne essék, hanem a hatalom és annak képviselői iránt érzett megvetés, ilyen szordínós, permanens hányinger, ami azonban inkább megeszi a lelket, mint a pofánverés vágya.

Így válik élhetetlenné az ország, ezért menekül mindenki, mert felfedezi, hogy amit szeretett benne, az enyészeté lesz, mert fölzabálja a téboly. És erről az oromól visszanézve elátkozott hazánk füstölgő romjaira érti meg igazán ez ember Ray Charlest, aki a sötétségbe zárva így kiáltott fel egyszer, amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal ás várom a halált. Hát, így valahogy.

Az egyes számú ápolt

Mostanában egyre jobban látszódtak az elhülyülés jelei a vezéren – aki immár az egyes számú ápolt nevet viselte, s joggal -, ami abban mutatkozott meg, hogy általában nem tudta, hol van, embereket kevert össze, és mindig eltévedt az időben. Már hetek óta nem borotválkozott, nem nyiratkozott, szakállas lett, ősz haja a vállát verdeste, és láthatólag úgy érezte, azt hitte, fiatal megint, és erejének teljében készül frissen meghódítani, leigázni a világot. Egyfolytában futballmezeket cibált magára, de mindig felsült, mert mérhetetlen étvágya miatt annyira elhízott, hogy nem mentek rá a dresszek.

Ilyenkor vagy sírdogált, vagy pedig ordítozott, attól függően, milyen napja volt, de egy kis friss kolbász mindig megnyugtatta, valahogyan a fokhagyma illata lelohasztotta az indulatait. Az ápolók ezért úgy döntöttek, egy füzérrel a nyakába akasztanak, sőt, csináltattak neki egy extra méretű, XXXXL-es 2Rule mezt is, ebben láthatóan nagyon otthonosan érezte magát. Akkor volt a legboldogabb, amikor egy kis szotyolát tettek elé, és felvételről labda pufogását, és elnyújtott, a kurva anyád kiáltásokat hallgathatott, ilyenkor azt hitte, meccsen van, és elégedett volt nagyon, böfögött is sokat.

Amúgy kiállhatatlan beteg volt, teljesen szeszélyes, egyszerűen nem lehetett eldönteni, mit akar. Egyik nap például papot óhajtott, gyónni szeretett volna, de, amikor meglátta a plébánost, ráordított, hogy térdre, imához, mit képzel, hol van, ez itt kereszténydemokrácia, tehát tényleg teljes volt a káosz a fejében. Aztán Soros Györggyel akart találkozni, hogy egy kis pénzt kérjen tőle oxfordi utazásra, de az ápolók megmutatták neki az óriásplakátot, amelyet két nappal azelőtt követelt a falára, s amelyen az állt, nehogy már Soros nevessen a végén. Ettől összeomlott, sírdogált, és már a fokhagyma sem használt.

Új taktikaként az egyik ápoló kockás ingben demizsont hozott be a szobába, egy kis házi főzésű kisüstit? – kérdéssel. Kellett neki, így adták be a gyógyszerét, hogy elaludjon végre, mert amúgy meg túlmozgásos volt, jártak a lábai ültében is, az ajkait nyalogatta és billegette a fejét. Nem aludt sokat, sőt, amikor fölébredt, papírt és tollat követelt, hogy beszédet ír, hangosan mondta – a száját nyalogatva -, amit körmölt, elolvasni úgysem lehetett volna. Azt vették ki a szavaiból, hogy Nagy Imrét temeti, az oroszokat zavarja haza, pár sorral alább Paks kettőről motyogott, és Dózsa Lászlóról. Úgy ugrált az időben és az eszmékben, mint egy hibbant szöcske.

Az orvosok megállapították, hogy a személyisége nem is kettőbe szakadt, hanem hétrét vált, meg azt is, hogy ilyet ők még nem láttak, és természetesen fogalmuk sem volt a szükséges és lehetséges gyógymódról. Hidegvizes fürdővel és elektrosokkal bombázták, meséket olvastak neki kőbányákról, épülő stadionokról, képeket vetítettek a múltjából, hogy megtalálják a baj forrását, ahonnan minden elindult. Egyik alkalommal elővettek egy Gyurcsány képet véletlenül, és a hatás elementáris volt. Sikított az ápolt, a sarokba bújt, csak azt hajtogatta, lárifári, miniszterelnök úr, lárifári, miniszterelnök úr, és folytak a könnyei.

A kezébe nyomtak egy pöttyös labdát, csak ezzel lehetett megnyugtatni, bár még sokáig remegve ült a sarokban, és mindent, fokhagymát, kolbászt, szotyolát be kellett vetni, hogy életet leheljenek bele. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor azt mondták neki, mindjárt jön a repülője, megyünk meccsre, és ráadásként egy játéktankot is kapott. Ezzel elberregett a sarokban, de el kellett dönteni, mi legyen vele, úgy vélték, így nem mehet emberek közé. Pedig át kellett volna adnia egy stadiont Lajosmizsén, és előadást tartani a “Neked szülünk, nem ellened” konferencián, amelyet a nyugdíjas fiatal demokrata nagymamák szerveztek Schmidt Mária mennybemenetele alkalmából.

Ki kellett találni valamit, és Kásler főorvosápoló azt javasolta, először mossanak kezet, utána pedig végezzenek ördögűzést. Ez abból állt, hogy zümmögték vég nélkül a liberális szót, és felváltva Soros, Sargentini, Gyurcsány meg migráncsos képeket mutogattak neki. Egy perc alatt elájult. – Kár érte, nagyon jó ügynök volt. – jegyezte meg az egyik ápoló, mert nem tudta, hol van. Kásler főorvosápoló adott is neki egy maflást, és tíz miatyánkra ítélte, de ettől a beteg még nem ébredt fel. Akkor tért magához, amikor egy malacperselyt rázogattak a füle mellett. – Soros. – Ez volt az első szava. Ebből látszott, hogy meg ugyan nem gyógyult, de legalább azon a szinten van, mint amikor bekerült a zárt osztályra.

– Mossátok meg a kezét, aztán mehet. Ezeknek így is jó lesz. – Ezt mondta Kásler főorvosápoló. Rendbe tették valahogyan, és most viszik.

Cizellált emberek

Balog Zoltán, amint kikerült a gonosz közvetlen vonzásából, rögtön megvilágosodott, és más színben látja a kajla világot. Az összes hajdani Orbán-bábu így van ezzel. Ahogyan nincs a nyakukon a kés, mindjárt színesebb lesz minden, és ezt nem győzik hangsúlyozni, mintha attól kevésbé lennének bűnösök, ha a rendszer fogaskerekéből besúgóvá, provokátorrá és kollaboránssá alakulnak. Szenvedő alanyai soha nem voltak, így akármennyire kaparnak is a körön kívül, soha nem lesznek feloldozva.

Én magam különben is zéró toleranciát hirdettem a NER minden alkatrészével és elsőáldozó hívével szemben, de nem úri passzióból, vagy, mert nem bírom a szagukat, hanem, abból a meggyőződésből, hogy az írmagjuktól is meg kell tisztítani az országot. Ez amellett, hogy elemi érdeke a hajdanvolt köztársaságnak, önös dolog is. Nem anyagi vagy ilyesmi álmodozások miatt, mert ez engemet már egyáltalán nem érdekel, hanem a lélek egészsége okán.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzük, miből is élünk. Balog elvtárs, ahogyan pedellusból tiszteletes lett, azt meséli el a nagyérdeműnek, hogy ő, amikor az eredendő bűnt elkövette, akkor is “cizelláltabb” álláspontot képviselt, mint a többi ganyé. S ahelyett, hogy megkérdeznénk, télleg, drága Zoltán, télleg? – fussunk át miniszteri életművén, hogy mennyire volt az cizellált, ami kijelentés úgysem egyéb, mint felvezetése a leendő tárgyalás mentegetőzésének, miszerint: parancsra tettem.

Ilyeneket szoktak mondani a kivégző osztag előtt, vagy az elvetemültebbje, hogy találkozunk a pokolban. Szóval a teljesség legkisebb igénye nélkül idézzük ide, amikor Balog miniszter az egészségügy lerohadása kapcsán meggondolatlanul olyat mondott, hogy “Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Az emlékezetes hiltonos ámokfutása kapcsán pedig: “Erre a kormányra, mint testületre, kimondottan jellemző a puritánság.”

Most így kesereg az oktatás kapcsán: “Nekem elment az energiám miniszterként arra, hogy van-e mindenhol számítógép meg vécépapír, az egész iskolarendszer szervezési, átalakítási részére, közben viszont nem foglalkoztunk eleget azzal, hogy mit és hogyan tanulnak a gyerekeink, és kik tanítják őket.” – Akkoriban csak a biciklit tolták túl. Sőt, most már a keresztény-magyarországozás sem komilfó a tiszteletesnek: “Nem a politikusok újítják meg a keresztényi értékeket.” – ezt meséli most színét változtatva.

Viszont a bűn az nem lesz könnyebb, és a múltat sem lehet végképp eltörölni. Csak olyan komcsik szeretnék ezt, mint maga Orbán Viktor Mihály és első számú történelem-farigcsálója, az érinthetetlen Schmidt Mária és a plakátjai. Szóval az nem fog menni, hogy kifarolunk a meséből, mert a végén még Németh Szilárd is olyan reneszánsz ember lesz a mai tokaszalonnás zsírdisznóból, aki görög-latinul dicsérte a migráncsokat a mecsetben, sőt, Sorost pelenkázta az elfekvőben szíve összes szeretetével.

Viszont Balog színeváltozása a jó példa arra, mi lesz itt, ha nem nekik fütyöl az a madár, hogy mivé válik az a kígyó, amelyik uralmon úgy beszélt az ellenfeleivel, sőt, azzal a hét-nyolcmillióval is, amelynek nem tetszett a pofája, mintha a valagából rángatta volna elő őket. Ez megy most is, ez a fennhéjazó, pökhendi stílus. Bunkóktól mondjuk mást várni nem is lehet, de az is nehezen képzelhető, hogy a plebs elfelejti a megalázást és megnyomorítást, mert nem mindenki jámbor Arany János az úri lócsiszárjával.

Bizony, az élet nem habostorta, csak ezt még Balog tiszteletes nem tudja. Na, majd. S aztán. Legalábbis ezt remélem.

Székelyek meg kopaszok

Egy nő sípolt vagy sípolni óhajtott a tusványosi szeánszon, ezért őt a hajánál fogva vitték földre. Ellenvéleménynek helye nincs, itt tartunk. Nem székely-magyar, hanem magyar-magyar mókus volt brutálisan bunkó, s mindezt csupán azért kellett rögzíteni, mert a verést már jó előre beígérték az elégedetlenkedőknek.

A Schmidt Mária által lerabolt Figyelőben egy Pindroch Tamás névre hallgató organizmus fenyegetőzött: „A házigazdák szinte rajongásig szeretik Orbánt, és saját kormányfőjükként tekintenek rá. Ne legyen félreértés: Tusnádon ők vannak most is többségben. A fütyülősök jó, ha tudják, a székelyek nem szoktak viccelni, ha a magyarság és kormányfője ellen szervezkedik valaki. Jobb esetben a füttyszóra csak ütni fognak, és nem kérdeznek semmit. A rosszabb esetre ne is gondoljunk, nehogy sírás legyen a vége.”

Gyönyörű, nem? Nem. És nem is igaz. Az egész trutyi valami ál Erdély-romantikából fakad, ilyen székelyhimnuszos szar, nemzeti pántlikával a tetején. Bekóboroltam én azt a tájat, de sehol sem láttam csüngő bajszú, hallgatagon pipázó embereket. Sokkal európaibb az a vidék és azok a népek, mint Pindroch Tamás maga, de nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ezeknek az ábrándjaiban a székelyek az új kopaszok. Hogy nem elég itthon eljátszatni az SA „dicső” munkáját némely alakokkal, odakint is toboroznak ütésre. Már az sem elképzelhetetlen, hogy a Zsil-völgyi bányászok szerepét szánják ezeknek a „székelyeknek”, és meglesz a mi mineriadănk is. Emlékszünk, őket ’90-’91-ben hatszor rendelte Bukarestbe az akkori és ottani hatalom rendet rakni bájos bészból ütőkkel.

Ha nem vigyázunk, most a „székelyek” jönnek Budapestre egyetemistákat oktatni a téren, s bár szándék erre a Fidesz-műhelyben volna, végül is az esély kevés rá. Viszont mutatja a hatalom elvetemültségét, bár ez sem egy nagy újság. De ezeket a „székelyeket”, idegenben rekedt véreinket másképpen is használnák a hatalom fogcsikorgatós megtartásához.

Éppen Tusványoson bukott ki Kósa Lajosból, hogy mire készültek-készülnek a választási rendszer monyákolásával. Azt szerették volna, ha minden tizennyolc év alatti határon túli magyar megakapta volna a szavazati jogot, de a nagykorúságig az édesanyák élhettek volna ezzel. Vagyis egy háromgyerekes anyának lett volna három plusz szavazata.

Ez annyira alávalóan gyönyörű, hogy ehhez például a kékcédulás voksolás is maga a kiskutya fasza. Kábé háromnegyed év van a következő fülkés mókáig, és már most kirajzolódik, mire lehet számítani. Itthon a kopaszok, odakint a „székelyek” bájos noszogatására, csecsemők és halottak voksolására, meg ami még a csövön kifér.

Itt jut eszembe a Momentum lázáros őszi célja a választási rendszer módosításáról, és csak annyi jön elő belőlem, hogy ugyan már, királylány. Ha történelmi képpel óhajtanám lefesteni mostani helyzetünket, akkor 1939. szeptember elsejére utalnék, midőn a Wehrmacht Panzerekkel meg stukákkal sípolt be a lengyel anyaföldre, ahol a hős honvédők lovakkal, kardokkal indultak a csatába, és a végét már tudjuk.

Valami ilyesmi lesz itt a tavaszig, és el vagyunk veszve, azt hiszem. Háborús időkben az első feladat gyertyát, gyufát, zsírt fölhalmozni, így jelen állás szerint egyetlen javaslatom lehet a polgártársak számára, induljatok a piacra, menjetek a TESCO-ba, töltsétek fel a készleteket, mert hosszú lesz a tél. Aztán majd meglátjuk.