Dél-Afrikában, a Kruger Nemzeti Parkban egy orvvadászt utolért a karmája, s miközben ott járt, ahol nem kellett volna, egy elefánt agyontaposta, ezt követően pedig egy oroszlán megfrüstökölte őt, mert a természetben semmi nem megy kárba. Az anyag örök körfogásának szentsége és törvénye szerint az orvvadász – akiből egy koponya meg egy tépett gatya maradt csupán – immár csak vas, szén, ilyenek. Olyasmi anyagok, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt egy csillagban keletkeztek, annak fölrobbanása után pedig idesodródtak valahogyan, és egy véletlen folytán orvvadásszá álltak össze.
Rajes Kootrapali szerint a karma newtoni pontosságú törvényszerűség, minden hatásra egy neki megfelelő ellenhatás a válasz. Ő például, ha Sheldonnal elmegy az északi sarkra, ezt követően – mintegy jutalom gyanánt – nagyfarkú milliárdosként születik újjá, aki tud repülni is. Következésképp, aki elefántokat gyilkolászik, általuk vész el, hogy oroszlánok falják fel aztán, az már csak hab a tortán, az élet kiszámíthatatlan, kajla fityisze. Ezzel a karma arra int mindenkit, nem szabad nekünk idegen területeken kurválkodni, vagy más tollával ékeskedni akár.
Például Orbán Viktornak Isten szerint tilos a szószékről kampányolni, terjeszteni a hülyeségét, és mégis megteszi. Ha Isten nevét minduntalan és egyéni haszonszerzés céljából veszi a szájára, voltaképp istentelenségét és hitetlenségét bizonyítja, amiért őt villámnak kell agyonsújtania. Várjuk a zivatarok szezonját tehát, hogy bebizonyosodjék az univerzum spirituális ereje. Ilyen azonban történni nem fog, mert csodák nincsenek, mint ahogyan boszorkányok sem, vagy talán mégis. Schmidt Mária ugyanis szintén ismeretlen vizekre készül, oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne.
Ő történész volna állítólag, de csak ilyen papír alapú historista, hogy cetlije ugyan van róla, de semmi egyéb nem utal ebbéli minőségére. Ő úgy kurválkodik a történelemmel, mint a főnöke az Istennel, különben is, mostanában inkább kiállításszervező és rendező. Jó pénzért mindenre kapható, de, hogy még a futballhoz is ért – illetve ahhoz sem -, az csak most derült ki, midőn újólag kapott pár milliárdot – jelen állapotunkban már mindegy is, mennyit -, hogy állítson elő egy mauzóleumot szerencsétlen Puskás Ferenc számára. Ő, bár létezése, legendája és halála engemet hidegen hagy, de mégis csak jobb sorsra volna érdemes.
Momentán ugyanis arra használják, hogy igazolják vele a rendszer létjogosultságát, mint ahogyan erre szolgálnak a stadionok és a várt, de soha el nem következő jelenbéli futballsikerek is. Természete ez már a diktatúrának, az alattvalóknak cirkuszt kínál, amivel egyszersmind a külvilág felé szeretné igazolni, hogy okkal létezik, és egyszersmind felsőbbrendűségét is mutatni óhajtja. Sehol a világ boldogabbik részén nem fabrikálnak héroszokat csámpás futballistákból és sánta atlétákból, állami szinten legalábbis nem. Meghagyják ezt a jogot az elvadult szurkolóknak, amilyen állatfajta viszont mindenhol akad.
Csak nálunk übermensch azonban a kereplős, sípos, dobos ember, aki himnuszt énekel minden kilométerkőnél, ami gesztustól mindenkinek állva kéne pisálnia, mert ez a hatalom szerint olyan szakralitás, mint a szent jobb, vagy a Dunán úsztatott korona. Már ebből is kitetszik, hogy zavarok vannak az erőben és az értékekben, hogy az alattvalók hitét és rajongását mesterségesen építgetik és terelgetik, amit közkeletűen manipulációnak neveznek. Cipollai játéknak csupán, amitől egy igazi hívő sugárban okádna, s hogy ez nem történik meg, mutatja, hogy országunk csak a képeskönyvekben keresztény, s annyira, mint a veréb a kockakövön.
Most mégis arra gondoljunk elsősorban, hogy mivé lesz a hatalom manipulatív kezében szerencsétlen Puskás öcsiből, akit most majd Schmidt Mária bekap, megcsócsál és Dózsa Lászlóként öklendezik vissza, mint egy cirkuszi lovat. Így veszíti el hamvasságát, így faragnak bálványt belőle, és úgy jár ő is, mint bármi, ami Orbán közelébe kerül kokárdától kereszténységig, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, rosszabb esetben pedig kiköp. Úgy leszünk vele, mint Sheldon, aki egyszer tehetetlenségében, számba véve, ki és mi maradt neki a barátai közül, így kiáltott fel a hűtőhöz lépvén, Wolowitzot is utálom.
Láthatjuk, hogyan kebelez be mindent a hatalom a saját érdekei szerint, hogyan zabálja föl, zülleszti le az országot kampányeszközzé, amitől az embernek elmegy a kedve az élettől. Mert azt veszi észre hirtelen, hogy mindenre ráül a pátoszos köd, a narancsszínű mocsok, hogy nem elég Orbánnak az ország pénze, a lelkét is akarja, hogy innen menekülni kell, ha nem akar robot lenni. Puskás is elveszik, mert szobrot faragnak belőle, bár nem tehet róla, csak egy kicsit. És ez nem gyűlölet, hogy félreértés ne essék, hanem a hatalom és annak képviselői iránt érzett megvetés, ilyen szordínós, permanens hányinger, ami azonban inkább megeszi a lelket, mint a pofánverés vágya.
Így válik élhetetlenné az ország, ezért menekül mindenki, mert felfedezi, hogy amit szeretett benne, az enyészeté lesz, mert fölzabálja a téboly. És erről az oromól visszanézve elátkozott hazánk füstölgő romjaira érti meg igazán ez ember Ray Charlest, aki a sötétségbe zárva így kiáltott fel egyszer, amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal ás várom a halált. Hát, így valahogy.
Hanem, hogy az ilyen labda-osztogatások, akárha Dévényi Tibi bácsi, milyen képet alakítanak ki rólunk, illetve hát, róluk. Csak az a baj, hogy a külföldi szemében ők vagyunk mi, ők a magyar prototípusa, akik Puskásból nőttek ki, mint fatörzsből gyönge ága. A Horthy korszak kádári módszertannal, és sajnos egy országban élünk.
Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.