Piqué után a világ

Gerard Piqué, a Barcelona és spanyol válogatott Európa-, és világbajnok labdarúgója, aki maga volt az Isten az örömök idején, vasárnap népszavazott, és szégyenletesnek nevezte a referendummal kapcsolatban történteket, a spanyol rendőrség viselkedését.

Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a Camp Nout, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor Piqué különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.