Wolowitzot is utálom

Dél-Afrikában, a Kruger Nemzeti Parkban egy orvvadászt utolért a karmája, s miközben ott járt, ahol nem kellett volna, egy elefánt agyontaposta, ezt követően pedig egy oroszlán megfrüstökölte őt, mert a természetben semmi nem megy kárba. Az anyag örök körfogásának szentsége és törvénye szerint az orvvadász – akiből egy koponya meg egy tépett gatya maradt csupán – immár csak vas, szén, ilyenek. Olyasmi anyagok, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt egy csillagban keletkeztek, annak fölrobbanása után pedig idesodródtak valahogyan, és egy véletlen folytán orvvadásszá álltak össze.

Rajes Kootrapali szerint a karma newtoni pontosságú törvényszerűség, minden hatásra egy neki megfelelő ellenhatás a válasz. Ő például, ha Sheldonnal elmegy az északi sarkra, ezt követően – mintegy jutalom gyanánt – nagyfarkú milliárdosként születik újjá, aki tud repülni is. Következésképp, aki elefántokat gyilkolászik, általuk vész el, hogy oroszlánok falják fel aztán, az már csak hab a tortán, az élet kiszámíthatatlan, kajla fityisze. Ezzel a karma arra int mindenkit, nem szabad nekünk idegen területeken kurválkodni, vagy más tollával ékeskedni akár.

Például Orbán Viktornak Isten szerint tilos a szószékről kampányolni, terjeszteni a hülyeségét, és mégis megteszi. Ha Isten nevét minduntalan és egyéni haszonszerzés céljából veszi a szájára, voltaképp istentelenségét és hitetlenségét bizonyítja, amiért őt villámnak kell agyonsújtania. Várjuk a zivatarok szezonját tehát, hogy bebizonyosodjék az univerzum spirituális ereje. Ilyen azonban történni nem fog, mert csodák nincsenek, mint ahogyan boszorkányok sem, vagy talán mégis. Schmidt Mária ugyanis szintén ismeretlen vizekre készül, oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne.

Ő történész volna állítólag, de csak ilyen papír alapú historista, hogy cetlije ugyan van róla, de semmi egyéb nem utal ebbéli minőségére. Ő úgy kurválkodik a történelemmel, mint a főnöke az Istennel, különben is, mostanában inkább kiállításszervező és rendező. Jó pénzért mindenre kapható, de, hogy még a futballhoz is ért – illetve ahhoz sem -, az csak most derült ki, midőn újólag kapott pár milliárdot – jelen állapotunkban már mindegy is, mennyit -, hogy állítson elő egy mauzóleumot szerencsétlen Puskás Ferenc számára. Ő, bár létezése, legendája és halála engemet hidegen hagy, de mégis csak jobb sorsra volna érdemes.

Momentán ugyanis arra használják, hogy igazolják vele a rendszer létjogosultságát, mint ahogyan erre szolgálnak a stadionok és a várt, de soha el nem következő jelenbéli futballsikerek is. Természete ez már a diktatúrának, az alattvalóknak cirkuszt kínál, amivel egyszersmind a külvilág felé szeretné igazolni, hogy okkal létezik, és egyszersmind felsőbbrendűségét is mutatni óhajtja. Sehol a világ boldogabbik részén nem fabrikálnak héroszokat csámpás futballistákból és sánta atlétákból, állami szinten legalábbis nem. Meghagyják ezt a jogot az elvadult szurkolóknak, amilyen állatfajta viszont mindenhol akad.

Csak nálunk übermensch azonban a kereplős, sípos, dobos ember, aki himnuszt énekel minden kilométerkőnél, ami gesztustól mindenkinek állva kéne pisálnia, mert ez a hatalom szerint olyan szakralitás, mint a szent jobb, vagy a Dunán úsztatott korona. Már ebből is kitetszik, hogy zavarok vannak az erőben és az értékekben, hogy az alattvalók hitét és rajongását mesterségesen építgetik és terelgetik, amit közkeletűen manipulációnak neveznek. Cipollai játéknak csupán, amitől egy igazi hívő sugárban okádna, s hogy ez nem történik meg, mutatja, hogy országunk csak a képeskönyvekben keresztény, s annyira, mint a veréb a kockakövön.

Most mégis arra gondoljunk elsősorban, hogy mivé lesz a hatalom manipulatív kezében szerencsétlen Puskás öcsiből, akit most majd Schmidt Mária bekap, megcsócsál és Dózsa Lászlóként öklendezik vissza, mint egy cirkuszi lovat. Így veszíti el hamvasságát, így faragnak bálványt belőle, és úgy jár ő is, mint bármi, ami Orbán közelébe kerül kokárdától kereszténységig, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, rosszabb esetben pedig kiköp. Úgy leszünk vele, mint Sheldon, aki egyszer tehetetlenségében, számba véve, ki és mi maradt neki a barátai közül, így kiáltott fel a hűtőhöz lépvén, Wolowitzot is utálom.

Láthatjuk, hogyan kebelez be mindent a hatalom a saját érdekei szerint, hogyan zabálja föl, zülleszti le az országot kampányeszközzé, amitől az embernek elmegy a kedve az élettől. Mert azt veszi észre hirtelen, hogy mindenre ráül a pátoszos köd, a narancsszínű mocsok, hogy nem elég Orbánnak az ország pénze, a lelkét is akarja, hogy innen menekülni kell, ha nem akar robot lenni. Puskás is elveszik, mert szobrot faragnak belőle, bár nem tehet róla, csak egy kicsit. És ez nem gyűlölet, hogy félreértés ne essék, hanem a hatalom és annak képviselői iránt érzett megvetés, ilyen szordínós, permanens hányinger, ami azonban inkább megeszi a lelket, mint a pofánverés vágya.

Így válik élhetetlenné az ország, ezért menekül mindenki, mert felfedezi, hogy amit szeretett benne, az enyészeté lesz, mert fölzabálja a téboly. És erről az oromól visszanézve elátkozott hazánk füstölgő romjaira érti meg igazán ez ember Ray Charlest, aki a sötétségbe zárva így kiáltott fel egyszer, amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal ás várom a halált. Hát, így valahogy.

Kampec dolores LXXVIII. – Á la recherche

Ott állt tehát Béla a tavaszban, a szétrohanó univerzum kellős közepén, a kocsma udvarán, és azon gondolkozott, hogy vajon milyen irgalom volt az, ami fölhorgadt benne, és képzeletben ugyan, de mégis megkérte a rigót, hogy kegyelmezzen a falunak, és minden benne élőnek. Hogy mért ilyen jámbor, Béla azon gondolkozott, amikor ez a világ, amelynek most kegyesen adott még pár kósza évet, amelyet ezek aeterno modo szemlélve hisznek öröknek, pedig csak szempillantások a körforgásban. Ez akkor vált bizonyossá, amikor ránézett a bamba Napra, amelyik azt hitte, halhatatlan, ezért fütyörészve eregette a sugarait alá, meg szanaszét mindenfelé, úgy osztogatta, mint nagylelkű ribanc a bájait, aki aztán hirtelen, váratlan arra eszmél, hogy a púder, a pirosító tartja össze csupán, s a kamaszok, akik addig sűrű és szemérmetlen vágyakkal néztek rá, visítva menekülnek előle, és ott marad ő férfit óhajtó képzeletével, mint madárijesztő a kukoricás közepén, azzal a magánnyal. Béla lenézett a lábaira, és valahogy ettől ült meg benne a bizonyosság, hogy ki is ő, milyen porszeme a világnak, aki azzal veretett, hogy mégis tudja, a nagyképű Nap is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden. Ha úgy vesszük, szigorú logikával csakis, negyven éve van ennek a gázgolyónak a saját idejében, ő kétszázötven millió év alatt kerüli meg a centrumát, s ha belátjuk, most négy és félmilliárd éves, akkor csak tizenhat, kamasz, aki a neki adatott tízmilliárdot úgy éli majd meg, hogy negyvenszer kerülte csupán a nyüves Tejút közepét, és máris vége van. A Napok tehát korán halnak, és nem is, mint a mosónők, hanem, mint göthes költők, akik nem erre a világra valók, mert rohad a tüdejük, vagy a bánat végez velük időnek előtte. Így döbbent rá Béla, hogy voltaképp senki ő, és a korán haló Nap számára voltaképp nincs, nem is létezik, mint ahogyan tán neki sem az egynapos tiszavirág, mert az idő az nagy mókamester, és azt csinál, amit csak akar. Viszont visszafordulni ő sem tud, ezt még a csillogó szemű, pulifrizurás sem engedi neki a kiöltött nyelvével, és mégis mindent fölzabál. Ilyen döbbenetekkel ücsörgött a kocsma udvarán Béla, és üveges szemeit az ablakon belüli légyszaros falra vetette, meg az órára azon, amikor bekerült emlékeinek alagútjába, és úgy rohant benne vissza-vissza, megállíthatatlanul, mint ötven éve vele a 424-es Pest felé. És kormos lett a keze, a lába, meg a tüdeje is, sípolt az idő, nagy, mozdonyhangon, és elhúzott egy bakterház előtt, benne ült Béla éjszaka, és nézte az órát, amely szinte megállt. Végtelen dolgok múltak el, míg Béla hatvanig számolt, hogy kattanjon egyet a nagymutató, de a kicsit odaszögezték, hogy sohase is jöhessen a vonat, és minden úgy maradjon örökre a Földön, a bakterházban, benne Béla, és odakünn a csalfa csillagok, hogy minden megmerevedjen, ahogyan a nagymama akarta még régebben, mert ő is menekült. Az idő visszafütyölte magát, míg Béla hét éves nem lett, hirtelen ott ült a nagymama konyháján és nézte a vekkert, amelyik ketyegett ugyan, de sehová sem haladt, mindig négy óra lett volna rajta öt perc múlva, és kölökbéla nem indulhatott haza a nagymama fogságából, amikor rádöbbent, fogoly ő, s amikor rémületében, ami gonosz mesékből fakadt, hogy ez itt nem is a nagyanyja, hanem a vasorrú, mégis, összeszedve minden erejét rápirított, hogy is van ez, az öregasszony elszégyellte magát, és azt mondta lecsukott szemekkel, azt szerettem volna, hogy maradj még. És megfordult az idő, a nagymama volt, aki kérte, ne menj el, mesélj, hogy a magánya elől meneküljön, mert szembe nézett a halállal, így a szerelmesek kútjába esett, akik nagy elzöldülésükben csak azt kérik a mindenhatótól, hogy az a pillanat örökre úgy maradjon, a bambák, mert nem tudják, hogy az élet csakis az örök változás, hogyha mindig édeset majszolgatnak, abba belehalnak, mint a halálra simogatott kivégzettek Sziámban. Viszont Béla nem tudta, hogy az öregasszony olthatatlan vágya, hogy ő maradjon, szeretetből vagy a haláltól való iszonyból fakad, de rá kellett jönnie, a kettő egymás nélkül nem létezik, a halál elől azért menekül a nagymama, mert szeret. És most, hogy ebbe belegondolt, értette meg Ray Charles-t is, aki arról danászott a sötétségében, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált. A kölökbéla pedig maradt még öt percet, mert amint a turpisság kiderült, hogy az óra állása csak pányva, hogy őt megkötözzék, a mutatók rögvest száguldásba kezdtek, és a nagymama integetett neki amint távolodott, szívében azzal a reménnyel, hogy holnap újra látja, mert erre úgy volt szüksége, mint a levegőre. Pár év múlva bizonyította is, amikor egy hét alatt halt az ura után, mert nem volt akkor már semmi, ami ezen a világon tartotta volna. Nézte Béla az órát a kocsma falán, és egy pillanatba tömörült az egész élete, a tehénlepényes gyerekkorától a mostani légyszaros ablakig, ott hevert egymáson a világ, és összenyomta egyik dolog a másikát. Amikor már teljesen festménnyé vált volna, megszólalt a templom harangja, bizonyítva, hogy a bádogbánosnak semmi érzéke nincs nemhogy a szentségekhez, de az élethez sem, és a nagymama is csak mosolygott rá megengedőn, mert már tudta, sőt, ötven éve is tudta, hogy az időt visszatekerni ugyan nem lehet, csak megállítani, míg el nem fehérül a száj is. De csak addig, csakis addig.